Déri Gyula: Petőfi Zoltán – EPIGRAMMOK (vége)

Petőfi Zoltán 1860-ban

A HALÁL

Gyötrelmes, keserű a halál a vigadozóknak,

S édesen enyhítő, akinek élte keserv.

(1863.)

GYULAI PÁL FIÁNAK

Nagy bűn, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli.

S mégis kívánom: üss az apádra, fiú!

(1864.)

SZALAY LÁSZLÓ HALÁLÁRA

Munkáddal tested megöléd, lelkedben azonban

Égi dicsőséget szerzél s a nevednek örök fényt.

(1864.)

EMLÉKVERS

Légy boldog te,miként boldog vagyok én, ha

velem vagy,

S úgy boldog lész, mint senki a föld kerekén!

(1864.)

JAJ DE CSALFA…

Jaj de csalfa, jaj de csalfa

A leány,

Hány elhagyta a kedvesét,

Jaj de hány!

De nem marad büntetlenül

Egyik sem,

Mert a csalfát nem szereti

Senki sem.

Nem búsulok, nem búsulok

Én többet,

Nem hullatok, nem hullatok

Több könnyet.

Vannak lányok, találok én

Magamnak:

Ki engemet örömest meg

Csókolgat!

(1862.)

A SZERELEM

A szerelem nem egyéb,

Mint egy csalfa gyermek,

Ki hamis szemeivel

Mosolyogva ver meg.

A szerelem nem egyéb,

Mint egy nagy kert, amely

Egynek piros rózsákat,

Másnak tüskét termel.

A szerelem nem egyéb,

Mint hullámzó tenger,

Amelynek mély fenekén

Kavics és gyöngy hever…

(1863.)

B. V. ASSZONYHOZ

(Töredék)

Elbájoltál, elbűvöltél engemet,

Meghódítád édes angyalszívemet…

E percet nem adtam volna semmiért,

Isten tudja, én magam sem, hogy miért.

Talán azért, hogy szívemnek jól esett

A szemedbe nézni, miért epedett.

De hiába! Vágyim elérhetlenek,

Én téged is mind hiába szeretlek,

Talán bizony elment Zoltán az eszed.

Hogy te, gyerek, e szép angyalt szereted?      

(1863. május 26.)

AZ ISTENNEK REMEKMŰVE

Őrizkedjél meddig lehet a lánytól,

Légy te tőle meddig lehet jó távol,

Ha rabjává tesz, széttépi szívedet,

Fölveri eddig nyugalmas életed.

Rabbá tettek engemet már a lányok,

Én Istenem miért is néztem én rájok?

Rövid öröm, amit nálok érezek,

De utána olyan hosszan vérezek.

Boldog, ki nem volt szerelmes soha sem,

Már én voltam, azért vagyok én ilyen

Szerencsétlen, mint a minő most vagyok:

Bánatomban előbb-utóbb meghalok.

(1863. május 27.)

ISTEN VELED!

Isten veled! mondám utánad én

S szemembe könnyek jöttenek,

Isten veled! győzz harcnak idején,

Dicsők s nagyok a győztesek.

Isten veled, utánad mondom ezt,

Sietve szent célunk felé,

Nem félve én a rejtett végzetet,

Bátran nézek jövőm elé!

Immár búcsút veszek ti tőletek

Gondatlanság, könnyelműség,

Mostan csak jót, nemeset érezek,

Keblem, szívem a vágytól ég.

Ha megtevém mit bírtam: akkor majd

Nyugodt leszek, ha halni kell;

S kevés virág, ha nyílik hantomon,

Elég leszen e szép lepel…

(1864. június 23.)

EGY SZŐKE LEÁNYNAK

Lányka téged úgy kísérjen

A szerencse mindenütt,

Mint kísértelek ma téged,

Hűn követve lépteid.

Mást nem kérek istenemtől,

Nem kívánok egyebet,

Mint szeretlek szőke lányka,

Úgy szeress te engemet.

(1864.június 26.)

MI SZÉP AZ ÉG…

Mi szép az ég, s mint gyermekarc

Mosolyg a láthatár;

Derült, miként a szép leány,

Ha kedvesére vár.

Közeltávolban semmi folt,

Nincs kis felhőcske sem,

A szép azurkék mennyre fel

Örömmel néz szemem.

Nyugodt a lég, nem zúg a szél,

Minden növény pihen;

Vígan csicserg madárka dalt,

Virágos réteken.

Dalolj madárka, csak dalolj,

Ez jól esik nekem,

Dalodtól enyhül bánatom

S megkönnyebbül szívem.

(Csákó, 1864. szeptember 20.

BÚDAL

De meguntam már e hitvány életet!

Hiszen nekem nincs is senkim ki szeret;

Te vagy kis lány, te vagy magad egyedül,

Kinek szívén, sorsom miatt bánat ül.

De nincsen is a világon senki sem,

Kiért olyan hőn dobogna fel szívem,

Mint dobog fel az teérted szép leány,

Akinél nincs kedvesebbem, csak hazám!

És még te vagy, hű barátom, ki szeret,

Ki fönntartja én bennem még a hitet;

Ne volnátok, ma megásnám síromat,

Eltemetném velem együtt kínomat.

(Csákó, 1864. november 28.)

KÍNZÓ GONDOLAT

Egy gondolat bántja most lelkemet,

Hogy elfelejtesz lányka engemet,

Hogy elfelejtesz s nem lesz senki sem,

Ki szánakozik vérző szívemen.

S e gondolat mily gyötrő s kínozó,

Harap miként egy mérges, rút kígyó.

E gondolatnak súlya, terhe nagy,

Leroskadok e nagy teher alatt.

De ugy-e engem ily kegyetlenül

Nem fogsz felejtni, lányka? Egyedül

Hiszen te voltál, aki engemet

Meghallgatott s nyújtott reményeket.

Igen! Mi még itt nékem éltet ad,

Mit el nem vittek, ami megmaradt,

Az a remény, s hűsítő árnyiban,

Elfáradván, kinyugodom magam.

S ha munka után néha nyugodom,

Reád fogok gondolni angyalom,

Kinél barátom jobb sohsem leszen,

Míg tart e földön hitvány életem.

(Csákó, 1864. december 17.)

EGYHALDOKLÓ GYERMEK IMÁJA

(Franciából szabadon)

Anyám fáradt vagyok, s a napnak vége már,

Öledben nyughatom, csendesen ugy-e bár?

De rejtsd el könnyeid, ne sóhajts oly nagyon.

Fáj szívem, hogy ha mély sohajaid hallom,

Mint fázom én, körültünk minden oly setét,

Látom közelgni már éltemnek éjjelét.

De az lesz az öröm: ha fénysugár között

lelkem magasba fel, az Úrhoz költözött.

Nem hallod-é a dalt, az égi hangokat?

Nem látod-é anyám, az angyal-szárnyakat?

Az angyal itt, közel; magához hí fel ő,

Mosolya égies, szava örvendtető.

Kitárva szárnyait, ő most fiadra vár.

Körülem mindenütt mily tarka fénysugár!

Ily fényes szárnyaim a földön lesznek-e?

Vagy értök a magas egekbe menjek-e?

Magadhoz mért szorítsz oly búsan engemet?

Mért sóhajtsz oly nagyon? anyám nem értelek.

Könnyek patakja mért borítja arcodat?

Hisz a magasba fenn meglátod még fiad!

De kérlek, óh, ne sírj, szüntesd meg könnyeid,

Mert én is érezem kínos keserveid.

Rosszul vagyok, a kín lecsukja két szemem…

Jó éjszakát anyám: nem lesz több reggelem.

(Csákó, 1865. június 12.)

S. M. KISASSZONYNAK

Szeretem a tavasz kedves kis virágát,

A szerény ibolyát,

Szeretem a rózsát, s gyönyörködve szívom

Mámoros illatát.

*

Szeretem a zenét, s a költői lantnak

Ábrándos pengése,

Üdítő gyógybalzsam szegény megcsalatott

Szenvedő szívemre.

*

Szeretem a holdnak méla bús sugárit

Ha besüt szobámba,

S gondolatim között mélyen elmerülve

Tekintek reája.

*

Szeretem hazámat és szomorú sorsán

Órákig merengek…

De ha téged látlak, elfelejtve mindent

Csak téged szeretlek.

(Szeged, 1866. december 25.)

FÉLRE VAN A…

Félre van a csizmám sarka taposva,

Hófehérre van az ingem kimosva,

Ő érette kopott úgy el a csizmám:

Megérdemlem hogyha tisztát ad én rám.

(Kelet nélkül)

SZERETNI KELL

Szeretni kell, ez lelkünk óhaja,

Ki nem szeret, nem boldog az soha,

Ez édes tűznek óh engedni kell,

Mit kebelünkben szép szem gyujta fel:

Koldus tanyáján, úri lakhelyen

Mi mindent éltet, az a szerelem

Hallgassuk meg a természet szavát:

Szeressünk hát!

Szeretni kell, azért hogy jók legyünk,

S vigasztalásul, hogyha szenvedünk,

Fájó sebekre ír a szerelem,

Hatása bűvös, gyors és végtelen.

szeretni kell a hírt és a hazát,

Fegyvert kezünkbe e szent érzet ád;

S ha küzdni vágysz babér reményivel:

Szeretni kell!

Szeretni kell az élet tavaszán,

Gyermek szívünkkel forrón s igazán,

S ha jő a nyár, a komoly küzdelem,

Mi edzi szívünk, az a szerelem,

És jő az aggkor, életünk tele,

Naponként fogyva a test ereje,

Hogy megőrizzük szívünk tavaszát:

Szerettünk hát!

(1869.)

OROSZ NÉPDAL

Leány:

Jó ápolónőm, kedves nénikém,

Nem tom, mi az, mi történik velem?

Mint kitűzben van, égek mindig én,

Nincs nappalom, s nyugalmas éjjelem.

Dajka:

Keresztet vess magadra gyermekem,

Bizonnyal egy mesém ijeszte meg, -

Miket látsz, nemde mostan szüntelen

Az alakok sötétek… rémesek?

Leány:

Nem nénikém, mit látok szép alak,

Tartása büszke, hogyha megjelen,

Mint a mesében egy királyfinak:

Ruhája gazdag, bársony és selyem.

Dajka:

Ez bizonyosan maga Lucifer,

Vagy a pokolnak egy más ördöge.

A félelemtől már a szívem ver,

Ha megigézne, lelkem öröme!

Leány:

Oh jaj nekem, susog a vén dada,

Öreg vagyok és mégis oly szamár!

Üres fejem ördögre gondola:

Megnőtt a lány, s most szíve szívre vár!

(1870.)

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –

Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – X. A temetés

Petőfi Zoltánt november 6-án du. 4 órakor temették.

„A főváros villámgyorsan megtelt Petőfi Sándor egyetlen fia halálnak hírével, s különösen az ifjúság képzeletét keltette föl leginkább, oly nagy számmal jelent is meg a temetésen, hogy a legtúlzottabb várakozást is felülmúlta” – írja egy egykorú tudósítás -. A temetés olyan volt, aminőt Batthyány temetése óta nem látott a főváros. Az írói kar oly tekintélyes számban volt képviselve, mint ahogyan régen nem látták; ott volt Arany Jánostól kezdve a legszerényebb hírlapi munkásig mindenki.

A pazarul ékesített gyászkocsit az állami gimnáziumi ifjúság kísérte égő fáklyákkal, - mint amely tanintézetnek utoljára tagja volt a megboldogult. A hosszú menet a nagyközönség élőfala közt vonult a sírkertbe, hol az est csöndjében, mielőtt a hideg göröngyök elborították volna, fájdalomtól megtört hangon Dolinay Gyula búcsúzott el a sírba szállttól. A háznál Réti Gyula joghallgató mondott beszédet, s az elhunyt koporsójára az egyetemi ifjúság nevében babérkoszorút tett.

Dolinay beszédének egyik pontja így szól:

„A tehetség elvitázhatlanul meg volt benne, a tanulmány, az előkészület sem hiányzott. Csak egy hiányzott nála: az egészség. A halál élete ama szakában lepte meg, midőn a gyűjtött anyaggal, műveivel fel akart lépni. E készület hátrahagyott jelei talán felfogják ébreszteni a szunnyadó lelkiismeretet azokban, kik vétkes meggondolatlansággal – bár szeretetből – a különben is gyönge testszervezetet még jobban igyekeztek összetörni, tápot nyújtva az ifjú könnyelműségének. Ha ő nem Petőfi Zoltán, ha nem lett volna oly varázsa e névnek, mely mindenki szívéhez utat nyitott számára, talán e szomorú sorsra még nem jut.”

A temetés után a lapokban megjelent tudósítások cáfolatául Dolinay a következő nyilatkozatot tette közzé:

„Sok  mindenféle közlemény jelent meg Petőfi Zoltán halálával kapcsolatban, a megboldogult halála előzményeiről. Írták, hogy nyomorban sínylődik, hogy elhagyatva, egy kisded „kamrában” víjja az élet és halál tusáját. E közlemények által felhíva érzem magamat az igazság érdekében kijelenteni, hogy a megboldogult lakásomon élte le utolsó perceit, mely nem pazarul ékesített ugyan, de egyszerű igényeket mindenkor kielégít. Az ápolás körül a megboldogult gyámja, továbbá Szendrey Ignác, a nagyatyja, Petőfi István, Gyulai Pál és Horváth Árpád úr családjával együtt vetekedve igyekeztek a betegség kínos napjait, a beteg minden kigondolható kívánságának teljesítése által enyhíteni.

Általánosan ismert és tekintélyes orvosok, ú.m. dr. Korányi, dr. Wagner egyetemi tanárok és dr. Polyák gyógyították a beteget; tanácskozást tartottak az okvetlenül bekövetkező halál idejének lehető legtávolabbra taszítására. – Szóval, a leg-legnagyobb gonddal és figyelemmel csüggött a betegen minden rokona s nem kíméltek semmi áldozatot, ha a körülmények kívánták. Hogy a megboldogult még jó egészségében, csak ideiglenesen, rövid időre igénybe vett szerény hajlékomat haláláig megtartotta, annak magyarázata azon őszinte baráti ragaszkodásban van, mellyel egymás iránt viseltettünk. Pest, 1870. november 17. Dolinay Gyula.”

Szendrey Ignác is adott ki egy nyilatkozatot, melyben köszönetet mondott az ifjúságnak a temetésnél mutatott részvételéért. Hozzátette, hogy hálájának más alakban is kifejezést fog adni.

Hogy mire gondolt, megmagyarázza az alábbi okirat.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán – IX. Az utolsó hónap

Október legelején még nem látszott meg Zoltánon, hogy élete végéhez oly közel áll. Aggasztóan köhögött ugyan, az arca sápadt volt,  szeme beesett, de életkedve magasabban lobogott, mint bármikor, s ez mindnyájunkat megtévesztett.

A Sándor utcai 12-ik számú földszintes sarokházban szállott meg Dolinay Gyulánál, ki abban az időben a „Tanuló Ifjúság Lapja” című újságot szerkesztette. A lakás két szobából állott s az egyikben volt a szerkesztőség. Ezt foglalta el Zoltán.

A lap két verset közölt Petőfi Zoltántól 1870. nyarán, továbbá egy leírást Merántól s egy elbeszélést a Marseillaise költőjéről Mindezeket más lapok is készséggel kiadták volna, ha másért nem: a Petőfi nevéért és bizonyára meg is fizetik. De Zoltán még debreceni színészkedése idejében mint kollégiumi diákkal ösmerkedett meg a szerkesztővel, azóta barátságban állott vele és lapja támogatását kötelességének tartotta. Meránból való hazajövetele után Dolinay elvitte őt az akkor alakult Debreczeni Körbe, amely egy honvédőrnagy özvegyének, Záhonyiné úriasszonynak Síp utcai vendéglőjében tartotta üléseit, előbb Széll Lajos, majd György Endre,  a későbbi miniszter elnöklete alatt. A kör komoly törekvésű ifjaknak, leginkább egyetemi hallgatóknak és diplomás fiatal embereknek volt a gyülekezete, mely hetenkint üléseket tartott s azon mindig volt egy tudományos színezetű meg egy társadalompolitikai felolvasás, amelyeket megbeszélések követtek. Voltak irodalmi esték is, Petőfi Zoltánt ezek vonzották a kör üléseibe, melyeken egész július végéig a kör működésében is szünet állott be; úgylehet ennek is része volt abban, hogy Zoltán Szabadszállásra utazott.

Onnan visszatérve, Dolinay betegségére való tekintetből ajánlotta neki, hogy béküljön ki a családjával, kiváltképpen a nagybátyjával, ki a múlt év márciusi búcsúzatlan elutazása s az iskolából való kimaradása óta haragudott rá. De Zoltán hallani sem akart semmi kibékülésről. Úgy a nagyatyjától, mint bátyjától rossz néven vette, hogy hivatalosan is levették róla a kezüket, és az árvaszékhez benyújtott számadásaikkal, valamint egyéb irataikkal őt úgyszólván kitagadták.

- Csak itt maradok én nálad, ha szívesen látsz! – felelt Zoltán, és a háziasszonnyal, Sinkovits Stefániával nyomban megegyezett. A gyámja 40 forintot ígért neki havonkint, ő ezt az összeget fölajánlotta a lakásért és teljes ellátásért.

Dolinayt pedig a szerkesztőségi szoba megosztásáért azzal kárpótolta, hogy apró szívességeket tett neki a lapja körül.

Erre vonatkozólag a Tanuló Ifjúság Lapja november 15-iki számában a szerkesztő tollából a következők olvashatók:

„Mikor októberben az előfizetési íveket szétküldöttük, őt kértem föl, hogy írná meg a címszalagokat, mert igen szép írása volt.

- A legtisztább szívvel, barátom – mondta -, hanem az én kezem rettenetesen szerencsétlen. Gondold meg, hogy bármihez fogtam, áldás ritkán volt azon!

„Én nem hittem az ómenekben sohasem, és babonás sem voltam. Mindazáltal e szavak gondolkodóba ejtettek. Hanem azt a nehány száz címlapot, mely alatt előfizetési felhívásunkat az országba szétküldöttük, ő írta meg. Megdöbbentő volt aztán a visszaemlékezés, midőn Zoltán a lap sorsa felett aggódván, emlékezetembe idézte a címszalagok írásakor mondott szavait.”

A Sándor utca 12-ik számú ház, melybe Zoltán beköltözött, alacsony földszintes épület volt, az udvarát tornác futotta körül, melynek vaskos, szögletes oszlopait boltozott ívek kötötték össze. A falak sárgára voltak meszelve. Az udvaron néhány akácra állt, a tövükben egy-egy marok fű. Az ámbitus árnyékos, sőt homályos volt, s egy lépcsőfokkal mélyebben feküdt az udvarnál, melyet évek során át lassan feltöltöttek.

Az akácfák már hullatták levelüket. Zoltán a tornácról egy karosszékből nézte gyakran a természet lassú haldoklását, a napsugár halványuló fényét, életének szomorú jelképeit. Ám mint minden sorvadásos beteg, ki fájdalmat nem érez, és kinek

 

szívét gyorsabb dobogásra ösztönzi a vértermelés megbomlott egyensúlya, életének közelgő végét ő sem hitte, sőt felmagasztosult érzések közt jövőjéről álmodozott, atyjának dicsősége lebegett szeme előtt, s tele szívvel remélte, hogy a hírnév koszorújából az ő homlokára is fog még jutni egy-két levél.

Déri Gyula: Petőfi Zoltán - VIII. Petőfi Zoltán betegsége

ó

A Kecskeméten 1869. június 16-án végződött színpadi szereplése tudniillik végzetes fordulatot adott az eddig lappangó betegségnek.

Megható sorokban emlékezik erről a lelkiismeretes új gyám.

„Gondnokoltamat – írja a törvényszékhez intézett beadványában -, egészségi szempontból csaknem kétségbeejtő helyzetben találtam. Első gondjaim közé tartozott ugyanezért orvosi megvizsgáltatása, minek eredményeül gondnokoltam nagymértékben kifejlődött mellbetegsége orvosilag konstatáltatván, egészsége visszanyerésére a Morvaországban fekvő Rosenau fenyves vidéke és enyhe levegője elengedhetetlennek jelentetett ki. Gondnokoltam ruházat tekintetében is a legnagyobb mértékben elhanyagolt állapotban lévén, ezen szükséglet födözése is jelentékeny kiadást fog igénybe venni, s minthogy apai és anyai örökségének kamataiból a födözés költsége ki nem telik, 200 forintnak az apai örökségből való kiutalványozását kérem.”

Toldy július 15-én adta be ezt a jelentést s az árvaszék már július 17-én kiutalta a 200 forintot.

Ugyancsak ebből a beadványból értesülünk a Petőfi Zoltán örökségének állapotáról is. Toldy ugyanis jelenti ebbe, hogy Szendrey Ignác őneki két darab takarékpénztári könyvet adott át. Az egyik 878 forintról szólott, a másikra 250 forint volt betéve, ezt 1865. április 24-én állították ki és Szendrey közlése szerint mindkét összeg a Zoltán atyjának Gyulai Pál által sajtó alá rendezett művei kiadásából befolyt pénzekből állott. A kamatokat fölvették egészen 1868. szeptember 1-ig.* (* Az akadémia nagydíja fejében adott 1000 forintos záloglevéllel együtt, mely árvaszéki kezelésben állott, a Petőfi Zoltán egész atyai öröksége tehát mintegy 2128 forintot tett ki.)

Zoltán 1869. június 1-ről augusztus 31-ig időzött Rosenauban. Ottani tartózkodásáról szívesen emlékezett meg később s barátainak sokat beszélt róla.

Rosenau a két púpú Radhorst-hegy déli lejtőjén fekszik az alsó Becna-völgyben, gyönyörű erdős és virágos vidéken, melyet észak felől magas hegyek, fellegekig érő csúcsok védenek, s amerre a szem ellát, minden felől kristályvizű patakok ezüstszalagja kígyózik le a Becna felé.

Petőfi Zoltán e hely szépségétől elragadtatva, a kies városkában oly boldognak érezte magát, mint az életben még sohasem. Kínzó köhögését az enyhe, egészséges éghajlat, a fenyves erdők balzsamos levegője csakhamar megszüntette, egészségének visszatérésével visszanyerte életkedvét, nem kellett nélkülöznie, anyagi gondok s ezek erkölcsi visszahatásai nem bántották, szóval mindentől független volt életében először. Rosenaut a betegek ezrei lepik el évenkint, de a táj szépsége, a kiránduló helyek bősége és az üde hegyi levegő számos nyaraló családot is vonz ide, s ezek közt voltak magyarok is, kikkel igen jól mulatott. Sőt, mint a világhírű költő fia,

 

bizonyos feltűnést is keltett, ami nagyon jól eshetett neki, mert élete végeig emlegette; különösen kirándulásairól beszélt sokat, melyeket a nyaraló vendégek társaságában tett az 1100 méternél magasabb Radhorstra. Ennek tetejéről meglátni a magyar Tátrát Trencsén megye határa közelében, mely alig 30 kilométernyire fekszik onnan, s oda látszik a határhegység is, a Beszkidek csoportja. A Radhorst oldalán talált olyan juhpásztorokra, akik vesszőből font kunyhókban laknak, s akiket az odavaló nép wallachoknak nevez. Petőfit érdekelte megtudni, hogy miképpen vetődnek ezek ily messze nyugatra, mert magyarországi honfitársaknak vélte őket. Nagy volt azonban a meglepetése, mikor németül és morvául beszéltek egymással és megtudta, hogy ezeket csak a foglalkozásuk miatt hívják oláhoknak, de e nyelvnek hírét sem hallották. Érintkezni gyakran volt alkalma velük, mert juhaikat ott legeltették leginkább a Radhorstnak a város felé néző lejtőjén, az ottani illatos hegyi füvekkel benőtt legelőkön. A kúrához tartozik a juhtejet azon melegen, fejés után meginni; miért is a már javuló betegek seregestől keresik fel a szállásokat, és isszák főképpen a gyógyító erejűnek híresztelt juhsavót, mely itt kellemesebb ízű, mint bárhol másutt, ahol a jószág nem jut zamatos füvekhöz.