Nagyszalontán
született, apja közjegyző, anyai nagyapja dunántúli földbirtokos volt.
Tanulmányait a nagyszalontai, az erzsébetvárosi, majd a máramarosszigeti
gimnáziumban végezte, később a budapesti egyetem jogtudományi karán szerzett
doktorátust. Először szülővárosában, egy ügyvédi irodában dolgozott. Az első
világháborúban megsebesült, ekkor jelent meg Versek (1916) című első kötete. Az Apolló-kabaréban ez idő tájt
sikerrel játszották egyfelvonásos színdarabjait.
Első
regénye, a Halálos tavasz (1922), amely
a két lány között az öngyilkosságig vergődő férfi érzelmi viharait ábrázolja,
azonnal nagy sikert aratott. A húszas évek elején a Magyarország című
napilapnál munkatárs, később ugyanennek az újságnak a szerkesztője lett.
1940-44 között a Híd című lapot szerkesztette. Pegazus néven saját
filmvállalatot alapított, s maga is megpróbálkozott a rendezéssel. A Halálos
tavasz és a Valamit visz a víz (1928)
című regényéből – Karády Katalin főszereplésével – sikeres film készült.
A
negyvenes évek elején minden vagyonát a kincstárnak adományozta, azzal a
kikötéssel, hogy ezt a vagyont „a magyar ifjúság magasabb rendű, magyar és igaz
értelemben vetett keresztény szellemű nevelésére fordítsa”. Fatornyok (1943) című, nagy sikerű
színművét, amely a faji megkülönböztetés ellen emelt szót, 1944-ben, az ország
német megszállásakor betiltották. 1945-ben a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság
első elnöke s az Irodalom és Tudomány című folyóirat szerkesztője lett.
1948-ban
elhagyta az országot, s az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Az
1970-es évek közepén hazalátogatott, visszatelepülési engedélyt kért és kapott.
Véglegesen azonban már csak holtában térhetett haza: életének nyolcvannegyedik
esztendejében Újvidék mellett halt meg. Végakarata szerint itthon vettek tőle
végső búcsút.
Zilahyra –
talán éppen életének és műveinek sokfelé sodródó szálai miatt – több címkét is
ragasztottak: ő a dzsentriből lett bestseller-író; az ellentétek és a
szenvedélyek költője; az idillizmus és a keresztény népnemzeti gondolat hatásos
megtestesítője, sőt egyesek szerint, ő a hazai pornográfia egyik nagy mestere…
Tegyük félre a címkéket, inkább igyekezzünk megfejteni sikerének titkát.
Merthogy sikeres regényíró és színpadi szerző volt, ez tagadhatatlan. Első
írásait a pontos megfigyelés, az érzékletes ábrázolás és a finom melankólia
jellemzi; Jókai és Herczeg Ferenc követőjének mutatkozik. A Süt a nap (1924) című színdarabja a
népszínművek idillikus faluképét idézi. Másik darabjában, a Fehér szarvasban (1927) szintén társadalmi
megbékélést hirdet; megértő derűvel szemléli a dzsentri életstílusát, az úri
középosztályt – pusztulásában is – a „magyar faji karakter” megtestesülésének
tartja. A Két fogoly (1927) a
világháború és a hadifogolysors regénye: az író háborúellenessége és
együttérzése a szenvedőkkel – Trianon után – biztos sikerre számíthatott. Az
orosz hadifogságban sínylődő férfi és az itthon új szerelembe sodródó feleség
sok érzelemmel és humorral átszőtt története jó terep Zilahy számára, hogy
bizonyítsa legfőbb erényét: az egyenletes s mindig érdekes cselekményvezetést.
Hőseinek nem gondolatait, inkább külső megjelenését, mozdulatait, viselkedését
írja le. Almády Miett, a finom és érzékeny feleség könnyű erotikával átszőtt
alakja – főként a női olvasók körében – komoly sikert aratott.
A lélek kialszik (1932) című regényét amerikai útja után írta. Az Amerikába
szakadt magyar dzsentrifiú ábrázolásán átüt az apró részletek hitelessége.
Pekri János élettörténete: a vidéki kúriában töltött békés, nyugodt gyerekkor,
az elszakadás, a hajóút az óceánon, a megérkezés az álmok Amerikájába, s itt a
küzdelem az életben maradásért, aztán a szerelem és a siker bonyodalmai, majd a
hazalátogatás feleséggel, gyermekkel, végül az örökre eltávozás – sok hasonló,
úri középosztályból származó magyar fiatalember élményét, sorsát formázta.
Zilahy,
míg sikeres írásaiban főként az emberi szenvedély természetét kutatta, a
társadalmi életben a megbékélést, a nemzeti összefogást hirdette. (Ez utóbbi
gondolat akkortájt legalább olyan népszerű volt, mint a Halálos tavaszban tomboló szenvedély.) Zilahyt a harmincas években
ott találjuk az Új Szellemi Front megszervezői között. Átmenetileg – a radikális
népi írók egy csoportjával karöltve – ő is részt vett a Gömbös-féle szociális demagógia
népszerűsítésében. Később elfordult a mindinkább jobbra tolódó kormány
politikájától. A nemzeti összefogás jegyében az általa szerkesztett Híd című
képes hetilap köré olyan írókat szervezett, mint Móricz Zsigmond, Nagy Lajos,
Németh László.
A háború
után jelenik meg Ararát (1947) című
regénye, amelyben a magyar arisztokrácia széthullását rajzolta meg. A korabeli
kritika – a témaválasztás ellenére – elégedetlen Zilahy új könyvével, egyértelműbb,
keményebb társadalombírálatot várt. Az író úgy érezte, ritkul körülötte a
levegő. Egy év múlva – miként A lélek kialszik hőse, Pekri János – ő is
kivándorolt Amerikába.
**
A LÉLEK KIALSZIK
Pekri János (alias Mr. Pacree) néhány hétre
szalmaözvegy maradt, amikor a Magyarországtól oly távoli Honoluluban, a
Kalakaua Avenue sarkán valaki magyarul köszönt rá, s azt kérdezte: „Mondja,
miszter Pekri, magának talán jobb a memóriája, nem tudná nekem megmondani, hogy
mi a neve annak az utcának Pesten, amely a Ferenciek teréről megy lefelé a
Dunára.” Mr. Pekri akkor behunyta a szemét, és megjelent előtte a Ferenciek
tere, látta a galambokat, tisztán hallotta a villamos csilingelését, de az utca
neve nem jutott eszébe. Akkor tört rá az a vad fájdalom, amelyet angolul
homesicknek neveznek. A pamlagra vetette magát, és hörögve, fulladozva
zokogott.
És akkor látott hozzá, hogy megírja élete
történetét. Magára zárta az ajtót, s meghagyta Pilátusnak, a szolgának, hogy
senki se zavarja. Vasárnap volt, a háború utáni első esztendőben,
szeptemberben. Így kezdődött a történet. Édesapjával korán reggel vadászni
indultak. Vagyis ő nem vadászott már akkor, mert amilyen korán kezdte –
édesapjától ötödikes gimnazista korában kapott egy kisebb kaliberű vadászpuskát
-, olyan gyorsan fel is hagyott vele. Egyszer a Seregélyerdő alatt rálőtt egy
őzsutára, a suta összeesett, s emberi hangon kezdett sírni. Azóta nem vett
puskát a kezébe. Viszont szenvedélyesen horgászott.
Azon a napon fogta ki azt az óriási csukát.
Mindenki a csodájára járt. Ő akkor hanyatt feküdt a jó szagú fűben. Fütyörészett,
és nézte a szeptemberi ég meleg, kék ragyogását. „Istenem, milyen jó, milyen
nagyon jó élni! És milyen csodálatosan szép ez a magyar ősz!” – gondolta.
Aznap, vacsora után volt az első találkozója Diósi Esztivel, a főgépész
lányával lent a szénáskertben.
Mesebeli hangok, árnyak, hangulatok. „Mennyire
más volt mindez, mint a mostani életem” – sóhajtott Mr. Pekri Honoluluban, a
bezárt ajtók, spaletták mögött. És továbbgondolta az életét. Egy másik ősz,
november. Sámi bácsi, az öreg szolga vesszőseprűvel az udvart sepri. Édesapja
az irodában fekszik, a ravatalon kiterítve. A fiú nézi a halott arcát, s hallja
a hangját: „Nézd, fiam, az én életem is csupa botlás és csorbaság volt, de ez
sohase szegje kedvedet, mert sohasem az eredmény a fontos, hanem az út, amelyen
az eredmények felé haladsz. Ne nézd a dolgok végső okát, ne kutasd a dolgok
végső titkát, mert az sötét és lesújtó. A kis dolgok fénye az, ami az életet
átmelegíti.”
Apja halála után kiderült, hogy a családi vagyon
váltókkal terhelt, ezért el kell árverezni a régi kúriát s a hozzá tartozó
birtokot. Pekri János úgy érezte, minden elveszett. Végső kétségbeesésében
Pestre ment szerencsét próbálni, ismerősöktől, rokonoktól állást kért.
Sikertelenül. Végül annyi pénze sem maradt, hogy hazautazzon. Beállt egy
pallérhoz követ törni. Az egyik munkástól hallotta először, hogy milyen jó élet
van Amerikában, odakint naponta öt dollárt is megkereshet az ember, amiből
hármat könnyen félre lehet tenni.
A pénzből, amit a pallérnál keresett, hazautazott
az édesanyjához és nővéréhez, Rózsához – elbúcsúzni. Elhatározta, ő is
kivándorol Amerikába. „A vonat megrándul, indul – emlékezik a búcsú perceire
Pekri. – Kihajolok az ablakból, teljes erővel kiáltok le anyámnak. Olyan a
hangom, mintha elnyújtott segélykiáltás volna. – Visszajövök!... A zsebkendőm
kinyújtom, de nincs erőm lobogtatni. A karom teljesen élettelen.” Tíz év múlva
Mr. Pekrinek a végső búcsú perceiről ez jut eszébe: „Emberek, soha ne
búcsúzzatok! Menjetek el, de ne búcsúzzatok!”
Hajóút, tengeribetegség. Utazás közben
megismerkedik Pulaival, aki később segít beilleszkedni az amerikai életformába.
Átmeneti szálló. Újabb és újabb kétségbeesés. Eltéved, elfelejti a hotel nevét
is, ahol lakik. „Kétórai küzdelemmel végre visszajutottam a hotel bejáratához.
Olyan mozdulattal kapaszkodtam meg a lépcsőfeljáró rézrúdjában, mint egyszer
kisdiák koromban egy fűzfa lehajló ágában, amely az életemet mentette meg,
amikor fürdés közben elkapott a folyó sodra.”
Egy napon Pulaival ellátogatnak a Hungarian
Restaurantba. Itt ismerkedik meg „miszisz Stolz”-cal, az étterem
tulajdonosával. Munkát is ajánlanak Pekrinek, liftkezelő lesz, heti húsz dollár
fizetéssel. Már „gagyog valamit angolul”. Szabad délutánjait a Museum of
Natural Historyban tölti. Egy alkalommal fiatal diáklányokkal találkozik.
Valamennyien kisportolt, ruganyos, fiús termetűek. Nem úgy, mint az otthoni
sápadt, pattanásos arcú iskolás lányok. „Ilyenkor érzi az ember – véli Mr.
Pekri – a nagy amerikai népnek hatalmát, erejét és egészségét.” Az egyik
kislány elhagyja a táskáját, Mr. Pekri magához veszi, s levelet ír bizonyos
Jennifer Doak kisasszonynak, hogy szívesen átadná neki az elhagyott holmit –
személyesen.
Találkozás, gyorsan bontakozó szerelem. Mr.
Pekri még nehezen birkózik az angol nyelvvel, de beszélgetéseik így is nagyon
tanulságosak.
„- Ön tudja, Miss Doak, merre van Magyarország?
Jennifer az asztal közepére szögezte tekintetét…
Kis szünet múlva így szólt:
- Ázsiában.
- Európában – mondtam, és valami szomorúság
szállt a szívembe.”
Mr. Pekri elhatározza, hogy New Yorkban nagyon
sok pénzt fog keresni, de egyelőre semmi jó ötlet nem jut eszébe. Közben
levelet kap édesanyjától, amely így végződik: „Gyere haza, édes jó fiam, mert
én téged mindennap elsiratlak…” „Igen, megyek! Hazamegyek!” – gondolja. Ezzel
szinte egy időben kapja meg Jennifer Doak kisasszony ajándékát, a kék selyemből
hímzett, de könyvbe való olvasójelet… Egyelőre nem megy haza.
Viszont találkozik Mike-kal, aki igazi nagy
üzletet ajánl. Szivarosfiúk lesznek egy estélyen a Ritz Towerban. Első
gondolata az volt, hogy száz dollárt hazaküld édesanyjának, de később csak
ötvenet adott postára. A maradék pénzen új lakást bérelt abban a házban, ahol
Jennifer lakott. Titokban találkoznak. „Egyre vadabbak lettek a
csókolódzásaink. Egyszer megtörtént, hogy Doakné odahaza maradt, és nem tudtunk
találkozni. Én aznap úgy éreztem magam, mintha valamit megvontak volna a
szervezetemtől, kokaint, morfiumot, valami édes mérget. Betege lettem… Soha,
soha nem hittem volna, hogy egy gyermeknek, egy tizenöt éves lánynak ennyi tűz
lehet a csókjában.”
Egy alkalommal Mr. Pekri megkéri barátját,
Mike-ot, vinné el őket autóján kirándulni. Mike kelletlenül bár, de igent mond.
Jennifert elbűvöli Mike, nem törődik többé Pekrivel. „Fájt. Rettenetesen fájt –
emlékezik arra a kirándulásra Mr. Pekri. – Az élet legnagyobb értékei: a
barátság és a szerelem pusztultak el bennem… Ijesztően egyedül éreztem most
magam. Átkoztam a pillanatot, amikor megfogamzott bennem az elhatározás, hogy
kivándorlok Amerikába.” Másnap összepakolt, és elköltözött a házból.
A fájdalom nemcsak lelkileg, de testileg is
elgyengítette. Naphosszat az ágyában hevert, elveszítette munkáját.
Megtakarított pénze is ijesztően fogyott. Végül állást kapott New Jerseyben egy
templomépítkezésnél. Tizennyolc olasz kőműves munkaidejét és munkabérét kellett
számon tartania. Itt ismerkedett meg Barbarával. („Fanyar kis gyümölcs volt ez
a sovány, nevetségesen hegyes orrú lány. Igazán nem mondhatnám, hogy lángoló
szerelem fűzött egymáshoz bennünket.”) Közben otthon nővérének, Rózsának kisfia
született. Néhány hónap múlva felépült a templom, Barbarát és Mr. Pekrit is
szélnek eresztették. Megfogadták, hogy majd sűrűn leveleznek, de aztán egyikük
sem írt egy sort sem. Soha többé nem látták egymást.
Ezután Mr. Pekri különböző alkalmi munkákkal
tartotta el magát. Rövid ideig a magyar étteremben pincérkedett. Stolzné
annyira a bizalmába fogadta, hogy egy este, amikor már senki nem volt az
étteremben, fölajánlotta: beveszi felesbe az üzletbe, ha ennek fejében elveszi
út feleségül. Mr. Pekri ekkor huszonhárom éves múlt, Stolzné pedig közel járt
az ötvenhez. Búcsú nélkül hagyta el az éttermet, de írt egy levelet Stolznénak,
amelyben megköszönte a hozzá való jóságát…
Újra munka nélkül. Közben megint föltűnik Pulai,
s ötszáz dollárért valami zárzavaros üzletet ajánl. Mr. Pekrinek egy férjes
asszonyt kellene ismeretlen szállodai szobában – férje előtt – kompromittálnia.
Mr. Pekri már az „áruló bűnjeleket”: a pizsamát és a papucsot is magára húzta,
amikor hirtelen megundorodott az egésztől, felhívta az asszonyt, s
figyelmeztette a csapdára. Nem látta többé Pulait, később is csak a halálhírét
vette. Villanyszékbe ültették…
Aztán végre beköszönt az igazi siker: megnyer
egy kétszáz dolláros pályázatot, amely „egy készülő mozidarab címére volt
kitűzve”. Egy fiatalasszony, boldog feleség és családanya meghallgatja egy
ismeretlen úr közeledését, elfogadja az udvarlását, ebből persze nagy bajok
származnak. „Watch your steps!” (Vigyázz a lépéseidre!) Ezt a címet javasolja
Mr. Pekri a mozidarabnak, nem komolyan, hiszen ott látható a felirat valamennyi
New York-i villamos lépcsője fölött; ötletét inkább viccnek szánja, a
szerkesztők bosszantására. Az ötlettel azonban nemcsak kétszáz dollárt, de
végre egy jó állást is nyer. Egy Hullinger nevű filmrendező mellett fog titkároskodni,
heti ötvendolláros fizetésért.
Mr. Pekri elkíséri a filmrendezőt Hollywoodba.
Mint titkárnak nem sok dolga akad, idejét főként horgászással tölti. „Szerelmese
lettem a tengernek és a mélytengeri horgászatnak” – írja visszaemlékezéseiben.
Majd részletezi horgászkalandjait. De a legfőbb kaland mégis az, hogy egy
cukorkaüzletben újra találkozik Jenniferrel. A lány nehéz anyagi körülmények
között él, mert szüleit kell támogatnia. Ezért is vállalt munkát a
cukorkaüzletben. Együtt töltenek egy week-endet a Katalin-szigeten, itt
kiderül, hogy Jennifer – anyagi helyzetét rendezendő – éppen barátnője
testvéréhez. Mr. Langhoz készül feleségül menni, aki gazdag ember, övé a sziget
legnagyobb piaca. Mr. Pekri úgy érzi, meg kell akadályoznia ezt a házasságot.
Jennifer bevallja, ő is fél attól, hogy egész életét „áhítatban és térdeplésben”
kellene eltöltenie „ennek az istenségnek a közelében”.
Mr. Pekri és Jennifer újra egymásra talál: két
hét rövid boldogság következik. Közös életüket tervezgetik. Egy horgásztutajt
akarnak üzemeltetni a szigeten, Mr. Pekri ettől nagy hasznot remél. Közben az
is kiderül, hogy Jennifer még ártatlan, nem lett sem Mike-é, sem másé. A
fészekrakás pillanatait az a hír sem tudja elrontani, hogy Mr. Pekri elveszíti
titkári állását. „A szerelem és a pénz messziről jövő sugarai jártak át” – írja
később ezekről a napokról.
Aztán következik a két szerelmes végső
próbatétele. Mr. Pekri levelet kap otthonról, amelyben Gyula sógora arról
értesíti, hogy a régi családi házra és a birtokra árverést tűztek ki; mintegy
tízezer dollárért mindkettő megszerezhető volna. Kéri, ha egy mód van rá, jöjjön haza, s ketten
vásárolják vissza az ősi birtokot. Mr. Pekri szinte a levéllel együtt veszi a
hírt, hogy a sziget kormányzósága elutasította beadványát, amelyben egy
horgásztutaj felállítását kérte az öbölben. Igaz, Mr. Sam Harris
jószágkormányzó megígéri, ha valami álláslehetőség kínálkozik, értesíti. Még
aznap találkozik Jenniferrel, aki közli vele:
„- Ma reggel, alighogy veled beszéltem, papa
felhívott telefonon Chicagóból. Kérdezte, hogy nincs-e valakim, aki segíteni
tudna rajta. Nem mondta ki, de Lang úrra célzott, mert az egyik régebbi
levelemben mindent megírtam… Johnny, nekünk el kell válnunk!
- Menj férjhez Lang úrhoz – tanácsolja Mr.
Pekri. – Én pedig hazamegyek Európába.”
És eljön az utolsó éjszaka, amikor Jennifer „felkínálja
érintetlenségét” Johnnynak, mert a lány „bosszút akart állni az életen. És Lang
úron. Aki mégiscsak megvásárolta őt.” Majd az utolsó ebéd következik. Aztán Mr.
Pekri – Jenniferrel – hajóra száll. És megszólal a hajóharang, amely azt jelzi,
hogy mindenkinek el kell hagynia a fedélzetet, aki nem utazik.
„Vad erővel rántom magamhoz Jennifert –
emlékezik Mr. Pekri -, és szinte a szájába harapok, hogy elnyomjam a száján a
tompa és majdnem állati hangot, ezt a felismerhetetlen sikoltást.
- Menj, menj, menj… Menned kell… - és eltolom
magamtól. Szinte beletaszítom az ordítók és kavarogva futkosók sodrába.”
Mr. Pekri még látja Jennifert, amint szalad,
megbotlik és a fél térdére esik. Aztán eltűnik a forgatagban. „Most nem látom,
most elvesztem… És egyszerre valami forró láng borítja el az agyamat. A
gyermekem!... – sikoltoz bennem valami. Jennifernek gyermeke lesz, és én
sohasem fogom látni a gyermekemet! Istenem, mit csinálok, megőrültem… a korlát
tetején állok… megrendülök, és eszeveszett lélekkel a tengerbe vetem magam.”
Az amerikai vízi rendőrség gyorsan kimenti a
koszos habok közül, s a parton egy padra fektetik. Ott van Jennifer is. Fogják
egymást kezét. „Az én életem, az én lelkem vándorlása megpihent – emlékezik Mr.
Pekri. – Egy ismeretlen ember leveti a szvetterjét, és ahogy a padon fekszem, a
fejem alá teszi párnának.”
Másnap táviratot kap a sziget kormányzójától,
hogy keresse fel hivatalában. Jeniferrel együtt mennek a hivatalba. Mr. Harrisa
állást ajánl nekik Honoluluban. Mintha csak álmaik elevenednének meg: egy
horgászhajót kellene ott üzemeltetniük. Összeházasodnak, s néhány nap múlva
indulnak Honoluluba.
Mr. Pekri úgy érzi, élete története abban a
pillanatban ért véget, amikor 1925 őszén Honoluluban partra szállottak. De nem!
Még hátravan az utolsó nagy kaland: amikor feleségével és kisfiával újból
hajóra ül, hogy hazamenjen látogatóba Magyarországra.
Szombat délután három óra volt, amikor
Jenniferrel és kisfiával leszállt szülőfaluja állomásán. A sínek mellett ott
állt Gyula, a sőgora, és unott mozdulattal szalutált a továbbinduló pesti
gyorsnak. Nem ismerte meg őt. Édesanyja vaksin tapogatózott felé. A rokonság
gyorsan összeszaladt a hírre, hogy
hazajött. Mindenki némi csalódottsággal vette tudomásul, hogy sem
felesége, sem gyermeke egy szót sem tud magyarul. "Jennifer és Andrew
sápadtan és egymáshoz bújva hallgattak ebben a beszédforgatagban… Szegény
Jennifernek a helyzete napról napra nyomasztóbb lett. Andrew még csak
eljátszogatott valahogy, de ő abban a barbár hotelszobában töltötte minden
idejét.”
Mr. Pekri már azon gondolkodott, hogy valami
ürüggyel megrövidíti látogatásának idejét, amikor táviratot kapott
üzlettársától. Arról értesítették, hogy az üzletmenetben zavarok vannak, s
ezért mielőbb térjen haza. Másnap indultak vissza Honoluluba. Mr. Pekri az
állomáson még megígéri anyjának, hogy jövőre újra hazajön.
„Szeptember huszonnyolcadika, este hét óra.
Hegyeshalomnál leszálltak a vonatról a magyar vámtisztek, és az osztrák kalauz
már végigment a folyosón. Ekkor a lelkem mélyéig megrázott valami. Arcomat
elfordítottam, és csak a kezemmel intettem Jennifernek, hogy Andrew-t vigye ki
a fülkéből. Jennifer megérezte, hogy miről van szó. Megragadta Andrew-t, és kivitte
a folyosóra, hogy ne lássa apját e pillanatban. Engem egész testemben rázott a
zokogás. Tudtam, hogy soha nem fogom látni többé anyámat és szülőföldemet.”
(Lipp
Tamás)
(Forrás: 66 híres magyar
regény 309-318 old. – Móra Könyvkiadó
1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése