Árgyerust oktatván a
vasorrú bábák
Mondák: materiam opus
superábát.
Értették bölcseink, s
kik nem voltak kábák,
Tánczra egyengetvén
mindenki verslábát.
Mondák: forma rei esse
semper dábát.
Mondák, sokszor mondák,
de hiába mondák;
Mert csak Isten teremt
aranydús Golcondát,
És csak Isten teremt
keblet, mely tevékeny, -
Keblet, mely érzésben
gazdag és termékeny.
Hol meddő a kebel, sőt
puszta és üres,
Amit szül, nem egyéb,
mint csak markó-füles.
Hiába emleget varázst,
bájt és kecset,
Az ilyen sziv nem zeng,
csupán nyelve fecseg;
Az ily szív lombok
virágán rút hernyó,
Horác szavaival – csak
pedestris sermo.
Ki bár tudós bagoly,
igen tudós bagoly,
Csak az apostolok
nyergesén lovagol…
A formát nem lehet
hordani tengelyen,
Mert alkotó szellem
szent méhében terem.
De nálad, eöcsém, fő
dolog a forma.
Koporsó-deszkádnak
mindig meg volt orma.
Hol előtted feltünt a
románcz és ballád,
Ott is főleg saját
érzelmidet dallád.
Nem ijesztett vissza
bitó és pelengér,
Édes, dicső hazát, szabadságot
zengél.
S míg még csak poharát s
egri borát látta:
A te lelked Dobót és
tettét imádta.
Hányan verseltek el,
hányan a szerelmet,
De csak hazug szájjal
szóltak őkegyelmek.
A kis szelid rózsa lett
nagy napraforgó,
Nehéz szaga csipős, mit
a papramorgó.
A sóhaj, a fohász
dühöngött, mint orkán,
A sziv oltárlángja lett
tüzhányó volkán,
S midőn feldivattá vált
a rodomontád,
A női világot igy te nem
boszontád.
Szerelmed rózsáját
ahányszor elzengéd,
Nyájas voltál mindig,
szelid, nemes, gyengéd.
Szabadulva a közélet
körmeitől,
Lant-nemtőiséged
jelenleg is kitör:
Te nem leltározva, mit
testi szemed lel,
Az „Erdei lakot” ujra
építed fel;
S belép veled a szív, mint
ritka egy vendég,
Zenével köszöntve
magányfészked csendét.
Belép egy harmadik, mely
szinte oly ritka,
Mivelhogy az első
szerelemnek titka;
S míg a nyitány édes
nótáját elhúzod,
A lakot és erdőt
körülkoszorúzod!
Majd virág-leánykák, s
imádójuk, a méh,
Napsugár és szellő,
sereglenek elé, -
Tagadhatatlanul mind
lyrai egyének,
Mindeniknek tette maga
egy-egy ének.
A legelső ténytől az utols tényig,
Bár szívben történik,
előttünk történik.
S mert köztük egyet sem
látunk kelni lábra,
Mindenik tény egy-egy
tündér zeneábra…
Mióta újonnan épület fel
a kis ház,
Előtted, előttünk
szentséges szentegyház.
Hol – ki maga kent föl
nagy költővé téged –
Látjuk a legmagasb
lényt, az Istenséget
Égi háborúnak
mennydörgése mellett –
S ezen hangulatot
szükség volt felvenned
Mert ha érzeményed egy
húron pengene,
Szónoklat volnál csak,
nem pedig dalzene,
Szónoklat volnál csak,
nem pedig dalzene,
Hol mindig együtt jár az
édes és keser,
S mellettök a műélv
tapsolva repdes el.
S most, midőn Istenünk,
jó atyánk, az örök,
Feltünik és az ég imára
mennydörög:
Bennünket egy bátor
dal-ellenzaj lep el, -
S a szent szivárvánnyal
szivünk is ünnepel.
Fönn az égben szántasz,
ott vetsz és ott aratsz,
Lyraiságodhoz hálásan hű
maradsz.
Noha bölcselkedél, noha
elmélkedél:
Nem az elméd dalol, óh
nem, de a kedély!
Ösztönöd társaid
szavának sem enged,
Te nem elbeszéled a
lakot, - de zenged.
Nem irsz le egyet-mást,
mintha volnál rege:
Tenbensődnek egyet-mást,
mintha volnál rege:
Tenbensődnek cseng-peng
mindenütt idege,
Hol vigan, hol búsan,
hol csinnal, hol nyersen,
Jól teszed, mert dal
vagy, még pedig dalverseny.
Nem vagy bitor festész,
de nem is daltalan;
Nem aranyfüst, hanem
aranyláng, lángarany,
Tündér Árgyérus is
elfojtván a mérget,
Az irigység mérgét,
téged igy dicsérget:
Általad megfejtve lévén
a feladat:
Nem mást zengeni el,
hanem tenmagadat, -
Mostan is,m int régibb s
ujabb dalaidon,
Diadalt ünnepel a lyrai
idom.
S ime, mit nem is sejt a
legtöbb divatlap,
E főigazsággal
megkoronáztatlak:
Csak ott vanát meg
átihlelve agy és mű
S az ily nemtő nyomán
keletkezett szép mű,
Hol sohasem kérdés:
lenni vagy nemlenni;
Mert minden az idom,- az
anyag fél-semmi!
Volt, ki járma alatt a
klapáncznak, rimnek,
Legendákat gyártott,
ódákat és hymnet;
Mert hiszen mesterség,
de könnyű mesterség,
Egy vagy más dalfajnak
eltanulni versét.
Verselhetünk nagyobb
dalfajban, kisebben,
De ha nem zeng a szó,
mely szánkból kilebben,
Ha a hangnem édes,
egyszersmind nem keser;
Mely egymással zenél,
egymással felesel;
S agyunk nem dal-ideg, s
nem dal-ideg a szű!
Versünk is vesztegel,
nem szól, mert nem dalmű.
Ha nem szól a kakuk,
pittypalatty és gömpüly,
Láncz, mely mindig csak
sír, mindig csak csörömpöl.
Szól a madártalan téli
ligetbokor,
Hol a vendégfutár, a
szarka szónokol.
Szól a bőrrel bevont,
kétoldalt rézszita,
S versünk, bár
versenyez, fél törökmuzsika,
Amit látott s hallott
itt-ott, elmeséli,
S meséje oly hosszú, mint
éjünk a téli:
És amit fejteget, és
amit magyaráz,
A harmatok gyöngye nem más,
mint zuzmarás…
Ennek apja nem volt
édes, de mostoha,
A dalok termébe be nem
lépett soha.
Verse hasztalanul zörget
a kilincsen;
Itt künn elbeszélhet,
ott benn helye nincsen.
A te kebelednek, mely
gazdag egy bánya,
Mindenütt csak nemes
ércze és ásványa.
Legritkább ezek közt a
dal-idom s anyag,
Egymás irányában egyik
fél sem hanyag.
Amaz, elmondhatni, több,
mert lelkiesebb;
Ez viszont kevesebb,
mert testiesebb.
Az elsőbb a műdal lelke
és szelleme;
Az utóbb társának teste
és teteme.
S e kettő egymástól
elválaszthatatlan,
Ilyen elszakadás, eset
mely hallatlan.
Te anyagot hozsz fel
akkor és formát,
Midőn orrunk alá
reszelsz néha tormát.
Egyébiránt kebled, ha
csakugyan bánya,
S csak nemes ércze van
és nemes ásványa:
Ilyen ércz az arany –
isteni félelem,
Ezüst – honszeretet, vas
tusa-türelem.
De tenbensődben van
idom, mind anyag,
Kik együtt zenélnek és
ritkán szólanak.
Benned a belábránd,
benned a külélet,
Amaz merő önélv, ez
félig szemlélet;
S a külélet holmit ha
leir s elbeszél,
Általa társát sem érheti
kár s veszély.
Benned van az édes és
benned a keser;
Az semmit sem sokal, ez
mindent kevesel.
Magad vagy a műdal,
magad a dalszemély,
Mely mindig magáról,
önmagáról zenél.
S együtt zeng mind
testi, mind lelki rhytmusa,
S e tény már maga is
önküzdés, öntusa.
E társ-ellenikrek, e
társ-ellenpárok
Után hány vers eseng és
mennyi sóvárog;
De csak úgy nyer teljes
idomot a dalmű,
Ha érzeményzene mind az agy, mind a szű…
Hanem, mert a mérleg, az
eddigi mérleg,
Dalversenyünk körén
túlcsapongó mérleg,
S tanommal egynémelyt
csábútra vezérlek:
Pihenjünk meg öcsém, míg ismét dicsérlek.
Te pedig versenytárs,
kit bár nem becsmérlek,
De megtörténhető, hogy
félre ismérlek,
Az „Erdei lakoz” mert
némán kisérlek:
Bocsásd meg bűnömet,
igen nagyon kérlek!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése