Déri Gyula: Petőfi Zoltán - VIII. Petőfi Zoltán betegsége

ó

A Kecskeméten 1869. június 16-án végződött színpadi szereplése tudniillik végzetes fordulatot adott az eddig lappangó betegségnek.

Megható sorokban emlékezik erről a lelkiismeretes új gyám.

„Gondnokoltamat – írja a törvényszékhez intézett beadványában -, egészségi szempontból csaknem kétségbeejtő helyzetben találtam. Első gondjaim közé tartozott ugyanezért orvosi megvizsgáltatása, minek eredményeül gondnokoltam nagymértékben kifejlődött mellbetegsége orvosilag konstatáltatván, egészsége visszanyerésére a Morvaországban fekvő Rosenau fenyves vidéke és enyhe levegője elengedhetetlennek jelentetett ki. Gondnokoltam ruházat tekintetében is a legnagyobb mértékben elhanyagolt állapotban lévén, ezen szükséglet födözése is jelentékeny kiadást fog igénybe venni, s minthogy apai és anyai örökségének kamataiból a födözés költsége ki nem telik, 200 forintnak az apai örökségből való kiutalványozását kérem.”

Toldy július 15-én adta be ezt a jelentést s az árvaszék már július 17-én kiutalta a 200 forintot.

Ugyancsak ebből a beadványból értesülünk a Petőfi Zoltán örökségének állapotáról is. Toldy ugyanis jelenti ebbe, hogy Szendrey Ignác őneki két darab takarékpénztári könyvet adott át. Az egyik 878 forintról szólott, a másikra 250 forint volt betéve, ezt 1865. április 24-én állították ki és Szendrey közlése szerint mindkét összeg a Zoltán atyjának Gyulai Pál által sajtó alá rendezett művei kiadásából befolyt pénzekből állott. A kamatokat fölvették egészen 1868. szeptember 1-ig.* (* Az akadémia nagydíja fejében adott 1000 forintos záloglevéllel együtt, mely árvaszéki kezelésben állott, a Petőfi Zoltán egész atyai öröksége tehát mintegy 2128 forintot tett ki.)

Zoltán 1869. június 1-ről augusztus 31-ig időzött Rosenauban. Ottani tartózkodásáról szívesen emlékezett meg később s barátainak sokat beszélt róla.

Rosenau a két púpú Radhorst-hegy déli lejtőjén fekszik az alsó Becna-völgyben, gyönyörű erdős és virágos vidéken, melyet észak felől magas hegyek, fellegekig érő csúcsok védenek, s amerre a szem ellát, minden felől kristályvizű patakok ezüstszalagja kígyózik le a Becna felé.

Petőfi Zoltán e hely szépségétől elragadtatva, a kies városkában oly boldognak érezte magát, mint az életben még sohasem. Kínzó köhögését az enyhe, egészséges éghajlat, a fenyves erdők balzsamos levegője csakhamar megszüntette, egészségének visszatérésével visszanyerte életkedvét, nem kellett nélkülöznie, anyagi gondok s ezek erkölcsi visszahatásai nem bántották, szóval mindentől független volt életében először. Rosenaut a betegek ezrei lepik el évenkint, de a táj szépsége, a kiránduló helyek bősége és az üde hegyi levegő számos nyaraló családot is vonz ide, s ezek közt voltak magyarok is, kikkel igen jól mulatott. Sőt, mint a világhírű költő fia,

 

bizonyos feltűnést is keltett, ami nagyon jól eshetett neki, mert élete végeig emlegette; különösen kirándulásairól beszélt sokat, melyeket a nyaraló vendégek társaságában tett az 1100 méternél magasabb Radhorstra. Ennek tetejéről meglátni a magyar Tátrát Trencsén megye határa közelében, mely alig 30 kilométernyire fekszik onnan, s oda látszik a határhegység is, a Beszkidek csoportja. A Radhorst oldalán talált olyan juhpásztorokra, akik vesszőből font kunyhókban laknak, s akiket az odavaló nép wallachoknak nevez. Petőfit érdekelte megtudni, hogy miképpen vetődnek ezek ily messze nyugatra, mert magyarországi honfitársaknak vélte őket. Nagy volt azonban a meglepetése, mikor németül és morvául beszéltek egymással és megtudta, hogy ezeket csak a foglalkozásuk miatt hívják oláhoknak, de e nyelvnek hírét sem hallották. Érintkezni gyakran volt alkalma velük, mert juhaikat ott legeltették leginkább a Radhorstnak a város felé néző lejtőjén, az ottani illatos hegyi füvekkel benőtt legelőkön. A kúrához tartozik a juhtejet azon melegen, fejés után meginni; miért is a már javuló betegek seregestől keresik fel a szállásokat, és isszák főképpen a gyógyító erejűnek híresztelt juhsavót, mely itt kellemesebb ízű, mint bárhol másutt, ahol a jószág nem jut zamatos füvekhöz.

Rosenauból szeptember 1-én érkezett haza Petőfi Zoltán, az ő hite szerint meggyógyulva. Így hitték a barátjai is, köztük Dolinay Gyula, ki úgy emlékszik, hogy Zoltán ebben az időben egészen jó színben volt, és a köhögése is megszűnt. Hogy komoly bajtól féltsék, nem is jutott eszükbe, csak amint az időjárás hűvösödni kezdett, október közepén túl, lepte meg őket, hogy a hurutja elölről kezdődött.

De az óvatos gyám, ki Zoltánt nagyon megszerette, és aggódó szemmel kísérte egészségi állapotának minden jelenségét, már október elején gyanakodott. Nyolcadikán megvizsgáltatta d. Kajdacsy Istvánnal, Pest-megye főorvosával, ki is a következő nyilatkozatot állította ki:

„Petőfi Zoltán mellbetegségének hátrányául szolgálván mind a tanulmányok jelenlegi folytatása, mind pedig bármely kereseti módja az életfenntartásának, úgy szinte a már beállt hideg időszak, a gyógymódnak, melyet jelen év nyarán Rosenau-ban használt, folytatásául a melegebb égalj alatti tartózkodás helyéül Meránt ajánlom, sőt egészségének tökéletes helyreállításául elkerülhetetlenül szükségesnek tartom.”

Ez az orvosi véleményre támaszkodva, Toldy 500 forintot kért az árvaszéktől, a meráni téli tartózkodásra. Beadványában a rosenaui időzésről a következőket írja:

„Valóban az ezen fürdőhelyhez kötött remények nagy részben igazoltattak azon előnyös fordulat által, mely gyámoltam egészségi állapotában beállott. Kínzó köhögése, mely azelőtt szakadatlanul gyötré, mondhatni, teljesen megszánt, lélegzete könnyebbé vált. Ámde az a hat hét, melyet Rosenauban tölte, nem volt képes őt aggasztó stádiumig kifejlett mellbajából teljesen és gyökeresen kigyógyítani. E körülmény az oka, hogy gyámoltam, kiben a jobb útra térésnek komoly bizonyítékait vélem felfödözhetni, semmi irányban nem volt alkalmas lépéseket tehetni, valamely jövőt megállapító cél felé. Minden szellemi, de főként asztal melletti munkától orvosilag határozottan eltiltatott, sőt világosan kijelentetett, hogy a küszöbön levő téli idény az eddig elért eredményt is kockáztathatná; miért is gyámoltamnak a téli hideg napok elől egy más, melegebb és enyhébb éghajlat alá távozása az orvosi bizonyítvány értelmében életkérdéssé állíttatott fel.”

Az árvaszék az 500 forintot haladéktalanul kiutalványozta, mire Zoltán október 23-án elutazott Meránba. De ő maga bevallja, hogy egyelőre nem ment tovább Bécsnél. Ott kiszállt és a fürdőzésre való pénzből 9 nap alatt elvert 100 forintot és csak november 5-én érkezett Meránba, hol a Rogert penzióban szállt meg.

Ott érte meg az újévet, folytonos javulás közt. Kellemes szórakozásokban sem volt hiány. Csakhamar megtalálta itt is, mint eddig minden városban, ahol serdült kora óta megfordult, a nőt, kit szíve gyorsan fellobbanó érzelmeivel körüllángolt. Iratai közt fönnmaradt egy a már említett Beliczey nevű orvosnövendéknek, kivel baráti levelezésben állt, 1869. november 24-ről hozzá intézett levele, mely igazolja, hogy Zoltán már az első hónapban valami szívbeli sikerről írhatott barátjának. E levélben ugyanis a következő sor olvasható: „Fogadd őszinte szerencsekívánatom ama bizonyos asszonyügyben.” Ezen az ismeretlen nevű asszonyon kívül csakhamar egy másik ideálra is talált a lobbanékony szívű legény, egy nem kevésbé szerelmes természetű német kisasszonyra, kit Saalfeld Helénnek hívtak. Szőke hajára való célzással Zoltán Rubens Helénnek keresztelte el és csakhamar jó barátságba bonyolódott vele. A jegyzőkönyvében van tudniillik egy német levél fogalmazványa, melyben a leánytól légyottot kér, mert úgymond, mióta az első csókot megkapta tőle, oda minden nyugodalma. A levél mulatságosan rossz németséggel van írva, de akihez intézve volt, ezen aligha akadt fenn.

Felbuzdulva az idegen nyelven tett íráskísérlet sikerén, Zoltán még nagyobb fába vágta a  fejszéjét: a jegyzőkönyvében ugyanis „Bánk, le grand seignietur de Hongrie” cím alatt megtaláljuk a Bánk bán színlapjának francia fordítását. Sőt az első jelenetből is lefordított vagy húsz sort. Ez a nagyon is csonkán maradt kísérlet arra mindenesetre jó, hogy megítélhessük belőle, mennyivel jobban tudta magát franciául kifejezni, mint németül.

De eközben erősen megfogyott a fürdőköltség, arról pedig szó sem lehetett, hogy Zoltán hazajöjjön. Toldy ekkor új pénzküldésre gondolt, de megfontolja, hogy ily módon az amúgy is csekély örökség hamar ki fog merülni. Az írói segélyegylethez fordult tehát, és 300 forintot kért a gyógyítási költségekre.

Gyulai Pál, a segélyegylet titkárja a legjobb eredménnyel biztatta, de a gyámnak föltűnt, hogy az ügy február elejétől egészen április végéig húzódott, minden sürgetés dacára. Április 25-én aztán megjött a magyarázat: a kérést elutasították, az írói segélyegylet megtagadta a 300 forint gyógyítási költséget a Petőfi Sándor fiától!

Nagyon érdekes okirat az a végzés, amelyben ezt a szűkkeblűségnek látszó határozatot megokolja Gyulai Pál, a titkár, Zoltán legközelebbi rokonainak egyike. A Petőfi- és Szendrey-család tagjainak Zoltánnal szemben elfoglalt álláspontját világosítja ez meg, de egyszersmind hű tükre a Gyulai Pál egyéniségének is, kinek kíméletet nem ismerő kritikája szólal meg itt is; sokkal ridegebbnek tüntetve föl őt magát, mint amilyen valójában volt.

Az irodalomtörténeti jelentőségű okirat így szól:

„Kivonat a Magyar Írók Segélyegylete igazgatóbizottságának 1870. április 21-én gróf Károlyi István elnöklete alatt tartott ülése jegyzőkönyvéből. 7) Olvastatik Toldy József pestvárosi gyámügyész, egyszersmind Petőfi Zoltán gyámgondnokának folyamodása, ki gyámoltja részére 250-300 forint segélyt kért az egylettől. Ugyanis Petőfi Zoltán mellbajban szenved s az orvosok tanácsára Meránban töltötte a telet; anyjáról mintegy 300 forint örökség maradt reá (?), melynek kamata éppen nem elég szükségei födözésére; gyógyítása végett az illető hatóság engedelmével a tőkéhez is hozzá kellett nyúlni, de az ez összegből utalványozott 500 forint teljesen elfogyott s a javulni kezdő beteg további költségeit nincs honnan fedezni. Titkár egyszersmind előadja, hogy elnöki utasítás folytán felszólította Petőfi Zoltán nagyatyját és nagybátyját, kik vagyonos emberek, hogy beteg rokonukat segítsék,annyival inkább, mert az egylet csak minden támasz nélkül árvákat szokott segélyezni, illetők a következőképp nyilatkoztak: Ők mindent megtettek Petőfi Zoltánért, neveltették s mindennel ellátták, hogy tanulmányait folytathassa, azonban Zoltán félbehagyva tanulását, korhely életre adta magát, s többszöri próbák után sem volt rávehető, hogy tanulmányait bevégezze, vagy valamihez fogjon. – Ekkor azt hitték, hogy idegen gyám inkább boldogul vele, s Pestváros gyámhatóságától gyámgondnokot kértek számára s egyszersmind átadták apai és anyai örökségét. – Minthogy a már 21 éves ifjú ez örökség kamataiból  meg nem élhet, remélték, hogy valamihez fogni kényszerül, mikor aztán szívesen járultak volna hozzá segélyezéséhez. Betegség, vagy más szerencsétlenség esetére elégnek tartották az örökségi tőkét, mert a gyámszabályok szerint ily esetben a tőkéhez is hozzányúlhatni. – Most is azt tartják helyesnek, ha a gyámhatóság a tőkéhez nyúl, mert ha ők segélyezik az ifjút, ki most is könnyelműen gondolkozik, mint régebben, csak gondatlan hajlamait táplálják s mintegy utat nyitnak neki épségben megtartott örökségének egypár év múlva leendő elpazarlására. Jobb, ha öröksége gyógyíttatására fordíttatik, mintha egypár év múlva kezébe kerülvén, könnyelműen elpazaroltatik. Mind nagyatyja, mind nagybátyja készek úgy betegségében, mint egészséges állapotában segíteni, ha az első esetben minden segélyforrásból kifogy, vagy ha a második esetben valami életpályára adja magát. Határoztatik:

Toldy József, Petőfi Zoltán gyámgondnokának folyamodása az előfordult nyilatkozatok következtében nem teljesíttethetik s oda utasíttatik, hogy folyamodjék a gyámhatósághoz, gyámoltja tőkéjéből gyógyíttatására bizonyos összeg utalványozása végett. A bizottság egyszersmind kéri gyámgondnok urat, hogy az eredményről szíveskednék az egyletet tudósítani. Kiadta Gyulai Pál mp. titkár, Pest, április 23. 1870.”

Ezt a mérges hangú kis okiratot nem szabad tragikusan felfogni, bármily szerencsétlenül szerkesztette is meg az írója. Nem is végzés ez, hanem egy egyesületi határozatba foglalt magánlevél, a család üzenete a korhely fiúnak, kinek betegségéről nincsenek helyesen tájékozva, s akinek felgyógyulásában teljesen bíznak, sokkal inkább, mint az erkölcsi megjavulásába. Toldynak csak két vagy három sor szól belőle a legvégén, de úgy látszik, a Zoltánnal együttérző gyám nagy felindulásában annak a jelentését nem értette meg. Mi, akik hidegebb fővel olvassuk el ezt a határozatot, fölindulás helyett mosolyogni vagyunk kénytelenek, az abban foglalt ellentmondásokon. Például, hogy az egylet csak a vagyontalan árvákat segíti, - pedig éveken át segítette Zoltánt is, aki méghozzá akkor kevésbé volt árva, mert hiszen élt az anyja. De a dörgő hangú és kemény elutasítás után nem kibékítő körülmény-e az a naiv kérelem az irat legvégén, hogy: „A bizottság egyszersmind kéri a gyámgondnok urat, hogy az eredményrl szíveskednék az egyletet tudósítani!” Hát nem kedves dolog ez? A haragvó rokonnak eszébe jut, hogy az árvaszék megkötheti magát, nem ad pénzt, és akkor az örökség elköltésére vonatkozó családi számítás dugába dől, a fiú pedig gyógyítás nélkül marad. Nehogy ez bekövetkezzék, az eredményről szíves tudósítást kérnek. Mit jelent ez egyebet, ha azt nem, hogy ha a gyámpénztár sem adna pénzt, akkor mégis csak adnak majd ők?

A gyámpénztár azonban adott. Méltányolta, hogy az 500 forintból már a márciusi és áprilisi költségek sem voltak fedezhetők, miért is adósságokat kellett csinálni, amelyek kifizetetlenül nem hagyhatók. A fürdőzést is meg kell hosszabbítani, majd a hazajövetelre is pénz kell. Toldy mindezeket felsorolva, 350 forintot kért s a törvényszék ezt megadta, minthogy – úgymond – a kiskorút sem nagyatyja, sem nagybátyja ezúttal támogatni nem hajlandók.

Zoltán Meránban kezdetben sokat dolgozott. Különösen színművel fordításával foglalkozott. Így lefordította a következő darabokat:

Utazás közös költségen”, víg színmű 5 felvonásban. Írta: Angely Lajos.

„Kisvárosiak, vagy a király arcképe”, vígjáték 4 felvonásban. Írta: Kotzebue.

„Valnoir asszony” dráma, 3 felvonásban. Írta: Kock Pál.

„Lady Tartuffe” Girardinné drámája.

Meránban készült dolgozatai közt van továbbá egy egyfelvonásos vígjáték, melynek címe: A szép mészáros legény, s mely egy György nevű angol királyfiról szól, ki mészároslegény képében lopódzik be egy London közelében lakó bérlő házába, s ennek unokatestvérét csábítgatja. A tárgy idegensége, a jól szerkesztett mese, a gyakorlott kézre valló bonyolítás és jelenetezés, öntudatos fölépítése a jellemeknek, továbbá az a körülmény is, hogy három nap alatt készült (a füzetre rá van írva. elkezdtem február 7., befejeztem 10-én) arra engednek következtetni, hogy ez is fordítás. De fennmarad a kérdés, hogy miért hallgatta el ezt a körülményt, és az eredeti szerző nevét, ő, aki minden könnyelműsége mellett kifogástalan tisztességű ember volt, akiről mindannyian, akik csak ismerték, tudták, hogy még tréfából sem szokott hazudni, irodalmi dolgokban pedig lehetőleg még szigorúbb felfogást tanúsított. Feledékenység volt az tőle, vagy pedig egyszerűen azért nem írta rá, hogy fordítás, mert eredeti munka a Szép mészáros legény? Ha ez igaz lenne, akkor azt kellene mondanunk, aki huszonkét éves korában ilyen ügyes vígjátékot tudott három nap alatt hevenyészni, attól várhatott volna valamit a színiirodalom.

Egy nagyon szép fordított verset is küldött Meránból a Vasárnapi Ujságnak, mely azt az 1870. január 23-iki számában adta ki, ezzel a címmel: Szeretni kell! Franciából Petőfi Zoltán.

E fordítást a költői nyelv ereje, kifejezéseinek világossága, könnyedsége és a szinte tökéletes verselés jellemzik, elannyira, hogy az olvasó hajlandó eredetinek tartani. Hogy milyen költő lett volna Petőfi fiából, azt természetesen nem lehet megítélni belőle, de hogy írni tudott, s mint irodalmi ember helyet biztosított volna magának az egykorúak közt, arra e vers elegendő bizonyítékot nyújt.

Érdekes találkozása volt Meránban Sacher-Masoch-kal, az akkor szintén ott időző, s abban az időben ugyancsak felkapott német íróval. Szana Tamásnak köszönjük e jelenet leírását. Sachertől kérték a vendégek, hogy olvasson fel valamit, és az ő választása Petőfire esett. A felolvasást az egész fürdőközönség végighallgatta. Sacher Petőfi verseit kitűnő fordításban szavalta el, s ezek a közönséget nagy lelkesedésbe hozták. Tapsoltak és ismétléseket követeltek.

Felolvasása végével egy sápadt arcú, beteges fiatal ember állott eléje, meghajtotta magát és remegő hangon mondott köszönetet Petőfi hírnevének terjesztéséért.

Sacher erre azt kérdezte, hogy bizonyosan honfitársa a költőnek? – mire a válasz az volt, hogy „honfitársa és egyúttal a fia is.” Sacher-Masoch megölelte és megcsókolta, a jelenvoltak pedig nem tudták mire vélni mindezt. Sacher-Masoch visszamegy az emelvényre és elmondja, hogy az a sápadt arcú fiatal ember Petőfi Zoltán. Erre a közönség Petőfi fiát lelkes ünneplésben részesítette Sacher-Masoch e jelenetet maga mondta el Szana Tamásnak, azzal a megjegyzéssel: mennyire örül, hogy Petőfi Zoltánnak élete utolsó örömét megszerezhette.

Eközben elfogyott a 350 forint és május 5-én ismét kap 125 forintot. Mit csinált vele, következtetni lehet abból a körülményből, hogy vendéglősének, Berger Ferencnek nem fizetett, csak egy 55 forintról szóló váltót adott neki, melyet május 9-én állított ki június 1-jei lejárattal, keskeny lila színű űrlapon, melynek aljára ezt írta:

„Angenommen 55 G. ö. w. Petőfi Zoltán Studente”. A váltó megvan a hagyatéki iratok közt s a hátlapján a következő nem érdektelen sorok olvashatók:

„Ezen váltó lejáratával ki nem elégítetvén – a tulajdonos által bepöröltetett, s így ennek költségeivel a követelés 59 forint 25 krajcárra növekedett. De a Tettes Toldy József volt gyám úr és a váltó tulajdonosa között történt egyezkedés folytán ez összeg 45 forint, azaz negyvenöt forintra leszállíttatott, mely összeg megküldésével ezen váltó megküldetett s így elenyészett.

Pest, április 12. 1871. Szendrey.”

Zoltán az utolsó 125 forintból azért nem egyenlítette ki a tartozását,m ert jobban érezvén magát, egy szintén Meránban tartózkodó fiatal orosz herceggel, kinek neve feledésbe ment, összebarátkozott, s ezzel elhatározták, hogy egy kis utazást tesznek és Bécsben is töltenek néhány napot.

Május 20-án már Botzenben voltak. Ott kapott 45 forintot, hogy abból Budapestre utazzék, de a herceggel Bécsbe ment és ott mulattak június 21-éig, vagyis egy teljes hónapon át. A herceg semmi esetre sem költött alak, Zoltánnal együtt le is volt fotografálva, a képet halála előtt láttuk is nála néhány levéllel együtt, mindezek azonban annyi idő múltával elkallódtak. Hasznosak e barátkozás semmi esetre sem volt nevezhető, sőt kétségtelen, hogy a meráni javulás eredményét ez semmisítette meg. A két úrfi  könnyelműsége mekkora fokú volt, következtethető abból, hogy Zoltán csak akkor gondolt a hazautazásra, mikor ismét teljesen tönkrejutott. Megint nem volt több ruhája a rajtalevőnél, a másik jó ruháját egy Kohn Salamon nevű zálogoshoz adta 8 forintért; ezt már Budapestről váltotta ki a gyámja.

A fővárosba visszatérve vége volt a szép napoknak, a gondtalan életnek. Költőpénz nem maradt semmi, az örökséget erősen leapasztotta a fürdőzés, miért is a törvényszékhez egyelőre nem lehetett fordulni. Toldy ekkor a saját zsebébe nyúl és szeretett, féltve dédelgetett gyámfiának lakást, élelmet fogad, pénzt azonban már csak forintonkint ad neki.

Zoltán nem bírta ki sokáig ezt az életet. Neki szórakozás, mulatság, kalandok kellettek, a fővárosban erre nem igen volt alkalom, ellenben jól tudta, hogy vidéken akárhová megy, a nagy költő fiát tárt karokkal fogadják és ünnepelni fogják.

És augusztus 15-én elindult utolsó kirándulására. Szabadszállásra ment atyja unokatestvéréhez, Baranyay Sándorhoz. (Ennek anyja, Hrúz Anna, édes testvére volt Petőfi Sándor anyjának, Hrúz Máriának.) Baranyay Pesten jártában véletlenül találkozott Zoltánnal, látta rajta, hogy súlyos beteg s meghívta magához, hol úgymond, a birkasavó ki fogja gyógyítani. „De ebben csalódtak a szüleim – írja nekem Baranyai Albert úr aszódi nyugalmazott tanító -, amennyiben a temperamentumos ifjút, mint költőt és Petőfi fiát úgyszólván az egész város körülrajongta és az úri osztály estéről-estére kávéházi és vendéglői vacsorákra sodorta magával. Szegény Zoltán az ünnepeltetés elől soha ki nem tért, de talán nem is térhetett. A birkasavó kúráról egyelőre szó sem volt, ellenben annál többet forgott társaságokban, hol mint rendkívül ötletes és szellemes fiatal ember nagy sikereket ért el és szemmel láthatólag örvendezett, ha látta, hogy a nőket és férfiakat egyaránt jól tudja mulattatni. Hat heti mulatozás után, szeptember utolsó napján, én kísértem föl Budapestre, ott érzékeny búcsút vettünk egymástól. Sejtettem, hogy többé nem fogom viszontlátni, s e balsejtelem teljesült is.”

Szabadszállás mai főjegyzőjétől, Paál István úrtól szintén kaptam adatokat Petőfi Zoltán ott-tartózkodásának idejéről. Zoltánt Nagykőrösről ismerte, hol 1866-ban együtt diákoskodtak és összebarátkoztak. Ismeretségük Szabadszálláson fölújult. Egyéb mulatság hiányában naponkint nagyobb társaság jött össze az olvasókör udvarán levő kuglizóban, s a játékban rendesen Petőfi Zoltán is részt vett.

ideges, ingerlékeny ember volt, szenvedélyesen vitatkozott, s ha tartósan ellentmondtak neki, tőle kitelhető erővel földhöz vágta a golyót, otthagyta a társaságot, de másnap ismét eljött. Mindenki a súlyos betegségének tulajdonította viselkedését és semmit se vettek tőle rossz néven. Sokat foglalkozott különben atyja születéshelyének kérdésével is, és a városban nyert fölvilágosítások, valamint összeszedett bizonyítékok alapján arról győződött meg, hogy az atyja ott, Szabadszálláson született és nem Kiskőrösön, ahogy az irodalomtörténet megállapította.

Hogy Petőfi Zoltán Szabadszálláson valami nagyon vidám életet élt volna, Paál István úr nem emlékszik rá. De úgy látszik, mégis inkább Baranyay Sándornak van igaza, mert szegény Zoltán holta napjáig sajnálta a szabadszállási kirándulását és betegsége rosszra fordulását az ottani életének tulajdonította. Egy csonka naplójegyzetből is sokat lehet következtetni, melyet „Az én nézeteim” címmel abban az időben írt, s amely így szól:

„Szakaszd le minden pillanat virágát, élvezd illatát s viseld el a tövisei által okozott fájdalmat, mert azt hiszem, inkább szenvedünk is valamit, ha mellette élvezhetünk is, mint kínlódjunk anélkül, hogy csak legkisebb kárpótlást is keresnénk a tövisektől okozott fájdalomért. Nevetséges dolog előttem az öntartóztatás és sanyargatás. A sors sokkal inkább elárasztotta az életet szenvedésekkel, mintsem, hogy azokat keresés nélkül föl ne találnók. Parancsolni önmagamnak! Minek? kérdezem én, míg úgyis parancsol az egész világ s maga a végzet is szüntelen csak parancsoló hangon adja tudtunkra határozatait!”

Szabadszálláson azonban egyéb dolog is történt Petőfi Zoltánnal. Minden jel arra mutat, hogy itt találta meg végre azt a nőt, aki irányt adhatott volna hányt-vetett életének, ha az az élet nem lett volna máris a kialudni készülő,  halavány mécslánghoz hasonló. A lány: Petőfi Zoltánnak első és utolsó komoly szerelme, az ő másodunokatestvére volt, Baranyay Krisztina, Baranyay Sándornak serdülőkorban levő bájos gyermeke. A fiatalok egymás iránt való vonzódásáról bizonyságot tesz Baranyay Albert úr levele is a következő sorokban:

„Két nővérem is volt, kikkel Zoltán sokat évődött. az egyiknek, Krisztinának elválásukkor egy kékköves, vékony kis gyűrűt adott emlékbe.

Krisztinát egy versében meg is énekelte, azt a verset a nála levő jó vastag kötetnyi írott füzeteihez csatolta, s azt magával vitte Budapestre. A gyűrűt, melynek értéket csak Petőfi Zoltán neve adott, anyánk sokáig megőrizte, mint drága ereklyét, ezelőtt négy évvel azonban egyebekkel együtt unokáinak ajándékozta, midőn az érettségi vizsgát letették, hogy őrizzék meg azt is, atyjuk órájával és gyűrűjével együtt, mint szent emléket. Hogy a Petőfi Zoltán gyűrűje azóta nova lett, nem tudom, de utána járok és ha célt érek, örömmel és készségesen ajándékoznám a Petőfi ereklye-múzeumnak.”

E gyűrű létezéséről másoknak is van tudomásuk. Például Paál István is világosan emlékszik rá, sőt arra is, hogy Zoltán nyilatkozta szerint az a gyűrű valamikor a Petőfi Sándoré volt. Krisztina ugyanis ismételve elmondta, hogy mikor búcsúztak, a könnyekig meghatott Zoltán érezte, hogy őt utoljára látja, s mikor a gyűrűjét az ujjára húzta, így szólt: „Tinike, tartsd meg e gyűrűt az együtt töltött napok örök emlékeül, ez a gyűrű az apámé volt.”

A rokonok azt hitték, Zoltánt csak rokoni érzések fűzték Krisztinához és nem vették észre, milyen ellentmondás van e vélemény és az apja gyűrűjének odaajándékozása közt. Zoltánnak lehettek nagy hibái, de apja emléke hogy milyen szent volt előtte, csak mi tudjuk, egykori barátai. Semmi sem lehet jellemzőbb a fiú hódolatára, mint az, hogy apja nevét soha hiába ajkára nem vette.

Ha valaki beszélni kezdett róla, ami diákok közt gyakran megtörtént, ideges lett és vagy másra vitte a társalgást, vagy leintette a beszélőt. „Én ha az apámról beszélek, akkor imádkozom, és nem tudom elviselni, ha mihaszna emlegetéssel előttem az emlékét profanizálják.” Ilyen mondásaira többen emlékszünk. És ha ő azt mondta, hogy az a kis kékköves gyűrű valaha az apjáé volt, akkor azé is volt, arról biztosak lehetünk. Hogy pedig azt az annyi válságos viszonyok, nyomorúságok, korhelykedések és esztelen tobzódások közt híven megőrzött ereklyét végül egy leánynak odaadta, holott tízszer vagy hússzor odaadhatta volna másoknak is, ez azt bizonyítja, hogy e leányért sokkal többet érzett, mint a többiekért.

Versét, melyet Krisztinához írt, nem sikerült megtalálnom. Lehet, hogy a Petőfi ereklyemúzeum iratai között van, amelyek átkutatása rám nézve akadályokba ütközött. De egy nyilatkozatra emlékszem, melyet halála előtt talán két héttel hallottam tőle, egy görcsös és fullasztó köhögési rohama után, mikor egy pillanatra aggódás szállta meg. Mereven nézett maga elé s így szólt. „Egy leányt ismertem meg a nyáron, akiért szeretném elölről kezdeni az életemet.” A fölkutatott adatok birtokában ma már kétségtelen előttem, hogy Krisztinára gondolt.

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –

Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.