Erdélyi
regény. Erdély egy újabb súlyos regénnyel ajándékozta meg irodalmunkat. Mintha
a líra teljesen háttérbe szorult volna, egymást érik az erdélyi könyvpiacon a nagyobb
prózai művek. Majdnem mind problémaregények, a történelmiek éppen úgy, mint a
társadalmiak. Emberi sorsokon át egy nemzet sorstitkának kulcsát keresik.
Erdély a magyar történeti regénynek nemcsak szülőföldje (Jósika Abafija), hanem
igazi hazája. Alig van regényírónk, aki legalább egyszer ne keresett volna
témát e különös ország titokzatos múltjában. Talán, mert Erdély sorsát érzik a
legmagyarabbnak, hiszen sehol nem került olyan éles összeütközésbe a Kelet és
Nyugat, mint éppen itt. Így jutott el az Élet Fejedelmének hívó lelkű költője a
bűbájos erdélyi boszorkányig.
Első
pillanatra meglepő, következetlennek látszó írói út. Makkai Sándor maga is
érezte ezt, ezért tartotta szükségesnek regénye elé magyarázatot írni. Pedig ez
a magyarázat csak azok számára fontos, akik magát a regényt el nem olvassák.
Makkai Sándor ebben a regényében bontakozik ki igazi íróvá, mert ha itt-ott még
meg is érzik tollán a lelki korlát, itt mert először igazán író, művész lenni
anélkül, hogy megtagadta volna önmagát.
Báthori
Anna sorsát idézi fel, Báthori Gábor húgáét. A „Tündérkert” hőse azonban itt
csak húga „lelke végzetes, sötét felének vetülete”. Kevés történeti adatot
talált rá, elszórt mozaikszemeket, ezeket rakosgatta össze – amint maga mondja
– négyévi lelkiismeretes tanulmány után, böcklini félelmes világos-sötét képpé.
A
korán árvaságra jutott Báthori-testvérek Báthori István országbíró ecsedi
udvarába kerülnek. Az agg főurat halálos betegsége, feleségét gyűlölete tartja
vissza attól, hogy törődjenek nevelésükkel. Jóakaratú, de tehetetlen szolgák,
romlott apródok, kicsapongó katonák között nőnek fel a láp országában;
fékezetlen, bűnös Báthori-vérük elnyomja bennük a szépség és tisztaság után
szomjúhozó lelket, míg betelik rajtuk a rettenetes Báthori-végzet: a vérfertőző
testvérszerelem. Ettől kezdve nincs többé Anna számára megállás, hiába áll
mellette jobbik énjének szelíd kisugárzása, természetes bátyja, Pál. Hiába
gyullad nagy, életet betöltő szerelemre Bethlen Gábor iránt. Már késő. Bethlen
vőlegény. A csalódás még mélyebbre rántja az örvénybe: várában egymást érik a
tivornyák, lelkiismeret nélkül szeretkezik és gyilkol. Boszorkányhíre kél,
törvény elé idézik, halálra ítélik. A kivégzés reggelén a hóhér üresen találja
börtönét. Még egyszer feltűnik, Bethlen ravatalánál, majd utoljára
Kismartonban, mint megháborodott, rongyokba burkolt koldusasszony, keresve az
utat Heidelbergbe Pálhoz.
Az
író tragikus alaknak rajzolja, mintha szörnyű vétkeinek oka vérében öröklött
végzete volna, mely előtt maga is tanácstalanul áll, mint ismeretlen, második
énje előtt. Minden törekvése, hogy szabaduljon ettől a végzettől, kudarcot
vall. Érezhető a szánalom, mellyel az író sorsát kíséri, ha nem is sikerül neki
ezt a szánalmat az olvasóban is mindig fölkelteni. Végzetének beteljesülése a
testvérszerelem. Míg az író ebben egyrészt sötét hatalmak művét kívánja
láttatni (erre szolgál a végzetdráma-szerű kísértethistória és Rébi misztikus
szerepeltetése), másrészt aprólékos lélekábrázolással, a gyermekek fejlődésének
külső és belső indokolásával igyekszik megértetni. A gyermek Báthoriakban kevés
az igazán gyermeki vonás, amit rendkívüliségük még nem tesz egészen indokolttá.
Az író finom kézzel nyúl a testvérszerelem annyira kényes problémájához, többet
éreztet, mint amennyit igazán elmond, de míg a regény elején hőseit
ellenállhatatlanul viszi végzetük beteljesülése felé, az első szörnyű bukás
után fő motívuma mintegy kikapcsolódik.
Anna
ezután már csak a Bethlen iránt érzett szerelemért látszik élni. Ez bizonyos
egyenetlenséget visz bele a regénybe. Ez a viszonzatlan szerelem egyúttal Anna
legkeservesebb bűnhődése, végső erkölcsi elzüllésének fő oka. Az ő
plasztikusan, erős művészettel megrajzolt alakja mellett a többi szereplő
elhalványodni látszik. A történeti alakok, Báthori országbíró, Bethlen Gábor,
Bocskai István és a kisebbek, itt-ott csak egy-két vonással jellemezve,
életszerűen jelennek meg, de az író képzeletének alkotásai néha csak
szimbólumszerűen hatnak. Így mindenekelőtt Pál, akiről maga az író azt írja,
hogy ő „Anna lelke nemes, tisztaságra sóvárgó, nagyra hivatott felének egyre
távolodó képe”.
A
regény kompozíciója nagy tehetségű íróra vall, aki a történeti adatok közül
biztos kézzel választja ki a legjellemzőbbeket, sohasem hagyja magát
elragadtatni az események zsúfoltságától. Anna életének hátteréül odaállítja
Erdély sorsát anélkül, hogy a történetíró elnyomná benne az alkotó művészt.
Látjuk fejedelmek bukását és új fejedelmek választását, német és török érdekek
összeütközését, Erdély mérhetetlen szenvedését, majd nagyszerű föllendülését,
de mindezek az események szoros összefüggésbe kerülnek Anna egyéni sorsával.
Az
író teljesen benne él a regény korában, nála a történelmi levegő nemcsak
külsőség, nemcsak kosztüm dolga, hanem lelkiség. A XVII. századbeli erdélyi magyar
rideg lelki puritánsága, elfojtott, ki-kitörő érzékisége, keleti pompaszeretete
megelevenítve olvadnak össze könyvében. A lápi vadászat, a császár
képviselőjének fogadtatása az ecsedi várban, Anna esküvője a legszebb történeti
leírások közé tartoznak. A történeti levegő megérzékeltetésére szolgál az
archaizáló nyelv is. Ebben azonban az író nem következetes. Ahol adatait
írásbeli egykorú emlékekből veszi (ilyenek Báthori végrendelete, Bethlen Gábor
levelei, Kemény Önéletírása stb.), pontosan megtartja azok stílusát, amikor
szereplőit saját maga beszélteti, mai kifejezéseket ad a szájukba, nyelvjárási
különlegességekkel vegyítve. Ez az eljárása a hangulat egységének rovására
megy. Nyelvművészete leghatalmasabban a leírásokban érvényesül.
A
regény gazdag izzó érzéki jelenetekben, de az író bátor szókimondása ellenére
sem hagyja magát sohasem elragadtatni az érzékiség rajzolásának öncélúságáig.
Az
Ördögszeker-et megjelenése óta sokan magasztalták, sokan támadták. Akik
támadták, nem tudták a művet az írótól elvonatkoztatni, nem tudták megérteni,
hogyan írhatta ugyanaz az író az élet Fejedelmét és ezt a regényt. Pedig az
élet teljét e két véglet határolja és csak az az igazi művész, aki az egész
életet a lelkébe fogadja. Makkai Sándort – hisszük – új magasztos hivatása sem
fogja eltéríteni az irodalomtól, mert számára az írás lelki szükség. Ez a
regénye nem méltatlan nagy elődjének és sokban mesterének, Kemény Zsigmondnak
erdélyi regényeihez, ha nem is az az „erdélyi regény”, melyet a mai erdélyi
irodalomtól joggal várunk.
A
könyvet az Erdélyi Szépmíves Céh állította ki, a nagy tehetségű Kós Károly
korhű illusztrációival.
(Forrás: Napkelet IV.
évf. 6. sz. 1920. jún.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése