Délutáni
idő van. A kórház termeiben csend uralkodik, ama félelmes csend, minő kórházban
szokott lenni, minek hatását hasonlitani lehet azon nyugtalanitó
szorongatáshoz, mely rekkenő nyári napokban ránehezedik az emberre, mikor a
madarak is félelmesen csipegve szökdelnek egyik ágról a másikra; mikor a
virágok oly szomorúan, bágyadtan hajtják le kelyheiket; az égre, honnan minden
pillanatban kitörni látszik a zivatar, melyet egyes villámok előznek meg,
melyek irtózatos sebességgel czikkáznak át a terhes fekete felhőkön s nyomukban
mély, tompa dördülés rázza meg a levegőt.
Ilyen
a kórházi csend. Sokkal leverőbb, meghatóbb a folytonos kiáltozásoknál és
jajgatásoknál, mert ilyenkor egyenkint hallatszik ki a nehezebb betegek tompa
nyögése, az eszméletlenül fekvők, éles fölsikoltása és közbe-közbe a
felvigyázok durva, részvétlen intései, melyeket a betegekhez intéznek,
boszankodva, hogy félbeszakitatták tréfás kalandaik elbeszélésében, melyekkel
egymást fölváltva mulattatják.
Egyszerre
kiváncsian fordulnak a fölvigyázók az ajtó felé, melyen egy középkorú nép lép
be, vezettetve egy férfi által, ki úgy látszik, biztatva beszél hozzá, de a nő
kétségbeesett, vigasztalhatlan bánatot kifejező hangon felel neki:
-
Mondom, uram, hogy már negyedszer keresem itt fiamat, de sehol, sehol sem
találom őt!... Oh Istenem, teremtő Istenem! hátha már régen… - nem meré e
mondatát bevégezni, s minden erejét összeszedve, oly hangon,mely erőt,
bátorságot akart kifejezni, de csak töredezve, remegve hangzott, szólt tovább:
-
Nem, nem! miért esém mindjárt kétségbe? Bizonyosan megtalálom őt ma itt; igen,
igen, itt lesz az én kedves fiam; ha betegen is, de élve fogom őt feltalálni.
Annyira
ki volt merülve, hogy szinte öntudatlanul ül le a székre, melyhez kisérője
vezeté s itt pár percznyi szünet után, élénken emelé föl fejét, s elkezdé
beszélni, önmagát biztatva és korholva előbbi gyöngeségeért. Látszott rajta,
hogy a legnagyobb erőltetésébe került beszélnie, de nem mert hallgatni, mert
gondolatainak nem parancsolhatott úgy, miként szavainak, látszott, hogy megnyugtató,
biztató szavaival csak borzasztó, fekete gondolatait akarja elnyomni, beszéde
hangosságával, szivének félelmes, lázas dobogását túlkiáltani. Csak szavaival
nem hivé azt, mit előbb kimondani irtózott; szive szüntelen azt érezteté vele,
hogy fia már meghalt. Pedig ő inkább akará fiát itt, vagy akárhol a legmélyebb
nyomorban találni, mintsem annak halálát tudni; mert bárhol, bármilyen körülményekben,
még mindig remélhetett volna: egyedül csak a halál lehetett képes kiölni,
megsemmisiteni minden reményét. Csak egyszer lássa őt, anyai szeretete azt
hiteté el vele, hogy ha az életnek csak egy szikrájával találja is őt fel: ő
anyai szeretetével, ápolásával e szikrát képes lesz felgyujtani, sőt visszaadni
az életnek. Azon szent meggyőződéssel ápolandja őt, mely azt hiteti el az
anyával, hogy gyermeke élni fog, hogy az nem veszhet el karjai között, hogy lelke
legszentebb imádságával, szive legforróbb vérével fogja őt visszahozni az
életnek.
Ilyen
az anya!
És
hosszú álmatlanul átvirrasztott éjek után ámbár halálfáradtan, de mégis
megnyugodva, édes mosolylyal tekint beteg fiára, mert azt hiszi, hogy mindazon
erő, mit vámpyrként az örökös gond, aggály saját szivéből kiszitt, az mind
fiának testét foglalja el s annak egészségét fogja helyreállitani. Ezen
vakhittől nem fosztja meg az igazi anyát semmi; mikor maga előtt látja a
haláltól megmerevült tagokat, még akkor is remél, remél mindaddig: mignem
átvirrasztja holt gyermeke mellett a hosszú, örökhosszú éjszakát, azon utolsó
éjszakát,melyet a föld fölött, s anyja őrködő tekintete alatt tölt, mikor
koporsóba teszik s meggyujtják mellette a gyertyákat,melyek lobogó fényénél
egész hosszú éjen át vizsgálja az anya gyermeke arczát: nem nyitja-e föl még
egyszer szemeit, nem ébred-e föl még egyszer benne az élet? És a meghidegült,
kinyugodt sziv nem melegszik-e föl s nem kezdi-e ujraverését?... De… mind
hiába! A gyertyák fénye elhalványul, az emberek összegyülnek, a koporsófödelét
leszögezik, s a koporsót kiviszik s leeresztik a hideg földbe. Anyja meleg
kebeléből a hideg sötét földbe!
Csak
akkor eszmél föl, csak akkor bánja, hogy elvesztette gyermekét, hogy minden
ápolása, hogy minden szeretete hasztalan volt, s nem menté meg azt a haláltól.
-
Nem, nem! – szólt ujra a nő, mintegy szemrehányólag magához, mintha olyat akart
volna előbb kimondani, minek lehetőségét csak pillanatra sem hiheti el, -
ugyan, hogy is lehettem olyan gyönge, csak távolról is arra gondolni!hiszen ő
olyan egészséges, olyan fiatal volt, őt nem győzhette le úgy a betegség. Hiszen
vannak példák rá, hogy a leggyöngébb emberek is a legnagyobb sebekből
kigyógyultak, miért veszett volna épen ő el! Itt lesz ő, csak rosszul kerestem;
szemeim a sok sirástól oly gyengék, fejem oly kábult!... Jöjjön, jöjjön, uram –
szólt sebesen, ma megtalálom őt, igen, ma bizonyosan!
Bármily
elszántak látszott is e szegény nő, szavaiból itélve, beesett halovány arcza,
ingadozó léptei eléggé tanusiták szenvedéseit és gyanittaták az iszonyú
erőmegfeszitést, melyet fölhasznált, hogy föntarthassa magát.
Remegve
lépett az első ágyhoz és gyenge, reszkető hangon kérdé a benne fekvő betegtől:
nem hallotta-e, hogy a szobába; vagy e házba - - nevű fiatal embert hoztak
volna?
A
megszólitott a nő felé forditá fejét s az borzadva látá az előtte fekvőnek
meredt megüvegesedett szemeit, ki úgy látszott nem érté a hozzá intézett
szavakat. A nő, iszonyát legyőzve, ismétlé előbbi kérdését, mire a fölvigyázó
odalépvén, boszankodva mutatott reá s mondá a nőnek:
-
Hagyja el, asszonyom, hiszen ez az istenadta sem nem ért, sem nem hall.
Akárhányszor kérdem tőle, mi baja, sohasem felel; csak úgy bámul reám, ni, mint
most. Pedig a néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Itt van ez a másik, ez
meg mindig beszél, rimánkodik; az ördög sem győzne eleget tenni neki, annyi a
kivánsága, mintha bársonyban nőtt volna fel.
A
nő odafordult a második ágyhoz és meghatva tekintett a szegény betegre, kire őt
a fölvigyázó figyelmezteté. Egy egészen ifju, hófejérségű arczot látott maga
előtt. Alig lépett az ágyhoz, az ifju fölnyitá nagy kék szemeit és rimánkodva
nyujtá karjait a nő felé.
Meghatva
e kérő tekintet által, meleg részvéttel kérdé ez tőle:
-
Mi kell, édes gyermekem, mit kiván?
Az
ifju e szavakra hirtelen felült ágyában és zavart tekintettel bámult a nőre.
-
Gyermekednek szólitottál, hát te vagy anyám? – édes anyám! – sikoltá a szegény
ifju, kinek fejét meggyöngité a betegség és lelki szenvedés. Ez anyai
megszólitás lázbeteg fogalmait még inkább összezavará s azt hivé: anyja áll
előtte. Merően nézett rá s végre fölismerve az idegen arczot, fáradtan,
kimerülve dőlt e kinos csalódás után vissza, ágyába.
A
nőnek nem volt ereje őt kérdezni fia felől szive úgy megtölt e jelenetre,
eszébe jutott saját édes fia, kit keresett s elforditott arczczal, görcsösen
fogódzva az ágyak szélébe, halat tovább a harmadik ágyhoz.
Itt,
e nagy óriási alak feküdt. Ősz haja, hosszú, szürke szakála kuszáltan boritá el
arczát, melynek minden vonását kin és nyomor a legirtózatosabban eltorzitá.
Annyira ki volt kelve képéből, hogy inkább hasonlitott vadállathoz, mint emberi
alakhoz. Ehhez is intézi a nő kérdését fia felől, mire az aggastyán nyers,
durva hangon felelt:
-
Nem, asszonyom, nem hallottam felőle semmit; - ingerülten tevé hozzá kis szünet
után: - nem is akarok tudni senkiről semmit. Mióta mind a négy fiamat előttem
láttam elvérzeni, kik szebbek és derekabbak voltak, mint kiket ti selyemben
szoktatok fölnevelni, kik oly épek voltak testben és lélekben, kik mind szemeim
előtt estek el, azóta nem gondolok senki fiával, azóta nem tudok senki
gyermekéről semmit; mit bánom én, bár mi lett is belőle! Vesszenek el mind, ha
az enyéimnek el kellett veszni! – mormogá, fogait csikorgatva az agg s vadul
forgó szemekkel tekinte szét, mire a nő elrémülve fordult a negyedik ágyhoz.
Itt az ágyról lecsüggő fejjel feküdt egy ifjú, lázasan lélekzett s oly mély,
nehéz álomban feküdt, hogy a nő ijedve mutatá a fölvigyázónak.
-
Istenem, nézze ön e szegény ifjut, talán meghal.
-
Oh nem – szólt a fölvigyázó -, csak alszik az istenadta, mindig igy alszik,
aztán kiveti magát az ágyból, nem győzöm eleget igazgatni.
Evvel
oda lépett hozzá és durva hangon kiáltott reá:
-
Hallja! ne alugyék már olyan sokat, aztán majd egész éjjel kiabál megint, hogy
nem tud tőle nyugodni senkis e.
Ilyen
s hasonló biztatásokkal visszaigazitá az ifjút az ágyba, ki kábult
egykedvüséggel hagyott magával tenni mindent, aztán egészen csonttá aszott
karjait fölemelve, hosszú, száraz ujjaival végig simitá veritékes homlokát.
A
nő, látva e szivrázó nyomort, reszketve nevezé meg fia nevét s kérdé a már
egészen föleszmélt ifjutól: ha nem hallott-e valamit felőle?
A
hangra és a név kimondására összerázkódott, mitha villám futott volna rajta
keresztül, aztán elfojtott, fájdalmas hangon mormogá magában:
-
Oh, Istenem, Istenem! nem ismer!
-
Hangosabban beszéljen, barátom – kiáltott rá a fölvigyázó -, beszéljen
fönhangon, ha azt akarja, hogy megértsék.
A
betegnek arczát, mióta e nő szavait hallá, biborpirosság boritá el, szemeit
lehunyá s egész testében reszketve, kissé hangosabban mondá:
-
Nem, nem tudok senkit, kit igy hinának.
A
nő sóhajtva tovább folytatá lépéseit, de még nem ért a következő ágyhoz, midőn
egy irtózatos, kétségbeesett kiáltás hangzék élesen a teremen keresztül:
-
Anyám, anyám, édes anyám! az Istenért! ne hagyj el, hát nem ismersz meg?
Bár
sokszor hallottak már a teremben ilyen s ehhez hasonlófölkiáltást, mi egyik,
másik lázbeteg ajkain, álmában kitört, de ily szivmetszően, ily kétségbeesetten
nem hangzott az soha. A betegek egymásután arra fordultak, merről a hang jött s
ott látták a negyedik ágyban térdelve az ifjut kiterjesztett karokkal, görcsös
zokogás emelé csontváz mellét és könnyek csurogtak le arczain.
A
nő, ki e kiáltásra szintén visszafordult, halálsápadtan bámult az ifjura, sötét
homály boritá el szemeit, menni akart, lábai nem birták, karjait akará
kiterjeszteni, de azok iszonyú ónsulylyal csüngtek le oldalán.
Igy
állt ott a nő, meredten, mozdulatlanul. Kisérője részvéttel támogatá őt és
kérdé tőle:
-
Talán ez az ön fia, asszonyom?
-
Igen, igen, az én fiam, az én gyermekem!
E
szavakkal az ágyhoz rohant, térdre rogyott mellette s őrült szenvedélylyel
csókolgattá az ifjunak arczát, kezeit, lábait. Nem volt ideje rá, nem volt elég
eszmélete, hogy csak eszébe is jusson, ily épen, mily egészségesen vált el fia
tőle és most mily betegen, mily nyomorultan találja őt fel.
És
valóban, mennyit kelle szenvednie annak, míg annyira megváltozhatott, hogy
saját édes anyja, kinek ő legdrágább kincse volt, nem birt ráismerni.
Egy
hangot sem birtak sokáig ejteni, csak sirtak, csak zokogtak mind a ketten,
mintha a lelkök szakadt volna ki. Végre igy szólt az ifjú, megszaggatva
zokogásától és anyja csókjaitól:
-
Édes, édes anyám… tudtam én jól, hogy te még fölkeressz engemet… hogy még
látlak tégedet, mielőtt meghalok. Most már nem hagysz el többé, ugy-e?Velem lesz
mindig… oh édes lelkem, jó anyám! – zokogá inkább, mint mondá a szegény ifjú.
A
nő felnyujtá fiához összekulcsolt kezeit s oly áhitattal, mintha imádkoznék kér
őt:
-
Bocsásd meg nekem, lelkem gyermekem, édes fiam, hogy még azt a kint is
szenvedtettem veled, hogy nem ismertelek meg! Oh, Istenem, anyád, saját édes
anyád nem ismert meg! anyád, a te szülő anyád; és mégis… mégis… Oh, de most már
látom, most már érzem, oh úgy érzem, szivem majd meghasad belé, midőn rád
tekintek, hogy te vagy, kit kerestem, te vagy az én magzatom, kedves, egyetlen
fiam!
Igy
folytatá még soká a szegény nő és szenvedélyes kedveskedéseivel halmozá és
forró csókjaival boritá el fiát. Még a fölvigyázók is megilletődve tekintének
az ágyra, melyre ráborult a nő és átfogá gyermekét, ki őt a betegek egész
hevességével szoritá magához. A betegek elnyomák nyögéseiket és meghatva
figyeltek e jelenetre. Kivált azok, kik már régebben feküsznek a kórházban és
ismerik az efféle betegség kimenetelét, gyógyithatatlanságát, minőben az ifjú
szenved. Részvéttel tekintének ezek a szegény anyára, mert tudták, hogy csak
azért találta föl fiát, hogy őt rövid idő mulva ismét elveszitse, hogy elváljon
tőle még egyszer, de – utólszor, föltalálhatlanul örökre!
Forrás: Petőfiné
Szendrey Júlia eredeti elbeszélései – Petőfi-Könyvtár VIII. füzet –
Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán – Összegyűjtötte és
jegyzetekkel kísérte Bihari Mór – Mühlbech Károly rajzaival Bp., 1909. Kunossy,
Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése