Havas István válogatott versei - könyvismertetés

Negyven év költői termésének antológiája... még akkor is irodalomtörténeti érdekességű lenne, ha ezt a negyven évet nem osztaná ketté egy új irodalmi korszak és még inkább egy új történelmi korszak. Vajon hogyan tükröződnek a változások egy olyan költő műveiben, aki nem annyira aktív mozgatója, mint inkább passzív befogadója volt irányoknak, s egyébként mint a magyar pedagógia egyik jelen munkása, „hivatalból” is egyik megfigyelője és regisztrálója volt a körötte zajló áramlatoknak. Ha az ember többé-kevésbé a végén kezdi olvasni a kötetet, vagy legalábbis tekintettel van a versek alá írt évszámokra, amiknek legrégibbjei a kilencvenes éveket jellemzik, akkor úgy tűnik fel, mintha egy elmerült világ emlékei kerültek volna a kezébe.

Mennyire más, mennyire polgáribb volt az akkori világ, helyesebben: mennyire más volt akkor az, ami polgári volt. Egy mozdulatlanságig szilárd társadalmi rend hordozott egy hasonlóképpen szilárd költői idearendszert, amelyben határozottan meg van szabva a szerelem és a hazafiság skálája, adva vannak az érzelmességnek összes engedélyezhető variációi, adva vannak a szókincs és a formák és semmi esetre sem illő, de nem is nagyon lehetséges túlcsapni a mindenfelé megszabott határokon. Mindez nem azt jelenti, mintha e korszak költői, így Havas István is, utánzók lennének. Pusztán annyit jelent, hogy ők fiai és kifejezői koruknak, koruk még az érzelmekben és költői fellángolásokban is polgári rendjének. De azután jön a század első és még inkább második évtizedének lírai forradalma, a magyar költői nyelv átizzik és felolvad az új mesterek kezén, az egyéni egyénibb, a társadalmi társadalmibb lesz az érzelmek skáláján és Havas István verseiben pontosan meg lehet figyelni ennek előrehaladását.

Különösen a költői nyelv az, amely a maga egész hajlékonnyá olvadt lágyságában az övé lesz. A magyar városokról írt szonettciklus versei közt sokszor a magyar dolce stil nuovo egész pompája és zengése felragyog. „Magyar Valhalla, nyári éjtszakában, - Hogy arcod a Hold lávájába ful, - Alvó teredre óhímes palástban, - Halott királyok árnya felvonul” – hangolja fel a Székesfehérvárról szóló szonett első strófáját. Ez a versciklusa a legújabb és a legköltőibb alkotása, noha talán kissé sok az egytémájú versből. És van a kötetben még egy érdemes megfigyelni való: Lenau verseinek édes, ideges és fáradt hegedűszava, amely a kötet végén sír fel; úgy rémlik, mintha a fordító egy, a saját költői idearendszerével rokonnak és ideálnak érzett költőt fedeztet volna fel benne. Azt hisszük, hogy Havas Istvánnak érdemes volna, különösen újabb nyelvi készségével, további fordításokkal gazdagítani irodalmunkat.

 (1891-1931. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadása)

(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)