2018. máj. 30.

Garay János (1812-1853): Petőfi Sándor emlékkönyvébe (1848.)




E szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kígyó fejére lép –
Dobogjon össze szivem hő sziveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Egressy Gábor (1808-1866): Petőfi Sándor emlékkönyvébe (Pest, január 29. 1848.)




Ha van hit, mely bennünket e világon
Megmenthet a pokoltól, - nem lehet más,
Mint amely a becsület istenének
Érzelemben és tettleg áldozik.

E hit nélkül minden társas viszony,
mely az emberek lelkét egybefűzi:
Csupán csak önzések szövetkezése,
S bizony mondom, hogy ez bálványimádás.

Az elvrokonság, máskép csak palást,
Melynek külsejét angyalok szövék,
De béllését az ördögök csinálták
Ráirván: „mutare consilium”

Igaz rokonság szellemek között
Akkor van, ha szivök vallása egy:
Ha vakbuzgón járják a templomot,
Hol a becsületnek szent mérlegén
Az emberek  nagysága méretik.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Mentovich Ferenc (1819-1879): Erdélyi hangok Petőfihez (1847)




Alig pihenél meg, már is visszatértél…
Itt hagyál bennünket, kedves, kedves vendég.
Mik lehettek – mondjad – mik a csattogó sast:
Fencsapongó lelked, tőlünk elrettenték.

Tán a gyáva gőgnek és hiúskodásnak
Álragyogását nem nézetéd szemeddel;
Vagy a szegénységnek, kunyhók nyomorának
Szenvedéstől égő könnye kergetett el?...

Mind ez meg lehet, mert csak egy van minálunk,
Mit te megszerethetsz: a dicső természet;
Ez is leöltötte ünneplő ruháját,
Ez is most magára gyászoló mezet vett.

Mért nem jöttél hozzánk, amidőn tavasz van,
Amidőn ormán a felnyúló tetőknek
Hajnal sugarából áldozattűz lángol,
S szent oltárokként a bérczek füstölögnek.

Ott fent hallgatván a legszebb orgonának,
A mennydörgéseknek nagyszerű zenéjét,
Hogy alant a völgyben olly kicsiny a lélek,
S oly nagy a szegénység – talán elfelednéd.

Mért nem jöttél hozzánk, a midőn tavasz van,
Midőn még a szirt is bokrétát, virágot
Tűz fel sisakjára… hogy mégis legalább
Szépnek láttad volna e szegény országot.

S ezt a bérczeken túl elbeszélted volna.
Lám, a te lantodnak varázserejére
Feledvén az erdős bérczet, hol születtünk,
Elvágyunk a távol puszták közepére.

Lelkünkben a róna gémes kútját látjuk:
Most a pusztult csárda romja áll előttünk;
Majd a délibábnak szép játéka; majd a
Vándordarvak serge vonúl el felettünk.

S már én úgy tartom, hogy ha te befoglalnád
Hegyeink szépségét lantod énekébe,
S csábitó szavaddal majdan elbeszélnéd…
Hozzánk is elvágynék a pusztáknak népe.

S ekkép meggyújtván a vágyat sziveinkben,
Végre megérhetnők talán nemsokára:
Hogy a rég óhajtott egyesség napjának
Felsüssön egünkön szép hajnalsugára.

Avagy mit beszélek!... oh te szépnek láttad
Fenn az erdős bérczet és alant a völgyet;
Hisz’ a boldogságnak karján jöttél eddig,
Egy angyal követvén utaidban hölgyed.*

A boldog szerelem rózsaszín üvegén
Néztél te keresztül köztünk vándorolván;
Úgy-e: rózsát láttál bokrainknak ágin,
És mosolygó hajnalt hegyeinknek ormán?

Úgy-e nem hallottál panaszos beszédet,
Nem hallád, mint sír, mint üvölt az őszi szél.
Mert egész lelkeddel égi angyalodnak
Kellemdús beszédén, ajkain függöttél.

Mondd el hát, mit láttál; mondd, hogy ahol olly szép
S dicső a természet: az istennek háza
Nem leend a szellem mindörökre fogoly,
Jön idő még, mellyben lánczait lerázza.

Oh regéld, regéld el megható szavaddal
S felséges dal lesz az elmondott regébül,
Mellynek zengzetére a volt egyességnek
Romba dőlt egyháza – meglásd – ujra épül.

Hogyha régen, régen, a dalnok szavára
Egy város kelt ki a mély tenger árjából:
Egyetlen épület mért ne épülhetne
Föl a te szavadra, melly ragad s varázsol.

(* Czélzás arra, hogy P. nejével együtt volt Erdélyben.)

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása


Szemere Pál (1785-1861): Erdei lak és Petőfi




Árgyerust oktatván a vasorrú bábák
Mondák: materiam opus superábát.
Értették bölcseink, s kik nem voltak kábák,
Tánczra egyengetvén mindenki verslábát.
Mondák: forma rei esse semper dábát.
Mondák, sokszor mondák, de hiába mondák;
Mert csak Isten teremt aranydús Golcondát,
És csak Isten teremt keblet, mely tevékeny, -
Keblet, mely érzésben gazdag és termékeny.
Hol meddő a kebel, sőt puszta és üres,
Amit szül, nem egyéb, mint csak markó-füles.
Hiába emleget varázst, bájt és kecset,
Az ilyen sziv nem zeng, csupán nyelve fecseg;
Az ily szív lombok virágán rút hernyó,
Horác szavaival – csak pedestris sermo.
Ki bár tudós bagoly, igen tudós bagoly,
Csak az apostolok nyergesén lovagol…
A formát nem lehet hordani tengelyen,
Mert alkotó szellem szent méhében terem.
De nálad, eöcsém, fő dolog a forma.
Koporsó-deszkádnak mindig meg volt orma.
Hol előtted feltünt a románcz és ballád,
Ott is főleg saját érzelmidet dallád.
Nem ijesztett vissza bitó és pelengér,
Édes, dicső hazát, szabadságot zengél.
S míg még csak poharát s egri borát látta:
A te lelked Dobót és tettét imádta.
Hányan verseltek el, hányan a szerelmet,
De csak hazug szájjal szóltak őkegyelmek.
A kis szelid rózsa lett nagy napraforgó,
Nehéz szaga csipős, mit a papramorgó.
A sóhaj, a fohász dühöngött, mint orkán,
A sziv oltárlángja lett tüzhányó volkán,
S midőn feldivattá vált a rodomontád,
A női világot igy te nem boszontád.
Szerelmed rózsáját ahányszor elzengéd,
Nyájas voltál mindig, szelid, nemes, gyengéd.
Szabadulva a közélet körmeitől,
Lant-nemtőiséged jelenleg is kitör:
Te nem leltározva, mit testi szemed lel,
Az „Erdei lakot” ujra építed fel;
S belép veled a szív, mint ritka egy vendég,
Zenével köszöntve magányfészked csendét.
Belép egy harmadik, mely szinte oly ritka,
Mivelhogy az első szerelemnek titka;
S míg a nyitány édes nótáját elhúzod,
A lakot és erdőt körülkoszorúzod!
Majd virág-leánykák, s imádójuk, a méh,
Napsugár és szellő, sereglenek elé, -
Tagadhatatlanul mind lyrai egyének,
Mindeniknek tette maga egy-egy ének.
A legelső ténytől az utols tényig,
Bár szívben történik, előttünk történik.
S mert köztük egyet sem látunk kelni lábra,
Mindenik tény egy-egy tündér zeneábra…
Mióta újonnan épület fel a kis ház,
Előtted, előttünk szentséges szentegyház.
Hol – ki maga kent föl nagy költővé téged –
Látjuk a legmagasb lényt, az Istenséget
Égi háborúnak mennydörgése mellett –
S ezen hangulatot szükség volt felvenned
Mert ha érzeményed egy húron pengene,
Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene,
Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene,
Hol mindig együtt jár az édes és keser,
S mellettök a műélv tapsolva repdes el.
S most, midőn Istenünk, jó atyánk, az örök,
Feltünik és az ég imára mennydörög:
Bennünket egy bátor dal-ellenzaj lep el, -
S a szent szivárvánnyal szivünk is ünnepel.
Fönn az égben szántasz, ott vetsz és ott aratsz,
Lyraiságodhoz hálásan hű maradsz.
Noha bölcselkedél, noha elmélkedél:
Nem az elméd dalol, óh nem, de a kedély!
Ösztönöd társaid szavának sem enged,
Te nem elbeszéled a lakot, - de zenged.
Nem irsz le egyet-mást, mintha volnál rege:
Tenbensődnek egyet-mást, mintha volnál rege:
Tenbensődnek cseng-peng mindenütt idege,
Hol vigan, hol búsan, hol csinnal, hol nyersen,
Jól teszed, mert dal vagy, még pedig dalverseny.
Nem vagy bitor festész, de nem is daltalan;
Nem aranyfüst, hanem aranyláng, lángarany,
Tündér Árgyérus is elfojtván a mérget,
Az irigység mérgét, téged igy dicsérget:
Általad megfejtve lévén a feladat:
Nem mást zengeni el, hanem tenmagadat, -
Mostan is,m int régibb s ujabb dalaidon,
Diadalt ünnepel a lyrai idom.
S ime, mit nem is sejt a legtöbb divatlap,
E főigazsággal megkoronáztatlak:
Csak ott vanát meg átihlelve agy és mű
S az ily nemtő nyomán keletkezett szép mű,
Hol sohasem kérdés: lenni vagy nemlenni;
Mert minden az idom,- az anyag fél-semmi!
Volt, ki járma alatt a klapáncznak, rimnek,
Legendákat gyártott, ódákat és hymnet;
Mert hiszen mesterség, de könnyű mesterség,
Egy vagy más dalfajnak eltanulni versét.
Verselhetünk nagyobb dalfajban, kisebben,
De ha nem zeng a szó, mely szánkból kilebben,
Ha a hangnem édes, egyszersmind nem keser;
Mely egymással zenél, egymással felesel;
S agyunk nem dal-ideg, s nem dal-ideg a szű!
Versünk is vesztegel, nem szól, mert nem dalmű.
Ha nem szól a kakuk, pittypalatty és gömpüly,
Láncz, mely mindig csak sír, mindig csak csörömpöl.
Szól a madártalan téli ligetbokor,
Hol a vendégfutár, a szarka szónokol.
Szól a bőrrel bevont, kétoldalt rézszita,
S versünk, bár versenyez, fél törökmuzsika,
Amit látott s hallott itt-ott, elmeséli,
S meséje oly hosszú, mint éjünk a téli:
És amit fejteget, és amit magyaráz,
A harmatok gyöngye nem más, mint zuzmarás…
Ennek apja nem volt édes, de mostoha,
A dalok termébe be nem lépett soha.
Verse hasztalanul zörget a kilincsen;
Itt künn elbeszélhet, ott benn helye nincsen.
A te kebelednek, mely gazdag egy bánya,
Mindenütt csak nemes ércze és ásványa.
Legritkább ezek közt a dal-idom s anyag,
Egymás irányában egyik fél sem hanyag.
Amaz, elmondhatni, több, mert lelkiesebb;
Ez viszont kevesebb, mert testiesebb.
Az elsőbb a műdal lelke és szelleme;
Az utóbb társának teste és teteme.
S e kettő egymástól elválaszthatatlan,
Ilyen elszakadás, eset mely hallatlan.
Te anyagot hozsz fel akkor és formát,
Midőn orrunk alá reszelsz néha tormát.
Egyébiránt kebled, ha csakugyan bánya,
S csak nemes ércze van és nemes ásványa:
Ilyen ércz az arany – isteni félelem,
Ezüst – honszeretet, vas tusa-türelem.
De tenbensődben van idom, mind anyag,
Kik együtt zenélnek és ritkán szólanak.
Benned a belábránd, benned a külélet,
Amaz merő önélv, ez félig szemlélet;
S a külélet holmit ha leir s elbeszél,
Általa társát sem érheti kár s veszély.
Benned van az édes és benned a keser;
Az semmit sem sokal, ez mindent kevesel.
Magad vagy a műdal, magad a dalszemély,
Mely mindig magáról, önmagáról zenél.
S együtt zeng mind testi, mind lelki rhytmusa,
S e tény már maga is önküzdés, öntusa.
E társ-ellenikrek, e társ-ellenpárok
Után hány vers eseng és mennyi sóvárog;
De csak úgy nyer teljes idomot a dalmű,
Ha érzeményzene mind az agy, mind a szű…
Hanem, mert a mérleg, az eddigi mérleg,
Dalversenyünk körén túlcsapongó mérleg,
S tanommal egynémelyt csábútra vezérlek:
Pihenjünk meg öcsém, míg ismét dicsérlek.
Te pedig versenytárs, kit bár nem becsmérlek,
De megtörténhető, hogy félre ismérlek,
Az „Erdei lakoz” mert némán kisérlek:
Bocsásd meg bűnömet, igen nagyon kérlek!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Szelesztey László (1821-1875): Petőfihez (1847. márczius 16-dikán)




A nép világán hosszú éj borongott
Ez éjnek réme: a nép önmaga!
Halvány sugárok égtek távolában;
De mely világot terjeszthet lakában
Az éjnek nem volt olyan csillaga.

Nehéz, nehéz az utat feltalálni,
Amely a népnek lelkéhez vezet,
Mert a csalódás hosszú bánatának
Súlyos kövéből készitett magának
Megtört bizalma takaró mezet.

Egy magnak kellett itten eltévedni,
Mit a teremtés első hajnalán
Isten kezéből elragadt a sorsvész, -
Mert nem nyügzé le azt az alkotó ész
S e magból lett egy villám-óceán.

Egy óceán, elly átzúg a világon,
S melynek szivében emberjog terem,
Mely nem tűr bűnt és nem tűr balgaságot,
Égő pokollá gyújtja a világot,
Ha győzni nem fog a jobb érzelem.

Óh, üdvezellek a jogérzelemnek
Nagy óceánja, lángoló kebel!
Mely az erényt hű gyöngyödül ölelted
S egy óriási szirtté felnevelted
Az égi költészet szentségivel.

S te költő! kit e tenger istenévé
Emeltenek fel a jobb végzetek,
Hogy légy tüzoszlop az éj vándorának.
Teremts világot e népnek s honának:
Milly üdvösség, hogy hozzád léphetek!

Óh, adj egy cseppet égő tengeredből
Melly óriásként rombol és teremt –
Hadd adjak hangot a varázs igények:
Hódolni kell e kor nagy szellemének.
Véges ne korlátoljon végtelent.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Lauka Gusztáv (1812-1902): Petőfi Sándorhoz (1847. febr. 25.)




Lelked a szabadság föllengő madara,
Oda emelkedik csattogó szárnyával,
Hol közel van a nap, tisztább a levegő,
Nincsen rabszolgaság, nyaktörő igával;
Hol a szép természet országa kezdődik,
Hol e rút világnak határa végződik.

Onnan hangzik dalod és zeng szabadságot
Egyenlőn a világ minden emberének;
Magasztos lelkeddel együtt érez lelkem –
Azért tetszik nekem felülről az ének:
Én is szabadságot, szabadságot kérek,
Egyenlőn a világ minden emberének.

Költő vagy! az Isten is annak teremtett!
Régen túlhágtál a mindennapiságon,
S bár a fellegekhez ragadt fel szellemed,
Üdvös magot szórtál széjjel a világon.
Magot, - mely ha kikél, virágzik s megérik –
Jogot követelnek, - azt többé nem kérik.

Üdvözlégy, barátom! A nép apostola!
Amire törekszel, nehéz lesz elérni,
Régen szenved a nép, megszokva a jármot,
Kilencz századon rá tudták beszélni.
De annál nagyobb lesz az erők küzdése,
Ha lehat közibök szép dalod zengése.

Utánad törekszem, bárha el nem érlek,
Tetszik nekem az út, amelyen te haladsz.
Czélod: sok szenvedő millióknak üdve,
Én ott alig lépek, - hol te bizton szaladsz.
Elég, hogy szellemem szellemed megérti,
S amiért te küzdesz, szintén megkisérli.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása