Erdélyi Zoltán (1872-1915): A kétkedők

Nem az a szegény, a kit tán bársony nem föd
S kopott ruhába járni kénytelen,
Földjén a pór száz-számra kévét nem köt
S szőllőhegyén bor bően nem terem.
Nem az a szegény, kinek hatalma – semmi,
Ki tán nem zsarnokúr sokak felett,
Ki nem tudott hirt, nagy nevet szerezni
S nem birt halomra gyüjtni kincseket!

Az a szegény, kinek keblében űr van,
Nem tölti azt be vágy, az eszme-harcz,
Kinek sohasem volt része diadalban,
De azt se’ tudja, hogy mi a kudarcz.
Az a szegény, kinek sohsem volt álma,
Ábránd a lelkét szárnyra nem vevé,
Nem boldogítá az – valóra válva -
De a csalódás bússá sem tevé!

Oh mert a míg szivünk rajongni tudhat,
A míg áltatni tudjuk önmagunk,
A míg a percz gyönyört szerezve futhat
S az ébrenlétben álmodók vagyunk; -
Mig egy lehullott hervadó levéllel
Meghatva, búsan elbeszélgetünk,
S együtt sohajtozunk az esti széllel…
Szegények addig nem, sohsem leszünk!

A míg a jót, mert jó, azért becsüljük
S szivünk szorul, ha rosszat lát szemünk,
A szürke bús bölcselmet elkerüljük,
Szeretni, bizni s hinni is merünk; -
És nem riaszt a zord, rideg tél akkor,
Midőn még csak kezdődött szép nyarunk
S nem gondolunk az őszre már tavaszkor...
Ki mondja, hogy nem gazdagok vagyunk?

… de ám, ha mit csak sejtesz, tudni véled
S imádni kezded gőggel önmagad’,
Elvetsz magadtól álmot, istenséget
S csupán a kétkedés, mi megragad; -
Mikor a fölvilágosultság átka
Lerombol, pusztit minden látszatot, 
Sötéten állsz, sötétebb, bús magányba’
S fogantatásod perczét átkozod!

Daczczal kiáltasz így: - Nincs, nincsen Isten
Mert még sohsem láthatta két szemem,
Az van, mit láthatok, a többi nincsen,
Gyermek-mesét hiába mondsz nekem!
Tudom: a nap ragyog s a holdnak fénye
Ettől kölcsönzött fény és semmi más, -
Hogy csillagok között, ott fönn az égbe’
Isten lakik, - csupán csak áltatás!

- Tudom: hogy élek és mégis halok majd,
Midőn a végső óra is lefut,
Tudom: hogy a hajó, mit röpke szél hajt
Egyszer nyugalmas, csöndes révbe jut.
De hogy a lelkem élni fog tovább még
Egy másik, jobb vagy rosszabb életet, -
Hogy büntetést, jutalmat adhatsz, óh Ég!
Hiába mondod, - nem hiszem neked!…

… S míg így beszélsz, eltünnek sok, sok évek,
A sir zordon fuvalma meglegyint,
Remegsz… Erőt nem ád most kétkedésed,
Szemed a sirra csüggedőn tekint.
Hogyan?! Azért volt annyi szenvedésed
S azért örültél annyi vig napon,
Hogy most, midőn betelni látod véged,
Elfödjön mindent egy kis – sirhalom!

S nem is tudod hogyan? – Csak egyszer aztán
Templom elé irányzod léptedet,
Megtörve térdre hullsz az oltár alján
És szánod-bánod tévedésedet!
… S világosság dereng a szürkeségben,
Sötét lelkedbe hull az égi fény!
… Legyen akármi dús e földi létben,
Ki Istent nem hisz, az nagyon szegény!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Virágkosár

 

Virágkosárban láttam sok virágot,

Volt közte szegfű, rózsa, liliom,

Levél is, széles, s apróbb fajta, csipkés,

Ki szedte igy csokorba, nem tudom.

De míg a tarka társaságot néztem,

- Tüskés ág is volt a virág között, -

Eszembe ötlött; ép ilyen az élet:

Sorsunk jót, rosszat együvé kötött!

 

Csöndes boldogság szép fehér virága!

Boldog kinek belőle sok jutott,

Ki életünknek tarka rétét járva,

Magának szedni sok ilyent tudott.

Kinek a lelke liljom tisztaságú,

Soh’sem feledve Isten szent nevét,

S hitének égő csillagában bízva,

Nyugodtan végzi földi életét!

 

Hétköznaponként kurta életünkben,

Szép sorban állnak a zöld levele, -

Nyugodt az élet, mint az alvó tenger,

Mit békén hagynak vad vihar-szelek.

Nincs rajta hullám, mely magasba dobna,

De örvény sincs a sima felszinen,

Nem ért öröm, de elkerült a bú is.

Jó s rossz tündérünk egyaránt pihen.

 

De sokszor van, hogy elborul derüs nap,

A bú felhőbe vonja szép egünk,

Nehéz a lét, jármát görnyedve hordjuk,

Sirunk is tán, vagy némán szenvedünk,

Ilyen az élet! Rózsa mellett tüske,

Árnyék kisér fényt, bánat a gyönyört, -

De gyáva volt az s rossz hajós kit létünk

Kevés csapása gyöngén összetört!

 

… A sok virágot nézem, nézem egyre,

S hogy rózsa mellett tüskét lát szemem, -

Nem zúgolódom, nem kesergek érte,

Megnyugszom benne szépen, csöndesen.

Isten kezének bölcs munkáját látom,

S hogy jól vagy így, azt én buzgón  hiszem,

Mert úgy tudom, hogy búra és örömre

Egykép teremtve érező szivem!

 

Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 4. sz. jan. 18.

 

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Búcsú az ó-évtől

 

Isten veled ó-év! Búcsúzzunk el szépen,

Nem látjuk mi egymást többé az új évben;

Öreg lettél nagyon, fáradt is vagy látom,

Sírod is kész immár, vár az örök álom.

 

Jót, meg rosszat hoztál, a milyen volt kedved,

Megáldtad az embert, de oszt’, meg is verted.

Nyár követett tavaszt, öreg tél jött őszre,

Jutott öröm, bánat, egész esztendőre.

 

Isten veled ó-év! Váljunk békességben,

Jó barátom voltál, s nem rosz ellenségem.

A mi jót csak adtál, égnek érte hála!

S rosszat ha rám mértél, az sem volt hiába!

 

Katona az ember, küzdés, harcz az élet,

Csak ki bátran harczol, arat dicsőséget.

Jó öreg esztendő! Az Isten megáldjon,

Nyomodba még szebb, jobb, új esztendő szálljon!

 

Forrás: Magyar Lányok 9. évf. 1. sz. jan. 1.