A spanyol művészet
világirodalmi jelentőségű barokk drámaszerzője, még ha ez a ma már szinte
senkitől nem vitatott rang nem is jár együtt a színpad világában is érvényre
jutó tartós hatással. Ősei előkelő spanyol nemesurak voltak. Iskoláit
szülővárosa, Madrid jezsuita kollégiumában, majd Salamanca egyetemén végezte.
Előbb katonai pályára lépett, tiszti rangban külföldi – talán flandriai és
itáliai – hadjáratokban vett részt, harcolt francia seregek és katalán felkelők
ellen, mindig feltétlen hűséggel királya
udvarán. Közben szentté avatások alkalmából megrendezett költői versenyeken
szerepelt rámáival, méghozzá sikeresen. Udvari költő lett, s 1636-an érdemeinek
elismerésérül IV. Fülöp király a Santiago-rend lovagjává ütötte. 1651-ben pappá
szentelték, s élete végéig a király tiszteletbeli káplánja címet viselte.
Lope de Vega
halálától, a harmincas évek közepétől ő volt a legünnepeltebb spanyol drámaíró,
az udvar mozgalmas színházi életének irányítója. Legalább 200 világi és
vallásos színjátékot írt; a királyi hatalom hanyatlása és az udvari kultúra
ezzel egyidejű nagy felvirágzása, az „aranyszázad”idején egyszerre volt udvari
ember és a legnépszerűbb színműíró.
Életműve tengelyében
több mint 120 világi comedia (köztük
egy sor kalandos cselekményű „köpenyes-kardos” dráma, „capa y espada”-comedia)
és mintegy 80 egyházi-vallásos színjáték („auto sacramental”,
misztériumjátékszerű, a katolikus ellenreformáció szellemében fogant „szent
cselekmény”) áll. Visszatérő témái a vallásos hitvilág válsága és
megszilárdulása, rendi és lovagi
becsület megsértése és konfliktusok legyőzésén át vezető helyreállítása.
Formavilágára jellemző a közönség látványigényének kielégítése, az operaszerű
pátosz a cselekményszövésben, a színpadias dikció. A teatralitás azonban itt
nem csupán külsőséges dramaturgiai fogás, hanem egyszersmind mély világnézeti
meggyőződés is. Az 1635-ben írt A nagy
világszínház bizonyos értelemben a calderóni drámafelfogás lényegét tárja
fel. minden e világi emberi cselekvés csak szerepjáték a nagy világdrámában,
abban az élet-színjátékban, amelynek szerzője-költője maga az Isten.
Ebben a félig
teológiai, félig esztétikai keretben érthető meg az életmű csúcsának tekintett,
négyes trocheusokban írt Az élet álom
(1635; magyarra legutóbb Jékely Zoltán fordított 1967-ben) szimbolikus
jelentése. Eszerint az emberi élet önmagában értelmezhetetlen, feloldhatatlan
talány. Az ember sohasem tudhatja pontosan, hogy mi valóság és mi megtévesztő
káprázat. Ennek a felismerése teremti meg a drámai hős jellemfejlődésének
lehetőségét is; így válik a „természetes” emberből küldetésének tudatára, igazi
emberségére ébredt bölcs. A szimbolikus jellegű költő tandráma egyébként az
egész Európát bejárt Barlám és Jozafát-legendának a spanyol barokk színpadon is
kedvelt motívumait költi át.
