Kovacsóczy: Költés és Hír

Távol honból jön egy ifjú lebelgve,

Az örvényes tengerhullámokon,

Halvány arczú, aranyfürtök enyelgve

Simúlnak a bus márvány homlokon;

Szellő zeng a lanttal, mellyt tart kezében;

Könygyöngy ragyog mennyhez feszült szemében.

Egy csillagpár a messze út vezére,

Egy partra fénylenek, s vággyal tele

Siet felé: ott véli útja bére,

Ott hajnalong, a m’ért gyúlt kebele;

Hullámzó érzetit fenndalba önti,

S reményfokát örömhanggal köszönti.

Bájzengti pályatársokat szereznek,

Sajkáját lantosok fogják körül;

A tenger sikján hangok lengedeznek,

De e zajnak telt szíve nem örül.

Elnémúlt lantja, elterült ölében,

S az elhunyt csillagpár feltűn szívében.

A forró nap lángzón korányra villant,

Magányban hagyták lantos társai;

A dij kétes, s a nyugpart meszsze illant,

Epeszték a nap tűzsugárai:

De őt reménye s hitje vonzogatja,

S ismét zeng húrjátéka hangozatja.

Közelg a part, s nyíl szívdobogva karja,

Lángdalja a mennyboltot érdeli,

Mosolyg a rév, körét gyönyör takarja,

S ahű utast rokonsziv kérleli.

Dagad szűk keble, fénylik diadalma,

Hozá vezette hit, s remény hatalma.

Fellé mosolyg kecstől körűl ölelve,

Mint a tavasz legbájosb hajnala,

Egy lyánka, égi meloszt zenge nyelve,

Szemkékje szerelembe folyt vala;

Hókarja érdembért Myrtuszfüzért tart,

És a lantosnak éggé vál ez a part.

Életben látja kiről lantja zenge,

Kiről hevülve lelke álmodott,

Keblébe fejlik a szerelmi zsenge:

Olly édes, olly szép dalt nem hangozott.

Szellemben idvességét áltkarolja,

Titkos lángot gerjesztvén báj mosolyja.

A hang alatt ezüst habok simúlnak,

Rubin ragyog, s Szmaragdmező terül,

Jaszmin és rózsa ernyőzet virúlnak;

A légből báj illattenger merűl –

Gyönyörhullámban haldoklik az ének,

Míg érzeményi kényben küszködének.

De nézd, ború sötétlik nyilt egére,

Zúgó szélszárnyakon szélvész vonúl,

Villám csattog, s letűn tündéri bére,

A tengerhullám mély sírt nyitva dúl –

A lant zokog, hanyatlik már csónakja,

Tördel, - s ím elnyelé a zaj haragja.

Derül ismét az ég bájos sugárja,

Dalok zengték a hirtelen halált,

Feltűn a csillagok vezéri párja,

S ragyog, hol a hű lantos sirt talált.

Ragyog folyton hűs sirján égifénye,

S késő ajkon reng a lant zengeménye.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.