Bulcsú Károly (1823-1865): Viadár

- Magyar tündérrege –

Vadászni van hős Viadár

A ragyogó Kúma partján;

De tikadtan alszik immár

Szép fürtős fejét Viadár

Egy him oroszlánra hajtván. –

Még vérzik az elejtett vad,

Bár hunyva szörnyü pillája,

Idegtelen acél körme

S aludt vérrel zárva szája

Arany szinű dús sörénye

Borul az alvó fejére,

Óh de mi fájdalmas hangok

Zokognak fönn, fönn a légben!

Az ölyv tán galambra robbant

S fehér mellét tépi épen?

Vagy az éjnek fülmiléje

Megvakult a nagy sirásban

S elveszett párját keresvén

Dalában kín, jajgatás van?

Óh, h, kinek ömlik vére

Hős Viadár kebelére?

Egy szivárvány-híd derekán

Harcol életre halálra

Két tündérke; kardjuk villám

S dárdájuk a nap sugára,

S ezen forró, hegyes tőrtől

Egyik keble csupa vér lett,

S zápor-könyeitől arca

Összeázott és kifénylett;

Igy a léget jajjal tölti

S Viadárt retentve költi.

Már leverte a siralmast

A győző, büszke tündérke

S mint turbékoló galambnak

Ekép riad gőgös mérge:

„Igy jöjj szineket rabolni

Anyám – a nap udvarába,

Hogy felpiperézd a hideg

Földet szivárvány-ruhába!”

Igy forrván szomjas bosszuja

Dárdáját amabba szurja. - -

Ámde ifju Viadárnak

Keble dobban, keble érez,

Nyilsebesen kap nyilához

S annak mérges vesszejéhez;

Komolyan pillant az ivre

S egyuttal a bősz tündérre

S a tol arra szált suhogva

Merre annak utat mére,

S időtlen utjába menten

Átsuhant a szellemtesten.

Ellebeg – mint fényes felleg –

Dacos gunynyal felkacagva –

A győzelmes kis tündérke,

És igy tör ki bősz haragja:

„Vakmerő por! földi kézzel

A nap lányához nem érsz el,

Öleld inkább azt a gyávát,

Hideg föld siró leányát.”

Feltekint a hős mogorván,

Vad haragtól villan a szem,

Majd a harag fellegéből

Szánó részvét könyje cseppen.

Mert ott zokog haldokolva

A földnek alélt tündére;

Sohajától a fák lombi

Reszketnek, - és tiszta vére

Rózsakelyhen, gyöngyvirágon

Alszik meg – mint siri ágyon. –

Szellem karjáról letépve

Az egeknek szin-szalagja

Mit fönn a naptól elorzott

Hogy mezül a földnek adja.

Napba látó sas – szemének

- A mely bátorságtól ége –

Tükrébe szált a panaszos

Gerlicének szelidsége. –

Egy átlátszó fehér alma

Gyémánt térde s keble halma.

Viadárnak szüzi ajka

Reszket egy szép gondolatra

És keblének rejtekében

Egy sohaj fakad fel épen

Hogy érzelmét hirül adja.

Oly zajongó szive árja! –

Acél karjait kitárja, -

S hévvel akarna ölelni. - -

De az elfogyó kép semmi!!

A búcsuzó alkonyatban

E hang mitől keble dobban:

„Mentő hősöm feltalálom

Ha rá szál a hajnalálom.”

**

Meotisznak tükörébe

Ragyog az éj csillag képe, -

És csókolgatják a partot

Mint alvó anyát a gyerek,

Kinek keblén álmodni fog –

Kúma folyó s a gyors Terek

Mit elszórt a föld tündére

Tiszta könye édes vére

- Hogy örüljenek a méhek –

Virág bölcsőkben henyélnek.

Alszik a vő, és arája –

Mosolyogván bimbó szája, -

Gömbölyeg karját kitárja,

Hogy kit szeret

A szép fejet

Álmodó szivére zárja.

Hős Viadár nem szunyadhat

Hozzá leng egy szellem alkat. –

Igen az éber Képzetnek

Karjai felé vezetnek

Bájos tulvilági képet

Égi tisztát,- földi szépet. –

És szól önnön nagy lelkéhez

A magától elpirult hős:

„Szivem Kaukaz szirtjéhez

Kötni való, mert nem hős!

Óh szív, hadi mámoromból

Ily korán felostoroztál!

S ide sápadt halál helyett

Vidám lány cselédet hoztál.”

Igy beszélt önnön magához

Megszégyenülten a lélek:

„Gyönge szivem, gerle szivem,

Hogy kitéplek attól félek.

Hadur meg akar gyalázni

A mag-népeknek előtte,

Pedig serlegem az uj bort

Oltárára kiöntötte,

Pedig ménem hó sörényét

Befesté ott áldott vére

S ékes arany dárdát tettem

Az oltárnak szent kövére!

Óh ha vértem tükörébe

Ragyog a lány égő szeme

Elpirul az és befutja

Lapját a rozsda szégyene. –

A nászágyat elkerüli

Dicsőséges harc vihara,

S elrejti a kardot, nyilat

A féltékeny édes ara!!”

Most az éber képzeletnek

Danól éji suttogása:

„Nyisd fel szemedet Viadár!

Tündéremnek van-e mása?

Leányomnak mosolyától

Komor lelked szelidüljön

S a szerelmi koszorútól

Borús homlokod derüljön!”

Vidámkodva szól a bajnok:

„Véres Viadárnak karja,

S elretten a tündér lányka

Ha hogy ölelni akarja.

Nincs leány ki megsimitsa

A portól göndör szakálom;

Ki a vért lemosná rólam

A merész nőt hol találom?

Az én főm a hadi portól

Becsapzott és veritékes - -

Nem szerethet engem a lény,

Az a fehér, az az ékes!”

Most a hűvös holdsugáron

leszáll a fátyolos Álom

S sug az éber Képzelethez:

„Hagyj a hős lelkére szálnom;

Halvány, hideg a te lányod,

Az enyim él, mosolyg, szeret.”

és a Hajnal-álom előtt

Eltünt az éber Képzelet.

**

Büvös titkot sug a szellő

És bele szól édes dala

A szerelmes csalogánynak. –

Közelget a reg hajnala,

Holott homlokán a szirtnek,

Buja repkények teremnek,

Alszik Viadár rajongó

Álmával a szerelemnek.

És fölötte holdsugárból

Születve – egy fényes termet

- A föld elenyészett lánya –

Mint igéré visszatermett.

Mintha liliom tóvizére

Hajlanék a szellő-szárnyon

S gyönyörködnék önmagába –

Kék habok közt – fehér árnyon.

Mint pillangó ringatózik

Az illatos lég körében,

Fél leszálni a tündérke,

Fél, hogy elsülyed a kéjben.

Mert hatalmas a hős lelke

Mint a tenger, szive őrvény;

Megilleti szárny hegyével

A tündér, - ajkához érvén.

Édes mézzel, álom lánccal

Kötve a hős nyelve, karja,

És a tündér ködleplével

Arcát keblét eltakarja.

Majd a szív kéjörvényéből

Kél édes kin nyöszörgése, - -

És a tündér elhanyatlik

A fuldokló lélekzésre.

ébred a hős, vagy cserélte

álmát. Keblén szép tündére.

Szerelmi köny lesz a harmat

Melyet hullat kedvesére.

„Óh ne ölj meg szép szerelmem!

Ne szálj el, oh szánj meg engem,

Vagy ha eltünsz, vidd magaddal

Csókba olvadt égő lelkem!”

És viszonz a föld leánya:

„Én szeretlek! – De a napnak

Sugártőrétől ereim

Vérforrási ki apadnak. - -

Menjünk… menjünk…

Lenge szél!

A kit szül a

Hűvös éj,

Végy szárnyadra kedvesemmel;

A napisten égő szemmel

El ne érjen! – Hol a föld

Sirban is életre költ; -

Ott alann,

Hol a földnek szive van; -

Hol felhólyagzott pofákkal

Szitja a szeleknek őre

Jég hegyeknek tüz-parázsát

És élet párolg belőle; -

Hol fakad az oceán; -

Hol zsugori vén apám

Csillogó lisztből gyuratja

Tésztáját ezüst, aranynak; -

Hol örök fényű tetőkön

Gyémánt, smaragd-erdők vannak,

oda röppents lenge szél!

A kit szült a hűvös éj. - -

Hipp, hopp, ott legyek!!”

Tündér – és hős – ellebeg. –

**

Titkos hajnalszerű világ

Nyilik a föld belsejében;

Az álmok hazug országa

Ez, vagy tán a pokol épen?

A föld ereinek vére

Itt fakad. E titkos műhely

Hol a számtalan erőknek

Létteremtő ura székel.

Ott egy akna tüzparázszsal

Ásit, benn az izzó lángban,

Nagy pofájú gyermekeknek

Hevet szitó csoportja van.

És e fölött roppant vállu,

Mohos mellü óriások

Gránit szirtet hengeritnek

Arany – ezüst olvadásnak. –

Mint a méhek, ugy zsibongnak

Számtalan apró tündérek,

Kik a források erébe

Harmatparányokat mérnek.

Tul ezeken mint megfagyott

Délibábnak ragyogványa

A mező, mely a szivárvány

Elfolyt szineit kitárja.

A liliom mandruckőből

Hajlik opál-tulipánra,

Az ametisz-violának

Topázból van örök szára.

Az ibolya és a jácint

Napsugár nélkül megélnek,

Kővé fagyott szirmaik nem

Engedvén az örök télnek.

A fűnek, fának levele

Smaragd s rajtuk harmat-képen

Ezer gyémánt szemek büvös

Sugára világol szépen.

Itt a mező közepében

Ezüst csarnok tárja széjjel

Szárnyit, - arany oszlopokkal; -

Hol a föld vén ura székel.

Ébren alszik vas trónjában

A föld unalmas királya,

Egy században egyszer mozdult

Üterét maga számlálja.

Szemöldöke ezüst bokor,

Borzas moh a szempillája

Fürtje ezüst nyárerdő és

Sziklacsucs a koronája.

Álmában megrándul ajka:

„Szép leányom! Illatpára!” –

Morog, - kissé nyughatatlan,

Egyetlen leányát várja.

Illatpára nem jön az ég

Leorzott fénysugárival,

S a sötét ür szintelen lesz,

Az ékkövek tüze kihal.

Ám de távol gyémánt fényü

Felleg világit az éjben

S Viadár képe sötétlik

Illatpára hő ölében.

Majd a fellegkép lelippen

Térdén a föld agg urának

És termete el-kiválik

A hatalmas Viadárnak. –

Hogy láthasson a vén zsarnok

Kinyil kövült szempillája

S ott belöl a sötét ürben

Lobban a harag villáma.

„Hát mit keres itt ez ember,

A felvilág gyáva férge?”

És ropog, hogy tappinthasson

Hatalommal – szikla térde.

Megmozdul a föld. Kilobban

A vulkánnak kormos lángja,

Bércek, városok omolnak

Porba, - hogy toppantott lába.

Csak Viadár áll szilárdan.

Bátran néz az agg szemébe,

Félelem nélküli szelid

Engesztelést mutat képe.

„Óh atyám! sikolt esengve

A megrémült Illatpára. –

Méltatlanul haragszol te

Ez ártatlan föld fiára.

Ládd, engemet

 Ő mente meg

Gyilkolván a napsugára.

szeretem

Őt, - miként az életem;

Sőt ha nem szabad szeretni

Élve itt,

Kész vagyok a sirba vágni

Örök-létem élveit” –

Csendesült a föld királya,

Könybe fördik ősz szakála;

Leányát keblére zárva

Álmosan néz Viadárra.

S igy nyög békülten beszéde:

„Csintalan, te, pártolt gyermek!

Ki löl tavaszi lepkéje

Változékony szerelemnek.

Érc-szikla a szülőanyád

S te vagy gyönge Illatpára

Hogy elolvadj a szerelem

Egy epedő mosolyára.

Hős, te mit kivánsz jutalmul,

Mondd nekem:

Hogy  védted a nap lányától

Gyermekem!”

És Viadár oly esengve

Mint a szelid, beteg gyermek,

Szól: „Add nekem boldogságát

Föld ura! a szerelemnek.

Legbecsesebb kincsed kérem:

Hozzám pártolt kis tündérem.”

„Jó, - - tehát

Győzd le az erdők urát, -

Az után

Hódoljon az Oceán, -

S végre, végre,

Szálj csatázni föl az égre.

S ha az egek tündéreit

Harcban megalázni birod,

Öröklétü leányom

Halhatatlan kéjjel birod.

Hősiséged bére

Lesz a föld legszebb tündére”

S lezáródván szempillája

Elaludt a föld királya. - -

**

Kemény szikla asszonyanyját

Illatpára sirva kérdte:

Hol van kebléhez hasonló

Sisakja, pajzsa és vérte?

Bátyját, a Vulkánok őrét,

(Ki volt virgonc tüzes gyerek)

Kérdte: hol van buzogánya,

S nyila, e lángzó fegyverek?

Öccse volt a szélvészeknek

Könnyelmü botor tündére,

Kitől hires tátos lovat,

Szóval „Viharlovat” kére. - -

Hogy rá huholt a sisakra

És a vértre rálehellett

Azon Illatpára képe

Fényes felhőkből kikellett.

S ekkor tűzött barna fátyolt

A sisak magas ormára

És ráölté mindezeket

Az isteni fegyvereket

Kedvese – hős Viadárra. - -

Tombol tüzes patkójával

Viharló már az udvaron

S harci vágynak tüze lángol

Az ifjú szép Viadáron;

S a búcsuzó pillanatban

A reszkető ménre pattan.

**

Költészet teremtő lelke

Óh csókolj meg! ihless engem!

Hogy hősöm (a vihart és a

Természet küzdelmit) zengjem!...

Az erdők ura bozontos,

Torzonborz egy fejedelem,-

Szinmézzel csorog szakálán

A mákonydús virányelem.

Szemléli a párduc, tigris

S oroszlánok viadalát,

Vagy szender közt elhallgatja

A fészkesek örömdalát.

A világon legszebb tündér

Az ő csapodár kedvese, -

A rózsákkal koszorúzott

Tavasz levén szerelmese.

Óh, ha ketten csókolódznak

Elájulnak a nagy kéjben

S bölcsődalt készit a költő –

Csalogány a titkos éjben!

Halántékán leng a virág

Ha ölében szép tündére,

Félre vágott kalpagjáról

Lelóg kedvese füzére.

Néha ébred; - és a tündér,

A csapodár nincs ölében,

Nyögdel bus káromkodással

És elsápad keservében. –

Sinlődik hajh, sárga kórban

És megőszül, - befagy vére

S bög dühében, hogyha gondol,

Hogyha gondol kedvesére! –

Békülésre nyilik karja

Ha ujra meglátogatja

Szép tündére, a kit kisér

Vad galamb s rigók csapatja.

Őszült fürtjei lehulnak

És a csóktól ifiju lesz

És mosolygva és epedve

Sug örökszüz kedveséhez.

Ekkor szagos országában

Elfojt édes lehellete

És körülötte rajongnak

A mézes méh, játszi lepe.

Dévaj szellők enyelgésén

Reszket a lombnak levele

S gerle szivja párja csókját

S kakuk ujong párja fele.

Vagya hold ezüstre festvén

A sötét szirteket, fákat, -

A forrásnál faredv, és a

Fénybogár gyujt kis lámpákat.

Hűs gallyak közt csörtet a vad

Nem forrást keres kinjának

Hanem hivja bökögése

Büszkén bogozott párjának.

Ifjak! lányok! kérlek ekkor

Lépjetek be udvarába

Kéz a kézben, sziv a sziven

S nem lesz járástok hiába.

Viadárt nem csalogatja

A szerelem édes vágya

Kedvesével lágy pázsiton

Dölni az erdőhomályba;

Ő halálos veszedelmet

Lobogtat fel villám kardján,

Messzéről dörög,- nézése

Komor, harcolni akarván.

A rengeteg ura ébred

Fegyverének zörejére

S zúg dühében, felindulván

édes kéjtől aludt vére.

Mozognak immár a lombok

És lebegnek a virágok,

Ugy reszketnek ők, szegénykék! –

Hiszen nincs is bátorságuk.

A parányi dalnokok mind

Meleg fészkükre lapulnak,

Tán a vészben költeményük

Az igazik- aláhulnak,

És míg költött családjukért

Fájos gonddal rettegnének

Szerelmes kis sziveikből

Kifogyott az édes ének.

De nem ugy tön az oroszlán,

Odvából előre lépe

Bögésétől reng a szikla

S felszagol büszkén az égre;

Majd a szirtek keselyüi

Kiterjedt szárnynyal sietnek

Bátran szemébe tekintni

Bár mi vészes ütközetnek,

Gyász-szint ölt a jajgató lég

És szemet huny a dicső nap

Hogy pusztulását ne lássa

A fölnevelt fűnek-fának.

Tátos viharló patkóján

Felörvényzik a meleg por

És nyög a föld a lovagnak

Halált szóró futásakor.

Ekként a mint szerte száguld

Vén szikláin kaukáznak,

Büszke cedrus-koronákon

Lángoló nyilak cikáznak. –

Perzselt avarán a fünek

Szétriadt kigyók szaladnak

S égett talppal égre sir föl

Fájdalma a fene vadnak.

Rövid harc után az ifju

Szép tavasz elkezd zokogni, -

Szertetépett öltöny szárnyát

Alig birja összefogni,

Felszáll zokogva az égbe,

Ott sir mint az árva gyerek

S könyeit visszaragyogja

Tépett füzére - - a berek.

Igy a tavasz: szétszórt hajjal

Elforditja néma búban

Szemét az erdök urától;

S ebben annyi lenéző van!

„Óh Viadár, oh Viadár!

Igy dörög a gyáva zsarnok –

Minő csuffá tettél engem!

Hát ilyen hálás a bajnok!

Hisz ölemben neveltelek

Mint gyermeket, - s ez a hála:

Hogy mint suhoncot a babér

Fája füzérrel kínála?

Hányszor sugtam nagyra vágyó

Szivednek – itt imádságot,

A hol szentségtörő méned

Hadur oltárára hágott!”

Bánattal tekinte a hős

A királyra, s a tündérre:

„Óh engedj meg ifjuságom

Ápolója hű vezére!

Öngyilkossá válsz te hogyha

Elrepül a tavasz tőled

Mert tudod: szerelem nélkül

Puszta rideg sir az élet. –

Ládd: engem is a szerelem

Késztetett a vad csatára, -

Óh engedj meg s ne neheztelj

A szerelmes Viadárra.”

Erdők ura s a szép Tavasz

Elfakadtak itt kacagva

S a kacajtól kifakadt a

Természetnek szülő magva.

Ott egy hervadt rózsa ujlag –

Uj életre kelni nem bir

S kelyhében beteg tündérke

Mintha haldokolna, ugy sir.

Hajlandó könyörre a hős

És a rózsát leszakitja

Méhikét a kinnal zsongót –

Mi a bajod? igy szólitja.

„Hogy ne sirnék,

Hogy ne rínék! –

Rózsám kelyhe

Elszáradott

S nem lelek egy

Csepp harmatot!!”

A megindult Viadárnak

- Mintha csiklándozná szemét

Méhikének légi szárnya –

Szánja a kis tündért, szegényt, -

S a rózsakehelybe ejtett

Gyémánt fényű harmat cseppet.

Vidáman megrázza szárnyát

A tündérke

S köszönetet igy mond érte:

„Jót várj jótéted helyébe,

E rózsát hálám fejébe

Fogadd el, - ha hogy eltépted

Látlak téged.”

Mint parányi légharang a

Dalbeszéd ekkép csendült

- A hős még mulatna vele; …

S elrepüle. –

**

Ül a vizek ura kristály

Palotában- s unja magát,

S minden éjjel átszámlálja

Az ég számtalan csillagát.

Zsugori vén zsarnok! a mit

Vára rejtekébe dugott,

Földi kéznek – érhetlenül

Mind önmagának csillog ott.

Fuj viharló, - - és sörénye

Szétterül sötét lepelként

S rajt Viadár tüzes képpel

A magasból dörge ekként:

„Nyisd fel üvegkapud fösvény

Tengerur! mert buzogányom,

Hogy egyszerre szerteomlik –

Ugy a háztetődre vágom. –

S féltve őrzött gyöngyeidet

Szórom kedvesem ölébe.”

Igy dörög - - s a tükör fényen

Láng közt tün föl sötét képe.

Lova előtt felrobbannak

A siró vizi madarak

S a habok közt vén uroknak

Halálos vészt kiáltanak.

Anya – gődény szárnya alá

Rejti el kisded fiait

S fészkét bús dal közt keresve

Kérdi a tenger habjait.

Igy nyög az ébredt tengerur

Betegen: „fel, fel cselédek!

Élet-halálra a felszint

- Megküzdeni – ellepjétek!”

Gyöngyeit szorgos tündérkék

Tekervényes szelencékbe

Rejtik el – és bepólálják

A szivacsnak rejtekébe.

A nagy tengernek szörnyei

Az elem tükrére usznak. –

A vizet az oriás cet

Fellöki sugár – bajusznak. –

Szájöblét, - százrét – fogakkal

Felnyitja a roppant cápa,  - -

De viharló lába alatt

Süllyednek a hüvös árba.

Megsarkantyúzza Viadár

Lovát – s befutja a tengert

S hol viharló szerterúgott,

Hegyekké dagadt habot vert;

S utána a hullám – mezőn

Lépdegél a sötét halál

Rácsapni a vitorlákra

Ha hogy kincses hajót talál.

Tengerur bőg, és a mélyböl

A ringó fölszinre szálla

El lepvén a vizet kuszált

Haja, bajsza és szakála.

„Vidd el viharlovad, kérlek,

Hős Viadár! –

Kimozdult sarkából a vár!

Jaj nekem, én szegény öreg!

A tüdöm fáj, mellem hörög.

Óh én beteg.

Nem küzdhetek!”

Igaza volt a fukarnak,

Mert kimozdult vizi vára.

S kinosan néztek a rémek

Kik medréből föltünének, -

A szelidült Viadárra.

Ott a borzas Meduza fő,

Tán nem is teremtett állat;

És körötte szétterülten

Látni ezer polip szálat;

E félig holt, félig élő

Szörnyei közt a tengernek

Tövises sül, óriás pók

S lusta teknőcök hevernek.

Viharló hogy szertegázol

Közöttök a rut hinárban

Ni egy parányi tündérke

Jajgatott a ronda sárban! –

Fürtjei közt tenger-tajték, -

Csupa iszap arca, keble!

Viadár lenyult lovárol

És sajnálva fölemelte;

Sár hinárról rút iszaptól

Meg is tisztogatta szépen

S hogy éledjen – melengeté

Szánó szive közelében.

S az – megrázva kisded szárnyát

Oly édes-busan mosolygott,

Mint költő – ki haldokolva

Kér nejétől váló – csókot. –

„Jótéted helyébe jót várj!”

Bucsuzólag ezt rebegte –

S égszin szeméből egy könnyet

Hösünk tenyerére ejte, -

És a hála-könycsep legott

Annak kezén gyöngygyé fagyott.

**

Csöndes az éj. Mezején a

Békeintő tiszta égnek,

Istenek őrszeme gyanánt

Millio tábortüzek égnek,

Orröblei viharlónak

- Horkolván – tüzed okádnak

S gyulnak a hős szemében is

Szikrái a bátorságnak.

Megrázza az eget buzgány –

Csapása hős Viadárnak

S ágyaikból a tündérek

Kendőzetlen kiugrálnak.

Repül a nyíl… ni ni hogy hull,

Hogy száll ott egy csillag tündér!

A kék mezőt befestette

Merre hullott, a piros vér.

„Mért reszkettek, gyáva örsök?”

- Igy szól a jó holdvilága, -

(Pedig az ő sápadt képén

Tünt fel inkább gyávasága)

Kit szerelme vakmerően

Késztet föl a magas égre.-

Sisak fátyla Viadárnak

Fönt magasban lebeg végre –

Előbb is lángostorával

Rohan a hős Viadárra

Göncöl tündér, a ki büszke

Aranyos harc kocsijára

De mit ér az arany kocsi,

Ha a lovak oly szelidek,

Hogy láttára viharlónak

Remegve elszéledének;

S a hős az isteni ostort

Göncöl kezéből kivágá

S az átalakult a földön

Hadintéző Attilává.

Aztán jött a Sárkánycsillag;

Tüzet okád nyitott torka,

De viharló e szörnyet is

Száguldtában eltiporta,

S kirúgván mérges-fogait,

Azok hogy a földre hultak

Kelet ártatlan népei

Mérgétől- hajh, elfajultak!

A nagy medve, kígyó csillag

S a kaszások rendre jöttek

De Viadár csapásitól

Mind önvérükben förödtek.

Ám Hadurnak csillagával

A harc legtovább kitarta,

Míg a kardot, Hadur kardját

Kezeiből kicsavarta:

Hogy átadná Attilának

A bünt irtó hadfiának.

Lett volna itt több zsákmánya.

Amott csillog a Korona

De vágyátóltiltja a hőst

Ősi törvény, népe s hona.

Ott van a Lant, a kit őriz

S megpendit a hir csillaga,

Viadár meghajla mélyen

Hogy előtte elballaga.

Csupán csak a Hattyúőrző

Csillagnak szólt: „szép tündérem!

Te hozz tollat vánkosul, ha

Nászi ágyam nem lesz puha, -

Ez egyet tőled kikérem.”

S a tündér értvén a dolgot,

Intett s pajkosan mosolygott.

A napot sugár palástba

Öltözteték szép leányi

S csarnoka gyémánt kapuját

Nyitják már; - készül kiszálni.

Ámde viharlovat látja

Nyargalozni végtől végig

S Viadárnak fegyverzése

Fölcsendül a heted égig.

Csillagai vérét látván

Könnyet ejt a nap s a holdat

Kárhoztatja: „Tejfel arcu,

Gyáva vezér hord el magad.”

S az elfogyott szégyenében

S azért sir a titkos éjben

Fél a nap is, a nagy isten

Vert hadait ha meglátja,

Fényes hatalma fogyását

Büntetésül rá bocsátja; -

S Hajnalka szép tündéréhez

Igy szól: „szerelmes leányom!

Menj a hőshöz álomból szőtt

Legfényesebb sugár szárnyon.

Minthogy te vagy csillaga a

Szerelemnek,

Szerelembeteg Viadárt

Engeszteld meg.”

Ellejt bübájos mosolylyal

- Hogy szikrázott szellemszárnya –

A szerelmes hajnalcsillag

És rátekint Viadárra.

Kinek pajzsán ragyog képe. - -

S igy fuvolál lágy beszéde:

„Szép hőse a földnek;

Ládd: szerelem

Sugára ragyog fel

Vérteiden.

Óh vesd el e vértet

A nap megadand,

Mindent mire vágyni

A földön alant.”

„Tündére a szerelemnek!

- Válaszolt a hős szeliden –

Én kérem a szép napistent

Hogy a földön melegitsen.

Te tudod hajnali tündér!

Mi késztetett e csatára

A nap-isten istenem, ne

Haragudjék Viadárra.”

Ekkor a hajnali tündér

Oly igézőn rá nevetett!

S egy szálat sugárhajából

Nyájasan a hősre vetett:

„E hajszálat

Vesd az égre

Ha majd szorulsz

Segitségre!

S védelmedre

Leszáll maga

A szerelem

Hű csillaga.”

Szólt – és mint szerelmi képzet

A nap ölébe enyészett.

**

Menyezetes ágyat készit

A menyasszony Illatpára; -

Boldog ő, mert büszke immár

A győzelmes Viadárra.

Égő rubin koszorúkkal

Ezüst az ágy menyezete,

S rá szivárvány-függönyöket

Ezer rétben illesztgete.

Mitől a virágok nyilnak

A legpuhább hajnalpára

A derékalj, - s Hattyú csillag

Gondoskodék vánkosára.

Fodoritott bárány-felhő

Hüvösitő paplankája,

És délibáb-patyolatból

Lepedőt takart alája.

Arany oszlopok közt zajong

Már a násznép az udvaron

Cseng a hárfa, a fuvola

S az üveghangu cimbalom.

De az uj pár nem izleli

Borát a halhatlanságnak,

Ifju szívvel a szerelem

Muló gyönyörére vágynak,

Mit bánnák ők: a nagy világ

Lenne bár egy galambfészek,

Hiszen oly önzetlen a sziv

Midőn szerelmében részeg! - -

Unalmasan peng olyankor

A vőlegény sarkantyúja

Midőn kész már a vetett ágy, -

S rajt a szüznek koszoruja;

Ámde itt nem hervadandó

A tündér-homlok-fűzére, -

Örök szüzesség virági

Viadár szerelmi bére. –

De fájdalom! halandó sziv

Az örök kéjt ki nem állja

S Viadárt az első csókon

Elnyeli a kéj hulláma.

A csóktól felriadt lélek

Kiszállt a hősnek ajkára, -

S álomtündér rózsaláncát

Kötözé fel Viadárra. - -

S midőn ébred, szégyenére, -

Nincs ölében szép tündére;

Az ür sötét, benn semmi zaj,

Csak egy szivet tépő kacaj.

S igy zug a föld agg királya:

„Ha háromszor feltalálja,

Tündér lányom a por fia,

Akkor lehet őt birnia. –

Mire vágyott maga lássa! –

Ez a tündérek szokása;

De háromszor ha fölleli

Tündérré válttan öleli.

**

Sötét diófa erdőben

Busul a hős csendes éjben,

Fáj az ének, melyet éjjel

Danol a bús fülmilével.

„Kidölt a fa mandulástól…

„Elszakadtam a rózsámtól!

„Sárgul arcom mint falevél

„Csalfa leány! mivé tevél! –

Ily formán a hogy énekelt

Viadár a fülmilével

Dalára a hajnal-csillag

Felébred s könyezve kél fel.

A bús ifju a hajszálat

Sugár fürtjéhez kötötte,

S leszálván hozzá a csillag

Mosolygva igy köszöntötte:

„Szomoru hős! fogd meg karom;

Búdat gyógyitni akarom.

Mire a napisten ébred,

Birni fogad szép tündéred.”

Szól - - s elszárnyal

Viadárral. - -

Kelet illatos ormain

A mint szertetekintenek

Kél a nap, fehér vállain

Gyémánt fényü láng köpenyeg: -

S vállain át

Ki kacsingat

Viadárra? –

- Hát biz a szép Illatpára.

Akkor nap ők vendégei

Lönek fényes napistennek

S aztán este lepihenni

A menyasszony-ágyba mennek.

**

Az alvilág vigan ujjong,

Tapsol. De hogy is ne – kérlek!

Látják immár, hogy Viadár

Megjárja egy köz tündérnek.

S ő, ki félig levetkezte

Gyarlóságit az embernek,

Most már nem vesz el a csóknak

Kéjén, mint a gyenge csónak

Hullámin a nagy tengernek.

Félve bár, - de átöleli

Kedvesét, - - és Illatpára

Édes rózsalehét szivja

Mint harmatot nap sugára; - -

Majd hanyatlik - - s ájultan dől

Hattyu csillag vánkosára.

Keresi a hős tündérét

Partján jó Kúma vizének

S az ébredő pacsirtával

Kél ajkán már vigabb ének:

„Nem hittem én, de már hiszem,

Hogy szerelem búra viszen,

Búra viszen, búbánatra,

Ezer gyötrő gondolatra.”

Kéri a hajnal-csillagát,

Esdekelve kéri igy meg:

„Óh tündér! ki szerelemmel

Boldogitod ezt a földet,

Keresd fel tüzes szemeddel

Szép tündérem, - óh keresd fel!”

És viszonz a hajnal-csillag:

„Illatpára nincs az égen,-

De várj kissé, - elsüllyedek

Az Oceán kebelében…

Hah ott van ő, - ott van, - ott van!

De kihozni nincs hatalmam.”

„Végy fel a sugár karokra,

És tégy engem a habokra!”

Ugy lőn. – Már ott ringatózik

Sugár karján a csillagnak,

Hol a habok a kelő nap

Tükre gyanánt felcsillognak;

S ott a gyöngyöt, mit Gyöngyérke

Hálából markába sira,

Beveté a hűs habokba –

E gyöngyöket termő sirba. - -

És Gyöngyérke

A mélyből felszálla érte. –

„Óh szólj kis tündér-leányom!

Kedvesemet hol találom?”

Tündérkert van a vizekben

- Szóltam az – s ott Illatpára

Vár – epedve – Viadárra.”

És eltüntek mind a ketten

A mélységes – mély vizekben.

Ölelkeznek, csókolóznak

Tenger kertjében a párok,

De szól az ifju: „Mondd nekem

Kedvesem! – hogy hol is járok?...

Itt együtt van a világnak

Minden virága, - s  ha nyulnak

Felé ujjaim, - mikint a

Fényes árnyak mind elmulnak.”

- Viszonz a lány – „hát nem tudod,

Kertje ez a nagy tengernek,

A sok folyók minden virág –

Árnyat e kertbe sepernek.” –

Az nap ők itten pihentek, -

Esthajnalra haza mentek.

**

Végső – tünt el Illatpára

Vőlegény-kebén a hősnek,

De ez már átalakulva

Érzé magát félerősnek. –

Kapujánál a barlangnak

Hol csókos gerlék kacagnak

Megáll illatos ligetben

S Hajnal-tündér hozzá lebben; -

De most szép arca szomorú,

Homlok fényén sötét ború,

S szól: „Viadár!

Szép tündéred,

Tőlem most hiába kéred;

Sem az égen nem találom,

Sem a ragyogó hullámon.”

Viadár átszellemült már

Félig a tündér szerelmén,

Felkacag a gerlicével

- Hervadt rózsát szélbe vetvén, -

S vig ének közt felé szárnyal

Méhike a légen által. –

S mint esti szél

Igy döngicsél:

„Ott egy rózsa, te reád vár,

Szakitsd le ifju Viadár;

Ne félj… hiszen nem szurós a…

Minden lányka egy egy rózsa…

Ha letéped – az ily virág

Bizony no, nem haragszikrád…

Nyulj hát hozzá valahára!...

- E rózsaszál Illatpára!”

Viadár köré gyülének

A földön minden tündérek,

S ajkukra tevén ujjokat

Egymásra néznek… mosolygnak.

Viadár a rózsát félve

Leszakitja, - - és keblére

Tüzvén – ah csudák csudája!

- Szive fölött szép tündére!

Szép tündére!!

Most megzendül egy örömdal

Szellő húron, tündér-ajkkal,

Mert tündérré változott már

A vihar lelke Viadár.

Ma is néha, mikint átok

Száll a gabonás határra,

De áldás követi nyomban

És hű neje Illatpára.

Meg se halnak, - most is élnek, -

Ha másutt nem hát, - higyjétek:

Beszédes ajkán a népnek.

Forrás: Bulcsu Károly: Viadár, magyar tündérrege – Pest, 1858.