Legelső
gyűjtőink közül Dugonics András szekérrúdra hajolva jegyezgette vásárokon a
népi szólásokat; a mai fiatal nemzedék legkitűnőbb népmesekutatója, Ortutay
Gyula, a "Nyíri és Rétközi parasztmesék" előszavában a sarokba
állított petróleumlámpást említi, amelynek fényénél nem egyszer rögzítette
papírra a sötét parasztszobákban felrebbenő történeteket. Dallos Sándor, akinek
most jelent meg a Dunántúli Legendáskönyve, nem ez a szekérrudak mellől
figyelő, petróleumvilágnál dolgozó gyűjtőtípus. "Nem ültem vonatra, nem
vegyültem a nép közé, nem kérdeztem ki az öregeket és nincs egyetlen szál
helyszíni jegyzetem sem - írja könyve bevezetésében. - Legendáim egytől egyig
itt íródtak egy budapesti lakásban... minden helyszíni szemle nélkül."
Gyerekkori sejtjeiben őrzi ezeket a kikívánkozó történeteket, az első eszmélés
fényei és ízei közt hordozta eddig őket magában, - "mert életemnek gyökéri
részével azok közé tartozom, arra a tájra és abba a lelki közösségbe, ahol ezek
a legendák születtek és éltek". Jókai és Benedek Elek hajoltak így, nem is
annyira a népmese, inkább az emlék forrása fölé; de Dallosnak legigazabb elődje
- a szándékban - talán mégis Arany László, akinek éppen hetvenöt éve jelentek
meg "Eredeti népmeséi", s akit Gyulai így jellemzett már:
"...csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy, ahogy hallotta, vagy máskor
elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett nyomnia
gyűjteményére".
Még
Gyulai idejében, de főleg előtte, őszinte volt a szorongás, mely népi
kultúránkért aggódva, kallódó, pusztuló, feledésbe süllyedő kincsekről szólott.
Ezt a régi szorongást ájtatoskodó, meddő szemforgatással nem egyszer ma is
hallhatjuk még (bár az ilyen reszketve aggódó kórusok sohasem tettek semmit
nálunk, csak mindig sokat és bőven könnyeztek); pedig a helyzet közben
lényegesen megváltozott. Igaz, hogy első mesegyűjteményeink, Majláth és Gaál
gyűjtései, még németül jelentek meg; igaz, hogy Kriza évekig nem talál kiadót
és a "Vadrózsák" folytatása végleg elakadt; de végül is megindult a
Kisfaludy Társaság nagy gyűjtőmunkája, mely egy vízválasztóra való anyagot
hordott egybe; sorra jelentek meg kisebb s nagyobb jelentőségű antológiák,
szakfolyóiratok születtek, elméleti irodalmunk támadt a semmiből. És ma olyan
értékeink vannak, mint Bartók, Kodály, vagy Lajtha, kik hangjegyekbe fogták a
forró, atonális élményt; vagy mint Buday György, aki fametszetein sokszor
megrendítő erővel idézi mindazt, amit a mondákból, balladákból, mesékből már
jól ismerünk: a racionálisnak mondott magyar parasztság mély vallásos
megragadottságát, misztikumba menekülő szorongattatásait, mesevilága
bukfencekben is tragédiákat sejttető, különös ritmusát. Letagadhatatlan, hogy a
régi népi élet formái - közel évszázados folyamattal és immár
visszafordíthatatlanul - felbomlóban vannak, nálunk is, másutt is; de amit ez a
népközösség kultúrában épített, amibe fogódzott, s ami közös szívverése Európa
népeivel volt, - azt nagyjából megmentettük, minden osztálynak hozzáférhetővé
tettük, s ha írásba merevítettük is, de kiemeltük az idő és a szó elporladó,
kihűlő múlásából.
Adhatnánk-e
ezek után valami megvilágítóbb értelmezést, kibomlóbb gazdagságot, mélyebb
melódiát Dallos könyvének, ha ehhez a roppant előzményhez, az apadó óceánból
korallszigetként kiemelkedő magyar mesevilághoz sorozzuk a Dunántúli
Legendákat? - Aligha. - Az író ugyan vállalja "eredetiségüket,
népiségüket, hamisítatlanságukat és dunántúliságukat", - de tudjuk, hogy
az eredetiséget jobb nem bolygatni, mert az merész kanyarodással nem egyszer
egy izlandi kis halászkunyhó felé mutat; a hamisítatlanságot sem tanácsos
emlegetni, mert továbbmondott népi mese lényege éppen az örök hamisítás, az
örök változtatás, a kopásban kifényesülő nemesérc-lényeg; a dunántúliságról is
megtanultuk, hogy az nem jelent valami katolikus elkülönülést, az alföldi vagy
nyírségi lélek gyökereiben épp olyan misztikus és áhítatos. Ami pedig végül a
népiességet illeti, elég Dallos egy-két igazán szép sorát maga ellen fordítani:
"Most a puszta olyan egyszerű volt, mint egy kiejtett betű. Mint a
legendák, de még azoknál is szegyszerűbb. Csak sima és lapos, mint az asztal.
És csöndes is és meleg. A takarodó szekerek állottak és a tehenek ropogva
legelték a fügét." Elég ennyit is idéznünk, hogy lássuk: ez a szelíd,
tanult lejtés nem a népi mesék, vagy legendák hangja. Innen vagy túl a
"hamisítatlanságon" ez a finom, szomorkás melankólia magának Dallos
Sándornak szava. És ha valóban gyökerükben akarjuk ezeket a Dunántúli
Legendákat megragadni: folklorisztikus analízis helyett egyenesen Dallos
Sándorról kell szólnunk. Egy író vállalkozásáról; egy író alkatáról.
Csontrendszere:
tisztaság és alázat. Nem könnyen meszesedő anyagok; az íróban maradt is valami
a fiatal szervezetek puhaságából és rugalmasságából. Dallos Sándor tiszta író:
a keresztutakon a hitet választja és nem a hitetlenséget; ha parázs hull belé:
lángba borítja az egész embert; akárhol lapozod fel, agyában és izmaiban mindig
gáncstalan a cél. Alázatossága a kismester javai közül való: szereti
mesterségét, munkájával szívesen eltölti idejét, ahogyan odahajlik az anyag
fölé, az már-már bűnnel kacérkodó gyönyörűség. De nemcsak műhelyében alázatos;
lázadó szó nélkül hajt fejet a másíthatatlan nagy törvények előtt is: a
szerelmet, a fájdalmakat, a halált úgy fogadja, mint az ostyát. Nyolc legendája
közül legalább négyben a szerelmeseknek el kell válniok egymástól: a mozdulat
rögtön a belenyugvásé. A fájdalom úgy lobban fel, mint a borszesz lángja: kéken
és szelíden. Kicsit éget, kicsit fájdít, de nem ér meztelen ideget, nem hasít
be a velőbe. Nem kormoz.
Prédikátor-természet,
szavak szerelmese. Elragadottan csillog a szeme a francia forradalom igéire: a
szabadságra, az egyenlőségre, a testvériségre. De ugyanaz a fény és forróság
csap ki belőle, ha a hegyi beszédet mondhatja: a megváltó szeretetet, a gyöngéd
igazságtevést. Dallos Sándor legforróbb élménye a szegénység. Szegény emberek
közül jött, mindig megemlékezik róluk, önmagát csak addig becsülheti, amíg nem
feledkezik meg azokról, akik elmaradtak mellőle. De a sejteket szétfeszítő
keserűségig éppen a jól teljesített emlékezés elégedettsége miatt még nem
jutott el. Testvére az elesetteknek, testvére a védteleneknek, testvére a
világnak. Feltárt mellel, félelem nélkül jár bármiféle vadonban, mint egy ifjú
Siegfried, akibe Parsifal lelke költözött.
Szereti
a csavargókat, ismeri az utak varázslatát, éveket hált mindenféle hontalanokkal
és nyugtalanokkal. Tekintete akkor kapta a lázas, nedves fényt, - és ügyeljünk
a dünnyögő, fátyolozott mondatokra: torkában a nyálkahártyák ma is gyulladtak
és forrók. Szubfebrilis. A szervezetben lappangva, fojtottan valami állandóan
ég, a nedvek méreganyagokat hurcolnak a perifériák felé, - de mikor csap fel a
láng és mit gyújt ki? Még nem tudjuk.
Egy
kisebb regénye jelent meg eddig, éppen erről a fojtva égő tűzről: a betegekről,
akik a szanatóriumok kúrafolyosóin fekszenek, állandóan a lázukat mérik,
lekötözve és tehetetlenül nézik a parttalan kékségben úszó felhőket maguk felett.
Ezután novellák következtek hosszú sorban, közöttük néhány keményfába kívánkozó
remeklés. És most itt a Dunántúli legendáskönyv. Író és anyag szerencsés
találkozása.
Ezekhez
a legendákhoz, amelyekben a Jó végül győzedelmeskedik a Rosszon, a reménytelen
szerelmesek ügyét elintézi a kegyelem, a nyomorgó szegénység megkapja falat
kenyerét, az Úr kilép a jegenyefákból és megcirógatja vén tehenesét, Mária
bujdosik kis Jézussal, táltos lovak elragadnak aranyhajú lányokat, kisfiúk
csudatévő aszú-szőlővel meggyógyítják halálos beteg édesanyjukat, szent
Genovéva, az erdők védasszonya, a téli fagyban didergő fákkal és vadakkal
társalog, - ezekhez az enyhe érzelmességgel és meggyőző tisztasággal lejtő
történetekhez Dallos Sándor folttalan emberi-írói kvalitásai kellenek. Mint a
harangzúgás, úgy tölti be a nyolc legendát Dallos mély áhítata, igaz alázata,
szavadtól részegülő elragadottsága.
A
kötet indítása a legszerencsésebb: fojtott, megrázó legenda ígérkezik az első
lapokon. A három aszú-szőlő története ez a szép írás. Forró levegő táncolja
körül és forró az anyaga is: a szegénység és a gazdagság néznek egy pillanatra
itt farkasszemet; díszes és pöffeszkedő kerítés választja ketté a színt ebben a
példázatban; egyesek csak a kerítésen innen csoportosulhatnak és kérlelhetnek,
mások meg amonnan túlról utasítanak el; míg végül felcsap a láng és igazságot
tesz.
De
már itt is érezzük az író fogyatkozását, amitől néhány keményebb mozdulattal
kellene szabadulnia, szorosabb öltésekkel, ahogyan a tátongó sebet rántjuk
össze: Dallos túl bőbeszédű. A legendák is bőbeszédűek, a népmesék is tele
vannak ismétlésekkel, - magam sietek az ellenvetéssel. De az élő szóval mondott
történetekben a lényeggel vissza-visszatérő ismétlés a lankadó figyelmet
ostromolja, a mesevázat teszi lüktetővé, ritmusossá. Dallos átköltött,
kisimított, leheletével fényesített szövege azonban egyszerűen ráncot vet, mint
a bőre szabott ruha: az embernek kedve támad hosszadalmasságát felcsippenteni.
Kifogásunkat
azonban elmondhatjuk másként is. A szegény ember fia, amikor gazdag barátai
megalázzák, azt feleli Dallos legendájában otthon az édesanyja kérdésére:
"Fagyott madárkát láttam az úton..." - ez az a kegyesség, alázat,
amely néha puhasággá válik. Puhaság, amely egyenes válasz helyett a megkerülést,
a körülírást választja. A körülírást, amely sokszor csontváz nélküli
sejtburjánzás.
Az
aszú szőlő legendáját hét másik követi. Legkerekebb, legteljesebb közülük Az aranyszőrű kanca; legérdekesebb Az esőember; lírától szépen átszínesedő
A vén tehenes; leghosszadalmasabb és
legérdektelenebb viszont A Máriafű.
Változatosak, anyagban-hangban sokfélék. De mind lehetne tömörebb, keményebb,
kikalapáltabb. Így néha mégis egyhangúságot érzünk: a magyar népi fantázia
kemény disszonanciáit Dallos finom mélabúvá oldja.
Kemény
volt talán a hang? Csak igényes. És bemutathatunk-e valakit mélyebb
szeretettel, mintha igényességgel szorítjuk rá: mindig magasabbra kell
csavarnia a lángját.
A
kötetet Fáy Dezső nyolc nagyon szép fametszete díszíti. Az egyes rajzok finom
részleteit olasz kultúrán érett, remek komponáló tudás fogja össze; ugyanaz a
szuggesztív klasszikus erő, amely Fáy Dante-metszeteit is jellemezte.
(Forrás: Nyugat 1938. 1.
sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése