2016. okt. 5.

Bodon József (1845-1908): Az árny







I.

Hogy ki nem szakad a tüdeje annak az ostoba fergetegnek! Milyen bolondos jókedvvel jajgat, sivalkodik végig a mi szép Dunánk hátán; felborzolja szőke hullámait, szilaj dühvel csapkodja a part kemény kövéhez és porrá tördeli rajta. Felborzolt sörényén táncra kerekednek a lomha hajók, széles hasú bárkák és láncuk csörömpölése messze behangzik a sötét éjszakába. Bizonyosan a legöregebb bőgőjét vette elő a természet, azon ráncigálja el síró, zokogó nótáit.

Mert éjszaka van, május legelső éjszakája. Valamelyik vén torony órája nem régiben kondította el a tizenkettőt, de olybá vehetjük, mintha el sem kondította volna. nem hallotta senki; még a Lánchíd őre előtt is csak úgy rémledezett, mintha ütött volna, de esküt ő kigyelme sem tenne. Behúzta magát a köpönyegbe s ott bizonyítgatta a síró fergetegnek, hogy a bizony úgy van. Tudniillik szunyókált. Néha-néha a szél keményebb jajdulására felütötte fejét s belebámult a világtalan éjszakába. Mintha valami hatalmas tüdejű ember szaladna végig a folyam partján és egyetlen szusszanással fúvogatná el a gáz lobogó lángjait. Úgy rémlett az őr előtt.

Az alsó városon csak a fergeteg nyargalászott keresztül-kasul: ki kódorogna ilyenkor odakinn? Hisz azt hinné az ember, hogy az Isten ítéletet tart a bolygó sártekén, viharos kezével megrázza az élet fáját: hadd potyogjon le a férgese. És ha épp gyümölcsöt is lehullat a vihar: hát az Úr adta, az Úr elvette. Különben ne vonjuk bele a teremtőt ebbe a játékba; halandó kéz ne osszon neki kártyát.

A természet öreg bőgője újabb nótára gyújtott, ríkató nótára. Húzd barna muzsikus, hogy még az éj sötét szeme is könnybe lábadjon. Hadd hulljanak kövér cseppjei a földre, hisz ég könnyei adják a mi kenyerünket. Csak húzd öreg, csak sírj te vén anyánk, örök ifjúságú természet! Egyre kérlek benneteket csupán: fordítsátok el a szemeteket a sugár, karcsú árnytól, mely ott lebben, iramlik tova a hídon. Síró vihar könnyező természet: ti ne nézzetek az árnyra. Lássátok, én ember vagyok, gyarló, mint az a suhanó árny, ki a föld törvénye szerint testvérem: lelki szemeimmel én nézhetem őt.

Úgy, úgy forduljatok el. Síró vihar, könnyező természet; út, úgy: hunyhatok szemet, édes öregeim. Behunyt szemmel még ríkatóbban húzhatod te barna muzsikus, az eltakart szem könnyűje még becsesebb, te jó anyatermészet.

Azt, azt a nótád húzd, zokogó bánata úgy illik a térdepelő árnyhoz, aki lelke harcát nem vívja többé, megharcolta már. Úgy, úgy, édes muzsikusom: szilajabban nyomd meg a vonót, mert imádkozik, viharos zenéd illik az ő imájához. Úgy, úgy, jó anyatermészet, hadd zuhogjon könnyed zápora.

És a viharban és a szakadó záporban két hang verődött föl az Úrnak zsámolyához. Egy loccsanás és egy nyöszörgés. A sugár, karcsú árny loccsanása és egy kicsike gyermek nyöszörgése. Mind a két hang egyszerre ért föl az Úr elé, aki mindeneket lát, mindeneket hall. Pedig az a parányi ember nem hallotta a loccsanást, mert ő távol pihent egy öblös kapu aljában, de piciny szíve megérezte, hogy a lélek, mely életet adott neki, most tűnt el az örök éjszakába. Érezte, hogy az a láthatatlan szál mely az anya lelkét kisdedéhez köti: most szakadt ketté. És a kicsike felnyöszörgött, a szunyókáló őr pedig elpattant a loccsanásra, kezébe kapta lámpását és a karfához szaladt. Meredt szemmel bámult le a morajló hullámokra, de nem láthatott semmit. Átfutott a másik oldalra, áthajlott a karfán, lesett, mint egy öreg pók, és ekkor valami elhaló hang ütődött a fülébe. A vihar korbácsa végig pattogott a hatalmas folyam hátán, a hullámok zúgva, morogva paskolták a híd lábát, a természet sűrűn ontotta könnyeit a hullámsírra.

Öreg barátunknak, a vén őrnek csekély fogékonysága lévén a természet könnyei iránt: visszavonult fapalotájába. Két öreg térde megrokkant alatta, keresztet vetett, valami imádság félét mormolt, fölkelt és nyomtatónak jót húzott a butykosából. Ebben az istenítéleti időben úgysem tehetett volna egyebet.

Herman Ottóné (1856-1916): Szedjünk ibolyát...





Gyermek még mind a kettő. Az egyik még alig tizennyolc éves, a másik talán még a tizenhatot sem töltötte be.

Kéz-kézben, csevegve és nevetgélve jönnek.

Olykor meg-megállnak; fejüket lehajtva tekintetükkel fürkészve kutatják a bársonynál puhább, harmattal csillogó pázsitot; majd egyik, majd meg a másik hajlik le, és minden lehajlás után gyarapodik egy-egy szállal a friss, illatos csokor, melyet a lányka gondosan tartogat kezében.

Az ifjú minden egyes szálat külön-külön nyújt át társának; ujjaik minden átvételnél könnyedén érintkeznek, ami annyira természetes, hogy egyikük sem veszi észre.

A rét – mintha gyémánt permeteg omlott volna rá – ragyog, csillog, kápráztat a tavaszi napsugarak fénytengerében; a lég üde, balzsammal terhes; a közeli erdő felől olykor friss fuvallat áramlik, a rigó incselkedő füttyét hozva szárnyán, s az ibolyaillatba alig fakadó rügyek mámorító, szívet-agyat bódító illatát vegyítve.

Tán a fűszál sem hajlik meg lábuk alatt. Lebegnek, csapongnak, mintha pillangó szárnya vinné őket. – Sietniök is kell. Otthon a kastélyban még mindenki alszik; a reggeliről nem szabad elkésni, a mama megharagudnék! Természetesen csak Margitra, mert hisz a „cousin” – az vendég.

„No még csak ezt a szálat... csak ezt az egyetlen egyet!...még ezt... és ezt... ez már igazán az utolsó, oh Istenem, de hogy lehessen itt hagyni, mikor olyan gyönyörűek, édes-kedvesek ezek a félig nyíltak itt!”

Végre mégiscsak elég lesz... azaz, hogy dehogy elég! valamennyi sem volna sok a telhetetleneknek, de az idő halad, a fűzért még rendezni, kötözni is kell.

Újból kézen fogják s kölcsönösen vezetik egymást a töltés meredek oldalán; még ott is akad egy-két szál, azt is le kell szakítani... Aztán leülnek a híd rozzant karfájára. Az ifjú leveszi kalapját; sötét, hullámos haja szabadon omlik homlokára; Margit mind a kalapba teszi az ibolyát, aztán kötni kezdi a fűzért.

Fölöttük a mosolygó kék egen a tavaszi napfény ontja sugarait; körülöttük zöld rét, madárdal, illatár; alattuk a tajtékzó, tomboló szilaj patak és egy keskeny, korhadt karfa.

Egy véletlen mozdulat, egy vigyázatlan elhajlás, s egyik vagy másik, vagy mind a kettő a hullámok közé suhan. Lábaik alatt tátong a halál – eszükbe sem jut... A lányka arcát a tavasz, a jókedv, az ifjú vér bíborszínre festik, az ifjúnak mindez nagy, barna szemeiben lángol. A kalap térdén fekszik, s az ibolyák ismét szálankint vándorolnak egyik kézből a másikba. Olykor nemcsak az ujjak – a szemek is találkoznak. Ilyenkor mindketten elmosolyodnak – azzal a szívből fakadó, hamisítatlan gyermekmosolygással, mely nem a páholysorok látcsövei számára készül -, egyik sem tudná, miért? Csak úgy jön az nekik, mint a rigónak a fütyölés. És egyik sem veszi észre, hogy míg az ibolyafűzés csak lassan, a szemhatáron a sötét fellegtábor rohamosan növekszik s fenyegetőn vonul föllebb, egyre föllebb.

Békefy Antal (1859-1907): Pokol






Ártatlan lelkeket, melyek még tündér-udvarlókról álmodoznak, nagyon könnyen meg lehet riasztani.

Könnyebb elfogni csak úgy szabadkézzel egy madarat, mint a megriasztott lánykát kényszeríteni, hogy belenézzen azokba a szemekbe, melyek megijesztették.

Vagy amely rossz szemekre kimondta a papa, vagy a mama, hogy azokba egy jól nevelt s jó házból való lánynak nem szabad soha beletekinteni.

Persze megesik, hogy az eltiltott szemeket nem fogja meg a papai és anyai kiátkozás. Mert végre is a lány nem mind egyforma.

Azok a puha anyai kézzel jól dresszírozott üvegházi ártatlan lelkek, melyek szülői engedéllyel mernek szeretni, nemigen ritkák.

Majd annyian vannak a sajátságos szűz lelkek, ahány a szerencsétlen házasságok száma.

Sokszor egészen az ember szeme előtt folyik le a különös eset, hogy az ártatlan szívben föllobbanó első szerelem lángját elkoppantja a mama. Éppen mint valami rosszul égő gyertyát. S ha azt mondja a mama, hogy vége legyen: alig mer az a bohó, félénk szív dobogni.

Lassankint pedig meggyőződik, hogy nem lehet olyan embert szeretni, akit a mama nem akar.

Aztán várakozik békén az a buta, remegve dobbanó szívecske, míg egyszer a mama előránt a fülnél fogva egy hájas, szeplős fickót s azt mondja: Ez a tiéd.

Némelyik később belehal, némelyik meghízik.

Hanem aztán istenien csalfa az a kislány, aki eleinte remeg ugyan egy kicsit, de még jókor a talpára áll, mint egy fölzendülő cherub pici cipellőcskéjének hegyével fölrúgva a házi törvényeket, a papa és a mama esküdt ellenségével titkon konspirál.

A fölzendült ártatlan lélek vagy diadalra jut szépszerével, vagy megszökik. (Persze nem egyedül.)

Azonban ha leveretik: meg tud halni, mint egy hős. Az ólomgolyót néha ki se bírják venni abból a szilaj, makacs szívből, mely szülői engedély nélkül mert szeretni...

Van itt egy kedves zsenge hajtás, aki alig lépte túl az áldozás korát: az én kis ártatlan barátnőm, a búzavirág szemű Vica szintén ama bájos vértanú szüzek közül való, akik csak szülői engedély mellett mernek szeretni. Mert ő is igen jó házból való, jól nevelt leányka.

Sokszor egészen az ember szeme előtt folyik le a különös eset, hogy az ártatlan szívben föllobbanó első szerelem lángját elkoppantja a mama. Éppen, mint valami rosszul égő gyertyát. S ha azt mondja a mama, hogy vége legyen: alig mer az a bohó félénk szív dobogni.

Futó Ferenc: Gyanú alatt





Nem szeretem, ha bántják a szép asszonyokat! Néha ugyan magam is elmondok olyan mesét, amelyben a férj porolópálcával hajtja ki Ámor istenkét, de ilyen esetben az asszony rá is szolgált arra, hogy beszéljenek fölötte, sőt ilyenkor nem is olyan fölösleges a beszéd, mert abból okulnak a gyengék s azáltal lesznek elijesztve az ingadozók.

Egészen más az, ha gyanú alá fognak olyan nőket, akiknek összes bűnök abból áll, hogy szépek. Nem tud róluk senki semmi rosszat, de azért mégis mindig szájon van a nevük mindama helyeken, ahol a város „eseteit” szokták megbeszélni. Szép, tehát – vétkes! Kívánatos, tehát – nem hiába kívánják!

Hiszen az igaz, hogy csak olyasmi ég el, ami gyúlékony, de ebből még nem következik, hogy minden elégett már, ami meggyújtható, mert hiszen minden ház leéghet, és mi mégsem vagyunk mindnyájan tűzkárosultak!...

I.

Ballay Lajos szerencsés ember mindenben. Vagyona annyi, hogy a fővárosban is szerepet játszhatik belőle, s ha mind elköltené is, bizonnyal rögtön pótolva lenne, mert a családban volt idősebb tagok úgy osztották be maguk közt, hogy minden évben másik nagynéni vagy püspök bácsi haljon meg, kedves Lajos öccsét tévén örökösül. Tényleg olyan sűrűn történtek a gazdag rokonok elhalálozásai egymás után, mintha mindenki csak addig akart volna még idefent várakozni, amíg a kedves Lajos a múlt évi örökségi dolgát a közjegyzővel elvégezte, hogy ebben is kényelmes legyen a kedves Lajosnak.

Hivatalában meg éppen nagy a szerencséje. Akik három év előtt per amice beszéltek vele, azok ma messziről köszöntik, mert ma már ő került föléjük. Mikor valakinek bemutatta magát mint miniszteri tanácsos, az kétkedően bámult Ballay fiatalos képére, s csak akkor jött ki torkán a „méltóságos úr” megszólítás, mikor Ballaynak levett kalapja egy tarkoponyának tiszteletet parancsoló képét lebbenté fel előtte.

Legszerencsésebb volt azonban a szerelemben s házasságba. Rózsás utakon jutott el Hymen rózsaláncaihoz s a legirigyeltebb hölgyek egyikét sok vetélytárs legyőzésével kapta meg. Ha az a legboldogabb ember, akinek a legtöbb az irigye, akkor Ballay a legboldogabb ember a világon, mert ennek, különösen az ünnepelt Lenkével kötött házassága óta több az irigye, mint a haja szála, azaz hogy haja szála már kevés lévén, más hasonlatot tessék ideképzelni.

Hiszen ha azok az irigyek csak annál maradnának, hogy az irigyelt ember megpillantásakor szájukkal olyan kificamított mozdulatot tesznek, mint mikor a cukorvíz helyett ecetet itatnak valakivel, akkor az irigyek nagyon ártatlan teremtései lennének a jó Istennek. Csakhogy nem maradnak ám ennél, hanem sok irigy ember nem akar semmiképpen sem megnyugodni a történtekben, és korrigálni kívánja a sors intézkedéseit, felcsap cselszövővé, bosszantó és bosszúálló intrikussá.

Ballay házasságának tiszta egén is megjelent néha egy-egy kis sötét felhő, bosszantani, ijeszteni. Hol egy finoman burkolt, de szándékosan elejtett megjegyzés, hol egy semmit sem állító, de sokat gyaníttató levél, mindkettő arra számítva, hogy a felszított gyanú által tegye szerencsétlenné a férjet, feldúlva ennek nyugalmát.

Honnét jöttek a levelek, ki üldözte: ma se tudja. A járásuk is ilyen volt, mint a felhőé: mikor támad, sohase látjuk, csak akkor vesszük észre, mikor már sötétülnek!

Ete Reiner Zsigmond (1862-1907): Vak Laji





Az idő, az idő. Megront mindent, ami jó; s ami rossz, azt még rosszabbá teszi. Hanem meg is gyógyít. Csak a szívet nem tudja meggyógyítani soha. Nem csoda, ha Vak Lajit is az ölte meg, a – szíve. Pedig a cigánynak nem szokott szívbaja lenni. A cigány nem válogatós.

S lám Vak Laji mégis válogatott. Senki sem tetszett neki.

Pedig bizony elég csinos lány volt a Czincza.

Bolondult is utána eléggé.

Hanem hát egészen elütött Vak Laji a többi cigánytól.

Csak éppen az arca volt olyan barna, mint a többié, csak a haja olyan fekete.

Meg aztán a zenéje.

Az igaz, hegedülni se tudott úgy senki,m int ő, mikor a kezébe fogta azt a régi hegedűt, aminek a belsejébe belé an írva, hogy: „Fecit Straduarius Cremonä.”

De hát akárki csinálta is a hegedűt, játszani rajta csak Vak Laji tudott.

Ha mulatni, ha búsulni akart valaki, csak a Vak Laji medicinája kellett neki.

Jó dolga is volt Vak Lajinak. Soha semmi szüksége.

Bankója volt annyi, hogy akár körülrakhatott vele egy vármegyét, mégis soha pénze nem volt. Hja, repül a bankó. Ugyan minek verne fészket?

Réz Péter uramnak leginkább tetszett az a medicina, amit Vak Laji osztogatott a nyirettyűjéből.

Lagzi volt nála mindennap. Vendég annyi, amennyi elfért a házban.

Egy nap búsult Réz Péter uram, akkor mindig vígat kellett húzni, nehogy megölje a nagy bú a gazdát. Másnap jókedve volt, akkor meg csupa bús nótát kellett kirázni abból a fából, különben nagy kedvében szétrúgta volna Réz Péter uram a házát.

Némelykor igen sok bogara volt Réz Péter uramnak.

Meg jó bora, terített asztala. Azért aztán nem csoda, ha a vendég soha ki nem fogyott a háztól.

De volt ám mindennél drágább valamije. A felesége.

Olyan gyöngylátta kis menyecske volt az... Párját se látta senki egész Erdélyben.

Az a mosolygó két szem, meg az a két eperajak, annak a mosolygó két szemnek a nevető visszhangja.

Nem csoda, ha Réz Péter uram hébe-korba bolond volt.

Abban a tündérek kertjében... azon a dobogó keblen pihenni, - boldoggá teszi az embert, s mégis bolondítja. Őrültté teszi.

Mennyország lehet abban a szívben. Aki abban lakhatik, nem kívánkozik az soha mennyországba.

S hányan kívánkoztak abba a tündérszívbe, abba a gyönyörök kincstárába. Persze kívánkozhattak akár ítéletnapig.

Nem volt oda bejutása senkinek. Csak éppen Réz Péter uramnak. azé volt az a mesebeli szép kert, amiben örömalma, gyönyörszőlő, boldogság virága terem.

Milyen boldog ember. Milyen bolond ember.

Vak Laji mindennap eljött Réz Péter uramhoz muzsikálni.

Akár hívta, akár nem. Tudta jól, hogy szívesen látják. Máshová hívhatták könyörögve. Nem ment el, ha fél világot ígértek volna érte. Hja bizony, szép menyecske a Réz Péter felesége. Még a cigány szíve is meggyúl.

Petelei István (1852-1910): Árva Lotti







„Alszol-e?”

„A szemem se hunyom le.”

„Virrad-e vajon? Mintha kakasszót hallottam volna.”

„Messze még a reggel.”

„Gyújtanál gyertyát Sári, hátha hamarább telik az éjszaka. Nem látsz-e?... Oh be lassan piszmogsz.”

„Kicsi nappal se látok... Mindjárt... Mit érünk a világossággal is.”

Csendesen terjed el a gyertya fénye. A homály erősebb a nagy szoba szegleteiben, hogysem elűzhetné. A megvasazott székek, a tengernagy cserfa asztal, a politúros szekrény, a virágos függönyök – alig látszanak. Egyedül a Sári ráncos sárga arcát s sovány – kék pokróc lombjai alól kilátszó karjait világítja meg jobban.

„... Emlékszel-e?... Mintha tegnap történt volna, úgy tudom. Még a ruhám színét is látom. Szerdán volt... nem... csütörtökön... szerdán mégis.”

„Csütörtökön, kicsi. Heti vásár volt, amire bejártak a cigányok. A nagyasszony el akarta hajtani, mert kuruzslónak hitte, s reá uszította a kutyát.”

„Úgy... S csak megsimogatta Pásztort, amelyiktől mindenki félt, s az meg se vakkant. Keszkenyőjét leoldotta fehér, gyér hajáról, rongyait a zsákkal letette a konyha küszöbére, s nekem jött egyenesen.. Te! még a szemét is látom... megigézett. „A tenyerét adja a kisasszonyka, hogy lássa Prédáné.” Aztán megdörzsölte kezemet... ha rágondolok, még mintha most is sajogna.”

„Angyalnak” hitte kicsike. Azt mondá: „Jézus, mekkora szerencse vár a kicsi angyalra. Négy lovas batáron, mundéros legénnyel viszik a templomba.”

„Nem úgy mondta: „Két veres szál fut itt végig s csak későn ér össze... Ez a kék keresztül menve, csakhogy el ne rontsa.” Nézted a tenyeremet Sári?... Nézted... „Meglesz, ha nem is ma. sok g, bog mellette, mi más felé húzza. – Összeér a végén.” Hallom te a hangját most is, s látom a sárga fogait. „Annyi van írva a tenyérbe, angyalka – mondta -, mint egy vastag könyvbe.”... Szegény Miska nem hitt neki. Csak átkozta, káromolta... Ha élne most, ha láthatná, hogy telik be a Prédáné szava... ha tudhatná szegény Miska..”

„Tudja, kicsi...Látja a másvilágról, mert jámbor volt, istenfélő.”

„Mi hittük csak a mamával. Emlékszel-e, hogy találgattuk: ki az igazi? Ha későn is, azt mondta Prédáné – ha nem is ma... megkapja a végén... a végén...”

- - „A bakter sípol odakinn. Hány óra lehet?

„Három, kicsike, legfeljebb.”

„Csak!... én Istenem! Sohase virrad meg. Szegény Miska nem hitte soha... Emlékszel ugye a másikra is, Sári? Az is csak olyan ráncos vén cigányasszony volt. Mintha testvérek lettek volna... Ne ásíts kérlek. Megölsz a restségeddel.”

„Vén vagyok, kicsike.”

„Oltsd el a gyertyát. Ha pitymallani kezd, meg se látjuk tőle... akkor már nagy leány voltam. Akkor kaptam az első hosszú ruhát. Fehér volt, sárga máslik rajta... emlékszel-e? elől s az oldalán.”

„Igen kicsike s a haja kondor... azelőtt való este papirosba tekergette a nagyasszony.”

„Mutassa a tenyerét – mondta -, rajta van a jövendő, aki el tudja olvasni.” Fekete volt ennek is a bőre, s hegyes az orra, mintha látnám. Csak megcsóválta a fejét... Hallgatsz engem Sári, vagy alszol? Miért szuszogsz olyan erősen?

„ Mellem, kicsike... a tüdőm.”

„Úr néz a kisasszonyra –mondta ez is. – Négy lóval viszik a menyegzőre. Gazdag lesz, mint a Maros -, csak meg kell várni. Sújtásos legény a bakon, palota, cselédség s bőség, pénz, mint a fűszál. Csakhogy árkok vannak addig – azt mondja a tenyér. – Mennyit vártam, Sári! Kételkedtem és hittem is... Mennyit vártam!”

„Rég volt, kicsike!”

... Milyen rég volt Teremtőm!

... Te Véghetetlenség, ki számon tartod a lepergő órák millióit, nem fáradtál-e el az ügyelésbe azóta, hogy az a füstös cigányasszony jövendőt mondott az Árva Miska sápadt leánykájának?

Ott történt a Szent-Miklós utcában, abban a csendes kis fehérre meszelt, zöld táblás házikóban, melynek ajtaja előtt kispénzű akác terjesztette ki lombját, udvarán szegfű nyílott s majorán; ahol Ötvös Miska élt születésétől fogva, azon kilátások között, hogy ott is fog elpusztulni egy csendes napon, emlegetetlenül, nyom nélkül, űrt maga után nem hagyva, mint egy légy, melyet a macska lenyel.

Radó Antal (1862-1944): „ut” vagy „at”





A tanár úr esti hétkor jött haza. Az akadémiai bizottság ülése a szokottnál jóval tovább tartott és Gárfi Dénesnek végig kellett várnia egészen, mert aznap a hatalmas befolyású Bor Ágoston tartott felolvasást a pompeji föliratokról.

Most fáradtan a folytonos figyeléstől sietett szobájába, és megtörülgetve erősen kivájt szemüvegét, parancsot adott, gyújtsák meg dolgozólámpáját. Sietős munkája volt. Minucius Felix „Octavius”-ának szövegkritikáján fáradozott és ma reggel épp az ötödik kikezdés ama helyén hagyta el, ahol felfogása szerint hibásan áll az „ut” az „at” helyett. Már meg is kezdte volt azt a hosszú bizonyító jegyzetet, melyben ügyesen csoportosítá erős argomentumait; az okoskodás teljesen világos volt; el kellett fogadnia mindenkinek. Dr. Gárfi Dénes büszke mosollyal gondolt rá, hogy ez már a nyolcadik lényeges javítás, melyet Minucius Felix szövegén tesz és hogy mindenki, aki ezentúl critice fogja kiadni az Octaviust, kénytelen lesz nem egy helyen megjegyezni, hogy „em. Gárfi” – emendavit Gárfi: javította Gárfi.

Leült a széles íróasztal elé, melyen chaotikus rendetlenségben hevertek könyvek és iratok, aztán tenyerébe hajtva sovány, hosszúkás arcát, gondolkozott. Az utolsó argumentumot akarta még valamiképpen nyomatékosabbá tenni, de nem lelte meg hozzá a kellő formát. Végre eszébe ötlött. S most, erős szemüvege dacára egészen rágörbülve az asztalra, sebesen percegtette tollát a vastag, kékes papíroson.

A lámpa éppen odavetette erős fénykörét a fekete betűkre, melyek gyorsan illeszkedtek egy a másikához. Köröskörül a szoba homályban maradt. A sötét árnyékban alig lehetett mást észrevenni, mint nagy rakás könyveket, melyek elleptek mindent: széket, asztalt, pamlagot, szekrény tetejét. Nagy, kutyabőrös fóliánsok mellett vékonyka füzetek lapultak meg: egy-egy programértekezés, melyet a tanár úrnak „mély tisztelete jeléül” küldött be holmi vidéki filológus. Sehol semmi dísz. A bútorok ódivatúak és rozzantak; a falakon negyvenes évekbeli jutalomképek, kopott aranyrámákban; egy zugban sárgaréz fogas,melyre össze-vissza volt felaggatva ruha és fehérnemű. S e sok ócska lom ind haraggal nézett le a könyvgarmadákra, mintha csak azt mondta volna: miattad vagyunk ilyenek...

Dr. Gárfi Dénes egyszerre csak abbahagyta az írást. Valami jegyzetre volt szüksége: azt kellett előkeresnie. Ideges türelmetlenséggel húzta ki az íróasztal középső fiókját, széthányt benne mindent, de amit keresett, meg nem találta. Aztán rendre kihúzgálta a többi fiókot is, fokozódó bosszankodással vájkálva az üres és teleírt lapok óriási halmazában. De a jegyzet nem volt sehol. Mikor már a legalsó fiókot is be akarta csapni, egy pár kék színű papírosdarab ötlött szemébe. Nem emlékezett rá, micsodák. S amint kivette őket a fiók fenekéről és odatartotta a lámpa világába: kurta sorokat pillantott meg, melyek valamennyien nagy kezdőbetűvel indultak..

A tudós tanár megvető mosolyra vonta a száját. Ráismert a saját verseire. S amint forgatta a kék lapokat, eszébe jutott, mikor írta, kinek írta. S látta magát a szerdahelyi nagy erdőben, megvonulva egy tölgyfa hűvös árnyékában és irkálva a térdére helyezett papírosra. Milyen álmokat szőtt akkor, - huszonöt évvel ezelőtt!

Szépfaludi Örlőssy Ferenc (1845-?): Bizonyosan gróf lesz






I.

Mindenki annyi, mint amennyit mutat; ha nem annyi, akkor valami tévedésnek kell a dologban lenni, vagy a kegyetlen sors állott útjába, hogy nem lett az!

Meglehet, ezzel vigasztalták magukat a kolnahegyiek is, mikor számításaik nem sikerült.

Megesik.

Ez igazán mulatságos kis történet volt, mely megérdemli, hogy más is elolvassa.

Mintha most is látnám azt a fiatalembert, komoly arcával, kétfelé fésült hajával, kiberetvált állával. Azt mondta reá minden kolnahegyi leány és mama: ez az úr olyan, mint egy angol lord!

Ekkor még azt sem tudták, hogy Rubidó Achillesnek hívják.

Honnan szedte ezt a rendkívüli nevet?

Mikor a hivatalos lap egyik számában olvasták: „Az igazságügyi miniszter Rubidó Achilles aranyosmaróthi törvényszéki gyakornokot a kolnahegyi járásbírósághoz aljegyzővé nevezte ki”, mindenki arra volt kíváncsi. milyen lehet az újonnan kinevezett járásbírósági aljegyző?

A fiatal leányoknak és özvegyeknek, kik Kolnahegy fiatalságát már megszokták, kissé meg is unták, mert mindig helybelieket neveztek ki, igen jólesett ez a kinevezés. De vajon mulatságos, vidám ember-e, szereti-e a társaságot, szereti-e a hölgyeket, nem hasonlít-e XII. Károly svéd királyhoz?

Majd meglátjuk.

Fűtől-fától, sőt még a járásbírótól magától is kérdezősködtek s tudakozódtak az új aljegyző felől. Az öreg „Heródes bácsi”, mint a járásbíró urat elnevezték, amiért a filkóban annyi filkót elfogott, sem tudott egyebet, minthogy jogvégzett ember, talán jogtudor is, és hogy alig múlt 24 éves, meg hogy rezerv-hadnagy. Hogy szép-e, víg-e, komoly-e, szeret-e filkózni, vagy kalabriászozni, kedveli-e a táncot, arról nem értesítették. Még azt is megmondhatta, hogy valószínűleg november végére érkezik meg.

A kolnahegyi fiatalság nem kis mértékben szeppent meg Rubidó Achilles kinevezése hírére, mert világos volt, hogy ez az új csillag elhomályosítja a kisasszonyok és a mamák szeme előtt a Bakó Pistákat, Sivár Déneseket, Benke Marcikat.

Rubidó Achilles!

Egy késő őszi délelőtt, mikor először fagyott meg a kolnahegyi jégpálya tükre, érkezett egy magas fiatalember a járásbírósághoz és kérdezte, hogy benn van-e szobájában Petrás Gedeon járásbíró úr! (Heródes bácsi)

Éppen Benke Marci, joggyakornok, Kolnahegy fiatalságának egyik legékesebb gavalléra volt olyan szerencsés, hogy a kérdésekre felelhetett. Azt mondta, hogy: igenis, a járásbíró úr benn van, de nagyon sok a dolga! – „Nem tesz semmit!”

Kopogtatott és benyitott.

Vajon ki lehet?

Benke Marci valami árverési végzést fogalmazott, de ebben a pillanatban olyan együgyűnek látszott, hogy csak úgy rágta a pennát, piszkálta a fogát, de sehogy sem tudta a §-t idézni, mely szerint a végzés elrendelendő. „Vajon ki lehet?” – mindig ez forgott agyában.

Megunta végre a kíváncsiságot és odahajolt a járásbíró úr ajtajának kulcslyukához és félfüllel hallotta az „Achilles” nevet.

- No, ez bizonyosan az új aljegyző lesz!

Az idegen fiatalember kilépett és komolyan köszönt az iroda embereinek.

Benke Marci jól megnézte. Daliás ember volt. Magas, de nem sovány; arca nem szép, de érdekes; szeme acélszín, sok tűzzel; orra félig horgas, vékony, szája nem kicsiny, de annál inkább feltünteti hófehér fogait, melyeket éppenséggel nem rejteget irigyen a világ szemei elől. Az magától értetik, hogy elegáns fekete öltözékben nyitott be a járásbíró úrhoz, ki lekötelező nyájassággal fogadta s már előre jelentette, hogy itt jó dolga lesz.

Egy óra múlva már mindenfelé tudták, hogy Rubidó Achilles megérkezett s igen érdekes fiatalember. Benke Marci Sivár Dénesnek, az ügyésznek és Bakó Pistának, az adófelügyelőségi fogalmazónak azt kiáltotta: „Résen álljunk!”

Csak ők tudták, mit jelent ez, meg azok, kik ismerték Juhosiékat, Vámosékat és özv. Kalotai Bencénét. Ezek pedig nem valának mások, mint a három Robogány nővérek, kik közül a legidősb, Krisztina Juhosi Mátyás vaskereskedő neje lett,Borbála Vámos Ferdinánd tanfelügyelő és királyi tanácsos hitestársának szegődött és Tinka, a legifjabb, Kalotai Bence mérnököt boldogította, de nem sokáig, mert az özvegyi fátyolt volt kénytelen egy álló esztendeig viselni.

Kolnahegy különb három nővért nem ismert, annál kevésbé, mert mind Krisztinának, mind Borbálának volt egy-egy „egyetlen” leánya, özv. Kalotainé pedig maga is bevált még, mert ugyancsak szemet szúrhatott.

Ambrozovics Dezső (1864-1919): Lidércfény





Néhány évvel ezelőtt legjobb barátaim közé tartozott egy, már nem egészen fiatal festő, ki egyike volt azoknak a természettől mindennel megáldott és mégis boldogtalan művészeknek, kiket a sors szeszélyes haragja megbénított, s kik dicsőségről, hírnévről és boldogságról álmodozva megtépett szárnyaikkal a névtelenség homályában vergődtek át az élet sivatagán.

Idealista volt, - s ez megmagyarázza boldogtalanságát.

Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Valahányszor nála voltam mindig feltűnt műtermében két igazi művészettel megfestett női arckép, melyek előtt az év minden szakának minden napja egy-egy friss rózsabokréta illatozott. Az egyik tisztes ősz matróna, a másik bájos fiatal leány képe volt. Ő soha egy szóval sem beszélt erről a két képről, én pedig, ismerve zárkózott természetét, meg sem kísérlettem betolakodni féltve őrzött titkába; annyit azonban sejtettem, hogy ennek a két nőnek rendkívüli szerep jutott az ő életében.

Egy borongós júniusi reggel levelet kaptam tőle, amelyben arról értesített, hogy nagyon beteg és kért, hogy látogassam meg.

Azonnal hozzásiettem.

Mikor átléptem küszöbét egy pillanatra úgy tetszett, mintha a halál szellője legyintette volna meg arcomat...

Halotthalványan feküdt ágyában, s nagy láz gyötörte. Ablakain le voltak eresztve a rollák, s nyomasztó félhomály derengett a szobában.

Leültetett maga mellé. Forró kezeivel megfogta kezemet s halk, reszkető hangon elkezdett beszélni.

*

Önnek alkalmasint már régen feltűnt amott a falon az a két női arckép... Évek óta ismerjük egymást, s ön soha egy szóval sem árulta el, hogy szeretné megtudni ennek a két képnek a titkát, pedig nagyon kíváncsi volt rá... Ne tagadja, én tudom...? Ez szép és tapintatos volt öntől. Egyébiránt – hasztalan is kérdezősködött volna... De most, érzem, hogy nagyon beteg vagyok... s valami azt súgja, hogy halálos ágyamon fekszem. Oh, ne iparkodjék vigasztalni... nincs rá szükségem. Eleget éltem... kifáradtam... oly jól fog esni a pihenés... elébb azonban szükségét érzem, hogy elmondjak önnek mindent, úgy, amint történt. Röviden, minden cikornya nélkül. Figyeljen.

Az egyik kép az édesanyámé. Ez, azt hiszem eléggé igazolja azt a szeretetet és kegyeletet, mellyel iránta viseltetem.

A másik egy fiatal leány... azaz hogy fiatal, és leány volt, ezelőtt tizenöt évvel. Fiatal és szép, nemes lelkű és büszke, rajongó és önfeláldozó... Most maroknyi por!

Nagyon furcsán ismerkedtem meg vele.

Kvassay Ede (1845-1927): Mások kocsiján





Kvassay Ede feleségével, Saxlehner Emmával 1870-ben

I.

Szeretlek, szeretlek! – fakadt ki Anday Aurél, átölelve ifjú szép nejét. – Mi adhat neked okot a kételyre, édes Máriám? Mi indít arra, hogy ha szerelemmel karjaimba zárlak is, szőke selyemfürtű fejecskédet megrázod, s aztán kebelemre borulván rózsás kis ajkaiddal ezt susogod. „Te engem nem szeretsz úgy, ahogy azelőtt szerettél; te engem nem szeretsz úgy, ahogy én téged most is szeretlek!?” S nem lestelek-e meg, amint titokban az akácleveleket s majd e fehér kis virágok szirmait tépve, egy második Gretchen módjára a „szeret – nem szeret” gyermeteg orákulumát susogtad? Ilyen vagy te: kétkedő, bohó kis feleség!

És a fiatal férj, nem várva a választ, elgondolkozott, el-elmerült magában. Az ifjú nő könnyeden kipirult halvány-rózsás arca pedig ott pihent tovább férje kebelén, s hallotta, érezte, hogy az a halk, kimért dobogás ott belül csak csendes eső kopogása a forrón szerető női szív dobbanásaihoz, a viharos szenvedélyhez képest. E szívnek szent nyugalmát már, fájdalom! a kétely gyenge árnya zavarta meg. El-elmerült azokkal a bűvös mosolyú eleven csillagokkal a férfias, szép, komoly vonások tekintetében, mélyen a trévedező szemekbe, melyekbe az ő szerelméhez hasonló véghetetlen szerelem üdvösségének sugárzását várta...

És mintha Aurél azt a két forró s mégis hideg kezet ott közel a Mária szívéhez csak úgy szórakozásból kulcsolta volna össze! És mintha enyelgő mosolyába egy gyorsan eltűnő sajátságos vonás vegyülne!

A fiatalasszony gyorsan, de gyöngéden kibontakozott az őt átfogó karok közül mert hisz egy szerető női szív titokzatos sejtelmével, ösztönszerű éles látásával ama mosolyban, mely a barna bajusz- s rövid körszakálltól árnyalt ajkakon lebegett, szánalom és a könnyed gúny – igen, igen, hisz nincs más szó rá,m int a gúny! – kifejezését vette észre.

S Mária a faluvégi kis kastély erkélyéről,melyen a fiatal pár helyet foglalt, szótalanul szobájába távozott. A férj magára maradt és kezdte fel és alá mérni a szellős erkély mozaik padolatát.

Alkonyat felé volt. Az andalaki díszes kis kastély, a jól gondozott parkocska facsoportjai közt és azok fölött dalos, virágos berkeken keresztül festői kilátást nyújtott a látkört szegélyző hegyekre, melyek dús lombozatú, egy régi vár érdekes romjaival s egy újkori vadászkastély fényes kupolájával ékeskedő tetőit a lenyugvó nap sugárfátyla ölelte körül. Jobbra-balra csaknem az erkélyig felnyúló orgonavirág bokrok és az előtérben két oldalt sárgás és vöröses virágú délvidéki akácok balzsamos illatot árasztottak az erkélyre, mely a kis kastély közepének homlokzatát képezte, s melytől néhány lépésnyire a piros és kék színek különböző árnyalataiban díszlő virágtelep közepén egzotikus növényektől körülkúszott szökőkút lövellte sugarait. A szökőkút medencéjében aranyhalacskák lubickoltak és a fák lombjai közt vidám madársereg csicsergett, fütyörészett. A kastély mögött elterjedő kis erdőn túl a szentegyház harangja estimára csendült, összevegyülve a hazatérő munkások távoli énekével, mely harmóniát a fákat gyöngén rengető esti fuvalom emelt szárnyaira.

Mária az ebédlőn, melynek ajtaja s kélt ablaka az erkélyre nyílt és az elfogadó-termen át, díszes kis boudoirjába lépett.

A falak itt, nemkülönben a pamlag és a székek, rózsaszín, rovátkás selyemmel voltak bevonva; az ablak, valamint az ajtók s bútorok keskeny fakeretei tejszín-fehérre festve és fényesre csiszolva. A széles kettősablakban – mely, valamint a díszes kis lakóház többi ablakai is, egy pici tündérkert csillogó virágtárlata -, a tarka növényzet közt ezüst drótból font kis galambdúc függött turbékoló hófehér galambpárral. Kívülről e szobát s az egész főhomlokzatot folyondárok, repkények, venyigék és passziflórák egész kis rengetege kúszta, hálózta körül. annyi dísz, ízlés, csín, egyszerűség és költészet volt az egész ház berendezésében! Mindenütt egy láthatatlan tündér látható kezének nyomai.

E kis paradicsomban egy fiatal házaspár élvezi együttléte első éveit.

De mily ellentétben áll, a félig felvont függönyű rózsaszínű mennyezetes nászágy, az alpesi hólepelre hullatott őszirózsák e vidám nyoszolyája fölött, egy félévesnek látszó halott pici gyermek arcképe, fekete fátyollal bevont arany keretben. Ott fekszik bölcsőjében, szemecskéi lezárva, kis kacsói összetéve, szendergésében az ártatlanság égi mosolyával, mintha a mennybe szálltakor őt üdvözlő szeráfok hangjait lesné, mintha azt, az ifjő anyákat a boldogság mámorába ringató első szót gagyogná! A képet most is mint minden nap friss virágokból kötött koszorú fonja körül. De e friss liliomoknak és nefelejcseknek oly viaszgyertya- s tömjénszaguk van! Oly fonnyadt, porló, a koporsóra letett koszorúkhoz hasonló kriptai illatuk!

Azt érezi legalább a fiatalasszony, amint könnyes szemmel a nyoszolyára térdelve a kis képet, mint egy szentséget, csókjaival borítja, aztán arcával a selyem párnákra hanyatlik alá és sír keservesen... Holnap lesz egyetlen kisgyermekük születésének és halálának egy napra eső évfordulója. Ezért oly szomorú itt e házban minden.

Mária fölkel, könnyeit törli, kis galambjait eteti, cirógatja, s aztán az ablakhoz ül. De a virágok illata itt is oly dohos, a piros szegfű és az égő szerelem tűzszíne itt is oly sápadt, oly fagyos. Önkéntelenül le-leszakít egy fehér mályvarózsát és tépi annak szirmait: „Szeret – szeret híven – szeret lángoló szerelemmel – szeret egy kissé – nem szeret!... Szeret –„

- Igen, szeret! –kiáltá fel, s a gyermeki öröm egy szikrája villant át lelkén. – Ha nem is lángoló szerelemmel, de szeret híven, gyöngéden!

Mária elhallgatott, kezei ölébe hanyatlottak, ujjaival önkéntelenül tovább tépdesve, morzsolva a kis virág szirmait, leveleit.