Ha nem lesz többet ifjú, fürge vérem,
Kis házikóm lesz akkorig: megérem.
S a ház mögött, ha jól fordul a kockám,
Lesz egy tenyérnyi kertes udvarocskám.
Nehány fenyő a kertet megtalálja -
Lugasba ülni jó lesz majd alája.
S nő majd virágom: pézsmám, szarkalábam,
És portuláka hajt az út porában.
S oly csöndes leszek, hogyha megöregszem:
Tyúkokkal kelek, tyúkokkal lefekszem,
Napközt elbíbelődöm házi bajjal:
Tejforralással, rongyolt párnahajjal,
S este, ha vacsoracsillagba nézek:
A jövőt kérdem, s múltat nem idézek.
Mert nincsen rózsa s emlék tüske nélkül -
De a halállal szívem összebékül.
...És akik tudták, hogy ki lakik bennem,
Nem emberszóval siratnak meg engem.
Fenyőfáim majd bólogatva intik:
"Lehajtott fejjel jött árnyunkba mindig.
Alázatra a lelkét
eljegyezte
Annak, ki óvta őt, ki jól fedezte."
S szól egy virág: "Rágondolok kezére,
Gyámoltalan sorsunkban hű vezérre.
A gyöngéhez oly gyöngéd volt e kéz!" -
S sok kis virágom sírva összenéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése