Lelkemadta teremtette
Kunfia!
Verjen meg
lángcsókjaimnak
Zápora.
Lánczra kötlek, ha
szived el
Feledted:
Ölelésem legyen a láncz
Feletted,
Azokért az egészséges
Dalokért,
Mellyeket zengsz e beteg
hon
Üdveért!
Sokan kértek hogy
beszéljek
Felőled:
Ki vagy? mi vagy? s mi
lehet még
Belőled?
S elmondtam, hogy már
bakancsos
Is valál
S vitézkedél a szerelem
Harczinál.
Hol szép lány volt a
tündérvár,
S ajkin át
Lőtted ajkad csókkal
töltött
Pisztolyát
Míg a szived vérző sebet
Nem kapott,
S e sebből növesztél Cziprus
Lombokot.
Melly szent búdnak
hervadatlan
Koszorú;
S lantod, most egy
daltmennydörgő
Gyászború.
S így a vaksors
közlegénye
Lől te és
Legélesebb kardod lőn a
Szenvedés!
Hogy rideg volt egy
időre
Az apád,
A művészet szent
szerelme
Volt a vád.
A szív legszebb
szenvedélye
Nőtt beléd:
A szinészet tündérföldét
Míveléd.
S hogyha még a hivatásod
Érezed,
A szinészet angyalával
Fogj kezet!
Mert, barátom, a
szinészet
És a lant,
Bűbájos két égi testvér
Itt alant.
S e két szellem egy
kebelben
Összefér,
S mindkettőért dicsőség
a
Pályabér.
Méltó társa valál Vahot
Imrének,
Az igazi magyar élet
Hivének.
Mert, ha talán ti
rajtatok
Állana,
Még Jupiter is atillát
Hordana.
S a széles ég magyar
divat-
Lap volna,
Mellyben honfidalt Szent
Dávid
Dalolna.
Forró napsugár lenne a
Pennája,
A holdvilág tentatartó
S tintája.
Piros hajnal, és a betűk
Csillagok,
Hogy hazánknak üdvet
irna
Általok!...
Barnává szövődött sorsod
Tengerén,
Élted egy kalandbélelte
Kis regény.
S igy tehát ha javasolnák
Még neked:
Hogy ne irj magadról
annyi
Éneket:
A dalizlésben ne
hallgass
Senkire:
Zengj szivednek eredeti
Kedvire. –
A poéta az istenek
Komája,
S egész ország szive
hallgat
Reája.
Zengd tehát a
népszabadság
Énekét,
Zengj szerelmet, mellyet
a hölgy
Bája szül,
Itt az édes kínos élet
Üdvezül.
Szeresd hamvában is azt
a
Kis leányt –
Ki miatt most
szerelemnek
Gyásza bánt.
Búdaloddal repeszd meg a
Kék eget,
Hadd törjön át
Etelkédhez
Szellemed,
S mert kevés ki
élvehalva
Hűn szeret,
Hűn szeretni megtanithat
Éneked.
Zengd továbbá a nagy
alföld
Síkjait,
A tősgyökös népéletnek
Titkait.
S legyen lantod
egyszersmind kedv
Forrása,
S zengd, mi a magyar
legősibb
Szokása,
S a borból, hogy meg ne
ártson,
Mint igyék,
Mellyben a kedv
lelkesitő
Lángja ég.
Úgy is sokszor hallottam
azt
Beszélni,
Anakreon
unokája
Petőfi.
Emlékszel-e, hogy
barátok
Mint lettünk,
Megkondult a kedv
harangja
Közöttünk.
Homlokodra ültetéd a
Szivedet,
Olly nyilt valál! s
megöleltem
lelkedet.
S azóta még mindig tart
ez
Ölelés.
S lőn közöttünk
szenvedélyes
Kedvtelés.
S ha jött a bú s
hánykódott a
Szív alatt:
Borral pirositád halvány
Ajkadat;
Tiz újjal furdalád
borzas
Hajadat,
S jellemvonásod bélyegzé
Arczodat;
Egy
perczben a legkomolyabb
Fájdalom,
S más perczben a legszilajabb
Vigalom.
S azt mondád: nincs jobb a nektár
Édinél,
Maga az
öreg Isten is
Azzal él.
Igyál tehát! Csokonai
Ha élne,
Örömében veled lantot
Cserélne.
Lelkemucscse! Pegazusod
Telivér,
Csakhogy mindig szomjas,
mindig
Inni kér,
És felőled úgy forog a
Hirkerek:
- Kancsó mellett
csinálsz legszebb
Verseket.
Igy hát kelyheddel
szünetlen
Készen állj:
Érdekében áll a honnak
Hogy igyál.
Szükség lesz víg
dalaidra
Jövőre,
Egy világra szóló nagy
Menyegzőre.
Erdély lesz a szép menyasszony
S kebelén
Magyarország a hatalmas
Vőlegény!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése