Wohl Janka (1841-1901): Csillagképek

 
I.
Ki mondja meg?
Mit rejt a mély, a kéklő égi sátor,
Hogy oly sovárgva vágy keblünk oda! -
Sietve futjuk át e földi pályát,
S megnyugvást nem nyutjhat e föld soha. -
Talán a menny virága vagy, Te ember,
És szíved nem virulhat fel, csak ott? -
Oh jaj! – a mennynek sincs örök tavassza,
Mert mennyben hervad, ki lenn elbukott.

Ki mondja meg?
Szemünk mit lát ha feltekint az égre,
Mosolygva néz le rá a mennyek kékje -
Egy valami úgy hí, úgy vonz, úgy kérdez…
Vágyában szívünk oly szakadást érez.
Ugy menne, szállna nemtudja mivé lesz -
Míg sírva elfakad – és most ő kérdez:
- Ha hisz, miért nem viszesz fel magadhoz?
Hiszen tudod, magam nem mehetek.
Még nem nőtt meg lelkemnek sovár szárnya,
S nyugtot e földön mégse lelhetek!
Ugy vágyom én már kebleden pihenni -
El innen! Oh csak innen vágyom el!
Nincs a mi többé idelenn marasszon,
Midőn te hisz nyugodni kebleden. -
Vagy tán nem is hisz? -
S megzendül egy ének,
s a menny felel: - Igen, én hílak téged!
És ím setét lett és mindig setétebb -
Aztán világos csillagok kelének -
S szivem úgy érzé, mintha csak rá nézne
A sok csillagnak bűvös szemefénye.
„Óh jöszte! Jöszte!” híva szólt a szellő.
„Jer el velem, felviszlek téged, fel!
- Oh nem! – feleltem – e súlyos ruhámmal,
Te lenge szellő, nem nem birsz engem el. -
S szivemben csengett, zengett: jöszte! Jöszte!
- Nem mehetek, kiálték kínosan -
Ha hisz, oh menny! Miért nem hisz egészen
Hogy szállhassak szabadon, boldogan!
Ha hisz, oh menny! Ha terhét már megérzém
E földi létnek, mely ah! Oly nehéz:
Tovább ne hagyj már küzdenem a porral
Lelkem midőn már rejtekidbe néz…
Hallád imámat?…
s megzendül egy ének…
„Csillagvirágnak fogadunk be téged.
Ki földön idegen, mennyben hazát talál,
Te hozzánk tartozol, mert szeretni tudál.
Ki mindig könnyezél, itten örülsz -
Jer, jer, kiszenvedett, itt üdvözülsz,
Itt megpihensz! -
É fénybarázdát hagyva
Maga után, egy csillag hull alá…
Épen előttem… s szól: helyest csináltam! -
S a por mezéből, én, a mint kiváltam,
Feleltem: Már megyek!...

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 7. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Wohl Janka (1841-1901): Csillagképek

I.

Ki mondja meg?

Mit rejt a mély, a kéklő égi sátor,

Hogy oly sovárgva vágy keblünk oda! –

Sietve futjuk át e földi pályát,

s megnyugvást nem nyujthat e föld soha. –

Talán a menny virága vagy, Te ember,

És szived nem virulhat fel, csak ott? –

Oh jaj! – a mennynek sincs örök tavassza,

Mert mennyben hervad, ki lenn elbukott!

 

Ki mondja meg?

Szemünk mit lát ha feltekint az égre,

Mosolygva néz le rá a mennyek kékje –

Egy valami úgy hí, ugy vonz, ugy kérdez…

Vágyában szívünk oly szakadást érez.

 

Ugy menne, szállna, nem tudja mivé lesz –

Míg sírva elfakad – és most ő kérdez:

- Ha hisz, miért nem viszesz fel magadhoz?

Hiszen tudod, magam nem mehetek.

Még nem nőtt meg lelkemnek sovár szárnya,

S nyugtot e földön mégse lelhetek!

Ugy vágyom én már kebleden pihenni –

El innen! oh csak innen vágyom el!

Nincs a mi többé idelenn maraszszon,

Midőn te hisz nyugodni kebleden. –

Vagy tán nem is hisz? –

S megzendül egy ének,

S a menny felel: - Igen, én hílak téged!

És ím setét lett és mindig setétebb –

Aztán világos csillagok kelének –

S szivem ugy érzé, mintha csak rá nézne

A sok csillagnak bűvös szemefénye.

„Oh jöszte! jöszte!” híva szólt a szellő,

„Jer el velem, felviszlek téged, fel!

- Oh nem! – feleltem – e súlyos ruhámmal,

Te lenge szellő, nem nem birsz engem el. –

S szivemben csengett, zengett: jöszte! jöszte!

- Nem mehetek, kiálték kínosan –

Ha hísz, oh menny! miért nem hísz egészen

Hogy szállhassak szabadon, boldogan!

Ha hisz, oh menny! ha terhét már megérzém

E földi létnek, mely ah! oly nehéz:

Tovább ne hagyj már küzdenem a porral

Lelkem midőn már rejtekidbe néz…

Hallád imámat?...

S megzendül egy ének…

„Csillagvirágnak fogadunk be téged.

Ki földön idegen, mennyben hazát talál,

Te hozzánk tartozol, mert szeretni tudál.

Ki mindig könnyezél, itten örülsz –

Jer, jer, kiszenvedett, itt üdvözülsz,

Itt megpihensz! –

És fénybarázdát hagyva

Maga után, egy csillag hull alá…

Épen előttem… s szól: helyet csináltam! –

S a por mezéből, én, a mint kiváltam,

Feleltem: Már megyek!...

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 7. sz. 1865. febr. 12.

Wohl Janka (1846-1901): Hozzá

Oh te! Ki megjelentél nekem,

Mint fényes nap az ég fölött;

Te szentelt, égi csodaképem,

Kihez minden hitem kötött!

Oh te! Te egy a mindenségben,

Ki bírod szívem s lelkemet,

Lebegd, bár eltünél e létben,

Körül örökre éltemet!

Legyen a rózsa illatában

Ajkadnak szűz lehellete,

legyen a csalogány dalában

hangodnak édes zengzete.

Legyen a csillagok tüzében

Szemednek bűvös sugara,

Legyen a hold méla fényében

Arcodnak felhős bánata.

Legyen a nyárfa karcsu árnya

Nekem az ismert, szép alak;

Legyen az éjnek holló-szárnya

Fürtödnek éj-hulláma csak. –

Legyen a mély, a titkos csendben

Szívednek dobbanó ere –

Mely mint az ér a rengetegben

Szomju szívemben elvesze. –

Legyen a regnek himnusában

szerelmed, lángod és hited –

A napnak véres alkonyában,

lemondó búcsu vételed! - -

Legyen a föld áldott előttem,

Mert bárha távol, rajta jársz –

Legyen az égnyitott fölöttem,

Ha üdvözülve, mennybe szállsz.

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 11. 1862.

Wohl Janka: Áldozat

Kiittam utolsó, legkeserűbb csepjét

Az általad nyujtott nehéz kínpohárnak,

S megmérgezett szélén a megsebzett ajkak

Enyhülést keresve még pihegve várnak.

Ön magamra vettem, s roskadok alatta,

Vétked egész súlyát, a multat egészen,

S míg kebledre hintem jövőd uj reményét:

Megalázásomban éltemet emésztem.

Elhitettem véled, ajkaim vallották,

Hogy lemondtam rólad, hogy már elfeledlek;

Szivem ellenére, lelkem ellenére,

Azt vallottam néked, hogy már nem szeretlek.

Elhitettem véled, hogy könnyelmű szívem

Játszott, melyet adtál, ama szent érzéssel,

S mind azon ábrándos, égi boldogságért:

Nem fizetek mással, csak a feledéssel.

Elhitettem véled, hogy csalódtál bennem:

S kiábrándulás a szerelem halála –

Szétszaggatva hullnak a fátyol foszlányok

Hol elrejtve szíved, a hitet táplálta...

Igy magam letépve halvány homlokomról

A végső sugárkört, az utolsó rózsát,

Jövendőd nyugalmát melyben visszaadtam,

Áldom azt a kínos, azt az áldott órát.

Forrás: Szépirodalmi Figyelő II. évf. 14. sz. 1862. febr. 6.