RENESZÁNSZ II-IV.

Az olasz reneszánsz színháza a XVI. századra virágzik ki, ebben az időben hódítja meg az új kultúra a többi európai országot is. Helyesebben mondva: a többi európai ország is alkalmassá válik arra, hogy újjászülessék a középkorból, hogy meghódoljon az új kultúra előtt. Az olasz gazdasági viszonyokhoz, az eredeti tőkefelhalmozódáshoz, a pénzgazdálkodáshoz hasonló viszonyok kezdenek kialakulni Németországban is. Városai már évszázadok óta kereskedelemből, bányászatból és szövőiparból gazdagodnak. Spanyolország, az amerikai szárazföld első gyarmatosítója viszont az amerikai őslakosság mérhetetlen aranykincsét tulajdonítja el, s így lesz végtelen értékek birtokosává. A fejlődés a tőkésedés felé megindul Angliában is, már a XVI. század előtt. A nagy angol humanista, Morus Tamás a század elején keserűen írja le, mint kergetik el a földesurak birtokaikról a parasztokat, hogy a földművelésről a jövedelmezőbb (és kevesebb embert foglalkoztató) juhtenyésztésre térjenek át, és nyersanyagot termeljenek a németalföldi szövőipar számára. A rohamosan erősödő Anglia a század folyamán élethalálharcba kezd a spanyol birodalommal a tengeri uralomért; e harc fordulópontja 1588, mikor a hatalmas spanyol hajóhadat, a Nagyar Armadát sikerül elpusztítania.

Akárcsak Itáliában, a műveltség a többi európai országban is egyre több világi elemet, természettudományos és antik görög-római anyagot vesz magába: az ú j tudományosság feszegetni kezdi a vallásos világkép kereteit, az új, humanista gondolkodás a feudális állapotok örökérvényűségébe vetett hitet. A reformáció magja jól készített talajba hull s a vallási reformmal egyidejűleg formát kap a társadalmi változások követelése is, fegyveres népmozgalmi formát, mint amilyen a Mátyás király magyar reneszánszára következő Dózsa-fölkelés (1514) vagy a Luther reformációjára kitörő német parasztháború (1525). A vallási kérdés önmagában is, de főleg társadalmi és politikai kérdések takarójaként ettől kezdve a kor központjában áll, egyes országokban, így pl. nálunk behatol a drámába, és létrehozza a hitvitázó színművek iskolás, de a korra jellemző műfaját. Az európai országok legtöbbje belső vallási harcokba keveredik (amelyek éppen nem eszmeiek vagy vértelenek), fellángolnak a vallásüldözések, és vallási lesz a hódító vagy a nemzeti önállósodásért folytatott harcok jelszava. Németország fejedelmei északon inkább a protestantizmushoz csatlakoznak, délen, a katolikus Habsburg főhatalom közelében katolikusok maradnak,v agy visszatérnek a katolicizusra.

A Habsburgoké a világ, hatalmuk ekkor éri el tetőpontját. Övék a német-római császárság, övék a spanyol trón, ami Anglián, Franciaországon, Oroszországon és a skandináv országokon kívül csaknem egész Európa, s méghozzá a két Amerika frissen feltárt területeinek birtoklását jelenti: országaikban sohasem nyugszik le a nap. V. Károly német-római császár, majd fia, II. Fülöp spanyol király a korszak legjellegzetesebb Habsburg uralkodói. A franciák legnépszerűbb királya, IV. Henrik (az első Bourbon) egy vallási harcoktól feldúlt országba hoz békét, de nem vértelenül, s hogy király lehessen, protestánsból katolikus hitre tér át; Párizs megér egy misét. Az ő kortársa Anglia legnépszerűbb királynője, Shakespeare királynője, Erzsébet; - apja, VIII. Henrik az anglikán államegyház létrehozásával szakította ki országát a római egyház s egyben a vele szövetséges spanyol világbirodalom uralmi köréből.

A protestáns országok uralkodói általában szövetséget kötöttek a reformációt létrehozó osztállyal, de a gazdasági változások a polgárság erősödésére szolgáltak a katolikus országokban is. A fegyverforgató nemesek, a gazdagodó polgárok és az elégedetlen parasztok eszmei és tényleges harcokat vívtak egymással és a központi hatalom megszilárdítására törekvő uralkodókkal, a hatalomért vagy a puszta életért. Összeesküvések, politikai gyilkosságok, kivégzések, tömegmészárlások követték egymást. Sokan haltak meg börtönben az új eszmék hirdetői közül, mások az inkvizíció máglyáin égtek el az emberi gondolat szabadságáért.

Nyugtalan és véres korszak volt az európai reneszánsz e ragyogó kora; a nyugvópontot a humanista tudós kereste benne, aki a drámairodalomnak s a színháznak is annyi értéket adott. A humanista írások jelentős része a dráma egyik fontos elemének, a dialógusnak (párbeszédnek) felhasználásával készült, de humanisták szólaltatták meg először modern nyelveken az antik drámairodalom kincseit is. Mivel tudós nyelvük a latin volt, eleinte a görög drámákat is latinra kezdték fordítani, később a latinokat is, görögöket is nemzeti nyelvre ültették át. A XVI. század első felében Szophoklész, Euripidész, sőt a régiességei miatt nem egykönnyen érthető Aiszkhülosz, és az egykorú célzások következtében sokszor nem világos Arisztophanész is megszólalt olaszul, franciául, angolul, németül stb. A fordítások nyomán fejlődött ki az antik mintához szorosan ragaszkodó, ünnepélyesen nehézkes, de mégis új szellemmel teli humanista dráma, amely a reformáció idejére főleg az iskolákban virágzott (onnan is eredt), s ott a nevelés szolgálatába állt. A tanulók a latin nyelvet vagy nemzeti nyelvükön a sima beszédet az antik drámák és utánzataik előadásával gyakorolták, általuk tanultak meg a nyilvánosság előtt bátran fellépni, ügyesen mozogni, s nem utolsósorban rajtuk keresztül részesültek az antik drámairodalom humánus tartalmának nevelőhatásában.  A humanista dráma utóda az iskolákban évszázadokig virágzott tovább, iskoladráma néven tartjuk számon, és későbbi jelentősége miatt még vissza kell térnünk reá. A görögből fordított humanista drámának mi magyarok is dicsekedhetünk egy szép példájával, mely ugyanabban az időben keletkezett,mint a nagy nyugati irodalmak fordításai, és nem maradt el mögöttük írói bátorságban, humanista és magyar öntudatban sem. Szerzője az első magyar drámaíró, akinek tudjuk a nevét: Bornemisza Péter. Tanítványának, Balassi Bálintnak újabban előkerült eddig csak töredékesen ismert drámája, a Szép magyar comoedia (Credulus és Júlia).

A nyugtalan és véres korszak,mely mégis annyi életörömmel volt tele, kedvez a színház virágzásának mindenütt, noha különböző országokban különböző értékű és mennyiségű drámairodalmat teremt. Egyre erősebb törekvés mutatkozik arra, hogy bevonják a drámairodalom körébe a mindennapi élet jelenségeit is, hogy modern élettartalmat vigyenek mindazokba a formákba, amelyek megjelennek a kor színpadán. A tudós humanisták drámái mellett, amelyeket zárt teremben és sokszor zárt körben adnak elő, s amelyekben a szó, a szavalás, a beszéd a lényeg, nem commedia dell’arte szerűen rögtönzött, mégis könnyed és rengeteg mozgásra lehetőséget adó városi, félig polgári, félig plebejus drámairodalom is támad; e típust az olaszoknál a termékeny firenzei jegyző, Giovanni Maria Cecchi, a németeknél a mesterdalnok Hans Sachs, a franciáknál pedig Alexandre Hardy képviseli legjellegzetesebben.

RENESZÁNSZ I.

Proxime ad naturam!

Proxime ad antiquos!

Ruzzante

Mi volt a reneszánsz?

Hitelesebb feleletet ne is keressünk rá, mint amit az emlékezetünk magától is őriz – mindenkinek mást, kinek többet, kinek kevesebbet -, egy Madonnának vagy egy Vénusznak tűnődő mosolyát, valami árkádsort egy olasz filmből, ifjúkorunknak izgalmát Kolumbusz hajóra szállásának történetén, vagy legalábbis egy Mátyás király anekdotát…

Nemcsak a kép, a szobor vagy a történet vall a korról, hanem azzal az esztétikai örömmel, amellyel közeledünk hozzá, némileg örökösei leszünk mi magunk is, hisz ez volt az a kor, amelyet a felfedezés és a gondolkozás lázai mellett átjárt még egy másik ikerszenvedély is: a művészi kifejezésé és a művészi élvezésé. A reneszánsz ember a legviharosabb események közepette sem mondott le erről. Amerikák felfedezése, a jobbágyrendszer megingása, parasztfelkelések, népek új hitre térése, a pénzgazdálkodás kialakulása, nemzeti egységek megteremtése közben tanulta meg azt az életörömet, amelyet egy szép tárgy szemléletéből meríthetett.

Eszme, gyakorlat és forma biztató közel került egymáshoz akkoriban. Egy emberöltőn belül alighogy felvetődnek, már igazolódnak is olyan merész gondolatok, mint hogy a Föld gömb alakú, mint az, hogy a hatalom és a tudás azé,aki megszerzi – s közben a csodálatos reneszánsz szobrokon, képeken, freskókon, épületeken, avagy éppen egy komédia hősében már testet is öltött az az emberi öntudat, amely birtokba tudja venni a szeme láttára rohamosan táguló világot.

Ez tette lehetővé, hogy a színház is – alapjaiban és minden porcikájában – újjászülessék. A kor legjobb vígjátékát kor legjobb politikai írója: Machiavelli írja. A színpadképet Ghiberti, Raffael és Leonardo közvetlenül is segít kialakítani. Az elmélet, a közélet és a művészet szenvedélye egyszerre hatja át a kor reprezentatív embereit – ez az annyit emlegetett reneszánsz sokoldalúság! -, s kezükön a színház – már csak épületét és színpadát tekintve is – értelmes, praktikus és dekoratív lett; új, máig is érvényes műfajok születtek, mint például az opera; feltámadt az antik drámairodalom, s ugyanakkor az eleven társadalomkritika; s a színészi játék – mintegy önmagától ihletve – sem azelőtt, sem azóta nem látott bravúros művészetté fejlődött a commedia dell’artéban.

*

„Közelebb a természethez! Közelebb az antikhoz!” – ez a mottó, amit az olasz népi színjátszás legendás alakja, Ruzzante fogalmazott meg ilyen velősen, valóban érvényes az olasz színjátszás újjászületésére és fejlődésére a XVI. században.

PATHELIN MESTER

(„Mitre Pathelin”, 1464. Verses bohózat. Fordította: Theisz Gyula, prózában – Hevesi Sándor 1912.

Szereplők: 4 férfi, 1 nő, néma személyek.)

A  P a t h e l i n  m e s t e r  a középkor-végi francia világi tárgyú bohózatirodalom legkiválóbb darabja. Írójáról bizonyosat eddig még senki sem tudott mondani, bár a különböző kommentátorok feltevéseiben a XV. század francia irodalmának minden ismertebb alakja szerepel Francois Villontól Antoine de la Sale-ig. A bohózat a rászedett csaló pompás komédiája, amelyben a legkörmönfontabbat saját fogásával szedi rá a legegyügyűbb. A városi környezetben játszó darab rendkívül népszerű volt a XV. században. Első nyomtatott kiadása 1485-ből származik, 1498-ban latinra is lefordították.

*

Rájár a rúd Pathelin ügyvédre. Pénzes ügyfelei cserbenhagyták, beköszöntött hozzá az ínség. Kamrája kiürült, elrongyolódott a ruhája. De a talpraesett prókátor nem hagyja el magát. Elhatározza, hogy először is szerez egy szép ruhára aló finom kelmét. Felkeresi Guillaume posztókereskedőt, és ravasz hízelgésével hitelbe kicsal tőle hat rőf posztót. Megállapodnak abban, hogy Guillaume majd ellátogat Pathelinhez, és akkor megkapja a posztóért járó hat tallért. Az ügyvédnek azonban esze ágában sincs megadni a tartozást. Eszméletlenséget színlelve, ágyban fogadja a nála megjelenő Guillaume-ot. Felesége, akit beavatott a csínybe, váltig csak azt hangoztatja, hogy az ő szegény férje nem vásárolhatott semmiféle posztót, hiszen több mint tíz hete ágyban fekvő beteg. A két mákvirág teljesen megzavarja a jámbor kereskedőt, s ez a végén abban a hiszemben távozik, hogy nem Pathelin, hanem az ördög vitte el a posztót.

Közben Guillaume pörbe fogja egy juhászát, aki legalább két tucat birkát lopott el tőle. A juhász alaposan benne van a csávában, mivel Guillaume tanúval tudja bizonyítani az ellene emelt vádat. A juhász azonban szerencséjére összeakad Pathelin mesterrel, ez azután pompásan kitanítja, hogyan másszék ki a bajból. lelkére köti, akárhogy faggatják, ijesztgetik a bíróságon, ne válaszoljon, csak bégessen, minden kérdésre mondja azt, hogy bee. A juhász megfogadja a jótanácsot. A csel nagyszerűen sikerül. Szegény Guillaume a bíró előtt összehord hetet-havat, birkákról, posztóról, Pathelin tartozásáról. A juhász meg egyre csak béget. A bíró végül is megunja ezt a sületlenséget, és elzavarja a peres feleket. Így hát a juhász megmenekült a büntetéstől, és Pathelin mester joggal követeli rajta az ügyvédi díjat. De ez nagyon i jól megtanulta a leckét, és túljár a furfangos prókátor eszén. Akárhogy követelőzik, kiabál Pathelin, mindenre csak azt mondja: bee, s a végén csúfondárosan nevetve, faképnél hagyja a pórul járt cselszövőt.

A Pathelin mester magyarországi ősbemutatója 1912-ben volt a Nemzeti Színházban. Az előadást Hevesi Sándor rendezte, a juhász szerepét Sugár Károly játszotta.

K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

AKÁRKI (Középkori moralitás)

A gazdag ember halálának története, amely a halál mindenkire kiterjedő hatalmának ábrázolásával akarja magába szállásra késztetni a nézőt, igen népszerű volt a középkorban. Több színpadi feldolgozását ismerjük. Legnevezetesebbek ezek közül az  E v e r y m a n  c. XVI. századbeli angol moralitás és Hans Sache 1594-ből származó öt felvonásos játéka, a  H e k a s t u s. Hugo von Hofmannsthal  J e d e r m a n n-jában az angol moralitást dolgozta  föl (1911).A darabot 1912-ben mutatták be Berlinben, és Max Reinhardt vendégtársulata ugyanez évben a budapesti Vígszínházban is eljátszotta. Reinhardt 1920-ban a salzburgi ünnepi játékok keretében szabadtéri színpadra rendezte, azóta Ausztriában és Dél-Németországban állandóan játsszák nagy színházak és falusi műkedvelő körök. A hitlerizmus éveiben tilos volt előadni. Magyarul a Miskolci Színház társulata szólaltatta meg, 1926-ban a Fővárosi Operettszínház is eljátszotta Kállay Miklós fordításában,  A k á r k i  címen. Hofmannsthal feldolgozásában az allegorikus alakokon kívül 8 férfi és 4 nő szerepel.

*

A dúsgazdag Akárki végórája elérkezett. Az Úr már kiadta a parancsot a Halálnak, hogy menjen érte. Akárki mit sem sejtve éli megszokott életét. Nagy pénzösszegeket zsebel be, Pazar vacsorát rendel, vidám lakomára készül. Közben találkozik jó barátjával, akinek intő szavai kissé észhez térítik, s ezért megajándékozza szegény szomszédját, azután meg egy adósának családjáról, akit börtönbe juttatott, bőkezűen gondoskodik. Megkezdődik a lakoma. Akárki eleinte igen jól mulat szeretője mellett. Egyszer csak kellemetlen érzése támad. Hirtelen harangzúgás hallatszik, s egy félelmetes hang fennhangon kiáltja Akárki nevét, végül megjelenik a Halál. Vad rémület lesz úrrá a mulatozó társaságon. Akárki magára marad. Szeretője és barátai, akik néhány perccel ezelőtt azt sem tudták, hogyan hízelegjenek neki, fejvesztve menekülnek.

Akárki egyedül marad a Halállal, amely őérte jött. Kétségbeesésében könyörgőre fogja a dolgot, haladékért esdekel. Ezt megkapja ugyan, de semmire sem megy vele. Nem segítenek rajta sem a rokonai, sem a vagyona, mindenki cserbenhagyja. Senki sem akarja elkísérni a másvilágra.

Ekkor azonban alig hallható hangon megszólalnak hajdani Jócselekedetei, megjelenik a Hit és megvigasztalja. Akárki megnyugszik, és lélekben megerősödve száll a sírba. Az allegorikus alakok hűségesen kitartanak mellette.

K. Á. (Kreuss Ágnes)

Forrás: Színházi kalauz. Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.

TITUS MACCIUS PLAUTUS (i. e. 250? v. 54-184)

Plautus aligha volt valami daliás legény, hiszen a neve is lúdtalpára utal, Sarsinából került Rómába. Nagyon ágrólszakadt lehetett; munkát, kenyeret keresett az akkori világ legnagyobb városában. Valamelyik színháznál lelt jelentéktelen elfoglaltságot, talán színházi szolga volt. Összegyűjtött némi pénzt, és meg akarta alapozni a szerencséjét. A pénz spekuláción elúszott, megismerte az izzadságos munkát, a nyomort. Éveken át kézimalmot forgatott. Az egyhangú, nehéz munka közben sem feledkezett meg a színházról. Szabad idejében darabot írt. Hamarosan fordult a sorsa és Róma legkeresettebb vígjátékírója lett. Tehetsége pénzt és megbecsülést hozott neki.

Plautus eredetisége nem a témákban, hanem a jellemformálásban, pompás cselszövények, félreértések kimódolásában, csattanóan elmés dialógusokban, vaskos népi eredetű humorában és utolérhetetlen komikai nyelvében gyökerezik. Van benne szociális érzék. A gazdag kereskedő, a rabló katonák, a korrupt hivatalnokok iránt nem sok rokonszenvet mutat, viszont meleg együttérzéssel fordul a rabszolgák, a cselédek, a szegényemberek felé.

Mintegy hetven darabot írt. Életművéből 20 teljes komédia maradt reánk. Csiky Gergely valamennyit lefordította magyarra.

Páratlanul népszerű volt Rómában. A halála után fél évszázaddal készült sírfelirata így hangzik:

Mert Plautus sírjába került, a komédia gyászol,

Puszta a színpad már, a kacaj meg a tréfa s a játék

S mérték nélküli sok versmérték könnyezik együtt.

V. J.

Ránk maradt vígjátékai:  A hetvenkedő katona; Stichus („Stichus”, 200); Pseudolus („Pseudolus”, 191); A ládika („Cistellaria” ? ); Zsizsik („Curculia” ? ); A szamárvásár („Asinaria” ? ); A két Bacchis („Bachides” ? ); A kalmár („Mercator” ? ); A carthagói „Poenulus” ? ); Amphitruo („Amphitruo” ? ); A foglyok; Epidicus („Epidicus” ? ) Az ikrek („Menaechmi” ? ); A bögre; A perzsa („Persa” ? ); Három ezüst („Trinummus” ? ); Casina („Casina” ? ); A goromba („Truculentus” ? ); A hajókötél („Rudens” ? ); A kísértet („Mostellaria” ).

PLAUTUS: A HETVENKEDŐ KATONA

(„Miles gloriosus”, i. e. 204 körül. Vígjáték 5 felvonásban. Fordította: Csiky Gergely 1885, Devecseri Gábor 1942.

Szereplők: 9 férfi, 3 nő.)

Pompás szórakozás megcsúfolni az önhitt dicsekvőt. Erről tanúskodik Plautus vígjátéka, A hetvenkedő katona is. Pyrgopolinices (a városbástyalegyőző) ostoba gőgjében mit sem gyanítva, önként megy bele a jól előkészített kelepcébe, s mulatságos bukása újra egyesíti a durva erőszakkal elválasztott szerelmeseket.

*

Amíg Pleusides, a derék athéni ifjú követségben járt messze földön, Pyrgopolinices, az üresfejű, szoknyabolond katona elrabolta és Ephesusba vitte szerelmesét, a bűbájos Philocomasiumot. Még szerencse, hogy a véletlen jóvoltából Pleusides hűséges szolgája, Palaestrio is az ostoba szájhős házába kerül, és amint módjában áll, értesíti volt gazdáját Philocomasium hollétéről. Pleusides erre késedelem nélkül Ephesusba utazik.

Itt atyai jóbarátjánál, Periplectomenesnél száll meg, akinek háza a katona szomszédságában van, s így az ifjú legalább kedvese közelében lakhat. Palaestrio találékonysága révén még találkozhatnak is a szerelmesek. A szolga ugyanis áttöri Philocomasium szobájának falát, s a résen át a lány feltűnés nélkül átsétálhat a szomszédba. Sajnos Pyrgopolinices egyik rabszolgája kilesi, amint a fiatalok csókolóznak. Jelenteni akarja a dolgot gazdájának, azonban szerencsére előbb Palaestriónak panaszolja el, hogy mit látott. Ezt pedig nem olyan fából faragták, hogy ne tudna túljárni az együgyű árulkodó eszén. Elhiteti vele, hogy akit a szomszédban csókolózni látott, nem Philocomasium volt, hanem annak ikertestvére.

A szerelmeseket azonban nem elégíti ki, hogy néhanapján találkozhatnak Periplectomenes házában. Ők nem titkos találkára, hanem szabad együttélésre vágyakoznak. Palaestrio ravaszsága ennek is megtalálja a módját. Furfangos tervet eszel ki, aminek megvalósításában jó szövetségesre talál Periplectomenesben. Egy vállalkozó szellemű örömlányt tisztes úrhölgynek öltöztet, felbiztatja, hogy mondja magát Periplectomenes hitvesének, és üzenje meg a szoknyabolond katonának, hogy halálosan beleszeretett. Pyrgopolinices bekapja a csalétket. Hogy új hódítása gyümölcsét élvezhesse, szívesen túlad a rabságban tartott athéni lányon. Philocomasium szabad, mehet isten hírével, még gazdag ajándékot is kap, viheti magával Palaestriót. Csak az a fontos, hogy minél hamarabb eltűnjön. A leány természetesen nem hagyja kéretni magát, szerelmesével és a hűséges szolgával nagy sietve hajóra száll. Pyrgopolinices ezalatt sóvárogva néz át a szomszédba, ahonnan újdonült szerelmese állítólag már ki is tette Periplectomenes szűrét. Végre elérkezik a várva várt pillanat, nyílik a szomszéd ház ajtaja, s a katona vérmes reményekkel lép át a küszöböt. Ott azonban keserves csalódás éri: Periplectomenes szolgái alaposan ellátják a baját, elszedik ruháit, és kis híja, hogy mint a más feleségére ácsingózó szoknyapecéreket szokás, meg nem fosztják férfiasságától. Amikor kiszabadul, dühösen ébred rá, hogy Palaestrio becsapta. De az egymásra talált szerelmeseknek nem árthat; azokat már messzire vitte a hajó.

ARISZTOPHANÉSZ (i.e. 446-385)

Arisztophanész, Philipposz fia, Küdathénaiban született. Életéről keveset tudunk. Csak kegyetlenül gúnyos egyéniségét ismerjük műveiből. Némely források arra utalnak, hogy anyagi gondjai nem voltak, s házaséletét három gyermekkel áldották meg az istenek. Első darabját, az elveszett D o r b é z o l ó-kat egy színész neve alatt mutatták be, talán a szerző fiatalsága miatt. Később is felhasznált idegen neveket, nem tudni, miért, mert a szerző személyét illetően kétsége sohasem támadt senkinek Athénban, sőt Kleón – az athéni demokrácia egyik vezetője -, mikor Arisztophanész a szokottnál is jobban kigúnyolta, alaposan megverette. Majdnem negyven évig uralkodott a színpadon, nevetségessé tett mindent és mindenkit, ha nem azonos elveket vallott vele. Csak egyet vett komolyan, a békét. Komédiáival a véres és szörnyű peloponnészoszi háború befejezéséért küzdött.

Három embert tisztelt meg különös figyelmével: Szokratészt, a filozófust, Euripidészt a drámaírót és Kleónt, a politikust. A  F e l h ő k  c. darabjában Szokratész – a szerinte körmönfont, tarisznyahitű bölcs – egy levegőben függő tyúkketrecben ülve mondja el tanítását, a  B é k á k-ban a halott Aiszkhülosz az alvilágban versenyre kél Euripidésszel, a  L o v a g o k-ban Kleónról mond becsmérlő dolgokat, pedig a demokrata politikus maga is a nézőtéren ült. Arisztophanész az akkor már lezüllött athéni demokrácia engesztelhetetlen ellensége volt, s a közélet visszásságaiból nevettető színpadi anyagot kovácsolt.

Egyik-másik darabját ma is szívesen játsszák, s mi magyarok különösen elégedettek lehetünk, hogy Arany János lefordította mind a tizenegy ránk maradt művét.

V. J. (Vitányi János †)

Ránk maradt vígjátékai: Akharnaibeliek; Lovagok („Hippész”, 424); Felhők („Nephelai”, 423); Darazsak („Szphékesz”, 422); Béke („Eiréné”, 421); Lüszisztraté; Madarak; A nők ünnepe („Thezmophoriadzuszai”, 411); Békák („Batrakhoi”, 405); Nőuralom („Enklésziadzuszai”, 392); Plutosz”, 388).

ARISZTOPHANÉSZ: AKHARNAIBELIEK

(„Akharnész”, i.e. 425. Vígjáték. Fordította: Arany János.

Szereplők: 14 férfi, 2 nő, számos mellékszereplő  és néma személy, kar akharnai lakosokból.)

Az Akharnaibeliek-ben a költő a béke derűjét állítja szembe a háború zordságával. Mint az éhes embernek a finom falatokkal zsúfolt kirakatot, úgy mutatja be a több éves testvérharcot szenvedő athénieknek a nyugodt élet áldásait, az evés-ivás, a társas szórakozás örömeit. Szeszélyesen áradó, zabolátlan dikciója a légiesen könnyed fantasztikum és a vaskos trágárság közt csapong, magasztos erkölcsi eszmények nem nagyon érdeklik, mulattatva, bohóckodva igyekszik megnyerni honfitársait a Spártával való megbékélés gondolatának.

*

Dikaiopolisz (Igazságos polgár), egy az arisztokráciával rokonszenvező athéni földbirtokos, a nyugalom és a kényelmes élet híve, elhatározza, hogy saját maga számára különbékét köt Spártával. Követet küld az ellenséghez. Ez három kelyhet hoz magával. A három kehely maga a béke. Dikaiopolisz sorra kóstolja a kelyheket; az első, az ötéves, s a második, a tízéves béke nem ízlik neki; a harmadik azonban, a harmincéves béke megnyeri tetszését.

Minden rendjén lenne, ha az Athén melletti Akharnai falu lakói, a harcias szénégetők tudomást nem szereztek volna Dikaiopolisz különbékéjéről. Nagy haragra gerjednek, és megrohanják a béke örömére áldozni készülő földbirtokost. Dikaiopolisz azonban túljár az eszükön. Megkaparintja az akharnaibeliek egyik szeneskosarát, és megfenyegeti támadóit: ha nem hagyják, hogy előadja védekezését, ízzé-porrá zúzza. Erre a felbőszült szénégetők megjuhászodnak, Dikaiopolisz pedig nagy dérrel-dúrral lát neki a védőbeszédnek. Bolondozva, mulatságos bőbeszédűséggel adja elő, hogy a háborúért nem kell Spártát okolni, inkább békülni kéne vele. Érveivel az akharnaibeliek egy részét meggyőzi, a másik részét azonban még jobban maga ellen ingerli. Ezek Lamakhoszt, a hadvezért hívják segítségül. Dikaiopolisz szócsatába bocsátkozik a harcfival, és vaskos tréfáival nevetségessé teszi. Ezután békeünnepet és vásárt hirdet egész Hellasz számára. S jönnek is portékáikkal az ellenséges város lakói. Egy boiótiai árus egész madárseregletet, mókust, sündisznót, aludttejet, angolnát árusít. Mindezért valami olyat kér, ami náluk nincs, de Athénben bőven található. Dikaiopolisz ezt a kívánságot könnyűszerrel teljesíti. Elcsíp egyet a fölös számú athéni besúgók közül, és a boiótiai hátára köti. Vigye haza és mutogassa pénzért. Hírnökök érkezése vet véget a békeünnepre való készülődésnek. Lamakhoszt harcra, Dikaiopoliszt lakomára hívják. Mindketten szedelőzködnek. Lamakhosz szolgája előadja az egyre kedvetlenebb vezér sisakját, pajzsát, fegyvereit, Dikaiopolisz embere pedig sültet csomagol, bort tölt vidám gazdájának. Kisvártatva sebesülten hozzák vissza Lamakhoszt a csatából, Dikaiopolisz pedig mint a versenyivás győztese, két leány között dőzsöl a lakomán.

Az Akharnaibeliek Arisztophanész ránk maradt vígjátékai közül az első. Ezt a művét is idegen név alatt mutatta be a költő, bár Athénben mindenki tudta, hogy ő az igazi szerző.

K. Á. (Kreuss Ágnes)