MADÁCH IMRE (1823-1864): Az ember tragédiája

A Nógrád megyei Alsósztregován született. Mindkét ágon a családfa mély gyökérzetére büszke, agy múltú nemesi família sarja. Apja, a tehetős földbirtokos korán meghalt; özvegy anyjának öt árva neveltetéséről kellett gondoskodnia. Imre, a legidősebb lett volna arra hivatott, hogy továbbvigye a nemesi családi tradíciókat. Anyja ügyelt iskoláztatására; a szívével betegeskedő fiú magánúton végezte el a gimnáziumot, a váci piaristáknál érettségizett. 1837-ben a pesti egyetemre iratozott filozófia-, majd joghallgatónak. Széles érdeklődése, roppant olvasókedve, baráti köre viszont az irodalom felé vonzotta. A reformkor nagy írói lettek eszményképei. Korán próbálkozott versírással és történelmi drámákkal. Leginkább figyelmet érdemlő kísérlete a Csák végnapjai (1841-43, átdolgozva: 1861; ősbemutató: 1886, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1968, Gyula); Csák Máté ebben a drámában az idegen uralkodó ellen lázadó szabadsághős.

Ezzel egy időben készülhetett a Férfi és nő, a romantikusan szertelen szerelmi szenvedélynek a mitológiai hős, Heraklész alakjába vetített drámája, valamint a Csak tréfa című tragédia, az egykorú megyei-nemesi élet lázongó-szatirikus megjelenítése. Közíróként előbb jutott nyilvánossághoz: a centralista ellenzék híveként, Timon álnéven a Pesti Hírlapban adott közre cikkeket. Miután drámaíróként csak saját passziójára írogatott, anyai óhajra jogászdiplomájával vármegyei szolgálatba lépett. Nem vágyott hivatalnoki karrierre; szabadelvű meggyőződése és a feudális vármegyei élet deprimáló mindennapjai között számára szakadék tátongott. 1846-tól Nógrád megye katonai ügyekben illetékes főbiztosa. Amennyire szívbaja engedte, a reformerők oldalán részt vett a megyei közéletben. A társasélet még a harmonikus családi élet reményét is felcsillantotta előtte. Hirtelen fellobbanó szerelme az izgalmasan vonzó leány, Fráter Erzsi iránt viszonzásra talált; 1845-ben már ifjú hitvessel oldalán tért haza Csesztvére, a családi birtokon fekvő udvarházba. Mintha rátalált volna az otthonra, amely egyszerre családi tűzhely és közéleti műhely. Itt köszönt rá a várva várt nemzeti megújhodás, az 1848-as forradalom. Képességei szerint kivette részét a szabadságharcból is. Az összeomlás igazi villámcsapásként érte. Előbb csak közeli családtagjainak jutott ki a megpróbáltatásokból, aztán maga is megtapasztalta, mint működik az elnyomás gépezete. Egy menekülő bújtatása miatt letartóztatták, börtönbüntetésre és internálásra ítélték. Közben családi élete is megromlott, 1854-ben elvált feleségétől, gyermekei anyjától. Most mintha újra bezárult volna a kör; mély válság, depresszió követi a magára maradás időszakát. Lassan enyhül a megvetett Bach-korszak nyomása. Előbb a drámaíró mozdul meg benne, habár a cenzúra okán most is csak saját íróasztalának dolgozhat. A Civilizátor a Bach-rendszer szánalmas-demagóg „népboldogításának” gúnyrajza (1859; Katona Imre átigazításában bemutató: 1978, Gyula); a Mózes a megpróbáltatásokon át is eszméihez hű népvezér drámája (1860-61; ősbemutató: 1888, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1966, Veszprém). Az első lehetőséget megragadva a visszavonult, megkeseredett nógrádi földbirtokos újra vállal közszereplést, s újra régi szabadelvű meggyőződése szavára hallgatva. jelölteti magát az 1861-es országgyűlései választásokon; megválasztása után bátor beszédben tesz hitet 1848-as eszméi mellett. Ilyen előzmények után, bár ezekből teljesen le nem vezethetően, a mélyből feltörő erővel veti papírra élete fő művét, Az ember tragédiájá-t, egyetlen év alatt, 1860-61-ben.

SZIGLIGETI EDE (1814-1878): Liliomfi

Vajon mi lehetett az oka, hogy a múlt század első harmadában nem egy tehetséges fiatal választotta a „tisztes” polgári foglalkozás helyett – dacolva az atyai haraggal – a sokak által lenézett, csekély anyagi előnnyel kecsegtető színészi pályát. Talán a reformkorban e téren is új szelek fújtak? Talán nemcsak Egressy Gábor látta úgy, hogy „a szépművészetek egyetemes belső célja, a látszat, a színészetben non plus ultráját éri el”? Mindenesetre Petőfi és Arany mellett a Váradolasziban született nemesi értelmiségi sarj, Szathmáry József is – bár orvosnak, majd mérnöknek készül – komédiás lesz. Nem törődik azzal, hogy apja kitagadja, sőt megtiltja neki az ősi név használatát, Kisfaludy Sándor egyik regéje után felveszi a Szigligeti Eduárd nevet, s 1834-ben beáll táncos kardalosnak a Budai Színkörbe. Egyszerre játszik, rendez, majd a Magyar Színház direktora. Bajza József felkérésére drámákat fordít, és eredeti darabokat is ír.

Már első műve, a Megjátszott cselek figyelmet kelt, s Rózsa c. vígjátékával – amelyben Aranyt megelőzve dolgozza fel Toldi szerelmének történetét – akadémiai jutalmat nyer. Sokan lendít a magyar színházi kultúrán, amikor 1835-ben Garay Jánossal és Vajda Péterrel létrehozza a Pesti Magyar Drámaíró Egyesületet, melynek célja: „a hazai történet nagy, szép és oktató egyes jeleneteit” színpadra vinni. Maga is ír történelmi színműveket, melyeket a romantikus elemek halmozása, a függetlenség eszméjének ápolása és németellenesség jellemez (II. Rákóczi Ferenc fogsága, Gritti, Béldi Pál, Trónkereső).

Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színháznak előbb rendezője, majd titkára, dramaturgja, végül igazgatója – közel 40 évig színi életünk fő erőssége, kifogyhatatlan leleményű drámaíró.

Első komolyabb sikerét a Magyar Színház pályázatára írt Szökött katona (1843) hozza meg számára. Ezzel új műfajt teremt, a falusi jelenetekkel, dalbetétekkel tarkított népszínművet, amely – szemben a korábbi népies jellegű tündérbohózatokkal – korának számos aktuális problémáját (katonáskodás, ősiség, börtönviszonyok, zsidóemancipáció) viszi színre (Két pisztoly, A zsidó, A csikós stb.). Sajnos a szabadságharc bukása utáni népszínművei már elvesztik haladó demokratikus tendenciájukat, s bennük a zenei elemek, a látvány kap nagyobb hangsúlyt (A cigány, A lelenc).

Pályája második szakaszára esik az elsöprő sikert arató Liliomfi (1849), a remek társadalomkritika: Fenn az ernyő, nincsen kas, valamint a párizsi kommün hatására írt A sztrájk című műve. De nemcsak színműveket írt. Gyulai Pál felkérésére papírra veti a színész kortársak portréit Magyar színészek életrajza címmel. Ma is haszonnal forgatható A dráma és válfajai (1874) című dramaturgiai műve, mely az első magyar drámaelméleti kézikönyv.

Szigligeti Ede a 30-as évek végén fellépő új írói nemzedék egyik legjelentősebb alakja. Évtizedekig – 1837 és 67 közt – eredeti színművekkel látta el a Nemzeti Színházat. Száznál is több darabot írt, s mintegy húsz drámát fordított – köztük Shakespeare, Victor Hugo, Goethe műveit. Ezenkívül írt népregéket, operaszövegkönyveket és dramatizált regényeket. A modern színjáték nyelvének egyik megteremtője. Jól ismerte a hatáskeltés titkát, remekül építette fel darabjait.

Legismertebb darabja, a Liliomfi ősbemutatója 1849. december 21-én volt. Önéletrajzi jellegű darab – hőse, Liliomfi, akárcsak Szigligeti, elszökik a zord nagybácsi elől, s álnéven színésznek áll. A váradi háttér is az író személyes élményeit idézi. A mű társadalmi vígjáték, mely a Vándorszínészek c. korai darab témájából terebélyesedett szövevényes mesévé. Benne van – „a kalandok, tréfák és bukfencek mögött – a magyar vándorkomédiások életének egy nyomorúságos és káprázatos fejezete; az a kor, melyet meghatottan úgy emlegetünk: a magyar színészet hőskora.” (Mészöly Dezső)

A három felvonásban megírt történet két ága – a jellemformálás érdekében – kezdetben ugyan elválik, ám a II. felvonásban bravúrosan egyesül. A remekül felépített, népies dalbetétekkel tűzdelt történetben a polgárosodó magyar társadalom megannyi jellegzetes figurája válik nevetségessé. 1954-ben film is készült belőle Makk Károly rendezésében, Darvas Ivánnal a főszerepben.

GEORG BÜCHNER (1813-1837): Woyzeck

A német drámairodalom e különös, magányos alakja igazi üstököspályát járt be: mindössze 23 évet élt, írói életművét három kurta esztendő alatt lázas tempóban alkotta meg. Egy Darmstadt melletti faluban, Goddelauban született. Apja a francia felvilágosult kultúrával rokonszenvező orvos volt. Georg fia is orvostudományi tanulmányokat végzett, előbb a francia Strassburg egyetemén, majd 1833-tól a hesseni Giessenben. Az 1830-as párizsi forradalom leverése utáni időkben tehát; a filozófia és a politika iránt élénken érdeklődő orvostanhallgató már Strassburgban tagja a Népbarátok Társaságának, Giessenben pedig alapító tagja az illegális Emberi Jogok Társaságának. Ő írja e Társaság a Der Hessische Landbote (A Hesseni Híradó) című, az önkényuralom tényeit szépítetlenül feltáró és ezzel lázító röpiratának alapszövegét. Amikor megindul a rendőri nyomozás a forradalmi szervezet ellen, előbb szüleihez, Darmstadtba, majd Strassburgba menekül a letartóztatás elől.

Darmstadtban öt hét alatt papírra veti élete fő művét, a Danton halálá-t (1835, ősbemutató: 1902), a francia forradalom bukásához vezető irányharcok, illetve a mögöttük álló tömegmozgalmak nagyszabású drámáját. Második strassburgi tartózkodása alatt természettudományos ismereteit bővíti; 1836-ban idegrendszertani felfedezéseit francia nyelven publikálja, s ezért a zürichi egyetem filozófiai doktorává fogadja, magántanári próbaelőadásra hívja. Második strassburgi tartózkodása alatt két Victor Hugo-drámát ültet át németre, Leonce és Léna címmel abszurd-ironikus elemekkel tarkított vígjátékot ír (1836), Lenz címmel töredékes novellát.

Feltehetőleg élete legutolsó hónapjaiban is dolgozott a Woyzeck című befejezetlenül maradt drámáján, az öt kéziratváltozatból rekonstruálható jelenetsoron. A századunkban páratlan hatással előadott színjátéknak különleges kiadástörténete van: az első próbálkozás 1879-ben, az eleddig utolsó szövegkritikai változatok 1972-ben és 1987-ben jelentek meg. Az ősbemutatóra Münchenben 1913-ban került sor. A magyar bemutatók – 1963-tól – Thurzó Gábor fordításán, illetve Fodor Géza szöveggondozásán (1982) alapulnak. A mű zenetörténetileg korszakos operaváltozata Alban Berg Woyzeck-je (1914 és 1921 között, bemutató: 1925).

A Woyzeck valóságalapja egy Büchner korában szaklapokban is nagy vitákat kiváltó bűnügy, egy Woyzeck nevű katona féltékenységből elkövetett gyilkossága, illetve a bűnös kivégzése volt. Büchner költői vízióban már-már a későbbi expresszionizmus eszközeivel idézi fel a tébolyba és gyilkosságba (talán öngyilkosságba is) kergetett szegény nyomorult alakját és azt a társadalmi miliőt, amelyet a szadista-félnótás Kapitány, a tudományos fantazmagóriái alapján emberekkel kísérletező Doktor, a nőcsábász Ezreddobos, valamint Marie, a prostituálódó lányanya képvisel. A mindenkitől megtaposott kisember, Woyzeck félreérthetetlenül áldozat és nem bűnöző – gyilkossá életkörülményei teszik, nem pusztán hallucinációi, beteg idegrendszere.

Büchner nem tudta befejezni a drámai képsort. Legyengült szervezetét megtámadta a tífusz, és gyorsan végzett vele. Zürichi sírba temették a német irodalom egyik legígéretesebb, nagy tudású alakját.

GOGOL, NYIKOLAJ VASZILJEVICS (1809-1852): A revizor

Április 1-jén született. De valószínűleg nemcsak ezért tartották sokan és sokáig főképp humoristának. A maga korában erre első elbeszélései is okot adhattak. Az Esték egy gyikanykai tanyán novelláiban a derűs humorral és lírával ábrázolt vidéki miliő mesei, fantasztikus elemekkel keveredik. De tartották realistának is, aki éles szemmel vette észre és gyakran a szatirikus túlzás, a fantasztikum eszközeivel ábrázolta az orosz élet visszásságait, a nagybirtokos nemesség, a földesurak korlátoltságát, a vidéki elmaradottságot. A Mirgorod és az Arabeszkek elbeszéléseit, köztük a történelmi tárgyú Tarasz Bulbá-t, a Régimódi földesurak-at szokás Gogol realizmusa bizonyítékainak tekinti. Fantasztikus elbeszéléseit, amilyen Az orr vagy a Köpönyeg, viszont a szatirikus túlzás remekeinek tudhatjuk. Az Egy őrült naplója pedig minden fantasztikus és szatirikus elemével együtt főképp lélektani remeklés.

Legnagyobb vállalkozása, a Holt lelkek mindezt egyesíti magában. Nem kevesebb, mint egész Oroszország bemutatását tűzte ki céljául az író, s ehhez legalább annyira járul hozzá az elragadtatott pátosz, mint a szatirikus bírálat. A művet poémának nevezte, s a legkevésbé sem ironikus szándékkal. Úgy vélte, a Holt lelkek első kötete Oroszország egyik arcát mutatja, s meg kívánta rajzolni a másikat is Sőt ezt bizonyára meg is tette. A regény második kötetét azonban állítólag nem sokkal halála előtt megsemmisítette. Bár újabban ezt is vitatják, van olyan feltételezés, hogy szállásadója, akit kompromittált volna, rejtette el, s a kézirat, amelyről lelkesen nyilatkoztak az egykori felolvasások hallgatói, azóta is lappang, talán éppen a KGB raktáraiban. Ez volna csak igazán gogoli történet!

A revizor című komédiáját, melynek ötlete állítólag Puskintól származott, 1936 áprilisában mutatták be Pétervárott. A cenzúra ellenében maga a cár engedélyezte. Ezt az első változatot a szerző később alaposan átdolgozta. Ez volt az első orosz színmű, amely a budapesti Nemzeti Színház színpadára került (1874), Szentkirályi Albert fordításában. Mostanában Mészöly Pál és Mészöly Dezső fordításában szokás játszani, korszerűbb és hívebb magyar szövegét is elkészítette azonban Szilágyi Ákos 1984-ben.

Gogol Velikije Szorocsinciben született, a poltavai kormányzóságban, kozák kurtanemesi családban. Gimnazistaként kezdett írással, festészettel, színészettel foglalkozni. Húszesztendős korában külföldi utazást tett Európa északi városaiban, majd hivatalnokoskodott, hamarosan azonban már csak irodalommal foglalkozott. Közeli kapcsolatba került Puskinnal is. Volt adjunktus a pétervári egyetemen, ezt azonban hamarosan otthagyta. Ezután hosszabb időt töltött Rómában, Párizsban, és Jeruzsálembe is elzarándokolt. Utolsó éveiben vallási miszticizmusba esett, ennek tanúsága a Válogatott leveleim című kötet, mellyel Belinszkij élesen vitába szállt. Elboruló elmével halt meg Moszkvában 1852. március 4-én.

Jelenteőségét Dosztojevszkij fogalmata meg a legtalálóbban, amikor azt mondta: mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk ki. Valóban, az orosz irodalomban máig érezhető a hatása.

*

VICTOR HUGO (1802-1885): Hernani

Dumas Emlékirataiban olvashatjuk: „Az Hernani bemutatója örökké emlékezetes marad a színházak történelmében.” És ezt a tagadhatatlan tényt megtaláljuk minden irodalom- és színháztörténésznél, akinek vizsgálódási körébe beleesik a kor vagy a romantikus színház. Úgy is tartják számon a bemutató napját: „Az Hernani csatája”.

Csak azért idéztük éppen Dumas-t, mert ő Hugo kor- és küzdőtársa volt a romantikus dráma elfogadtatásában, olyannyira, hogy az első forradalmi siker ugyanabban az évben (1830) Dumas nevéhez fűződik. A mérföldkő mégis az Hernani: iskolapéldája a múlttal, az avítt szerkezettel, a klasszikus hely- és időegységgel való szakításnak. S mint a későbbi drámákban, az Hernani-ban is a szertelen szenvedélyek, a végletes és végzetes véletlenek vezérlik a különben eléggé egysíkú szereplőket a szeszélyes megoldások felé. Szerb Antal írja Hugo alakjairól: „inkább ragyogó antitézisek, mint emberek… Hernani haramia, aki nemes lelkű; Marion de Lorme kurtizán, aki becsületes…”

Az Hernani íróájnak édesapja tábornok volt; tanulmányait a párizsi Nagy Lajos Líceumban végezte, tizenöt éves volt, amikor egy verses darabját kitüntette az Académie Francaise.

Nálunk 1841-ben mutatták be az Hernani-t (legutóbb Kardos László fordította le), a belőle készült Verdi-operát (Ernani) is hallhatták a magyar zenerajongók. A király mulat alapján született Verdi Rigolettó-ja, amely a világ minden operaszínpadán állandó műsordarab, kétszer is filmre vitték. A legnagyobb színpadi sikert a Ruy Blas érte el, nálunk is többször előadták, utóbb A királyasszony lovagja címmel, a celluloidszalag legalább négy változatot őriz, köztük azt, amelyikben a rendkívül vonzó Jean Marais alakította a címszerepet.

S még nem is szóltunk Hugo költészetéről, hatalmas prózai életművéről. Húszéves korában jelent meg első verskötete az akkor még királypárti poétának, akit azonban később magával ragad a 30-as, a 48-as forradalmi lendület, s akinek III. Napóleon államcsínye idején tanúsított szembenállása miatt száműzetésbe kell mennie. 1870-ben tér vissza Párizsba.

A párizsi Notre-Dame (1831); A nevető ember (1869); A nyomorultak (1881) – ki ne ismerné e regénycímeket: Természetesen ezeknek az örökbecsű műveknek sem tudtak ellenállni a filmrendezők, sőt, A nyomorultak című zenés darab, vagyis a legmodernebb színházi műfajba átültetett remekmű óriási közönséget vonz.

Törvényszerű, hogy az életmű időnként átértékelődik, máshová kerülnek a hangsúlyok, de például ma is érvényes Hernani szerelmének, Dona Solnak sokat idézett vallomása: „Ha nem vagy itt, magam hiányzom önmagamnak.”

*