Déri Gyula: Petőfi Zoltán – IX. Az utolsó hónap

Október legelején még nem látszott meg Zoltánon, hogy élete végéhez oly közel áll. Aggasztóan köhögött ugyan, az arca sápadt volt,  szeme beesett, de életkedve magasabban lobogott, mint bármikor, s ez mindnyájunkat megtévesztett.

A Sándor utcai 12-ik számú földszintes sarokházban szállott meg Dolinay Gyulánál, ki abban az időben a „Tanuló Ifjúság Lapja” című újságot szerkesztette. A lakás két szobából állott s az egyikben volt a szerkesztőség. Ezt foglalta el Zoltán.

A lap két verset közölt Petőfi Zoltántól 1870. nyarán, továbbá egy leírást Merántól s egy elbeszélést a Marseillaise költőjéről Mindezeket más lapok is készséggel kiadták volna, ha másért nem: a Petőfi nevéért és bizonyára meg is fizetik. De Zoltán még debreceni színészkedése idejében mint kollégiumi diákkal ösmerkedett meg a szerkesztővel, azóta barátságban állott vele és lapja támogatását kötelességének tartotta. Meránból való hazajövetele után Dolinay elvitte őt az akkor alakult Debreczeni Körbe, amely egy honvédőrnagy özvegyének, Záhonyiné úriasszonynak Síp utcai vendéglőjében tartotta üléseit, előbb Széll Lajos, majd György Endre,  a későbbi miniszter elnöklete alatt. A kör komoly törekvésű ifjaknak, leginkább egyetemi hallgatóknak és diplomás fiatal embereknek volt a gyülekezete, mely hetenkint üléseket tartott s azon mindig volt egy tudományos színezetű meg egy társadalompolitikai felolvasás, amelyeket megbeszélések követtek. Voltak irodalmi esték is, Petőfi Zoltánt ezek vonzották a kör üléseibe, melyeken egész július végéig a kör működésében is szünet állott be; úgylehet ennek is része volt abban, hogy Zoltán Szabadszállásra utazott.

Onnan visszatérve, Dolinay betegségére való tekintetből ajánlotta neki, hogy béküljön ki a családjával, kiváltképpen a nagybátyjával, ki a múlt év márciusi búcsúzatlan elutazása s az iskolából való kimaradása óta haragudott rá. De Zoltán hallani sem akart semmi kibékülésről. Úgy a nagyatyjától, mint bátyjától rossz néven vette, hogy hivatalosan is levették róla a kezüket, és az árvaszékhez benyújtott számadásaikkal, valamint egyéb irataikkal őt úgyszólván kitagadták.

- Csak itt maradok én nálad, ha szívesen látsz! – felelt Zoltán, és a háziasszonnyal, Sinkovits Stefániával nyomban megegyezett. A gyámja 40 forintot ígért neki havonkint, ő ezt az összeget fölajánlotta a lakásért és teljes ellátásért.

Dolinayt pedig a szerkesztőségi szoba megosztásáért azzal kárpótolta, hogy apró szívességeket tett neki a lapja körül.

Erre vonatkozólag a Tanuló Ifjúság Lapja november 15-iki számában a szerkesztő tollából a következők olvashatók:

„Mikor októberben az előfizetési íveket szétküldöttük, őt kértem föl, hogy írná meg a címszalagokat, mert igen szép írása volt.

- A legtisztább szívvel, barátom – mondta -, hanem az én kezem rettenetesen szerencsétlen. Gondold meg, hogy bármihez fogtam, áldás ritkán volt azon!

„Én nem hittem az ómenekben sohasem, és babonás sem voltam. Mindazáltal e szavak gondolkodóba ejtettek. Hanem azt a nehány száz címlapot, mely alatt előfizetési felhívásunkat az országba szétküldöttük, ő írta meg. Megdöbbentő volt aztán a visszaemlékezés, midőn Zoltán a lap sorsa felett aggódván, emlékezetembe idézte a címszalagok írásakor mondott szavait.”

A Sándor utca 12-ik számú ház, melybe Zoltán beköltözött, alacsony földszintes épület volt, az udvarát tornác futotta körül, melynek vaskos, szögletes oszlopait boltozott ívek kötötték össze. A falak sárgára voltak meszelve. Az udvaron néhány akácra állt, a tövükben egy-egy marok fű. Az ámbitus árnyékos, sőt homályos volt, s egy lépcsőfokkal mélyebben feküdt az udvarnál, melyet évek során át lassan feltöltöttek.

Az akácfák már hullatták levelüket. Zoltán a tornácról egy karosszékből nézte gyakran a természet lassú haldoklását, a napsugár halványuló fényét, életének szomorú jelképeit. Ám mint minden sorvadásos beteg, ki fájdalmat nem érez, és kinek

 

szívét gyorsabb dobogásra ösztönzi a vértermelés megbomlott egyensúlya, életének közelgő végét ő sem hitte, sőt felmagasztosult érzések közt jövőjéről álmodozott, atyjának dicsősége lebegett szeme előtt, s tele szívvel remélte, hogy a hírnév koszorújából az ő homlokára is fog még jutni egy-két levél.

Annak a baráti körnek, mely a kis diáklap szerkesztőségében majdnem naponkint találkozott és Petőfi Zoltánt betegségében szórakoztatni igyekezett, e sorok írója is tagja volt. Mikor október 5-ike körül először láttam, éppen ágyban feküdt, de jókedvű volt, és egy lap alapításáról beszélt, melyhez közeli felgyógyulása után ő fogja adni a pénzt. Akkor nagykorúsíttatja magát, fölveszi az örökségét és azzal a lappal jövőt teremt magának.

Még két hétig fel-felkelt, leginkább a déli órákban, de ereje szemlátomást hanyatlott. Betegágyánál néha megjelent egy Ujházi Viola nevű kisasszony is, ki a háziasszonnyal lakott egy szobában és a Nemzeti Színház színésziskolájának volt növendéke. Mint egykori pályatárs iránt nagy részvétet mutatott a csinos és elég eszes leány, Zoltánnak azonban kellemetlen volt folyton a szomorú arcát látni maga előtt. Valahányszor előfogta a köhögés, a lány szeme megtelt könnyel, ilyenkor a beteg ideges lett és szerette volna, ha Viola magára hagyja. A jószívű leány sehogy sem tudta megérteni, hogy gyöngéd vonzalmát miért fogadja Zoltán olyan ridegen, holott más fiatal emberek mindig hálásak szoktak lenni egy barátságos pillantásért is.

Amint a betegség komolyabb fordulatot kezdett venni, Dolinay azonnal értesítette a családtagokat, s ekkor derült ki félreérthetetlenül, hogy milyen üres beszéd volt mindaz, amit a rokonság szeretetlenségéről, Zoltánnal szemben tanúsított zárkózottságáról, hallani lehetett.

Az első, aki tárt karral és könnyes szemmel szinte rohant Zoltánhoz,amint megtudta, hogy az ő házával majdnem szemben, egy barátja lakásán fekszik betegen, az öreg Szendrey Ignác volt. Meghatóbb jelenetet nem lehetett gondolni, mint a nagyapa és unoka e szomorú viszontlátását. Még aznap október 14. délután eljött Horváth Árpád, a mostohaapa, és Gyulai Pál. Harmadnap egy postakocsi-rakomány ennivaló érkezett Csákóról. Utána Petőfi István, azzal a szemrehányással, hogy a nyáron miért ment Szabadszállásra, és miért nem hozzá Csákóra, ahol más ballépései után is mindig szerető szívre, kéretlen bocsánatra és jótékony nyugalomra talált. Zoltán nem vette komolyan az állapotát, mosolygott az aggodalmakon, és még ő vigasztalta rokonait.

- Ami elmaradt a nyáron – szólt a bátyjához -, még pótolhatom akár ezen az őszön is. Amint jobban leszek, egyszer csak beállítok Csákóra. A karácsonyt mindenesetre ott fogom tölteni. Hogy most fekszem, az nem a hurutomtól jön, az egy kis láz, amit egy külön meghűléstől kaptam. Ez el fog múlni és miattam ne aggódjanak…

Így beszélt mindig, ha a rokonai összegyűltek az ágya körül.

Nekünk, barátainknak, mindig a jövőjét emlegette. Olykor a múltjáról is szólott, különösen debreceni élményeiről. Elmondta egyebek közt, milyen gyönyörűséget szerzett neki fölkutatni azokat a házakat, amelyekben az apja lakott egykor, mint nyomorgó, félig elzüllött diák, később mint országos nevezetesség és boldog családapa. Magával vitte e felfedező útjaira az apja műveit és az időpontok egybevetésével megállapította, hogy melyiket melyik szobában írhatta.

Október 20-án nagyon rosszul lett. Görcsös köhögési roham fogta el, mely nem akart véget érni. Egyszerre fuldoklani kezdett, ekkor bérkocsin hoztak neki orvost, aki cseppeket rendelt, s ezek lecsillapították.

Harmadnap jobban érezte magát, az időjárás is kedvező volt, déltájban kisütött a nap. Délután így szólt Dolinayhoz:

- A Komlóban a kapu alatt jobbra van egy szoba. Abban lakott valamikor az apám. Abba a szobába szeretnék még egyszer bemenni.

Kocsiba ültek és a vármegye házzal szemben állott régi vendéglőbe hajtattal. Zoltán már ekkor alig bírt a lábán járni, csak vánszorgott a barátja karjára támaszkodva.

Október 23-ika után nem kelt fel többet, ez volt a vég kezdete. Azontúl mindennap úgy búcsúztunk el tőle, hogy nem tudtuk, viszontlátjuk-e még az életben?

Toldy József, a gyámja is minden nap fölkereste a nagybeteget. November 3-án éppen akkor lépett a szobába, mikor ismét görcsös köhögés gyötörte. Orvosi tanácskozást hívott össze, melyben a kezelő orvoson, dr. Polyák Móron kívül, részt vettek dr. Korányi és dr. Wagner egyetemi tanárok is. Megvizsgálták a beteget és megállapították, hogy a vég minden órában bekövetkezhetik.

November 5-én reggel 6 óra tájban költötte fel a köhögés. Felébredt Dolinay is és a köhögés csillapultával beszélgetni kezdtek.

- A tavasszal együtt fogunk utazni – szólt Zoltán -, de én nem megyek megint Meránba. Most már tudom, hogy hova menjek.

Dolinay megkérdezte, hogy hova? De Zoltán nem tudott felelni. A szava elakadt. Dolinay sietve áthívta a nagyatyját. Szendrey Ignác még életben találta az unokáját, de többé nem beszélhetett vele. Megmondták neki, hogy ez volt az utolsó szava: „Most már tudom, hogy hova menjek”*. (* Egy későbbi okiratban, melyről még lesz szó, az olvasható, hogy Zoltán halála előtt szóbeli végrendeletet tett. Ez kegyes ráfogás volt, amibe az érdekeltek mindnyájan beleegyeztek, hogy a hátramaradt kis hagyatékot jótékony célra lehessen fordítani. Zoltán úgy halt meg, hogy soha a halálra nem gondolt.) S az öreg úr, aki egymás után temette el feleségét, két leányát, most sírva borult Zoltánra, aki karjai közt lehelte ki lelkét 1870. november 5-én reggeli hét órakor. Többi rokonai már csak kihűlő holttestéhez érkeztek meg. Legutoljára jöhetett Petőfi István. „A látvány – írja egy szemtanú -, mikor a szerető rokon a halottra borulva a kín és fájdalom érzései közt vergődött, oly megrendítő volt, hogy híven elmondani lehetetlen.”

Forrás: Déri Gyula: Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –

Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.