- Üdvözöllek, szerelmesem!
Felelj: meddig akarsz ellenkezni még?
Ugyan, hagyd már, amit megmondtam –
semmit nem változtatok szándékomon!
Hisz lehet-e férfi boldogabb,
mint mikor ereje teljében
a szeretett nő karjai közt fekszik!
- Ó, ne! Ne bánts még! Ne nyúlj hozzám!
Hadd maradjak meg úgy, ahogy vagyok!
Istár királynőhöz könyörgök:
szívből szeresse szerelmesemet,
átokkal sújtsa megrontómat!
Csalogatom magam után a kedvest,
becézgetem, simogatom,
átölelem a derekát,
piciny csókokkal hízelgek neki.
Naná parancsára történik ez így –
ki volna nálam erősebb?
- Kérlek, hagy el már! Ne folytasd tovább!
Azt mondd meg inkább: miért hitegetsz?
Miért nem akarod te is, amit én?
No, szerelmes kincsem, ne húzódj el,
simulj már hozzám, kérve kérlek!
- Szerelmesemhez simulok,
szerelmesem hozzám simul.
Megpecsételtett sorsunk pecséttel,
szívem szívén nyugszik holtunkiglan,
Nanához kiáltok szünetlen:
szerelmedet, uram, hogy megóvná!
Drága kösöntyü ez, mit nagy áron vettem!
- Mint ostromlott várost erős sereg
körülkerít mindegyre szorosabban,
tízezer karddal, tízezer lándzsával
minden oldalról bizton közelítvén,
úgy foglallak el örökre magamnak,
úgy ölellek magamhoz diadallal!
Pártfogód, az istennő megsegítsen,
és szerelmedben hűséggel megáldjon!
. . . . . . . . . . .
Az istenek mérjék meg szomjamat.
Szomjúhozom, kedves utánad!
- Istár királynő vaksággal verje meg azt,
ki téged nem szeret,
vaksággal és álmatlansággal –
ahogy engem álmatlansággal sújtott
szerelmedért!
Ne tudjon elaludni az,
ki téged nem szeret,
éjszakahosszat forgolódjék-hánykolódjék!
- Megvetem azt, ki nem vágyik utánam,
szeretgetni, ölelgetni nem kívánom.
Még szép szóra sem érdemesítem –
minek az ilyennek a szép szó?
Megszidójára hallgatok csak,
és nem arra, aki dicséri.
. . . . . . . . .
- Pilláimat reszketni érzem,
felső ajakam megnedvesedik,
alsó ajakam remegni kezd;
megölelem a szeretőmet,
megcsókolom a szeretőmet.
Újra meg újra őt lesem,
titkon is, nyíltan is ránézek,
gyönyörűség minden nézésem,
vágyam soha nem bír betelni.
Repesve térek meg a szeretőmhöz.
Álmunkban is karoljuk egymást.
Szarvasbika módjára szökell és fut előttem.
Futok utána, nyomon követem.
Nem érem utol, nem futja erőmből.
- Azt pengetted, mondogattad a múltkor;
„Ugyan bizony, nem te vagy az egyetlen!”
De most már elég ebből! Parancsolom!
Elrebben a szerelem, ha riasztják –
lám, az enyém is már elröppenőben!
Mint ág hegyétől a madár,
úgy válik meg tőled a vágyam!
- Ó, ne! Ne hagyj el!
Kacagásod fülembe költözött,
lehelleted vállam gödrében verdes,
mindig, mindig csókodra szomjazom –
tiéd vagyok egészen!
Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként!
De nem tudok – úton-útfélen kibeszélem!
- Mondom újra és megint újra mondom,
és megint újra, harmadízben is,
gyöngeségem hogy szégyenként reám ne szálljon
százszor mondom és parancsolom is:
„Bizonyítsd meg nékem szerelmedet!”
Az ablak mellé ülj, úgy várd a jöttöm!
- Belefárad a két szemem,
oly merőn bámulok az útra.
Lesem, hogy jön-e már a kedves?
A Nap lement s még mindig nincs mellettem!
Csak ülök és várakozom.
Hiszem, hogy megtér hozzám.
- Esküszöm éked és a föld szentségére,
Naná nevére s Hammurábiéra:
kín és gyötrődés ez a mi szerelmünk!
Éjjel aludni nem bírok miatta,
nappal meg - álmodozván - ébren lenni!
- Reám támadnak a féltékenyek:
miért bánkódom szerelmesem után?
Többen vannak, mint égen a csillag.
Némuljanak el! Pusztuljanak el!
Halálnak halálával haljon ezerük
minden-egy szempillantás alatt!
Én meg csak üldögélek itt
Várom szerelmesem hívását.
- Elébed állok, én egyetlenegyem!
Drágább vagy te nekem mindeneknél!
Magamhoz vonlak, megölellek,
te meg fejed vállamra hajtod.
"Megtalált kincsem"! - ily szókkal szólítalak
"Szándékaim úrnője" - ily néven nevezlek.
Csúfolkodjanak bár a gonoszok -
úrnőnk, Istár, szerelmünket megőrzi!
(Ford.: Rákos Sándor)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 15-17. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)
Felelj: meddig akarsz ellenkezni még?
Ugyan, hagyd már, amit megmondtam –
semmit nem változtatok szándékomon!
Hisz lehet-e férfi boldogabb,
mint mikor ereje teljében
a szeretett nő karjai közt fekszik!
- Ó, ne! Ne bánts még! Ne nyúlj hozzám!
Hadd maradjak meg úgy, ahogy vagyok!
Istár királynőhöz könyörgök:
szívből szeresse szerelmesemet,
átokkal sújtsa megrontómat!
Csalogatom magam után a kedvest,
becézgetem, simogatom,
átölelem a derekát,
piciny csókokkal hízelgek neki.
Naná parancsára történik ez így –
ki volna nálam erősebb?
- Kérlek, hagy el már! Ne folytasd tovább!
Azt mondd meg inkább: miért hitegetsz?
Miért nem akarod te is, amit én?
No, szerelmes kincsem, ne húzódj el,
simulj már hozzám, kérve kérlek!
- Szerelmesemhez simulok,
szerelmesem hozzám simul.
Megpecsételtett sorsunk pecséttel,
szívem szívén nyugszik holtunkiglan,
Nanához kiáltok szünetlen:
szerelmedet, uram, hogy megóvná!
Drága kösöntyü ez, mit nagy áron vettem!
- Mint ostromlott várost erős sereg
körülkerít mindegyre szorosabban,
tízezer karddal, tízezer lándzsával
minden oldalról bizton közelítvén,
úgy foglallak el örökre magamnak,
úgy ölellek magamhoz diadallal!
Pártfogód, az istennő megsegítsen,
és szerelmedben hűséggel megáldjon!
. . . . . . . . . . .
Az istenek mérjék meg szomjamat.
Szomjúhozom, kedves utánad!
- Istár királynő vaksággal verje meg azt,
ki téged nem szeret,
vaksággal és álmatlansággal –
ahogy engem álmatlansággal sújtott
szerelmedért!
Ne tudjon elaludni az,
ki téged nem szeret,
éjszakahosszat forgolódjék-hánykolódjék!
- Megvetem azt, ki nem vágyik utánam,
szeretgetni, ölelgetni nem kívánom.
Még szép szóra sem érdemesítem –
minek az ilyennek a szép szó?
Megszidójára hallgatok csak,
és nem arra, aki dicséri.
. . . . . . . . .
- Pilláimat reszketni érzem,
felső ajakam megnedvesedik,
alsó ajakam remegni kezd;
megölelem a szeretőmet,
megcsókolom a szeretőmet.
Újra meg újra őt lesem,
titkon is, nyíltan is ránézek,
gyönyörűség minden nézésem,
vágyam soha nem bír betelni.
Repesve térek meg a szeretőmhöz.
Álmunkban is karoljuk egymást.
Szarvasbika módjára szökell és fut előttem.
Futok utána, nyomon követem.
Nem érem utol, nem futja erőmből.
- Azt pengetted, mondogattad a múltkor;
„Ugyan bizony, nem te vagy az egyetlen!”
De most már elég ebből! Parancsolom!
Elrebben a szerelem, ha riasztják –
lám, az enyém is már elröppenőben!
Mint ág hegyétől a madár,
úgy válik meg tőled a vágyam!
- Ó, ne! Ne hagyj el!
Kacagásod fülembe költözött,
lehelleted vállam gödrében verdes,
mindig, mindig csókodra szomjazom –
tiéd vagyok egészen!
Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként!
De nem tudok – úton-útfélen kibeszélem!
- Mondom újra és megint újra mondom,
és megint újra, harmadízben is,
gyöngeségem hogy szégyenként reám ne szálljon
százszor mondom és parancsolom is:
„Bizonyítsd meg nékem szerelmedet!”
Az ablak mellé ülj, úgy várd a jöttöm!
- Belefárad a két szemem,
oly merőn bámulok az útra.
Lesem, hogy jön-e már a kedves?
A Nap lement s még mindig nincs mellettem!
Csak ülök és várakozom.
Hiszem, hogy megtér hozzám.
- Esküszöm éked és a föld szentségére,
Naná nevére s Hammurábiéra:
kín és gyötrődés ez a mi szerelmünk!
Éjjel aludni nem bírok miatta,
nappal meg - álmodozván - ébren lenni!
- Reám támadnak a féltékenyek:
miért bánkódom szerelmesem után?
Többen vannak, mint égen a csillag.
Némuljanak el! Pusztuljanak el!
Halálnak halálával haljon ezerük
minden-egy szempillantás alatt!
Én meg csak üldögélek itt
Várom szerelmesem hívását.
- Elébed állok, én egyetlenegyem!
Drágább vagy te nekem mindeneknél!
Magamhoz vonlak, megölellek,
te meg fejed vállamra hajtod.
"Megtalált kincsem"! - ily szókkal szólítalak
"Szándékaim úrnője" - ily néven nevezlek.
Csúfolkodjanak bár a gonoszok -
úrnőnk, Istár, szerelmünket megőrzi!
(Ford.: Rákos Sándor)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 15-17. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)
