2018. júl. 21.

Balla Károly (1792-1873): Álmos Ásiában




Kérkedő lelke a hajdannak! kiragyogsz te a távol ködéből. Szebben mint csapongó láng a borúlaton. Tusák emelkednek fel körűled, új századoktól üdvezelve: s feléd gyulongnak a jelenkor erőssei, mert bizony fény a hős az elhulttak éjjében. Mutasd fel nékem a Bajnokot; kedvenczét a sírtelen névnek: te varázsalakja az elsülyedt kornak.

Kevélyen áll Engádivár, hirben osztozva a győzhetetlen idővel. Dalt kér magának az évektől: mellyek mohain dicset lengetnek. Bástyáin Ogek ül fejér hajszálai diszében: karja dárdáján, de melly nem villám többé a csaták fergetegén. Merengve nézdel az idő képébe, melly diadalok öröme vala: s köny csordúl ki ősz pillája alól, hogy többé nem győzhet.

Eltiprott hadak emléke reszket e szemeidbe, vagy közelgése sirodnak? mond Enodbil a Fejdelemnő. Leáldozik a Nap, de felkel az új korányban. Elhúnysz te velem együtt, de megifjultan Álmosba. Régen fekszik keblemben egy titok. A Fő Táltoshoz küldék, hogy álmomat fejtse meg. S így kezdé azt Anyja Álmosnak.

Épen negyvenedik csatáról érkezél meg, midőn Álmossal várandós valék. Juthat eszedbe azon éj, szent volt az, és ünnepi. Fénytenger körülözé Engádivár falait. Elhunyt Dédőséink lelkei röpdestek a lég üregén. Attila s a késő századok győzelmei zengtek az énekben, és visszaverék a fényt Imaisznak messze bérczei, az énekkel. Várunk felett lebege a jövendők Tündére. Kezében koszorút tartván nyugotnak mutatott, s ujja irányját tengerekig futá meg a lang. Öröm és rettegés szálla – meg mindenkit: öröm s rettegés leginkább engemet, ki azon éjjel más egyebet is láttam. Kilincstelen a gyönge némbernek ajka; hamar kitárúl a titokelőtt; de Isten erőt ada s mind ez ideig halgattam.

Alig mondá ki e szókat a Khámnő, s im vágtat az estendenten egy Lovag: szikár paripáján neki nyúlva; nyomai a vizenyős lapályon tátognak. Ő az kiáltanak Ogek és Enodbil: az ő – a mi kedves gyermekünk. És ő volt. Kevés időm van mond Álmos lihegve, s pillantatimmal fuvarkodnom kell. Alig köszönték be a Fő táltos igy szólla hozzánk. „Mind kettőtök kötelessége azon egy; de a megfejtés tusátok kimenetelétől függ.” „Rubár vala neve a Lovagnak.” Hivjátok pályakörbe Atyáitokat. Lássák, mint vivjátok ki a nevezetes viadalt; s mire felhasadand a reg, fel lészen vonva a jövendők kárpitja: és egy rejtély meg lészen fejtve. Isten hozzád Rubár! Isten hozzád Álmos!”

Bosszúöröme ébredt-fel arczulatán az öregnek. Rezegve markolva dárdáját. Ki mérkeze mond e földön hozzád? Hanemha a vércsaták intézőjének Tudunnak fia Rubár. Mi két öregek tehát még egyszer látándjuk egymást. Én, a vándorlékony Ogek s a fészeküllő Tudun. – Mert tudd-meg fiam! Tudun volt, ki népeink kivezérlésében gátolgatott engem! Oh miért nem térsz meg? Erője a lelkes ifjúságnak?

Maradj te én Atyám! ki kivánand útat a reszkető lábtól? mondá Álmos örömtüzében. Fejedelme a Hunnoknak rettentő valál Te! Lelkem repesve hallá az énekben, mint döntéd-le a láncsák Királyáit. Csillángzó kardod hasonlatos volt a tusákban,a menny szikrázó nyilaihoz; mejjem nagy tettekre ábrándoza: s gyönge koromat hadakra edzé a magos ének. Feketüljön meg piros vérem, mellyet e dárdára ontok, ha rémülésbe ejti fijadat a csaták morajja. Oh ne fogja el szivedet a bánat, ha a nagy Fejdelemfit nem te ejted el. Áldjatok meg szüléim! Édesek!

Égre tekintenek most Ogek és Enodbil, a boldog nemző és boldog nő, megindulásnak könyűivel.

Olyan vagy te nékem én fiam, mint a reggeli fény. Éltet igér az a harmatos viránynak: de futására záporos vihar omolhat. Ha foglak én téged ismét látni. Ha fogsz te nékem megjelenni. Ugye mint estcsillag a sötét fellegekből? Ugy e mint öröme a lelkesitő koránynak, az éjj borzasztó nyomaira. Te gyönyörűsége hanyatlott napjaimnak. A honszerel’m lész vezércsillagod; melly Öseidé vala, midőn harczokat harczoltak. Felejts el engem a tusáknak közepette, de tetteimre ébredezz. Várton várom híred, bosszúm jutalmáúl. Kövessen áldásom. Indúlj! monda Ogek ősz fürteiben. S elmene Álmos.

Rubár jelen volt immár. S Álmos megérkeztével a nép szájában Attila éneke zengett. De csend lőn. Miérthogy a fő Táltos megszóllamla. Igy szárnyallottak igéji.

Kedves volt az ég előtt mind kettőtökért az áldozat: de a jövendők Tündére piros szinben jelent meg. Egyiketök tehát elhúll. És ki győzelmes kart emelend: annak nyujtandom a buzogányt: a hatalom buzogányját. Menjetek! s mentek.

Most már mind ketten a seregbe: mind ketten égve. Ki fog versengezni a lobbanó lángal, melly az Irtiszbe sustorog. Te állsz e meg kőszál, mely az ormokról hömperegve ropogsz, s zavaros hullám torlat. Játszik a hevület a veszéllyel, s bár közel álljon is halál, messzére az a tüzes szemeknek. Im előtör Rubar bizodalma délczegségében. Férfias pillantata előre számot kér, a tusa tölgyéért. Markának játék az izmos dárda. s így inti most elő Álmost, tajtékban tipegő paripán. – Álmos kirúgtat, Isten velünk vitéz! Igy. – Béke egyikönk hamvának. Emígy Rubár.

Felkelnek bőszöngve az erdőkel búsúlt oroszlányai: s visszaorditják a berkek a halált. Süvölt a sebes dárda a légbe; s szélnek hajitja az Ifjú parduczbőrét: csördűl a paizs; s horpadoz a buzogány. Ki nem látja az erők csattogását? Olyan az mint a rázkodtató menydörgés, a hegyek girinczein, a kevély szirtek felett. Hogyan s te dőlsz? vihatlan Hőse a Tanaisznak. Sisakod vér festi. Oh könnyezz Tudun! oda Rubárod örökre. Feragadá Álmos a buzogányt. Bús vala mert dárdát ragadott a magyar ellen: s meghágdalta az erdős Imaiszok bérczeit. Hol vagynak könyzáporid nagy Király! Eldőlt a hadforgató bajnok. S a te fijad nincs többé.

Ám te elfordúlsz Turfántól, lelked mély bánatba sülyesztve. S vádolod a sorsot, miért apadtak el könyűid. Adj éneket a kelet Ifjának Tudun! Fijad véretlen teste felett áll ő és sír. – Miérthogy oda az Ellenbajnok, ki erős vala: ékesen gördűl szép arczán siralma.

Kitekint most a magas hold komor felhőji közül. Az égnek szökőfényei lobognak el s nyugot felé hallik a pattogás: nyugot felé a jóslatszó. De halgat a siket sír, melyre rá borúlt az örök éj. Csak néha fog itt szellőbe nyögdécselni a vén Tudun jajja.

Közel Álmosnak a messze út: - már a Fő Táltosnál – Isten hozott Kolcsagos Ifja a Keletnek! Hová maradt tőled Rubár? – Béke az ő hamvainak! szemeim megsiratták őt. – Fáj hogy el kellett esnie. Nagy bajnok ő még a lelkek országában is. Egy tölgy alá temettetém őt. Dárdát és paizst feszittetek sirjára, melyből nagy neve magának éltet kér. S ím belép Enodbil.

Isten hozott Khámnő! mond a Fő Táltos, Hívatálak még pedig éjjente. Szükség vala pedig éjjenti jöveted; miérthogy a Jövendők Tündére éjjben jelent meg Engádivár felett. Most halljátok meg okát a tüneménynek: - s tovább hangzanak ígéji.

„Ember az Istenség rejtélyeitől el van zárva; de az álom, mellyet velem akartál megfejtetni, nem titok előttem. A solyom, mely álmodba repűlt öledbe, midőn Álmos fijaddal teherbe valál, és hogy elszálit öledből forrás szakadt, melly elönté a messze tartományokat, Álmos fijadat jelenti. Ím által adom néki a Buzogányt, mely a Hatalom Buzogányja. Mert ledönté Rubárt, ki útjában állt a Nemzetnek; s kevély vala népe nyomorgatásában. Ő fogja innen indítani a népet Pannon felé, merre a Jövendők Tündére mutatott. Utjában erős népek lesznek ellentállandók, de sirjokból dics és hír Álmosnak. Sok vizeket gázland keresztül; s meghágdalja végre a Kárpátokat, és onnan mutatandja meg Fijának a szőke Dunát; kigyózó Tiszát; és boldog Tartományt mellyet a Magyarok Istene választott szerette népének. Arany és ezüst abból csak ki, de be soha sem hordatik. Kövér mezején tömérdek gulya, ménes, csorda, és nyáj legelész; de hegyein oly ital terem, melly a népet vak merővé teremti a csatákért; s az ottani atyafiak tombolva ivandják a viszonturaság billikomait. De Álmos ekkor az ősz koré leszen. Fijának tartozand általengedni a hatalom buzogányját, és bosszúállást őseink hamvaiért: mellyért is lelkén bánat borong. Miérthogy megveté a Végzet szavát, s nem engedé meg az öreg Ogeknek, hogy Rubár elestén, lelke örömre derűlhetett volna. Ezzel látogatja meg öt a Magyarok Istene. – De ki kér magának halált berzenkedéssel? Ember nem – ki buborék az öröklét nyomán.

Ott fog tehát maradékaitoké lenni újjolag a királyi szék, melynek arany szabadság lészen Őrangyala. Századok népek irigylendik azt néki. De Attilavára büszkén fog kifényleni a messze századoknak; s azt kérdi szabadsága a Nemzetek erősseitől. Ki fog a Nappal mérkőzni, ragyogó csillagi a hatalomnak. – Igy a Fő Táltos.

És ím dereng az éjj. fut a sötét: hullnak a csillagok, ragyog a nap: s kimutatja Rubár sirdombját Tudunnak, ki rémlelkeket látott álmában. És lelke bánatja sirba dönti a Bárdot, ki egykor csaták menyköve vala. Elgyarlott dicsősége Propontnak, - a hadi kürt nem harsog le a bús hant alá. Vidd meg e hirt az öreg Ogeknek Álmos! az én lelkem elnémúlt örömében – Te varázsalakja az elsülyedt kornak!

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.

Báró Orczy József (1746-1804): Bandi a Levélhordó, Élyziumban



- Gróf Fekete Jánoshoz 1795. –

Barátom! – engedd meg, hogy úgy nevezzelek,
Szívesebben téged azért is nézzelek,
Hogy Orczy Lőrincznek voltál tisztelője,
Nagylelkű szülőmnek munkás követője! –
Hamvainak jobban nem is temjényezhetsz,
Mintha neki gyakran munkáidból küldesz.
A mit igért hajdon éltednek zsengéje,
Mutassa muzádnak sok szép szüleménye,
Javaslásán, mondod, bátran elindultál;
Helicon pázsitján nem hijában jártál:
Bizonyítsd bővebben, lássa örvendezve
Ama szárnyparipát magyarán nyergelve.

Azért is Voltairenak remek fordítását
Nyugványos éltednek legjelesbb fajzását
Fogom bizonyosan kezéhez adatni,
Szép Élyziumba általszállítatni,
Munkáid tárgyáúl hogy ezt választottad,
Illy terhes dologban magadat foglaltad,
Álmélkodva fejét majd fogja csóválni,
Mondván: ezt még senki nem merte próbálni. –

Biztos emberemet magyar öltözetben,
Fel is csinositva betyár készületben,
Rendeltem magyarnak, hogy hirét vihesse;
Még napnyugta előtt a révet érhesse.

Előálla Bandi: nem volt fejében bor,
Még is messze maradt lova után a por,
Süvegét szemére nyomta, és eltűne,
Pipára sem gyújtott, nyargalni sem szűne.

Csak hamar ott termett a Styx folyamánál;
Által kiált látván Cháront csónakjánál:
Bátya! vigyen kend ált’ sietve kell járni,
Ne hagyjon sokáig maga utánvárni.
Dömög a vén révész: Hej sallangos betyár,
Hol veszed magadat te jóféle madár? –
Az alatt csónakját sietve taszitja
Fejével köszönvén a parthoz állítja.
Megfelele Bandi: Levelet Lőrincznek
Hozok, egy hajdoni jó Magyar Embernek,
Jeles barátjától hallom vagyon írva;
Én reám fijától különösen bízva.
Szóval ezer áldást, és köszöntést vigyek
A sok tisztelőktől, s válasz után legyek.
Örvezdezve mennék árnyékát tisztelni:
De nem szabad oda még élőknek menni.
Itt hetediknyáron ez előtt által ment,
Mint az öreg mondá, volt nagy öröm ott bent.
Igen kellett őtet a földön szeretni,
Mert sokan még itt is látszatnak tisztelni.
Egy kies tartomány árnyékos völgyében,
Gyakran egy forrásnál szép hársfa a tövében,
Szokta jó barátit nyájosan mulatni,
Világ történetin elméjét futatni-
Lássd tehát barátom, itt semmi sem gátol,
Megtudja mondani első, a kit látol,
Hogy kihez indultál, hol szokott tanyázni;
Izeneted híven fogja magyarázni. –

Alig hogy ezt mondá számosan siettek,
Öröm mutatással a révparthoz jöttek.
Ki azt kérdé, hogy van háza, s kertecskéje?
Árván hagyott fija, lyánya, s menyecskéje?
Gyakorol e magyar régi barátságot
Érdemel e tovább arany szabadságot?
Törvény szerint vallon fog e insurgálni,
Vagy csak vitéz karját pénzen redimálni?
Ki Törvény tételről, országos Dolgokról,
Pusztítás, foglalás, és véres harczokról
Törekszik mindenkép, hogy új hirt halhatna; -
Bandi pedig bár csak felelni tudhatna!
Előhozták másoknépek felkelését,
Mi okozta légyen Koronák vesztését?
Mért népek már eggyszer nem tudnak békélni,
A földi javakkal csendességben élni?
Mind ezekre Bandi csak vállat vonitott.
Hogy katona nem lett keveset hibitott.

Panaszolta, így járt pajtásinak hárma.
Vármegyékben nagy volt a fogdozás, s lárma.
Pedig talán nem kell hadi segedelem,
Mert most is részünkről nagy a győzedelem.
Igen sokat kellett Khel’ váránál nyerni,
Alig győzték hírét tiz postán megirni.
Annyi Vitézt látni érdem-ereklyével,
Egy Franczia sincsen talán életébe;
Mind el küldték ezek a föld kebelébe,
Nem irják hogy csapást ellenségtől vettünk,
Sőt hogy még idébb jött Francziát büntettünk;
Mert sok ezer foglyot kell neki táplálni,
Elvett várainkat sok néppel strázsálni.

De még is elveszett szine Magyaroknak
Számtalan özvegye van már Horvátoknak.
Székelység nem győzi magát regrutázni,
Lovasságot bajjal lehet remundázni.
Van e Ház, emberben hol nincs fogyatkozás?
Kit nem szomoritott erőszak, s fogdozás?
Csak a krompli nem fogy, mindenütt támadni,
Tengeri nyúl gyanánt látszik szaporodni,
Csalárdság, s irigység földön uralkodik,
Másoknak kárain ritka szánakodik.
Naponként embernek nő az álnoksága,
Minden sorsnak elmultrégi boldogsága,
Szűken adja napfény élesztő erejét,
Tagadja már a föld tápláló gyümölcsét.
Elhibázta rendét esztendő forgása;
Ritka víznek van meg a régi folyása,
Az ég sem harmatoz, a világ felfordult,
Maga vére ellen vérség is megindult,
Az ég sem harmatoz, a világ felfordult,
Maga vére ellen vérség is megindult.
Kígyó helyett ember szokik már csúszkálni;
Varjú is varjúnak szemet kiáskálni.
Vénheszik a világ,fárad a természet,
Lankad minden erő közel az enyészet.
Úgysem lehet sok jót már világtól várni,
Attól bizony könnyen meg lehetne válni,
Azért én is bátran koczkára éltemet
Sokra vakmerően vetettem fejemet,
Megőrzött veszélytől a gondos szerencse,
Hogy nem jutott reám hatalom bilincse.
Ti boldog árnyékok immár hallottátok
Küldésemet, mondám, kihez szóll tudjátok.
Míg ti kérésemet megfogjátok tenni,
Pányvás paripámmal csak itt fogok lenni. –

A Legénynek szavát helyesnek találván,
Eggyügyű eszétől annyit nem is várván,
Lassan eggymás után csak vissza fordulni;
Kezdének levéllel Lőrinczhez indulni
Csoportozni láttak többeket egy helyen,
Hová sok Tudós is vetődött hirtelen.
Gondolták hogy másutt nem is kell próbálni,
Orczyt bizonyára ott lehet találni.
Többek köztt meglátták, hozzá járúlának,
A kezéhez adák révtől mit hozának.
Barátja betűjét melly kedvesen vette,
Könnyes szeme mindgyárt nyilván jelentette.
Áldás mind azokra! kik még emlékeznek
Barátjokról, mondá, s meg nem felejtkeznek.
Ekkor az Egekre nézett sóhajtozva,
Többiekhez fordult mélyen gondolkozva.
Ott egy csomó Tudós vetélkedésének
Épen vége lett már heves beszédének.
Látszott egy ítélet többfelé hajlani,
Ezt a Styxen túl is csak lehet hallani.
Teleky Forgáccsal össze találkoztak,
keresni Lőrinczet többen szándékoztak,
De szemben ütközvén, őket megelőzte
És a nyert verseket örömmel közlötte.
-        -        -        -        -        -        -
-        -        -        -        -        -        -
Tudván, hogy már Bandi soká várakozik,
Talán hevertében meg is unatkozik,
Igyekezett Lőrincz válaszát megtenni,
És a levélhordót útnak ereszteni.
Vidám nyerseséggel egy fa árnyékában
Válaszolt, mint látni ezen munkácskában.
Kedvesbarátival előre közlötte,
S öszvehajtván Betyár kezéhez küldötte,
Tetézett mértékkel magyarokat áldván,
Hogy sietve járjon utána kiáltván,
Számos izenettel terhelve bocsátja
Kegyes tekintettel kiséré, míg látja,
Vigan szól Cháron is Istenhozzád betyár,
Örömmel láttalak, jó hogy ismérlek már.
Majd kezemre kerülsz úgy is nem sokára,
Csak ne juss, mint lovad, kutyáknak fogára;
Búcsút vészen Bandi köszöni révésznek
A szives látását, s igéri a vénnek,
Jöjjön tanyájára viszont megszolgálni
Igyekszik mindenben jó voltát hálálni.

Visszajött a Legény egész épségében,
Válaszát Lőrincznek úgy hozván kezében,
A mint hogy itt híven el küldött irása
Fel vagyon jegyezve szives tanácslása.

*

„Pajtás! Dicsérhetem méltán verseidet
Abban is különös igyekezetidet,
Hogy a magyar nyelvnek diszét felemelni
Vágyódol, azt nyilván kedvesebbé tenni;
Igyekező kedved meg se is csökkenjen,
Maradványid hire világra terjedjen:
Légyenek többeknek hasznos példájára,
Dicső Nemzetünknek egyenes hasznára
Munkáid tárgyául ollyat is választhatz
Mellyért a rostától békével maradhatsz:
Kárban vesz, ha nyilván nem lehet nyomtatni,
És minden magyarral bátran olvastatni;
Most már úgy is minden sarkából kifordult
Ritka ember a ki tanácsra nem szorult,
Csak minden rendűnek van mit javaslani,
Találsz minden sorsnak hasznosát mondani
-        -        -        -        -        -        -        -
-        -        -        -        -        -        -        -
-        -        -        -        -        -        -        -
Engedelmességre birjad jobbágyokat,
Békességtürésre gyengült sorsúakat;
Gazdag, a ki nem vágy szomszédja javára,
Irigységgel nem néz rakott pajtájára
Mi haszna dúzsgazdag napestig törekszik
Boldogtalan sorsa éjszakán nem nyugszik.
A nagy gazdagságot nincs mért irigyleni,
Kevéssel is lehet szerencsésnek lenni.
Legnagyobb méltóság czifra nyomorúság,
Középszerű sorsban van inkább boldogság
Ha nagyra vágyástól tudhat őrizkedni,
És maga sorsával böven elégedni,
A ki tudja gondját baját Királyoknak,
Nem irigyli sorsát soha más Nagyoknak,
A fényes hivatal csak terhes dicsőség;
Kevés nyugodalom szoros kötelesség.
Ne vágyjon a varga messze kaptájától,
Gazda ne távozzék az eke szarvától,
Közjó m unkájában kiki jó részt vehet,
Csak annyit vállaljon, a mit elviselhet.
Biztassd, hogy úgy kiki eggyaránt a jármát
Húzza, köz tehernek úgy is vegye hasznát.

Szelíditsd perlőket a szép csendességre,
A perpatvar helyett inklább eggyességre,
Igazgassd Bírákat, hogy tekintetéért
Hatalmasnak, vagy is ennek felelméért,
Ne tudjanak soha másképen szóllani,
Mint lelki esméret szokta javallani.

Mondhatod a Papnak, hogy jó példát adván,
A szép erkölcsökben magát gyakorolván,
Gerjessze a népet mértékletességre,
És csak valóságos tökélletességre
Tegyék Religiót régi épségébe,
Úgy lészenmindenkor tisztelt szentségébe.

Takarosan élni tanítsd gazdagokat,
Szorosabb időkre tartsák vagyonokat:
Lehessen magokon mivel segiteni,
Ügyefogyottaknak sorsán könnyíteni.

Hagyjon fel a Magyar nagy pompatétellel,
Világ több részéről hozott eledellel;
El ne pazarolja javait hívságra,
És útat ne nyisson nagyobb romlottságra.

Asszonyok Uroknak engeszteljék szivét,
De meg ne fogyasszák azoknak erszényét;
Légyenek sőt inkább gondos megőrzőji
A minek férjei lehettek szerzőji.
Nevekszik az érték lassú keresményből
Valamint a méz is aprós gyüjteményből.
A hol egyesség van lehet boldogúlni,
De hol ez hibázik könnyü elpusztúlni.

Jo nevelést szülék mond el ne mulassák
Soha magzatjukat kényen ne szoktassák,
Árthat a gyermeknek töltött akaratja
Ifiunak hibás gyakran gondolatja
Világ piaczára majd ő is kiálhat,
Többféle élet közt külömbséget láthat.
Ha fél világot is fog bár öszve járni
De megelégedést bajosan találni
Gyermeki esztendők, mint fris hó elolvad’ (nak)
Ifiuság hamar rózsaként el hervad
Emberkor mint gyümölcs majd indúl fonnyadni
Tőke gyanánt vénség redvessé possadni.

Elgyengült Hatalmas vagyon könnyes szemmel
Mint egy csonka Vitéz gyermek félelemmel.

Világi dicsőség nem lehet állandó
Leg híresebb szépség, melly igen múlandó

Igaz érdemét is gyakorta ocsárlják
Jó Királyt, nagy Vitézt sírjában gyalázzák.

Tudomány erősség fogy gyertya módján
Siet minden élő halál sirhalmára. –

Barátom! isméred rejtekét szivemnek:
Adj helyt onnan eredt szíves intésemnek.
Ne késedelmeskedj, még lehet, jót tenni,
Környülállásokat nem kell könnyen venni,
Áldjad alkotódat, hogy emberé lettél,
E Nemes Hazában Magyarnak születtél,
Ingyen kegyelméből arany szabadságra
Jutottál, valóban földi boldogságra.
Nem kis csuda hogy ezt eddig megtarthattad
Sok nagy szélvészekben megoltalmazhattad
-        -        -        -        -        -
Becsüld bár meg Magyar illy drága kincsedet
Sokaktól irigylett e jeles díszedet!
-        -        -        -        -        -
Végső szavaimat idézem hozzátok
Kiknek szivén nyugszik még édes Hazátok!
Kívánok ezer jót felölle hallani,
Áldást, békességet reátok szóllani:
Ép erő, egésség állja testeteket;
Szerencse kisérje minden lépésteket:
Ott lesz nyúgodalom jövendő haljéka,
A honnan ezt küldi Lörincznek árnyéka.

**

Véghez vitt Barátod leveled elküldvén,
És a mit kivántál arra választ nyervén,
Egész történetet ide feljegyzette,
A mint kitelhetett versekben szerzette.
E csekély munkáját tartsd bár csak magadnál
Ne hogy neheztelést okozzon másoknál,
Nem akara senkit avval megsérteni
Csak bővebb Muzára magát ébreszteni,
Nyomdokát a fia követni attyának
Most kezdi pengetni hurjait lantjának,
De még a remekjét meg nem csinálhatta,
Czéhben bévételét sokáig várhatja;
Nevendék Muzától vedd ezt is kedvesen
Fogadd egy Kontárnak munkáját szivesen,
Nem lehet ő tőle most többet kivánni
Hibáivul méltó még kegyesen bánni,
Magyar versszerzésbe követte példáját
Noha nem vágyódhat elérni pályáját.
JÁNOS, aki voltál attya tisztelője,
Légy a fijának is szives kedvellője.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.