Szerző szavalta a
debreczeni dalárünnepély 1882. augusztus 20-kán a debreczeni színházban
rendezett díszhangverseny alkalmával.
Viruló oáza a nagy Hortobágynak,
Enyhületet nyujtó tikkadt karavánnak,
Hol magyar barátság százados pálmája
Hűs lombjait s édes gyümölcsét kinálja:
Debreczen városa! dalom köszönt téged,
Daltól oly hangos vagy, mint a madárfészek.
Igy állasz, városa az Alföld népének,
Dalunkra gondolok, ha földedre nézek.
Mióta magyarban sziv van és szerelem,
Nagy ezer éve itt magyar nóta terem.
Az a magyar nóta! nekünk nem csekélység!
Hallgasd meg, s ismered Árpád büszke népét.
Ha víg, ha szomorú, benne örökül meg
Igaz története hazánknak s szivünknek.
Ebben van megirva, ha bús a szólása,
Felleges egünknek bealkonyodása,
Ez l ejt deli-szépen, ha az éj szakadoz,
Mint ha szellő-hárfán a hajnal játszadoz.
Ha vidám: szárnya gyors, röpte játszi szilaj,
De mint a pacsirta, csak magasba nyilal!
Ha érzés hirnöke: akkor szárnyaira
Mézet ád a rózsa, s lángot Tokaj bora.
Lelkök nyilatkozik szeretők dalában,
Mint a virág lelke szellő illatában.
De ha te szólasz, oh haza, panaszoddal:
Csak akkor tudják meg, hogy mi a magyar dal!
S ha a szót elvették, és a nyelv rab vala,
Százszor többet mondott szabad lelkünk dala!
- - - - - - - -
S hej, ha rád gondolok, te szomoru nóta,
S mégis vigasztalónk háromszáz év óta:
Birom-e feledni régi dalnokokat,
A kik hazaszerte veled bolyongtanak,
Magyar troubadurok, vándor hegedűsök,
Kiknek hadi kobzán hevültek az ősök!
Jó Balassa Bálint, Tinódy Sebestyén,
A nemzet kihűlő tüzét élesztgetvén,
Tüzét élesztgetvén, s magok is vérezvén,
Nemzeti közönynek tövises keresztjén,
Míg a végváraktól a tenger partjáig
Röpiték lantjaik jajgató sirályit!...
S hát ti, idegenek névre, nyelvre, fajra,
Termő mag, mit a szél vet messze talajra,
Kikben annyi sem volt belőlünk, mint egy mák,
Kóbor muzsikusok, cseh Ruzsicska, Csermák!
De zenénk változott vérré ti bennetek,
S rajtatok apáink sirtak s örültenek.
Klasszikus zene lett a mezők nótája,
Ti öltöztettétek szépsége ruhába,
Hej, de szép magyar szó! – értsük meg mindnyájan,
Ne legyen már senki idegen – hazánkban.
Emlékszem multakról, - s a sirokból ki néz
Vissza e városra? Petőfi és vitéz!
Lantját megkeresni visszajár két szellem,
Lantját, a mely zengett hozzátok e helyen.
S a szellem reá száll ama lobogókra,
Mik körül a dal száll égi regiókba
S mintha a zászlókat lengető zenébe
Vegyülne szellemek suttogó beszéde.
Fuj az idő szele, - mint egy gyönge hangot,
Elvisz egy országot! – hány várat lerontott,
Mely sziklán nyugovék, s hol dalok zendültek!
Elnémult zenéje sok zajos örömnek.
Sziklába faragott Memnont is befujja,
Eltemeti, s ajkát lezárja por-ujja.
De te, város, ámbár épültél homokra,
Állsz szilárdan, s nézel még uj századokra,
Csak légy hü a földhöz, hol gyökered verted.
És mint dalod, legyen szabad s büszke lelked!
Forrás: Emléklapok VI.
sz. Debreczen, 1882. augusztus 21.
