dr. Kiss Ernő: Tompa Mihály

- Születésének százados fordulójára -

E világrengető, mindnyájunkat oly nagy próbákra vető esztendő száz év előttről két napnak emlékét hozta vissza,melyeken le kellett volna rázni magunkról az idegölő ma minden gondját, aggodalmát, minden keserűségét és gyászát és ünneplőbe öltözve kellett volna hódolnunk fajunk géniusza előtt dicsőítve és áldva, hogy e két nap drága szülötteit adta nekünk. Az egyik nap volt március 2-a, a másik szept. 28-as, amannak szülötte Arany János, emezé Tompa Mihály.

Ám az élet-halálharc e megdöbbentően fenséges és rémesen kicsinyes napjaiban, midőn a jövő vajúdik, nem jut idő a múlt emlékezetének. Még a nagyok oly nagyjának, mint aminő Arany volt, sem áldozhattunk úgy, amit illett volna; Tompa Mihály emlékezete szinte egészen belevész a szemünk előtt folyó események óriási hullámaiba. Lopjuk meg a mát és az ősz sárguló, hulló lombjai között idézzük föl a költő emlékezetét, a mélabús őszi világ énekeséét.

Tompát együtt szokták emlegetni Petőfivel és Arannyal. A népies irány diadalra vivőiül és legnagyobb mestereiül szerepelnek ők hárman. Ha arra a barátságra gondolunk,mely Petőfit, Aranyt és Tompát összefűzte, helyes ez az együtt emlegetés. De ha azt akarjuk vele mondani, hogy hárman együtt és egyenlő mértékben gyakorolták azt a döntő befolyást költészetünkre, mely a virágzás hatalmas lendületét adta meg neki, akkor Tompát el kell választanunk Petőfitől és Aranytól tehetségének szerényebb mértéke és hatásának szűkebb volta miatt.

A népies irány egyébként is benne volt már a korban, melyben Tompa föllépett. A romantikus kor volt ez, mely már ekkor azt a fázisát élte, mikor a középkor sejtelmekkel és borzalmakkal teli világától, a lovagkor mindenre kész hőseitől, a nemzeti történet múlt nagyságaiból a szabadabb eszmék mindinkább a nép felé fordítják az érdeklődést.

A kornak ez az iránya fogékony kebelre talált Tompában, akit származása egészen a néphez csatolt. Ősei ugyan nemesek voltak, Szász Károly szerint eredetileg a Székelyföldről, a Háromszékben ma is virágzó kisborosnyói Tompák közül szakadtak volna ki Borsod vármegyébe* (* Tompa M. összes költeményei elé írt életrajzban, I. 7.), de az az ág,melyből a költő való, igen szerény sorban élt. A költő szülei talán éppen mindegyiknél szegényebbek voltak. Az anya nem is bírta sokáig a nyomorúságot, korán meghalt és a kis árva nagyszüleihez került Rimaszombatból, szülővárosából Igricibe, a borsodi kis faluba. Itt nőtt föl a nép között a nép ősi foglalkozásában. Egy kedvező véletlen ragadta ki innen a sárospataki kollégiumba. De már 15 éves volt, mikor odakerült. Gyermekkora környezetének alakjai, viselkedése, gondja, búja, öröme, minden szokása és tiszta nyelve tehát jól bevésődve voltak már a serdülő lelkébe. De jellemző ez a kései iskolába jutás Tompa egész költészetére, mert ebben van a nyitja annak, hogy lassan fejlődött ki.

Tanulópályája nehéz és küzdelmes volt, de erős akarata mindenen diadalmaskodott. Kétszer félbe szakította mégis tanulmányait; egyszer szegénysége miatt, amikor Sárbogárdra ment egy évre segédtanítónak, másodszor már majdnem a végén, betegsége miatt. Pedig ekkor már híres deák volt; versei ismeretessé tették nevét, az Athenaeum is költői közé sorozta már, barátságba jutott Szemere Miklóssal és Kazinczy Gáborral, sőt átszenvedte már a reménytelen szerelem fájdalmát is. De egészsége gyönge lábon állott, amit súlyosabbá tett jövendőjének bizonytalansága is. Egészségének ugyan Bártfa használt, de jövőjére kevés reményt nyújtott az a nevelői állás, melyhez Eperjesen jutott a Péchy-családnál.

Eperjesi tartózkodása mégis nevezetessé vált életében: itt ismerkedett meg Petőfivel, akinek lánglelke élesztette az ő lelkének tüzét is és személyes befolyása döntően ragadta a népies irány felé, bár eddig inkább Vörösmarty és főként Bajza költészetének hatása alatt állott. Így történt, hogy amit már előbb megkezdett, most Sárospatakra térvén vissza még, buzgóbban gyűjtötte a népregéket és mondákat és lázasan fogott feldolgozásukhoz. Költeményei szaporodtak, a Pesti Divatlap és az Életképek felébresztették irántuk a várakozást és a költő Pestre sietett, hogy kiadásukat előkészítse, meg – hogy ügyvédnek készüljön. De ennél is jobban vonzotta a vágy, hogy az irodalom középpontjába jusson 1846-banmegjelent Népregéi és népmondái szokatlan nagy sikert arattak: egy hónap alatt már a második kiadás került sajtó alá. A pesti írók sem a riválist látták benne, hanem a jó barátot. Különösen Petőfi örült sikerének, be is vette őt a Tizek társaságá-ba. Mégis a dicsőség e napjai voltaképpen a szenvedések napjai voltak Tompára nézve: anyagi gondok is bántják, beteg is lesz és kénytelen a Rókus-kórházba fölvétetni magát. Ennyi éppen elég volt a pesti életből. Tompa búcsút mond barátainak, az ügyvédségnek, a fővárosnak s visszatér vidékre, hogy ott élje le ezután életét.

A Népregék és népmondák egyszerre híressé tették nevét az egész országban. Tetszettek a közönségnek a népies történetek változatossága, a néphagyományoknak és a népköltészetnek fel-felcsillanó motívumai, az előadás népiessége. Együtt vallotta a kritikus Erdélyi Jánossal, hogy Toma „új pálya rögeit törte s megküzdött az első nehézségekkel”. Pedig e népregék és mondák Tompa igen kevéssé sikerült alkotásai. Elsősorban is feltűnő, mily kevés e versekben a mondai elem, az, amit Arany később „epikai hitelnek nevezett s ami van is, azt is „szépen körülprémezve adja”, - amint ugyancsak már Erdélyi megállapította* (* Erdélyi, Szépirodalmi Szemle 1847. Pályák és Pálmák. Bpest 1886.); sőt olykor Tompa szándékosan cseréli ki azt, amit a népnél talált, a maga képzelete teremtményével. Szerkezetein is sok a kifogásolni való: sok a felesleges, az oda nem illő, az aprólékos. Elősegíti a szerkezetek egyhangúságát a sokszor sallangos, csak olykor sikerült bevezetés is. Mégis e költeményeknek megvan a maguk irodalomtörténeti jelentősége: híveket hódítanak az új iránynak azok körében is, akik a régi romantikus irányhoz szokva még némi borzongással hallgatják Petőfinek már teljes erővel fölzendülő dalait. A vidékre, egy kis faluba húzódó Tompa még kísérletezik az elbeszélő költészettel, midőn egyszerre megjelenik a Toldi, melynek tökéletessége megmutatta, hogy Arany van hivatva arra, hogy az epikában ugyanazt hajtsa végre, amit Petőfi tett a lírában.

De Petőfi, aki rajongó lelkesedéssel üdvözli Aranyt, nem fordul el azért Tompától és ő az, aki először egybekapcsolja a három nevet: „Átaljában: - írja Aranynak mindjárt második levelében – Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztus-ugyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is olyan nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem”.* (* Arany János hátrahagyott levelei I. 56.) Mikor azonban Petőfi „a népköltészet képviselőit” egyesíteni akarta Jókai Életképek c. lapjában, - Tompa nem lévé eléggé tájékozva Petőfi céljairól, tovább ír a Pesti Divatlapba is, - amivel magára haragította a költőt. Még egyszer találkoztak egymással. 1848 tavaszán, mikor lázban égett egész Pest, amikor Petőfit a várt, az óhajtott forradalom szele sodorja magával. A csendes faluból odacsöppent Tompa nem tud tájékozódni e lázas napokban sem az események között; még alkalmat sem tud találni, hogy Petőfivel szóba hozhassa elhidegülésüket. Így válnak el egymástól: Tompát útja Gräfenbergbe viszi, ahol betegségére keres gyógyulást, Petőfit lelke a csaták zajába, ahol a megdicsőülés vár reája.

Mire Tompa hazajön a fürdőből, itthon már kitört a harc. Az elején ő is részt vett a schwechati ütközetben. Ám az ő hivatása nem a harc volt. „Úgy hiszi, hogy a néphez intézett minden okos szó, mint minden kar a csatában, figyelmet érdemel. És én – írja – az okos szó apostolának ajánlkozom”* (* Váczy, Tompa  életrajza Bpest 1913. 89.). Visszament tehát bejei hívei közé. Azután már távol maradt az eseményektől, - bár érezte ezek súlyát, mikor Schlick hadai őt is kifosztották. A küzdelmek e nagy napjaiban kezdett Tompa sorsa jobbra fordulni. A bejei kicsiny eklézsiából a jövedelmesebb keleméri egyház lelkészévé lett s 1849. május 1-én nőül vette élete hűséges párját, Zsoldos Emíliát.

E napokban lantja csaknem egészen elhallgatott. De már közel volt az idő, időn megrendül újra és végre egészen a saját húrjain játszva azok a költemények teremnek rajta, melyek a költő legszebb alkotásai, neve dicsőségének örök hirdetői, - akkor egy gyászban levő nemzet szívének legmeghatóbb megnyilatkozásai voltak.

Elkövetkezett a nagy katasztrófa és utána az elnyomatás keserű esztendei

Bús a tájék hervadáskor…

Úgy elnémult a dalos had!

Hegy-völgyön a tündér sátor

Ki hitte, hogy így leroskad!

Ki hitte, hogy haloványon

Huny le a szép csillag fénye?

S szép reménység, boldog álom:

Fájdalommá válik végre?

(Hallgas!)

Valóban elnémult e napokban a dalos had, a költők kezében mintha eltörött volna a lant. Aki legkitörőbb lelkesedéssel üdvözölte a nemzet szabadságát, – ott porladt már jeltelen sírjában a segesvári síkon. Aki hinni és remélni tanította a nemzetet, - most kétségbeesve keresett egy reménysugárt és megtört a reménytelenség sötétségében. S a többiek? Ki börtönben sínylődött, ki bujdosott szerte a hazában, ki visszahúzódott csendes fészkébe, - de mindenik csak magát emésztette s magában emésztődött.

S ekkor megzendült Tompa éneke. De félve még és képekbe rejtve mondanivalóját

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

De a képen keresztül megvillan az igaz értelem s a természet pusztulásában megismerszik a haza pusztulása.

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:

S ti hallgattok, elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?

A költő szava egyre erősödik; egyre tisztábban cseng felénk, mikor biztatja a költőket, hogy hozzanak dalt a hajdan lombbal, virággal gazdag tájról, vagy zengjék a jövőt, hiszen dalukra könnyebben derül fény, hamarább kihajt a holt berek s hatalmasan árad szavából a „nagy világon e kívül nincsen számodra hely” megható körülírása:

A bokorban itt az ősi fészek,

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt járjatok

S most, hogy a szél összevissza tépte:

Ugy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve…

- Fiaim, csak énekeljetek!

(A madár fiaihoz)

Erre következett A gólyához c. verse, melyben oly szívtépő fájdalommal kesereg elveszett hazája romjain, mint Jeremiás kesergett egykor Jeruzsálem pusztulásán. Tompa e költeményeivel emelkedett a hazaszeretet nagy költői közé. Nem a klasszikus óda fenséges hangján szólal ez meg nála, mint Berzsenyinél; sem a reménytelenség jajongó fájdalmával, mint Kölcseynél; sem a nemes pátosz ragyogásával, mint Vörösmartynál; sem a magával ragadó lelkesedés tüzével, mint Petőfinél; sem a meghiggadt bölcsesség melegével, mint Aranynál. A gólyához című költeménye miatt kiállott szenvedése, a természet képeibe és a biblia jelképes beszédeibe való elmerülése egyaránt előidézték, hogy az elnyomatás évei alatt mindinkább magába vonulva, mind többet elmélkedve és tépelődve szimbólumokban, allegóriákban példázza érzelmeit. Ez a forma nem elvont eszmék többé-kevésbé sikerült kifejezője lesz nála; hanem mély és igaz érzelmek hordozója. S olyan jól illik ez azon idők egész természetéhez. A nyílt szót büntetés éri, az őszinte megnyilatkozás gyanút kelt. Vagy titkolózni kell, vagy szimbólumokat keresni. Ehhez ért különösen Tompa. Már regéibe és mondáiban is felötlő sajátsága, hogy a történetet egy-egy eszme hordozójává teszi. A természetképei és megnyilatkozásai egészen egybeforrnak lelkével és érzelmei kifejezőivé válnak. Életre kelnek előtte a virágok, megérteni igyekszik természetüket és jelképes történeteket költ róluk. Így keletkeznek Virágregé-i, melyeket még 1848-ban kezdett írogatni. Mindez együtt könnyűvé teszi neki, hogy midőn nyíltan nem szólhat, allegóriákban mondja el érzelmeit a nemzetnek. S a nemzet megérti és vele sír, vele kesereg a hazán, mely elveszett. De sajátságos, hogy míg a vad kétségbeesés szilaj himnuszában, Vörösmarty Vén cigány-ában is felcsillan a remény, hogy lesz még ünnep a világon; hogy míg Arany hazája vesztét sirató Rákhel siralmá-ból is kihangzik a jövendő biztatása; Tompának éppen a leggyászosabb napokban nincs szava, mely hitet ébresztene, mely reménnyel biztatna. Csak nagy sokára mer ennek kifejezést adni allegóriái egyik leghatalmasabbikában, az Új Simeon-ban. De reménye sohasem teljes, hazaszeretete mindig aggodalmas.

Ebben bizonyára része van annak is, hogy egész életében igen kevés boldogság jutott részéül. Gyermekkorában szeretet nélkül nő fel; diákévei a sanyarúságok láncolata; ifjúsága szakadatlan küzdelem; mikor lelkészi állásba jut, paptársai ellenséges indulattal fogadják. Azután súlyos betegség gyötri. Családot alapítván, első gyermekének korai halála ragadja el születésén való örömét. Lelkét a szenvedések túlságos érzékennyé puhítván, a nyilvános és irodalmi élet még oly kicsinyes tűszúrásai is nehéz kalapácsütésekként sújtják. Ekkor következik rá a legnagyobb csapás: meghal második fia, minden boldogsága. Enyhület nincs számára e csapás idején. Szemének haja is egyre fokozódik, megpróbáltatásai is egyre szaporodnak és egyre jobban elhatalmasodik rajta szervi betegsége, mely oly rohamosan ragadja a halál felé.

Ez a keserűséggel kirakott élet párosulva nagyfokú érzékenységgel és heves temperamentummal magyarázza meg, hogy Tompa költészetének fő jellemző vonása a bánat. Amíg fiatal, csendes a bánat és tűrni tudó.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag.

Nem érzek én sem mély fájdalmakat;

S míg bús szellő susog

S nyájas sugár dereng az őszben:

Ajkam sóhajt – és mosolyog.

(Ősszel 1846.)

Később már kételkedőbbé válik:

Hol vagy, hol vagy életünknek

Szép tündére, boldogság?

Karjaidban kik pihennek?

Ajkaid’ kik csókdossák?

Fényes orcád néha-néha

Szemünk előtt megjelen:

Vagy csak a sziv álma képzel

Kétes ködben, fellegen?

(Boldogság)

Érzékenysége jobban-jobban fokozódik és bánata elkomorul, sőt egészen belevész a pesszimizmusba. De bár van költeménye, melyben, mint Arany mondja róla, „oly mélység felett lebeg, hol féltjük az embert”, pesszimizmusa mégis inkább csak futó pillanat s nem állandó szempont, mint Byroné vagy Leonardié, melyből az élet hitványságát hirdetné. Kifakadásaiban sok a túlzás, nem sok a bölcsesség. Csak fiát nem tudja felejteni, csak hazája állapota viszi közel a kétségbeeséséhez. Egyébként vallásossága és a természet szeretete őrt állanak mellette és enyhületet visznek zaklatott szívébe. Ilyenkor fakad aztán ajkán az olyan költemény, mely méla bánatával megragadja és biztató szavával fölemeli lelkünket. S a kétféle lelkiállapot művészi egységbe foglalása a legtökéletesebb harmóniával gyönyörködteti lelkünket. Az ilyen művekben érezzük és csodáljuk leginkább Tompa nagyságát. Íme például a Tornácomon c. költeménye. A költő tűnődve néz végig-végig a tájékon, melynek néhány vonással művészi képét adja. A vidék, a Sajó völgye, fölidézi lelkében a múlt képét, de csak egy pillanatra. Hiszen tisztán süt a nap, dologban az ember, s a dolgos nép után hosszú sorral támad rudas és kalangya. A nehéz munkát meleg dalok édesítik.

Feltörik a tenyér, de a sziv édesen

Mulat s elandalog.

És elgondolkodik a költő e népen, e dalon…

Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom,

Húrján a kebelnek?

S látom, hogy a virágmagvak még a sirok

Halmán is kikelnek.

Azonban este lesz, elcsöndesül a dal, köd ereszkedik a tájra. Szomszédok jönnek, de nem találnak olyan tárgyat, mely borongó lelküket felderítené

Végtére elborul s nyomasztó nagy éj lesz:

A levert lélek egy sötét vágyat érez?

Nem élni, nem élni!

Egy egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol,

Fellobbanó fénye lelkünkbe világol:

Remélni, remélni!

A legszebb magyar elégiák közül való e vers s párja több van Tompánál. Különösen azok közt a versei közt, melyekben az ősz borongó, méla képek egybeforrnak érzelmeivel. Tompa egészen át tudta vinni lelkét a természet képeibe, együtt érzett velük s kép és érzelem tökéletes harmóniába egyesülve jutott kifejezésre. (Őszi tájnak…)

Hazafias allegóriáival együtt effajta művei fogják Tompa nevét megőrizni a halhatatlanságnak. De korának egyéb versei is tetszettek. Ez az elismerés volt az, mely a költő életére derűt vetett. A Kisfaludy Társaság már 1846-ban tagjává választotta, az Akadémia 1858-ban iktatta tagjai közé és 200 aranyos nagy jutalmával éppen halála előtt tüntette ki.

A költő anyagi helyzete is javult idő folytán, kivált,mióta 1851-ben Hamvára hívták meg papnak. Itt a Sajó jobb partján egy nyájas, verőfényes lankaságon folyt le ettől kezdve Tompa élete. Innen csak ritkán mozdult ki. Egyik ilyen kimozdulása közelebbről érint bennünket, erdélyieket.

1856-ban egyik barátját kísérte el Kolozsvárra, ahol megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Gróf Mikó Imre látta vendégéül. Mihály napján nagy társaságot gyűjtött össze tiszteletére. Itt szerzett élményeiből fakadt Gr. Mikó Imréhez írt ódája. Kolozsvárról Tompa Désre ment Medgyes Lajosnak, akkor jónevű költőnek látogatására. Hogy mily jól érezte magát Erdélyben a költő, két, Aranyhoz írt levele fényesen tanúsítja.* (*  Arany J. Hátrahagyott levelezése I. 400, 402. Kolozsvári tartózkodásának kellemessé tételében nagy része volt Nagy Lajosnak, az unit. kollégium költői lelkű tanárának is.)

Ilyen jó napjai azonban fogytán voltak már nagyon. Szívbaja elhatalmasodik a különben erős emberen és hosszú vergődés után 1868. július 30-án kioltja életét.

Költői tehetségének teljességében hunyt el Tompa Mihály; de amit műveiben így is ránk hagyott, olyan örökség, melyre büszkék lehetünk.

Forrás: Keresztény Magvető 1916. LII. évf. 5-6. füzet