Balogh Zoltán (1833-1878): Anyámat látni…

Ernst Ludwig Kirchner festménye

Anyámat látni utnak indulék,

Legyinti arczom a távol szele,

Ah! bár elérném már a kis falut,

Hol gyermek szivem csak kéjt élveze,

Talán vár is rám, sejti hogy jövök?...

Érzem varázsát hő szerelminek, -

fölöttem szálló felhők tábora

Rólam hirt vinni gyorsan menjetek!

Menj lelkem te is a szép táj felé,

Hol jobb léget szí a fáradt kebel,

Hol a világzajongó képitől

Az elfáradt szem nyugalomra lel…

El is ment lelkem, s a mint visszatért,

Azt mondá, hogy minden rendén van ott:

Áll még a kis ház s benne jó anyám

Levelet irni ép tollat fogott:

Édes fiam! – igy hangzott a levél

Mennyit busúl a te szegény anyád.

Mennyit hivlak ha magamban vagyok,

Tudom, jönnél is hogy ha hallanád!

Ó jer fiam, jer, hadd öleljelek,

Nem hunyhatom le addig szememet…

S kész a levél, csak még a végire

Egy fényes könnycsepp hullott – pont helyett.

Édes szülém!... belépve szóltam én,

S örömtől sir anyám hogy ujra lát,

Megérkezett fiának csókolá

Arczát, szemét, száját és homlokát.

Ah, nem hagylak már többé soha el.

Miként az oltárképet a keret,

Ó, jó anyám, hűséges karjaim

Akként fogják őrizni kebledet!

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): V. László

Én édes Jézusom! im lábadnál vagyok.

Szememben bűnbánat forró könye ragyog.

Nem ád enyhületet fölnyitott bibliám:

Fogsz-e vigasztaló pillantást vetni rám?...

Be van hunyva szemed, te is nagyon szenvedsz,

Lábad mély sebében a szög szinte elvesz.

Csak a kereszt tartja roskadozó tested,

Melyet hulló véred im pirosra festett…

Én édes Jézusom! életemet vedd el,

Csak lelkemet váltsd meg kinszenvedéseddel,

Égi, szent kegyelmed számomra még lesz tán:

Könyörülj, könyörülj rajtam a keresztfán!

Hah! miféle árnyak lebegnek itt körül,

Tán a pokol jött,mely kinaimnak örül?...

Ez Hunyadi László… kézben hozza fejét,

Szörnyen megzilálva omlik dús fürtje szét.

Menj vissza a sirba, alávaló pára,

Ki éltemre törtél és a koronára!...

Mondod: nem volt igaz gyilkoló szándékod,

S ártatlanul tűrted azt a nehéz békót?...

Nem igaz, nem igaz, Gara nádor mondta,

Utánam lestél te éjjente naponta!

Betakarom fejem, hogy senkit se lássak,

Szárnyával a hosszu királyi palásnak…

Hadd el szentségtelen, hadd el ezt a szobát,

Takarodj, ha mondom, ne kisérts már tovább!...

Nem hallgat szavamra, csak néz rám mereven…

Mily borzasztó, szemem rávetni sem merem…

Sergitség!... mert meggyúl fejemben a velő!

Hová lett hatalmam?... elő szolgák, elő!

Nem jő senki, senki, el vagyok hagyatva…

Repülj hát koronám a sötét falakra.

Elsujtalak téged hasztalan érczdarab,

Hogy mindenik ágad ezerfelé szakad!...

Hol vagyok?... mi szörnyü nehéz minden tagom,

De ime a „halál” jő most az ablakon…

Megrázkodnak tőle a színes üvegek,

Felem jő… hála! már nem soká szenvedek

Nem szenvedek soká?... hisz én erős vagyok!

Hol van csak a kardom, ah, kardot adjatok!

Hadd vágom kétfelé ezt a csontkoponyát…

Jer karomba – szól ő – készen vár nyoszolyád!

Ah! össze kell rogynom, és a rémes alak

Gunyolja kinomat, nevetnek a falak,

A szent feszületre borúlnak fellegek,

Az ősök képei mozogni kezdenek,

Ütött végórám… a halál jégkezei

Felém nyúlnak… ajkam a végsőt leheli…

Én édes Jézusom, életemet vedd el,

Csak lelkemet váltsd meg kinszenvedéseddel,

Égi, szent kegyelmed számomra még lesz tán:

Könyörülj, könyörülj rajtam a keresztfán!...

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): Pyramis

Igaz Gyula festőművész festménye: Gizai piramisok

forrás: igazgyula.hupont.hu

Egekbe nyuló csodás kőhalom,

Mely mint király állsz a puszták felett!

Van-é náladnál nagyobb hatalom

Mit ember e világon hirdetett?

Te, míg e földnek edzett népe volt.

Dicsőséget és fényt adál neki…

Láttad te azt is midőn haldokolt

Az a nép, mely tudott teremteni.

Anagy multról, ó büszke pyramis,

Te szólsz, ha a könyv elnémulni fog:

Mellőled a legdúlóbb évek is

Elpusztulnak, miként rosz harczosok,

S hol annyi bölcsész uj tant kiabál,

S a tudomány csak Krisztus-gúnypalást,

Hol szellem nincs, minden anyagból áll:

Lerontod te az istentagadást!

Itt állsz magadban, bámulatlanúl,

Felhőkbe mártva, mint egy tompa nyíl!

Csak a szomszéd folyamnak partirúl

Tekint rád néha egy-egy krokodil.

S kikél belőled sok sötét alak…

És megszólalnak komor falaid,

Viszhangozva a távol sivatag,

Oroszláninak rémes hangjait.

De milyen lárma, mely fülembe hat?...

A mostani kor művelt hangja ez!

Ott zúg, épit s ismét ledönti azt,

Haldoklik, aztán ujra éledez.

Ragyognak kivűl órjás műveik

De ah! belől nincs a mi tartsa fel:

A bámészkodó népet rászedik

S az csodálkozva ámul rajta el!...

És szól a művész – hangja szemtelen: -

Hirdesd nevem, remek, dicső szobor!

Ki versenyezhet e földön velem?

Isten vagyok, a többi gyáva por!

És szól a vezér: én a nagy vitéz!

Kinek van ilyen hősi szelleme?

Lássuk tehát miként küzdött a kéz,

Melyik futott: ő-é, vagy ellene?

Hatalmasok a hitvány hódolót,

Nagygyá teszik a kis halál után, -

Midőn rászórtak minden földi jót

Nevük van irva hirük templomán.

És fennen szólnak: itt a haladás!

S érczlóra ülnek s imperátorok…

Ó pyramis, tekints le ránk s kiálts:

Csak csendesen, mert én is itt vagyok!

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): Bucsú

Add még a kis kezet

Forrón hadd csókolom,

Oh! hagyj amig lehet

Merengni arczodon.

Még most ugy érezem

Mondhatlan boldogul:

Enyim itt keblemen

Kebled, míg rám borul.

De ah! egy percz alatt

Ki gyönyört érezek:

Szememből köny fakad,

Ajkam bucsút rebeg;

Fájdalmasan sebez

Elhagyni üdvöm itt…

Az óra oly sebes

És csókod oly rövid!

Isten veled jó lány,

Álmom tündére te!

Utószor szálljon rám

Szemed tekintete;

Ha már nem nézheték

Bele örökre én:

Mosolygjon egyszer még

Oly édesen felém!

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): Canova Theseus szobránál

Kis templom, mely orjás művet rejtesz el,

Üdvözlöm egyszerű oszlopaidat!

Belépek a vallás szent érzelmivel,

E csodás művészet ugy lelkemre hat.

Itt áll a félisten, itt áll Theseus,

Szemeiben fénylik rettentő harag,

Itt a szörnyeteg is melyet összezuz,

Haldokló izmai még vonaglanak.

Félember, félállat: vad, még nyers erő,

Melyen a szellem ül fényes diadalt!

Ily égialakkal bizton győzhet ő

Kit a Labyrinthus tömkelegbe csalt.

Ó ha majd e jelkép egykor létesül

Hozva a szenvedő keblekre vigaszt.

Ha egy eszméért a világ lelkesül,

Melyért most csak nehány lángelme viraszt!

És miként testvér a népség összeforr:

Mert nagy erő kell, hol az ellen erős:

Ezredek műve a Centaurus-szobor,

Melyet porba kell hogy döntsön majd a hős.

Ó ha majd nem lészen se nemzet, se nyelv,

E gondolatra hogy: boldogok legyünk,

És hogy szabad törvényt alkosson az elv

Mindnyájan egy közös templomba megyünk!

Ekkor, csak ekkor lesz életünk öröm,

Mennyei álmaink földi édene,

Ekkor, csak ekkor e széles földkörön

Az embernek méltán ember a neve!...

Bámulom Theseust… de mintha sötét

Lenne most egyszerre márvány homloka,

Mereven szögezi szemembe szemét…

Mi lehet, ó mi, e változás oka?

És a kis templomban terjed égifény,

Megvilágitva a csoportozatot…

S szól a görög: hallgass, ó jó keresztyén,

Csak a művészetben él gondolatod!

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): Fekszik a csecsemő

 Mednyánszky László rajza

Torso*

Fekszik a csecsemő

A kastély szobában,

Koporsója fölött

Árvácska virág van.

Vadászaton apja

Az erdőben lest áll,

Anyja tükre előtt,

Pipereasztalnál:

Nincs más, ki szegényért

Könyezne, sohajtna –

Egyedűl a dajka…

*) T o r s o: oly darab, melynek egy része hiányzik. Eredetileg a földben törötten talált régi görög szobrokat nevezték el az olaszok „torso”-nak. Én e versnél a c s o n k a s á got akarnám alatta érteni. A „töredék” nem elégít ki.

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Balogh Zoltán (1833-1878): Egy arczélhez

 Leonardo da Vinci (1452-1519) festménye

Gyöngéd vonás, mily bájolón terjeszt el

Hullámod, csendes melancholiát!

Hogy összehangzol minden érzülettel,

Mely kéjt ad, mégis földig sujtva bánt.

 

E félig megdőlt homlok-él futása

Mi szent költészet fényét szórja szét:

Nyilt mint az ég, hogy minden ember lássa

A legnemesebb eszmék műhelyét.

És itt a szem, melynek nehéz pillája

A szemcsillag lángját nem oltja el,

Csak gyöngén fátyolozza néha árnya,

Melyen szeliden a szem áttüzel.

Parányi hajlás, mint a nagy művészek

Szobrán, az orrnak látszik közepén,

S a kis gödört, mit ajk fölébe vésnek,

Körülhálózza finom szövevény.

Középvonása meghajol a szájnak,

Pirulva bár keményen áll az ajk:

Miként ha most is ostromolnák vágyak,

De ah, az daczczal mindent visszahajt!

Mint kisded alma, biborszin vegyűlet

Lehelletével vonva bé az áll,

És hogy végezzem a magasztos művet:

Halvány az arcz, mint fehér rózsaszál.

Nem, oh nem végzem, toll, ecset rá hol van?

E fürtös fej szépsége végtelen!

Ily kifejezés él csupán álmokban,

Midőn az első eszmény megjelen.

Hű kebled, ó lány, igy félig födötten!

Ah! látva kebled, szivem ugy remeg…

De hogy mint angyal lengj mindig előttem –

A Hébe-testről szólni nem merek.

*) Raphael és kortársai azért festették az angyalokat csupán szárnyas fejjel, test nélkül, hogy így annál légiesebbek legyenek, eltávolítván mindent, mi táplálkozásra és testiségre emlékeztet.

Forrás: Balogh Zoltán költeményei  - Méltóságos Özvegy gróf Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót könyvnyomdájában Bécs, 1863.

Utassy József: Az öregség előszava

Ráncok,

homlokom gondolatjelei -

redők,

táncotok a tűnődés tengertánca,

vigasztaljátok a maga elé meredőt,

ráncok,

rovátkák,

redők,

nagy szemem égalját övezők,

szarkalábaktól kékellő mezők,

végül is:

megkövezők!

mert árulók vagytok ti mind,

az elmúlás besúgói,

mosolyomon mosolygók,

kémei istennek,

pokoli pribékek - -

ráncok,

mindentudók,

miket nem ért az ifjú

partján a tűnődésnek,

csak nézi a tengert,

nézi,

szemei tűzben égnek,

sejti csak hatalmát

a legöregebb vénnek - - -

ráncok,

űrbeliek:

görbe terei

az örök mindenségnek!

(Forrás: Alföld 47. évf. 12. sz. (1996. dec.)

Utassy József: Nyugdíjasok háza

Napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

olykor olyan kurták vagytok,

megmérni két pillanat sok,

néha meg egy nap oly nehéz,

emészteni év is kevés:

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

szürkék, ködösek, álmosak,

deresek, jégvirágosak:

vacog a ház, a kert hóvert,

kötöd a gyapjú pulóvert,

kesztyűt, sapkát, puha sálat

vejednek meg unokádnak;

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

józanok és mámorosak,

virágportól záporosak:

kerted körbe dongó döngi,

méh a kökörcsint köszönti,

ülsz nyugágyadban és nézdelsz,

vidít minden, amit észlelsz,

az is, ahogy valahonnan

két szerelmes darázs loppal

piros pokrócodra pottyan;

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

villámosak, mennydörgősek,

szivárvánnyal viselősek,

s a hirtelen csöndben, mintha

szólongatnának az ősök - - -

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

tudom, nehéz, nagyon nehéz

mellen a fej, ölben a kéz,

nem érdekel már, mi újság,

kihull kezedből az újság,

szemüveged szomorúság,

s míg pilládra száll a szender,

mormolgatod magad elé:

istenem, mi is az ember,

istenem, mi is az ember! -

áldott, ki magában beszél,

zenél neki a kert, zenél,

megpecsételni a múltat

köré piros lombok hullnak:

de boldog is, jaj, aki él!

ül a szomorúfűz alatt,

zizegteti haját a szél,

zizegteti haját a szél.

(Forrás: Alföld 47. évf. 12. sz. (1996. dec.)