 |
| Petőfi Zoltán 1860-ban |
A HALÁL
Gyötrelmes, keserű a halál a vigadozóknak,
S édesen enyhítő, akinek élte keserv.
(1863.)
GYULAI PÁL FIÁNAK
Nagy bűn, ha szerető szüleit gyerek ütni merészli.
S mégis kívánom: üss az apádra, fiú!
(1864.)
SZALAY LÁSZLÓ HALÁLÁRA
Munkáddal tested megöléd, lelkedben azonban
Égi dicsőséget szerzél s a nevednek örök fényt.
(1864.)
EMLÉKVERS
Légy boldog te,miként boldog vagyok én, ha
velem vagy,
S úgy boldog lész, mint senki a föld kerekén!
(1864.)
JAJ DE CSALFA…
Jaj de csalfa, jaj de csalfa
A leány,
Hány elhagyta a kedvesét,
Jaj de hány!
De nem marad büntetlenül
Egyik sem,
Mert a csalfát nem szereti
Senki sem.
Nem búsulok, nem búsulok
Én többet,
Nem hullatok, nem hullatok
Több könnyet.
Vannak lányok, találok én
Magamnak:
Ki engemet örömest meg
Csókolgat!
(1862.)
A SZERELEM
A szerelem nem egyéb,
Mint egy csalfa gyermek,
Ki hamis szemeivel
Mosolyogva ver meg.
A szerelem nem egyéb,
Mint egy nagy kert, amely
Egynek piros rózsákat,
Másnak tüskét termel.
A szerelem nem egyéb,
Mint hullámzó tenger,
Amelynek mély fenekén
Kavics és gyöngy hever…
(1863.)
B. V. ASSZONYHOZ
(Töredék)
Elbájoltál, elbűvöltél engemet,
Meghódítád édes angyalszívemet…
E percet nem adtam volna semmiért,
Isten tudja, én magam sem, hogy miért.
Talán azért, hogy szívemnek jól esett
A szemedbe nézni, miért epedett.
De hiába! Vágyim elérhetlenek,
Én téged is mind hiába szeretlek,
Talán bizony elment Zoltán az eszed.
Hogy te, gyerek, e
szép angyalt szereted?
(1863. május 26.)
AZ ISTENNEK REMEKMŰVE
Őrizkedjél meddig lehet a lánytól,
Légy te tőle meddig lehet jó távol,
Ha rabjává tesz, széttépi szívedet,
Fölveri eddig nyugalmas életed.
Rabbá tettek engemet már a lányok,
Én Istenem miért is néztem én rájok?
Rövid öröm, amit nálok érezek,
De utána olyan hosszan vérezek.
Boldog, ki nem volt szerelmes soha sem,
Már én voltam, azért vagyok én ilyen
Szerencsétlen, mint a minő most vagyok:
Bánatomban előbb-utóbb meghalok.
(1863. május 27.)
ISTEN VELED!
Isten veled! mondám utánad én
S szemembe könnyek jöttenek,
Isten veled! győzz harcnak idején,
Dicsők s nagyok a győztesek.
Isten veled, utánad mondom ezt,
Sietve szent célunk felé,
Nem félve én a rejtett végzetet,
Bátran nézek jövőm elé!
Immár búcsút veszek ti tőletek
Gondatlanság, könnyelműség,
Mostan csak jót, nemeset érezek,
Keblem, szívem a vágytól ég.
Ha megtevém mit bírtam: akkor majd
Nyugodt leszek, ha halni kell;
S kevés virág, ha nyílik hantomon,
Elég leszen e szép lepel…
(1864. június 23.)
EGY SZŐKE LEÁNYNAK
Lányka téged úgy kísérjen
A szerencse mindenütt,
Mint kísértelek ma téged,
Hűn követve lépteid.
Mást nem kérek istenemtől,
Nem kívánok egyebet,
Mint szeretlek szőke lányka,
Úgy szeress te engemet.
(1864.június 26.)
MI SZÉP AZ ÉG…
Mi szép az ég, s
mint gyermekarc
Mosolyg a láthatár;
Derült, miként a
szép leány,
Ha kedvesére vár.
Közeltávolban semmi
folt,
Nincs kis felhőcske
sem,
A szép azurkék
mennyre fel
Örömmel néz szemem.
Nyugodt a lég, nem
zúg a szél,
Minden növény
pihen;
Vígan csicserg
madárka dalt,
Virágos réteken.
Dalolj madárka,
csak dalolj,
Ez jól esik nekem,
Dalodtól enyhül
bánatom
S megkönnyebbül
szívem.
(Csákó, 1864.
szeptember 20.
BÚDAL
De meguntam már e
hitvány életet!
Hiszen nekem nincs
is senkim ki szeret;
Te vagy kis lány,
te vagy magad egyedül,
Kinek szívén,
sorsom miatt bánat ül.
De nincsen is a
világon senki sem,
Kiért olyan hőn
dobogna fel szívem,
Mint dobog fel az
teérted szép leány,
Akinél nincs
kedvesebbem, csak hazám!
És még te vagy, hű
barátom, ki szeret,
Ki fönntartja én
bennem még a hitet;
Ne volnátok, ma
megásnám síromat,
Eltemetném velem
együtt kínomat.
(Csákó, 1864.
november 28.)
KÍNZÓ GONDOLAT
Egy gondolat bántja
most lelkemet,
Hogy elfelejtesz
lányka engemet,
Hogy elfelejtesz s
nem lesz senki sem,
Ki szánakozik vérző
szívemen.
S e gondolat mily
gyötrő s kínozó,
Harap miként egy
mérges, rút kígyó.
E gondolatnak
súlya, terhe nagy,
Leroskadok e nagy
teher alatt.
De ugy-e engem ily
kegyetlenül
Nem fogsz felejtni,
lányka? Egyedül
Hiszen te voltál,
aki engemet
Meghallgatott s
nyújtott reményeket.
Igen! Mi még itt
nékem éltet ad,
Mit el nem vittek,
ami megmaradt,
Az a remény, s
hűsítő árnyiban,
Elfáradván,
kinyugodom magam.
S ha munka után
néha nyugodom,
Reád fogok gondolni
angyalom,
Kinél barátom jobb
sohsem leszen,
Míg tart e földön
hitvány életem.
(Csákó, 1864.
december 17.)
EGYHALDOKLÓ GYERMEK IMÁJA
(Franciából
szabadon)
Anyám fáradt
vagyok, s a napnak vége már,
Öledben nyughatom,
csendesen ugy-e bár?
De rejtsd el
könnyeid, ne sóhajts oly nagyon.
Fáj szívem, hogy ha
mély sohajaid hallom,
Mint fázom én,
körültünk minden oly setét,
Látom közelgni már
éltemnek éjjelét.
De az lesz az öröm:
ha fénysugár között
lelkem magasba fel,
az Úrhoz költözött.
Nem hallod-é a
dalt, az égi hangokat?
Nem látod-é anyám,
az angyal-szárnyakat?
Az angyal itt,
közel; magához hí fel ő,
Mosolya égies,
szava örvendtető.
Kitárva szárnyait,
ő most fiadra vár.
Körülem mindenütt
mily tarka fénysugár!
Ily fényes
szárnyaim a földön lesznek-e?
Vagy értök a magas
egekbe menjek-e?
Magadhoz mért
szorítsz oly búsan engemet?
Mért sóhajtsz oly
nagyon? anyám nem értelek.
Könnyek patakja
mért borítja arcodat?
Hisz a magasba fenn
meglátod még fiad!
De kérlek, óh, ne
sírj, szüntesd meg könnyeid,
Mert én is érezem
kínos keserveid.
Rosszul vagyok, a
kín lecsukja két szemem…
Jó éjszakát anyám:
nem lesz több reggelem.
(Csákó, 1865.
június 12.)
S. M. KISASSZONYNAK
Szeretem a tavasz
kedves kis virágát,
A szerény ibolyát,
Szeretem a rózsát,
s gyönyörködve szívom
Mámoros illatát.
*
Szeretem a zenét, s
a költői lantnak
Ábrándos pengése,
Üdítő gyógybalzsam
szegény megcsalatott
Szenvedő szívemre.
*
Szeretem a holdnak méla bús sugárit
Ha besüt szobámba,
S gondolatim között mélyen elmerülve
Tekintek reája.
*
Szeretem hazámat és szomorú sorsán
Órákig merengek…
De ha téged látlak, elfelejtve mindent
Csak téged szeretlek.
(Szeged, 1866. december 25.)
FÉLRE VAN A…
Félre van a csizmám sarka taposva,
Hófehérre van az ingem kimosva,
Ő érette kopott úgy el a csizmám:
Megérdemlem hogyha tisztát ad én rám.
(Kelet nélkül)
SZERETNI KELL
Szeretni kell, ez lelkünk óhaja,
Ki nem szeret, nem boldog az soha,
Ez édes tűznek óh engedni kell,
Mit kebelünkben szép szem gyujta fel:
Koldus tanyáján, úri lakhelyen
Mi mindent éltet, az a szerelem
Hallgassuk meg a természet szavát:
Szeressünk hát!
Szeretni kell, azért hogy jók legyünk,
S vigasztalásul, hogyha szenvedünk,
Fájó sebekre ír a szerelem,
Hatása bűvös, gyors és végtelen.
szeretni kell a hírt és a hazát,
Fegyvert kezünkbe e szent érzet ád;
S ha küzdni vágysz babér reményivel:
Szeretni kell!
Szeretni kell az élet tavaszán,
Gyermek szívünkkel forrón s igazán,
S ha jő a nyár, a komoly küzdelem,
Mi edzi szívünk, az a szerelem,
És jő az aggkor, életünk tele,
Naponként fogyva a test ereje,
Hogy megőrizzük szívünk tavaszát:
Szerettünk hát!
(1869.)
OROSZ NÉPDAL
Leány:
Jó ápolónőm, kedves nénikém,
Nem tom, mi az, mi történik velem?
Mint kitűzben van, égek mindig én,
Nincs nappalom, s nyugalmas éjjelem.
Dajka:
Keresztet vess magadra gyermekem,
Bizonnyal egy mesém ijeszte meg, -
Miket látsz, nemde mostan szüntelen
Az alakok sötétek… rémesek?
Leány:
Nem nénikém, mit látok szép alak,
Tartása büszke, hogyha megjelen,
Mint a mesében egy királyfinak:
Ruhája gazdag, bársony és selyem.
Dajka:
Ez bizonyosan maga Lucifer,
Vagy a pokolnak egy más ördöge.
A félelemtől már a szívem ver,
Ha megigézne, lelkem öröme!
Leány:
Oh jaj nekem, susog a vén dada,
Öreg vagyok és mégis oly szamár!
Üres fejem ördögre gondola:
Megnőtt a lány, s most szíve szívre vár!
(1870.)
Forrás: Déri Gyula:
Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet –
Kunossy, Szilágyi és
Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése