John Steinbeck (1902-1968): Érik a gyümölcs

Hemingway és Faulkner kortársa, a modern amerikai realista regény egyik legjelentősebb képviselője Kaliforniában született, Salinas városában. Steinbeck érzelmileg szorosan kötődött szűkebb hazájához, a jól ismert és szeretett tájak, városok, emberek minduntalan visszatérnek regényeiben, elbeszéléseiben.

Az író német származású apja városi hivatalnok volt, ír származású édesanyja pedig tanítónő. Középiskoláinak elvégzése után Steinbeck néhány évig biológiát hallgatott a Stanford Egyetemen, 1925-ben azonban félbehagyta tanulmányait, s New Yorkba költözött. Szinte egy fillér nélkül érkezett a metropolisba, és eleinte segédmunkásként kereste kenyerét, majd újságírásból próbált megélni. Nem sok sikerrel. Vissza is tért Kaliforniába, és itt is alkalmi munkákból igyekezett fenntartani magát: volt kőműves, plakátragasztó, éjjeliőr, halász és gyümölcsszedő. Ezekben az években ismerte meg a vagyontalan kisembereket, akiknek később íróként szószólójuk kívánt lenni.

Első regénye, az Egy marék arany (Cup of Gold; magyarul: Ungvári Tamás fordításában, 1978) 1929-benjelent meg, de első átütő sikerét csak 1935-ben, Kedves csirkefogók (Tortilla Flat; magyarul: Gál Zsuzsa fordításában, 1973) című humoros regényével aratta. Hősei –mint azt a regény címe is jelzi – amolyan kakukmarcis csirkefogók, akik előtt bor, nő, aprójószág soha nincs biztonságban, akik, ha elvesznek a gazdagoktól, abból mindig adnak a szegényeknek is. Az Egerek és emberek-nek (Of Mice and Men, 1937; magyarul Benedek Marcell fordításában, 1982) megint csak a társadalom aljára szorult páriák a hősei. Az Érik a gyümölcs (The Grapes of Wrath, 1939; magyarul: Benedek Marcell fordításában, 1986) szinte osztatlan sikere – megjelenésének évében Pulitzer-díjjal tüntették ki, majd a regényből készült film is világsikert ért el – írók legjobbjai között. Ez az éles társadalomkritikai regény – amely megrázó képet fest a földjükről elűzött farmerek, a gyapotszedő munkások kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéről – a megváltozott körülmények következtében azóta ugyan történelmi regénnyé vált, de ennek ellenére sem veszített művészi erejéből, mondanivalójának általánosabb, a konkrét történelmi állapotokon túlmutató igazságából.

Mint történelmi regény, az Érik a gyümölcs a kisfarmeri életforma felbomlásának krónikájává vált, és azt ábrázolja, hogy miként kényszerítik a nincstelen proletárokká vált farmereket új életkörülményeik összefogásra, szervezkedésre munkáltatóik ellen. Ezzel örök érvényű modellje maradt egy – korunkban minduntalan megismétlődő – társadalmi folyamatnak, a szolidaritásra és öntudatra ébredés folyamatának. A Joad család tragikus története ma is megrázza az olvasót, a sokoldalúan jellemzett figurákat Steinbeck írói ereje olyan elevenné varázsolja, hogy az olvasó – akarva-akaratlan – maga is átéli keserves sorsukat.

A második világháború idején Steinbeck az amerikai hadsereg antifasiszta propagandaszervezetének munkáját segíti tollával, majd haditudósító az Olaszországot felszabadító amerikai katonák oldalán. Ezeknek az éveknek legjelentősebb munkálja a kisregénynek és drámának is megírt Lement a hold (The Moon is Down, 1941; magyarul: Vas István fordításában, 1982) – a norvég ellenállási mozgalom megszületéséről, kialakulásáról. Ez a regény, illetve dráma megint csak általános érvényű modellje maradt annak a pszichológiai, társadalmi folyamatnak, amely a megszállókat semleges jóindulattal fogadó hazafiakat végül is rákényszerítette arra, hogy hazájuk szabadságáért fegyvert fogjanak.

A Kék öböl (Cannery Row, 1944; magyarul: Vámosi Pál fordításában, 1976) című regényében az író visszatért a Kedves csirkefogók világához, a társadalom számkivetett figuráihoz. Több kevésbé igényes regény után 1952-ben újabb nagylélegzetű művel jelentkezett Steinbeck: az Édentől keletre (East of Eden; magyarul: Szinnai _Tivadar fordításában, 1979) című, három egymást követő nemzedék élettörténetét elbeszélő, számos önéletrajzi vonatkozást tartalmazó, nagyszabású családregénye az amerikai polgárháborútól a húszas évekig ívelő folyamregény, amely egyszersmind a Káin és Ábel téma modern parafrázisának is íródott.

Steinbeck elbeszélő erényei, derűs, megbocsátó humora teszi élvezetes és emlékezetes olvasmánnyá az életének utolsó periódusában írott műveket: a Szerelem csütörtök-öt (Sweet Thursday, 1954; magyarul: Vámosi Pál fordításában, 1982) a The Short Reign of Pippin IV.-ot (1958; IV. Pippin rövid látogatása), a Volt egyszer egy háború-t (Once There Was a War, 1960; magyarul: Vajda Gábor fordításában, 1964), a Rosszkedvünk telé-t (The Winter of Our Discontent, 1960; magyarul: Réz Ádám fordításában, 1965), a Csatangolások Charlieval (Travels with Charley, 1962; magyarul: Balassa Klára fordításában, 1974) az életmű epilógusává lett. Ebben az útirajzban Steinbeck elmondja, hogyan járta be egy lakókocsiban, egyedül, csupán hű kutyája, Charley társaságában azokat a tájakat, amelyeket annyi szeretettel ábrázolt regényeiben, hogyan kereste fel a régi embereket, a régi barátokat. De már egy teljesen megváltozott Amerikát talált, és ez a világ annyira idegen tőle, hogy rádöbben:  nem is kívánja mélyebben megismerni. Egy négerellenes tüntetésbe keveredve, végül félbeszakítja kóborlásait, és hazatér otthonának védett, békés falai közé. Bár a sok humorral, öniróniával és nosztalgiával megírt útirajz hónapokig vezetett az amerikai bestseller-listákon, újabb műve már nem telt Steinbeck erejéből és kedvéből. Az utolsó évek krónikájához tartozik Steinbeck magyarországi látogatása.

**

ÉRIK A GYÜMÖLCS

Tom Joad egy táncmulatságon részegségében összeverekedett az egyik szomszéd farmer fiával, s a keze ügyébe kerülő lapáttal agyonütötte. A gyilkosságot önvédelemből követte el, ezért csak hét esztendőre ítélték, sőt négy év elteltével példás magaviseletéért feltételesen szabadlábra helyezték.

A börtön nem vadította meg, nem törte össze; higgadttá és komorrá érlelte, olyan emberré, aki szeret a dolgokon elgondolkozni. Amikor kiszabadult, és oklahomai farmjuk felé közeledett, meglepte a vidék kihaltsága, sivársága, elhagyottsága Sehol ember, állat, csak mérhetetlen gyapotföldek körös-körül. Az út mentén mégis megpillantott egy fához támaszkodó embert. Casy volt az, a környék prédikátora, aki csalódott mindabban, amit idáig hirdetett. Beszélgetés közben ilyesmikről vallott Tomnak:

„-… Már nem prédikálok. A Lélek elhagyta az embereket – de még nagyobb baj, hogy elhagyott engem is… Sok mindenben nem vagyok olyan bizonyos, mint azelőtt… Meglehet, hogy a Szentlélek nem más, mint az emberi lélek. Meglehet, hogy az egész emberiségnek egyetlen nagy, közös lelke van, annak a része mindenki.”

Együtt indultak tovább a Joad-tanya felé. Siralmas kép fogadta őket: az udvart felszántották, beültették gyapotcserjével, a kutat betemették. A ház lakatlan volt, egyik oldala bedőlt. Tüzet gyújtottak a tornácon, s míg a család nyomát keresték, a tűz odavonzott egy csavargóvá tett parasztot, a család egykori barátját, aki aztán elmesélte, ami történt a négy év alatt, míg Tom börtönben ült.

Az évenként megismétlődő júniusi-júliusi forróság mindig kiégette a kukoricát. A családok jövedelme rohamosan apadt, kölcsönt kellett felvenniük, így aztán a föld hamarosan a bank kezébe került. Megjelentek a tulajdonosok, és elmondták:

„- A bérlőrendszer csődöt mondott. Egy ember meg egy traktor tizenkét vagy tizennégy családot tolhat. Kifizetjük a bérét, s miénk az egész termés. Így kell tennünk.”

„A bérlők riadtan néztek föl.

- De hát velünk mi lesz? Mit együnk?”

„- El kell mennetek erről a földről. Az ekék felszántják az udvarotokat.”

„A bérlők kiáltoztak:

- Nagyapám indiánokat ölt meg, apám kígyókat irtott ki ezért a földért… Puskát fogunk, mint nagyapáink, amikor az indiánok jöttek. Mi lesz akkor?

- Hát előbb jön a seriff, aztán a katonák. Ha maradni próbáltok, tolvajok vagytok, s ha öltök, hogy maradhassatok, gyilkosok vagytok…”

Később valóban jöttek a traktorok, s könyörtelenül kiszántották a népet földjéből, s mindenki menekült. A hontalanok tanácstalanságukban még meg is örültek annak a narancsvörös cédulának, amely hírül adta, hogy: „Kaliforniában gyapotszedő, barackszedő munkást keresnek. Magas bérek!” Sokan ócska autókat vásároltak, felrakodtak és elindultak a narancsvörös cédula hívó szavára.

Tom az egyik közeli rokon, John bácsi farmja felé tartott Casyval. John bácsi feleségének halála óta zárkózott, magányos emberré vált. Annak idején, amikor az asszony szülés előtt állt, fájdalmakról panaszkodott, s kérte férjét, hívjon orvost, de John bácsi csak annyit mondott:

„- Sokat ettél. Vegyél be cseppeket. Megterhelted a gyomrodat, attól fáj.”

Délre az asszony elvesztette eszméletét, s néhány óra múlva meghalt. John bácsi ezt a csapást azóta sem heverte ki, még most is úgy érzi, ő a bűnös, s élete végéig vezekelnie kell.

Tom itt a farmon akad rá családjára. A narancsvörös cédula hívására ők is Kaliforniába készülnek. Elsőnek apjával találkozik. Az apa az udvar közepén álló, teherautóvá alakított autón kopácsol. Amikor fiát megpillantja, magába fojtja érzelmeit csak ennyit mond: „- Ez Tommy. – Majd gyanakvón kérdezi: - Tommy, csak nem szöktél meg?”

Az anya a konyhában sürög-forog. Ő a család pillére, összetartó ereje, nyugalmából méltóság árad, és hűvös szépség. Alig vált néhány szót fiával, máris úgy értik egymást, mint régen. Tom bátyja, Noah is előkerül, és némán szorít kezet öccsével. Noah különös, lassan mozgó, keveset beszélő, nagydarab legény, vágyak és indulatok nélkül éli életét, és többnyire hallgatagon dolgozik.

Tom beilleszkedik a család életébe, gondjaiba, készülődésébe. A teherautót vizsgálgatja, a teendőkről beszél apjával. Öccse, Al, a lányok körül kódorgó hetyke legényke azonnal átveszi bátyja komolyságát, s elfogódva bámulja őt.

Tom ismét maga körül látja az egész családot: Apát, Anyát, Nagyanyót – az örökké zsörtölődő kis öregasszonyt -, a kis huncut, élénk Nagyapót, aki így tudja csapkodni nevettében a térdét, hogy a csípője is kificamodik; Noah-t, Alt és húgát, Sáronrózsáját, aki – míg ő börtönben ült – férjhez ment, és már gyermeket vár; most csupa óvatos félénkség és titkolózás. Férje, Connis, tizenkilenc éves, jóképű texasi fiú, szemlátomást kissé félénken fogadja jól megtermett, szenvedélyes feleségének változását. Tom két legkisebb testvére, a tizenkét éves Ruthie – már érzi fejlődő keblecskéjének feszülését – és tízéves kisöccse, a vad Wienfield tisztelettel néznek bátyjukra, aki már embert is ölt.

A család befogadja Casyt, a prédikátort is, viszik magukkal Kaliforniába.

A készülődés az éjszakába nyúlik: disznót ölnek, húst sóznak, aprítanak és hordóba rakják; takarókat és más, gondosan kiválasztott holmit cipelnek az autóhoz. Hajnalra tervezik az indulást. Anya megrendülten érzi, mi mindent kell itthagyniuk. Már nem is a családnak, inkább csak önmagának mondja:

„Hogyan élhetünk az életünk nélkül? Hogy ismerünk magunkra a múltunk nélkül?... Milyen lesz az, ha az ember fölébred éjszaka, és tudja – tudja, hogy a fűzfa nincs ott? Lehet-e élni a fűzfa nélkül?... Az a fűzfa te magad vagy. A fájdalom ezen a matracon – az a rettentő fájdalom – te magad vagy.”

Az országút, amely a Mississippitől a gazdag kaliforniai völgyekig átszeli az Egyesült Államokat, megtelik ócska autókkal: Arkansas, Texas és Oklahoma népe menekül. A tengelyek csattognak, a lyukas hűtők gőzoszlopot lövellnek a levegőbe, s a vezetők aggódva figyelik a motort. Ha elromlik, meg kell állni: fogy az élelem, új alkatrészt kell szerezni a legközelebbi városból – ez pedig pénz. És milyen sokat kérnek egy ócska pótkerékért! Tudják, hogy az emberek meg vannak szorulva. „Hova mentek?” – kérdezik a szembejövők. S a válasz mindig ugyanaz: „Kaliforniába.”

Joadék is ott döcögnek az országúton. Al, akinek jelenleg két szenvedélye van: a lányok és az autó, a volánnál ül. Mellette Anya és Nagyanyó. A gyerekek vízért sírnak, Nagyanyó nyöszörög: ki kell mennie.

Nagyapó, mióta elindultak otthonról, egyfolytában alszik az autóban, a leterített matracon. A nap tüzel, az emberek izzadnak, az öregek tikkadtan hevernek. A fiatal pár tervezget: majd dolgoznak, este tanulnak, aztán beköltöznek a városba, s mire megjön a kicsi, már házuk is lesz…

Benzinkutak, városkák, útszéli vendéglők: megannyi nappali megállóhely. Benzint töltenek a motorba, isznak, mosdanak, könyörögnek a vendéglősöknek, hogy adjanak el egy-egy darab kenyeret, alkudoznak a pótkerékre, hajtókarra. A pénz pedig fogy.

Mikor bealkonyodik, az egyik autó megáll egy forrás közelében. Nemsokára újabb autó érkezik.

Sötétedéskor már húsz család táborozik ott. S a húsz család hamarosan egy családdá lesz, a gyerekek mindenki gyerekei, az otthon elvesztése közös veszteséggé válik, a nyugati gyöngyélet közös álommá.

Mikor Joadék is letelepednek egy ilyen táborhelyen, az úttól meggyötört Nagyapót már ölben kell a rögtönzött kunyhóba vinni, ahol kivörösödött arccal nemsokára rángatózni kezd, majd hirtelen megmerevedik, s nem mozdul többé.  Mindenkit megrendít Nagyapó halála. Al így kesereg:

„- Arról  beszélt, hogy mit csinál majd, hogy facsarja ki feje fölött a szőlőfürtöket, hogy csorgatja a levet a szakállába, meg miegymás.”

Casy vigasztalja a fiút:

„- Csak bolondozott. Azt hiszem, maga is tudta ezt. Nagyapó nem ma éjszaka  halt meg. Abban a pillanatban, amikor kivittétek a házból… Lélegzett persze, de azért halott volt már. Ő maga volt az a ház, s ezt ő is tudta.”

Nagyapót az országút árkán túl eltemetik. Casy rövid szabadkozás után imát mond a sír fölött. Furcsa ima, különösen a hívők fülének:

„Én pedig nem akarok imádkozni egy öregemberért, aki meghalt. Nincs annak semmi baja… Ha imádkozni akarnék, azokért imádkoznám, akik nem tudják, merre forduljanak…”

Vonulnak tovább. Minden este letáboroznak, és ilyenkor hallatják a gitárpengést meg egy-egy Kaliforniából visszatérő vándor elbeszélését, ami aggodalommal tölti el őket: csak azért kell olyan sok munkáskéz, hogy lenyomhassák a béreket. Munka nincs, csak éhezés.

Múlnak a napok. A vándorok átvergődnek kocsijukkal New Mexico hegyein, hágóin, átkelnek Arizonán, majd a Colorado folyón, s megérkeznek Kalifornia keleti peremére.

Anya keménysége ez ideig összetartotta a családot, s ha valaki le akart közülük maradni, Anya nem engedte. Ám egy patakocska partján a hallgatag Noah, Tom tudtával, mégis elhagyja a családot.

Egyre több visszatérő emberrel és rendőrrel találkoznak. Az emberek csalódottak, a rendőrök durvák, és mind azt hangoztatja: kotródjanak tovább, nem akarjuk, hogy megtelepedjenek itt.

Az igazi, dúsan zöldellő Kaliforniától már csak egy sivatag választja el őket, éjjel kell keresztülvergődniük rajta a hőség miatt. Az úton, miközben a többiek alusznak, s a fiatal pár szerelmesen összesimul, John bácsi pedig Casynek mesél felesége haláláról, az elcsigázott Nagyanyó utolsó perceit éli. Csak Anya vette észre az öregasszony haldoklását, de nem szólt senkinek. Sőt a haldoklónak is megmagyarázza, hogy nem lehet megállni: az élőknek, a családnak, a terhes Sáronrózsájának mindenképpen át kell jutnia éjjel a sivatagon. Amikor egy vámháznál feltartóztatják őket, Nagyanyó már halott. Anya magából kikelve kiált az akadékoskodó vámőrökre:

„- Egy beteg öregasszony van velünk. Doktorhoz visszük, nem várhatunk!”

A vámőrök erre továbbengedik az autót. Izzó reggeli fényben hajtanak keresztül Tehachapin, a nap feljön a hátuk mögött, aztán egyszerre megpillantják maguk alatt a hatalmas völgyet. Ekkor már tudhatják valamennyien, hogy Nagyanyó meghalt. Anya titkolta egész éjjel, hogy átjuthassanak a sivatagon. Casy csak ennyit mond:

„- Ez az asszony oly nagy a szeretetében, hogy megijedek tőle. Gyávának és komisznak érzem magam.”

Nagyanyót ott temetik el, ahová igyekeztek, a gazdagon zöldellő Kaliforniában.

A menekülők a városok határán vernek tábort. Joadék – amint megpillantják a rongyos kunyhókat, sátrakat, a ténfergő embereket, az éhező gyerekeket, akik óriási bolyban állják körül az ő telt fazekukat – érzik, hogy vágyaik, álmaik lassan összeomlanak.

A család meginog. Connie, az ifjú férj, akinek Apa szerint idáig csak a szája járt, egy délután eltűnik, és többé nem tér vissza a családhoz. Sáronrózsája sír, és egyre várja vissza férjét. Anya vigasztalja, ne bőgjön, mert az árt a gyerekének.

Egyik nap munkaközvetítő érkezik a táborba. Az emberek az autó köré gyűlnek. Amikor azonban toborozni akar, valaki hoz6zálép:

„- … mondd meg, hova menjünk, mikor menjünk, mennyit kapunk, ezt írd alá, s akkor megyünk valamennyien… Engem már kétszer csaptak be így. Meglehet, hogy ennek az úrnak itt ezer emberre van szüksége. Ötezre csődít oda, s tizenöt cent órabért fog fizetni. Ti meg, szegény nyomorultak, kénytelenek lesztek elfogadni, mert éhesek vagytok… Mutassa meg az engedélyét. Engedély nélkül nincs joga munkásokat felfogadni.”

A munkaközvetítő azonnal izgató vörösnek nevezi a férfit, és odakiált a rendőrnek. Mielőtt még hozzáérhetne, a férfi egy lendülettel leüti a rendőrt, Tom elgáncsolja, és Casy „tiszteletes” végképp harcképtelenné teszi. A rendőr lövése a menekülő helyett egy asszonyt talál, s szétroncsolja a kezét. A munkaközvetítő értesíti a rendőrséget. Hamarosan megjelennek a rendőrök. Casy eléjük lép, magára vállalja a dolgot.

Amikor Casyvel eltűnik a rendőrautó, a tábor lakói sejtik, hogy ezek után a rendőrség ismét a régi módszerét fogja alkalmazni: „egészségügyi okokból” felégeti a tábort, s aki tud, menekül.

Az emberek éhesen, rongyosan, betegen futnak az ország egyik feléből a másikba és vissza. Mindenütt csak gyűlöletet találnak. Ha egy narancsot leszakítanak, a fegyvere őrök rájuk lőnek. Ha parlagon hagyott földek egy darabkáját bevetik, és éjjelente titokban megművelik, a mezőőr, amint észreveszi, széttúrja a veteményt.

Joadék útra készek. Míg az autóra rakodnak, Tom John bácsi keresésére indul. John bácsit a prédikátor önfeláldozása után újból megszállja a bűntudat, és utolsó dollárján pálinkát vesz. Tom egy árokban talál rá, ahol részegen fekszik, s egyre csak hajtogatja:

„- Úgy szeretnék meghalni. Rettentően szeretnék meghalni. Egy kicsit meghalni. Muszáj…”

Tom látja, hogy nem boldogul vele, ezért állon vágja, az ájult testet hátára kapja, s visszaviszi a családhoz. Akárcsak anyja, ő is mindent megtesz, hogy a családot együtt tartsa.

Autójukkal az Állami Tábor felé tartanak.

Az Állami Táborról a menekültek úton-útfélen sokat beszélnek. Joadék is tőlük hallották a hírét. Az Állami Tábor miniatűr demokrácia: itt nincs rendőrség, a rend fenntartását és a tábor irányítását a táborlakók által választott bizottság intézi. Ez határozza meg a táborlakók jogait, kötelességeit, gondoskodik szórakoztatásukról, hitelt ad az éhezőknek – de munkát nem tud adni. Mégis boldog, aki bejuthat ide, mert itt nem „büdös oki” (oklahomai), hanem Ember.

Tomnak itt jut eszébe, amit egyszer Casy mondott neki. „Meglehet, hogy az egész emberiségnek egyetlen nagy, közös lelke van, s annak része mindenki.” A Joad család boldog, mert akadt üres hely a táborban számukra is. Apa a férfiakkal a földön üldögél, és hallgatja a gitárpengést. Anya fogadja a nőbizottság látogatóit, akik elmagyarázzák neki a tábor rendjét. Sáronrózsája a zuhanyozóról mesél. Ruthie és Wienfield bemerészkednek az angolvécébe.

A föld gazdái nem nézik jó szemmel, hogy az emberek maguk irányította táborban, szervezett közösségben élnek, és az első adódó alkalmat kihasználva a tábor feloszlatására törekednek. Ez az alkalom a vasárnapi mulatság. Tomék azonban szombaton értesülnek arról, hogy a rendőrség provokátorokat szándékozik becsempészni a mulatságra, mert verekedés esetén joga van beavatkozni, esetleg a tábort is szétzavarni. A táborlakókból rögtönzött őrségnek sikerül rendet tartania, és végül kituszkolják a provokátorokat.

Ám az Állami Táborból is menni kell: valahol barackszedő munkásokra van szükség, s a Joad családnak nincs munkája. A Hooper-tanyán, ahová barackot szedni érkeznek, rengeteg ember tolong. Rendőrök sorfala közt fut be Joadék autója, több ócska tragacs kíséretében.

Tomnak sehogyan sem tetszik a dolog, különösen, amikor meglátja az útszéli árokban sorakozó férfiakat, szájuk nyitva, mintha kiáltoznának, s dühösen rázzák az öklüket.

Joadék egész nap dolgoznak. Még Ruthie-t és Wienfieldet is befogadják, s a gyerekek elrontják a gyomrukat a sok barackkal. Éjjel, munka után Tom megpróbál kiszökni a farmról, hogy találkozzék az érkezésükkor öklüket rázó emberekkel, és megtudja felháborodásuk okát, de a kerítés mellett fegyveres őrbe ütközik, aki visszazavarja a táborba. Később aztán óvatosan kúszva mégis kicsúszik a drótkerítés alatt, és elérkezik az emberek sátraihoz. Itt ismerős hang szólítja meg: Casy az, a prédikátor. Tőle tudja meg Tom az igazságot:

„- Eljöttünk ide dolgozni. Azt mondták, öt centet kapunk. Rengetegen voltunk. Mihelyt megérkeztünk, kijelentették, hogy csak két és fél centet fizetnek. Abból még jóllakni sem lehet, s ha valakinek gyerekei vannak… Szóval azt mondtuk, hogy nem fogadjuk el. Elkergettek bennünket… Most nektek ötöt fizetnek. Mit gondolsz, ha ezt a sztrájkot letöritek, tovább fizetik az öt centet?... Megmondták, hogy félholtra vernek bennünket, s elkergetnek erről a vidékről. Vezetőnek tartanak engem, amiért annyit beszélek.”

Tom mindent megért, és elhatározza, hogy elmondja az embereknek. Erre azonban már nem kerülhet sor, mert mire Tom visszaindulhatott volna a táborba, kint hangok hallatszanak, fegyveresek rohannak elő. Az egyik férfi kezében csákány van, a másik rámutat Casyre: „- Ez volt, aki uszította őket! Büdös vörös kutya!”

A lezuhanó csákány szétzúzza a prédikátor koponyáját. Tom hirtelen dühében kikapja a csákányt az ember kezéből, és a prédikátor gyilkosának fejére sújt. Ám őt is ütés éri. Megszédülve, inkább ösztöneinek engedelmeskedve futni kezd a farm felé. Amikor a kunyhóba ér, ahol övéi táboroznak, véres arccal, tapogatózva fekszik le a szalmazsákra. Másnap nem dolgozhat, mert mindenütt keresik. Következő nap a család az autóban, zsákok és ládák közé bújtatva kicsempészi a sebesült Tomot a farmról.

A szenvedések folytatódnak.

Gyapotszedés idején a Joad család is gyapotot szed. Kezdődnek az újabb harcok: a mérlegelő rájuk ripakodik, hogy bizonyosan köveket raktak a zsákba; a gyapotszedők feleselnek, hogy a mérleg hamis. Szerencsére itt a szállás legalább tűrhető. Két család lakik egy-egy kocsiból átalakított házban. Zsákból varrt függönnyel választják két részre az új „lakást”.

Tom nem lehet velük, bujkálnia kell, míg arcán a seb be nem gyógyul, sőt még azután is, mert Ruthie véletlenül kikottyantja: „… a mi bátyánk már két embert ölt meg.”

Anya lopva hordja ki Tomnak az ételt a patak partjára. Végül is rábeszéli, hogy menjen el. Nehéz a búcsú:

„- Még egyszer meg akarlak tapogatni, Tom. Mintha vak lennék, olyan sötét van itt. Emlékezni akarod rád, legalább az ujjaimmal. El kell menned, Tom.”

„- Ide hallgass, Anya! Éjjel-nappal egyedül bujkáltam. Tudod-e, kire gondoltam? Casyre! Sokat beszélt az az ember. Bosszantott is. De most gondolkoztam azon, amit mondott, s visszaemlékszem mindenre… Idézett egyszer valamit a Szentírásból, de nem úgy hangzott, mintha onnan vette volna. Kétszer is elmondta, emlékszem rá. Kettő többet ér, mint egy, mert jó jutalmat nyer munkájáért. Mert ha elesnek, egyik fölemeli a másikat, de jaj annak, aki egyedül van, amikor elesik, mert nincs senki, aki fölsegítse.”

Al is megválik a családtól. Megnősül. Joadék kocsilakó társának van egy lánya. Közös lakás, közös esti séták a munka után. A két család összeül, megbeszélik a dolgot, és egymásnak adják őket.

Beköszönt az ősz. Nincs munka. Végtelen hosszúak a nappalok, s könyörtelenül zuhog az eső. Az alattomos víz befolyik a sátrakba, átáztatja az ágyneműt is. Nincs védekezés, a víz mindenen áttör.

Sáronrózsája lázasan szüli meg halott gyermekét. A beteg asszonyt és a gyerekeket el kell vinni a víz elől. Két napja nem volt száraz ruha rajtuk. Messzi az úttól, enyhe lejtésű dombon Apa megpillant egy csűrt. Bőrig ázva megérkeznek, s félve néznek be az ajtón; örömmel fedezik fel a száraz szalmacsomókat.

„- Feküdj le, Sáronrózsája, és pihenj. Majd megpróbálok kigondolni valamit, hogy megszáradhass” – mondja Anya.

Anya egyszer csak két alakot pillant meg a sarokban. Az egyik a földön valamit, hogy megszáradhass” – mondja Anya.

Anya egyszer csak két alakot pillant meg a sarokban. Az egyik a földön fekszik – öreg és ősz hajú -, a másik mellette áll: a fia.

„- Hát annak az embernek mi a baja? – kérdi Anya részvéttel.

- Éhen hal. Gyapotszedés közben megbetegedett. Hat napja nem evett. Mindig azt mondta, hogy nem éhes, vagy hogy éppen most evett. Nekem adott mindent. Most egészen elgyöngült. Tej, tej kellene neki.”

Anya körülnéz, kituszkolja a férfiakat a csűr elé, és rápillant a szüléstől még gyenge lányára. A két asszony tekintete találkozik. Azután Anya homlokon csókolja lányát, és megszólal:

„- Tudtam én ezt, tudtam!”

Sáronrózsája pedig odament az éhhalálra ítélt emberhez, és lenézett tágra nyílt, rémült szemébe. Azután lassan lefeküdt melléje, lehajtotta melléről a takarót.

„- Itt van! Vedd el!” – mondta, végigsimítva az ember haját. Aztán „fölpillantott, végignézett a csűrön, ajka összezárult, s titokzatosan mosolygott”.

(Forrás:  111 híres külföldi regény – Móra Könyvkiadó 1995. - II. kötet, 716-725. old.)