2013. aug. 2.

Berde Mária: Majd



Ha nem lesz többet ifjú, fürge vérem,
Kis házikóm lesz akkorig: megérem.

S a ház mögött, ha jól fordul a kockám,
Lesz egy tenyérnyi kertes udvarocskám.

Nehány fenyő a kertet megtalálja -
Lugasba ülni jó lesz majd alája.

S nő majd virágom: pézsmám, szarkalábam,
És portuláka hajt az út porában.

S oly csöndes leszek, hogyha megöregszem:
Tyúkokkal kelek, tyúkokkal lefekszem,

Napközt elbíbelődöm házi bajjal:
Tejforralással, rongyolt párnahajjal,

S este, ha vacsoracsillagba nézek:
A jövőt kérdem, s múltat nem idézek.

Mert nincsen rózsa s emlék tüske nélkül -
De a halállal szívem összebékül.

...És akik tudták, hogy ki lakik bennem,
Nem emberszóval siratnak meg engem.

Fenyőfáim majd bólogatva intik:
"Lehajtott fejjel jött árnyunkba mindig.

 Alázatra a lelkét eljegyezte
Annak, ki óvta őt, ki jól fedezte."

S szól egy virág: "Rágondolok kezére,
Gyámoltalan sorsunkban hű vezérre.

A gyöngéhez oly gyöngéd volt e kéz!" -

S sok kis virágom sírva összenéz.

Tóth Kálmán: Csermák


Cseh muzsikus, Csermák hegedül,
S a ki hallja, fölgyul, fölhevül.
Gyönyörü is minden nótája.
Maga huzza, maga csinálja.
Csak neki nem tetszik magának,
Mintha dalán átkok volnának,
Érzi, hogy nincs abban valami…
Az, a mihez ugy ért Bihari!
S tudja mi az oka mindannak…
,Oh mért nem születtem magyarnak!’    


S szive nyugodalma megtörve…
Tort is ülnek immár fölötte:
Iszszák piros vérét a vágyak,
S a muzsikus egyre halványabb.
Nótája is mindig keserübb,
De lelkén ez is csak sebet üt;
Nem ezt a bút, más bút kivánna
Bele adni ő a nótába,
Mitől a húrok is szakadnak…
,Oh miért nem születtem magyarnak!’

S ki akar fogni a vágyakon:
Telik, és ürül a billikom,
Ha ők isznak, ő is iszik most,
Hiszen a bor is vér… olly piros!
Ott ül a korcsmákban reggelig –
Elitta már régen mindenit…
De van neki még egy kalapja,
A csaplárnak ezt is od’adja,
S aztán eltör minden poharat….
,Oh mért nem születtem magyarnak!’

Kalap nélkül, szépen egy ingben
Jár az ország hossza-széltiben –
Lakása a csárdák… a holott
A konyhákon mindig kormot lop,
S beirja a csárdák falait…
„Vajjon mit irt ez a bolond itt?!”
S ott, hol nem hullott le a vakolat,
Látják később a bús dalokat
Mik egy őrült szivből fakadnak….
,Oh mért nem születtem magyarnak!’

Egyszer a gubaczi csárdában
Három mulatozó betyár van –
Sir a magyar nóta… szól a tus,
Csak hallgatja a cseh muzsikus…
S egyszerre egy czigányt mellbe üt,
Veszi tőle el a hegedűt –
És ollyan nótát húz, mint soha,
Haló hattyu volt a muzsika…
Aztán hegedűjét levágja,
Maga is elesik utána –
Emlékitől szive megszakad…
Oh mért nem születtem magyarnak!

(Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 36.sz. (1854.nov.5.)

Berde Mária: Behunyt szemmel

Kép: Szenti Tibor


Ó, mondd,
Ha későn, s ha őszi harmat,
Levelek hullása, daru távozta után,
Egyszer,
Egy kék hajnalra, arany délre, piros estre,
Vagy egyetlen órára csak -
S ha küszöbömre nem, hát ablakomba...
Hisz a világ akármi tág,
Nem végtelen,
S az élet kurta bár: morzsa belőle
Napok, hetek, esztendők asztaláról
A múltba vissza mégis elgurulhat -
Ha csókra nem, tán szóra sem,
Egy meglátásra bár -
Eljött-e még, ó, mondd,
Véletlenül vagy csodamód:
Ahogy vannak álmok,

Melyeket kétszer is megálmodunk!

Kuthen: Kenyér váró

Rabló az Északi Kárpátok vidékéről, a XVIII. sz. elején
(Országos Széchenyi-Könyvtár)
Forrás: www.mek.oszk.hu


Nép rege

Zöld ruhában áll Halas határán
Egy magas domb az országut mellett,
Mit a rege
Ez a jó öreg pap
Arra járván mindjárt megkeresztelt;
,Kenyér váró‘ nevet ada rája
Amint feljegyezte
A nép krónikája…

Megmutatja gazda a szolgának
És megáll rá szeme szája vére…
A juhász ha kérdezik tán tőle
Horgos bottal integet feléje; –
Elkerüli, meg nem áll itt rajta
A gúnyát rá – világért sem rakja…
Gyanúsan néz a fuvaros rája
Ha mellette hajt talán el
A heti vásárra. . . .
Századik sem tudja ám azonban

Történetét – árva nevén kivül,
S rajta mégis ezreknek gyanúja
Mint egy barna fekete holló ül…
De tudom én… le is irtam
A mihelyest meghallottam
Uti levelemre.
Elmondom hát hallgassatok
Zengő czimbalmomra…
Had beszéljen… had mondja el
Mit tud valljon róla?…

,Kenyér váró‘ igy hivják a dombot
Mellyet egykor a szilaj szél
Végtelen széles jó kedvén
A futó homokból
Egy rakásra rakott…
Neve pedig onnét ragadt rája
Mert rajta egy szegény legény
Kenyerkéjét várta. . . .

Nagy fokos volt kezében
Suba a nyakában
Setét haja vállaira hullott
Szivén száz halál van…
Mind kiosztja egynehány forintért
Nem irtódzna az ártatlan sok vért…

– – –

Jött az alkony
Fenn a parton
Kész a rabló – utast vár
Oldalánál ón fokosa
Halált osztani készen áll…
„Szembe szállok sors te véled
Vagy halált vagy boldog éltet
Vivok ki vas kezedből…
Vivok ki és élni fognak
Szülőim, kik a nyomornak
Sirva evék kenyerét!…
Kincset hordok nagy halomra
Őket s engem e halomba
Szép örömmel temetem.”…

Egy szekér jő öreg férfi rajta
Hátulján egy ifju szép leányka
Tizenöt év – tizenöt kikelet
Alig nézett, alig még reája…
Mint az éjjel – setét haja
S van ez éjnek két csillaga:
– A szemek…
Ollyan gyenge olly bájos mint liliom
Ha felnyilik – a szép ifju hajnalon.

„Lassan bátya, szólt a rabló hangosan,
És kezében éltetoltó balta van –
Ugy siet kend megszakajtja a lovát,
S én tőlem meg azt se kérdi:
Nem cserélnék-e pipát”?…

És az öreg megértette
Hányadán van a dolog;
Régi szíve nem magáért
Hanem szép úrasszonyáért
Tán utolszor – feldobog…
S futni indul… ah de késő
Egy ütésre oda van,
Bent a rabló bent a gyilkos
Bent ül már a kocsiban…

„Hát neked kis uri vendég
Mi bajod?
Te tán magad szép szóra is
Megadod.
Nem kell fokos? – Ne félj tőlem
Nem bántlak
Jó leszesz te kalapomhoz
Virágnak.”…

S megölelte a remegő kis leányt, –
„Ne félj tőlem – szóla hozzá –
A kis madár kesergése
A karvalynak mit sem árt…
Ne sírj tehát, – hanem mond el
Mi járatban voltatok, –
S aztán meg hogy ki volt ez a
Sok időt élt vén bagoly?. .
Tudhatta volna már régen
Hogy törvény a betyár szava
Mig a fokos kezében…

„Ez egy kedves öreg szolgám
Rég igen rég vigyáz már rám.”. .
Szólt a lányka nevét mondva
S egyet mást is szólva róla…

És a zsivány mind halaványabb lesz
Reszket mint a nyárfa levele
S azzal telik mi még nem volt benne –
Könnyel telik mind a két szeme…
És nézi a megmeredt halottat
Elereszti a lányka kezét
„Megbünteti szörnyen az ég
Vakmerően ki ellene vét”…
Szólt a rabló – mert a holtban
Kit még egyedül szeretett
Kinek kincset gyüjtött rablott
Saját atyját ismeré meg!…
S elereszté a lánykát a holttal
Megsiratta keserün szörnyükép…
A faluban is megsiratták azt
Az emberek – s aztán eltemették.

Még egyszer ment a zsivány a dombra
Hol kenyerét várni szokta…
Széjjel nézett és azután
Magát rajta – meggyilkolta! . .
És ezután pompás temetés lett
Sok holló és sas összesereglett…
Mit sem hagytak csak a csupa csontját
– Ezt később a juhászok elásták. –

– – –

És a hegyet hol a rabló
Annyiszor várta kenyerét
A népek és az agg rege
,Kenyér várónak‘ nevezék…

És minden évben e napon
A néma csend éjjeken
Kincset csörgetve egy alak
A rabló lelke megjelen…


Forrás: Vasárnapi Ujság 3. évf. 25. sz., 1856. jún. 22.

Berde Mária: Szüret


Hallod, hull a dió,
Végigseper az ág közt.
Hallod, hull a levél,
Szél keze jár a fák közt,
Hallod, hull a szirom,
Ősz babrál a virág közt.

Hallod, hull a fény,
Éjbe, halálba réved,
Hallod, hull az idő,

Hull az élet.

Boross M.: János gazda

(A korabeli helyesírás meghagyásával!)

Forrás: www.axioart.com

Vasárnap délután volt. Vígan szólt a zene a helység korcsmájában, fél falu oda sereglett, ugyancsak járták a győriest, mert az az átkozott Jani Ferkó úgy talp alá tudja húzni. János gazda a háza előtt üldögélt egy kis gyalog széken, s hátát az ágasnak vetve olly figyelemmel olvasott, hogyha ágyút sütnek is el füle mellett, még sem pillant föl. Egy nagy zöld tábláskönyv a kezében, nagyon szeretheti a mi benne van, mert szomszéda Bagai Mihály másodszor kivánt neki jó estét, még sem mondott egy szives fogadj Istent.

Adjon Isten jó estét harmadszor is! – kiáltá Bagai Mihály. – János bácsinak trombitával kell fülébe köszönni. Talán valami szép dallos könyv, vagy valamelly szép istoria az a mit olvas, hogy úgy bele merült? – tevé hozzá kiváncsian.

– A dal, és szép történetes könyv is jó hébehóban, mert felderiti a lelket, képezi a szivet s nemesit s erkölcsöt: de a mit én most olvasok, sokkal feljül áll amazokon, különösen hasznos voltánál fogva, mert annak tudása nélkül a mi e könyvben foglaltatik, nem eszünk becsületes kenyeret, és nem lesz tisztességes ruhánk. – felelé János gazda.

– Dejszen könyvből nem sütünk kenyeret, s nem csináltatunk felöltőt – mondá Bagai Mihály. – Jobb bizony, ha eljön kegyelmed is a csapszékbe, s iszunk egy kancsó bort, hiszen a ki egész héten izzad, megérdemel egy korty bort.

– Az is igaz! én is magamhoz vettem már a részemet, de itthon, mert igy olcsóbbért jobbat iszom – mondá János, gazda, – s a mellett józan fővel mulatok is, ebből a jó könyvből.

– Mi légyen hát az a jó könyv, a miből annyi szép dolgot lehetne tanulni? –

– Ennek a neve „Falusi Gazda” mellyet Pesten Fényes Elek uram és több tudós irnak, a kik értenek a gazdálkodáshoz, s jegyző urunk meghozatta, mert csupa ajándék olly olcsóság.

Berde Mária: Három a halál



Először meghal a jelen.
Fölriadsz minden éjjelen.
Úgy, mint a szélütött: sután
Tapogatsz önmagad után.
Ki eddig voltál, nem leled.
Tűnődsz: mi is történt veled?
Egy rugó benned elakadt.
Serkented, biztatod magad.
Így ráz ép kar zsibbadt tagot.
Így rázod és így hallgatod,
Ha makacs órád nem ketyeg.
Anya ráz így holt gyermeket...

Azután kivérzik a múlt:
Város, mely égett s füstbe fúlt.
... Régi utcán vidéki ház.
Előtte néhány gömbakác.
Tetőn a telehold gurul.
Egy férfi jön s elédbe hull -
A világ ezüstben ragyog...
Tán hitte ő is, mit gagyog.
E képről most leperg a fény.
Vedletten néz rád: ócska rém.
Így csúfol meg rothadt falat
Pattogzó festék, vakolat...
Szón, eskün, csókon torz Halál
Szederje ül: a borzadály.

Aztán elsenyved a jövő.
Nap születik, éjszaka jő.
Lótsz-futsz. Örök tevés-vevés.
Fáradni sok. Haszon kevés.
Holnap se jobb, s hogy utoléred,
mindig sietsz. Sosincs miért.
Vagy mégis. Egyszer egy szelíd,
Jó szándék hozzád közelít.
De félsz, hogy álarc. Nincs hited.
Mögötte a csontvázt sejdíted.
Mert három a Halál, húgom.

Te is tudod. Én is tudom.