Kádár Imre: A halál román poétája - Lucian Blaga

- Lucian Blaga: Lauda somnului  Bukarest, 1929. -

Egy embert alig jellemez valami jobban, mint viszonya a halálhoz. Mert ebbe, mint alkotó ellentét, benne van az élethez való viszonya is. Ahogyan egy ember a halálról gondolkodik, abban sajátosan különbözik mindenki mástól. A nemzeti géniuszokban is rendkívül egyénített módon jelentkezik a halál. A magyar népköltészet szellem például kicsit mogorva, kicsit humoros, de semmiképpen sem tragikus, semmiképpen sem legyőzhetetlen öreg férfinek mutatja be „a kaszást”. A román népballadák a sötét éj királykisasszonyát látják benne, aki eljön szerelmeséért, halálos ölelésre.

Lucian Blaga (...) a román költészet mély műveltségű, gazdag képzeletű, vallásos szellemű költője, legújabb verskötetét egészen a halál dicséretének szenteli. Blaga költészete a Reményik Sándoréval rokon. Tiszta eticizmus, szárnyaló képzelet a végtelenség és örökkévalóság titkait ostromló szent buzgalom és komoly, nehéz bánat jellemzi mindkettőjüket. Reményiknek mégis több köze van a föld problémáihoz, mint Blagának, aki lírájában kivétel nélkül a metafizikai térben viaskodik a lét s főként a nemlét problémáival. Régebben még csak belenyugodott a végzetbe, hogy – élnie kell. Bár az erdőszéli tölgyben koporsójának szüntelen növését hallja s felsóhajt, mert „csillagok nem csapnak lármát az égen, - igen, elégedettnek kell lennem”. Aztán poláris ellentétbe fordul a vágy. Ha már meg kellett születnie, akkor nyíl akar lenni, át akar törni a végesség korlátain, hogy az égnek is fölébe emelkedhessék s „ne lásson benne Isten börtönbe zárt rabot”.

Ilyennek mutatkozik Blaga régebbi verseskönyveiben. Új kötetében azután az erdélyi román poéta teljesen a halálvágy lantosává szegődik. A természetben mindenütt halált, megsemmisülést lát. Ezért tudatosan elbúcsúzik a természettől. S mert, korunk uralkodó világképével összhangban, csak a fizikai létet látja igazán életnek, az anyag sorsához kötött rabszolgaszellemet pedig nemes kedélye elvetni kénytelen, ezért az abszolút halál dicséretét zengi. Valami ugyan azt súgja neki, hogy „szülessen meg újra, százszor és ezerszer”, ő tagadóan int az éneklő víz mellett: „én nem, amen!”

Ennek a sötét hangulatú, még a Nirvána léttelen létét is tagadó költészetnek hátterében azonban ott ragyognak a fekete fátyolfüggöny mögött azok az örök emberi eszmények, amelyeket Lucian Blaga egy pillanatra sem tud szem elől téveszteni, még ha akarja sem. Amikor sehol sem talál választ kérdéseire, sehol sem találja a várva-várt egyetlen csodát, mégis arra kell gondolnia: „egyszerű szavak, mint a mieink, teremtették a földet, a világokat, s olyan lábakkal, mint a mieink, a vizek fölött járt      Jézus”. Az országutak mentén is egyre megállítják a magas Krisztusok, akik „önmagukat szegezik a keresztre”. Mint Sipos Domokosunk krédója mondja: „Ácsolj keresztet és vedd vállaidra”. A megváltó öntudat, amely az embert képessé teheti az önkéntes halálra eszményeiért, mindenesetre olyan háttérre mutat, amely inkább azonosítható az emberrel, mint a véges világ esztelen atomörvénylése. S az emberszellem végtelenségének szent sejtelmei Blaga halálvágyó verseiben különös mélységgel csillannak meg, éppen a látszólagos ellentét reflektorfényében.

Nem véletlen, hogy Lucian Blaga, a rendkívüli filozófiai műveltségű költő, közvetlenül a román népművészetben gyökerezik, amelynek forrásaiból meríti erejét. Az ember a havasok tetejéről leszáll a völgybe, kimegy a napvilágba, hogy aztán éretten, bölcsen, látó szemmel megint visszatérjen az eredethez, az eredet fölé.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. január 1.)