Alig
harmincéves volt Zola, amidőn mint valami merész konstrukcióval kísérletező,
lázas mérnök, felállítja a húszkötetes „Rougon-Macquart” vastraverzeit,
„mérnöki naplójába” ezerkétszáz személy még elmosódott, nyersen odavetített
profilját skicceli, hogy mire ötvenéves lesz, a francia irodalom élére, a
„Rougon-Macquar”-tek minden egyes tagja érzéseiből, vágyaiból, szenvedélyeiből,
minden természetes és ösztönös megnyilatkozásaiból megépített családi ház a
Balzac építette „Comedie Humaine” monumentális épülete mellé magasodjon.
S
olyan ez a ház, mint a Camp du Mars déli csücskében Párizs fölé emelkedő
Eiffel-torony, amely reális-pontosan végiggondolt mérnöki ábrándból lett a
romantikus Párizs szimbóluma és éppen úgy bővült – az első kötettől a
huszadikig – mint az a kis, házikónak nevezett Szajna-parti bódé, künn
Médanban, amelyhez évről-évre, mint a Rougon-Macquart család épülő háza, hol
egy szoba, hol egy emelet, hol egy torony került. A médani kerti ház állópultja
mellett, a chanteloupi dombok felé kanyarodó Szajnára és a kattogva dübörgő
vonatok sínjeibe kapcsolódó elmélyedéséből törtek fel az alvó, szunnyadó
látomások s a naturalizmus vezére a víz és a sínek romantikus élményeitől soha
sem szabadulva, állópultjánál –l apja, a provencei csatornák – vadvizeket
zsilipekbe szorító tervező mérnöke ugyancsak festetlen, darabos állópultnál
szőtte konstruktív mérnöki elgondolásait – írja meg a „Naná”-t, a „Germinal”-t,
a „Föld”-et. A tizenkilencedik századbeli francia szellemtörténet legjellemzőbb
komponenseiből tör fel ez a nagy oeuvre, amely Flaubert szellemi
aszkétizmusából és Leconta de Lisle parnasszusi művészete elégikusan felsíró
impassibilitéjéből a már-már diadalmaskodó fakó, bágyadt, pesszimisztikus
világszemlélet helyett a valóság, a csúfság, a brutalitás és a közönségesség
világosságával a tudományos objektivitás mezébe öltözött, de a materialista
pozitivizmus új esztétikáját hirdető, szociális jelentőségű naturalizmus előtt
nyit utat.
Zola,
Taine elméletét és Claude Bernard orvostani kísérleti módszereit alkalmazza
regényeire, be akarja bizonyítani, hogyha a kísérleti módszer a fizikai élet
ismereteire vezet, akkor annak a szenvedélyekkel telített értelmi élet
ismeretére is kell vezetni. „Az út csak egy, csak a fokozatok különböznek, a
vegytantól az élettanig, az élettantól az ember – és a társadalomtudományig. S
mindezek végén ott áll a kísérleti regény.”
Zola,
a titáni harcos, a francia forradalom hagyományos őszinteségével és az emberi
gondolkodás racionalizmusával készül az új századra, amelyet a Dreyfus-ügy
kavar fel. Őrjöngés, fanatizmus, gyűlölet és téboly küzdenek meg egymással,
hogy utána az eszme, az idealizmus újjáértékelése induljon el és mire 1902.
szeptember vége ködös délelőttjén hiába kopognak Zola ajtaján, a
széngázmérgezésben elhalt író Párizs irodalmi polgárainak hagyja a még ma is
nyitott kérdést, forradalmár volt-e Zola?
Denise
Leblond-Zola, a nagy francia író gyermektelen házasságát párhuzamosan
végigkísérő szerelmi viszonyából született leánya, F. C. Weiskopf segítségével
és jegyzeteivel írja meg apja életét. A visszaemlékezésekből, a levéltárakból,
a kortársak lejegyzéseiből elénk domborodó Zola, akinek teremtő erejébe, a mai
szociális és forradalmi lendület – érthetően – minden áron bele akar
kapcsolódni, még a weiskopfi kommentálásban sem tud mássá formálódni, mint a
rendíthetetlen igazság kérlelhetetlen harcosává. S ahogy Barbusse, szocialista
állásfoglalású Zola „regényé”-ben (érdekes, hogy az ezret meghaladó
regényfigura megteremtője, milyen vérszegény, doktrinér áporodottságú
regényhősnek bizonyul!) sem tud döntő bizonyítékot adni, szocialista vagy csak
pacifista volt-e Zola, Denise Leblond-Zola sem talál pozitív érvet Zola
forradalmiságához. „A szenny Michelangelója”, ezzel a sok mindent kifejező
prédikátummal megbélyegzett regényíró, aki a századfordulóra írt jegyzeteiben a
templomot, a kaszárnyát, a nagybirtokot pusztulásra szánja, hogy nélkülük
épüljön a XX. század francia köztársasága, azt is meglátja, hogy a jövő a nép
kezében van, de „az eljövő forradalomban nem folyhat vér”. A lelkek forradalma,
az igazság diadala, a munka és a jólét kiteljesedése, megint csak ez, ami, mint
valamennyi alkotásából, leánya életrajzkísérletéből is kikerekedik.
Olyan
roppant emberi komplexumban, mint Zola, tulajdonképpen mindenki megtalálja azt,
amit keres. A látó, kutató szellem az elméletek rongyát magáról lerántó őserőt
látja benne, a mezítelen valóság irodalmának erős oszlopát, nagy lobogását, az
új generáció a természet és az ember egymásrautaltsága, a földből és az
emberből áradó, termő nedvek naturalista-romantikus énekesét, aki az emberi
szenvedélyek hatalmas eposzául szánt regényeiben, a gondolatkövecskék és
művészi csonkok talán finoman zenélő hatását félredobva, örvényeken át keresi
az élet tiszta forrását. S Denise Leblond-Zola megpróbál ehhez az emberi
komplexumhoz úgy közeledni, ahogy valakihez csak vérbeli, lélekbeli kötelékek
jogán lehet hozzáférni. Végigkíséri aixi gyermekkorát, a férfikor deléig tartó
hű barátságát Cézannéhoz, párizsi fantasztikus nyomorát (a manzárdzug ablakán
verebet fogó és sült verebet evő fiatal Zola lehetett-e más, mint a
nincstelenek, az éhezők költője?), féktelen tanulni akarását, hihetetlen
energiájú adatgyűjtését, nemes szolidaritását, szeretetét írótársaival szemben
(Flaubert, Daudet hátba támadják, apró intrikákkal fizetnek rendíthetetlen
jóságáért) s ahol Adéle Rozerotval élt éveit, házasságon kívül született
gyermekeivel eltöltött napjait írja le, ott Zola legnemesebb emberi vonásaira
mutat. Az író és az ember... Zola sohasem tudta ezt a kettőt különválasztani,
nála az írót embersége adta, emberi voltát írói látomása formálta – s hogy
Denise Leblond-Zola is ezen a kettősségen látja Zolát s innen viszi tovább a
legtisztább horizontokig, nobilisan, emelkedetten, mondhatnám lélekemelően
zengi el melódiáját, ami gyermeki alázatos szívéből és az alkotó előtt saruját
megoldó tanítványi szeretetéből fakad.
(Denise
Leblond-Zola: Zola – Malik Verlag, Berlin)
(Forrás: Erdélyi Helikon
VI. évf. 1933. júl.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése