Utassy József: Nyugdíjasok háza

Napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

olykor olyan kurták vagytok,

megmérni két pillanat sok,

néha meg egy nap oly nehéz,

emészteni év is kevés:

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

szürkék, ködösek, álmosak,

deresek, jégvirágosak:

vacog a ház, a kert hóvert,

kötöd a gyapjú pulóvert,

kesztyűt, sapkát, puha sálat

vejednek meg unokádnak;

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

józanok és mámorosak,

virágportól záporosak:

kerted körbe dongó döngi,

méh a kökörcsint köszönti,

ülsz nyugágyadban és nézdelsz,

vidít minden, amit észlelsz,

az is, ahogy valahonnan

két szerelmes darázs loppal

piros pokrócodra pottyan;

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

villámosak, mennydörgősek,

szivárvánnyal viselősek,

s a hirtelen csöndben, mintha

szólongatnának az ősök - - -

napok, napok, öregítők,

elmúláshoz szelídítők,

tudom, nehéz, nagyon nehéz

mellen a fej, ölben a kéz,

nem érdekel már, mi újság,

kihull kezedből az újság,

szemüveged szomorúság,

s míg pilládra száll a szender,

mormolgatod magad elé:

istenem, mi is az ember,

istenem, mi is az ember! -

áldott, ki magában beszél,

zenél neki a kert, zenél,

megpecsételni a múltat

köré piros lombok hullnak:

de boldog is, jaj, aki él!

ül a szomorúfűz alatt,

zizegteti haját a szél,

zizegteti haját a szél.

(Forrás: Alföld 47. évf. 12. sz. (1996. dec.)