Létay Lajos (1920-2007) versei

 
ARS POETICA
EGY KUKORICASZÁR MELLETT

Már a pipacs is elsötétült,
a szarkaláb mélyebbé kékült,
borzong a tarló, derekára
lila takarót vet a pára.

Az útifű  porba kushadt,
a bogarak már rég alusznak,
a szederinda átkarolja
az ösvényt, mintha bátyja volna.

Mindenki hallgat s mentül összébb
bujna, hogy útjába ne essék
a jegenye-korbácsos éjnek,
még a tücskök se citerélnek.

Csupán egy árva kóró áll még
a szántás szélén, árva árnyék;
kardjával az eget csapkodja, -
őrült vitéz, semmik bolondja!

Vagy őr talán, ki messze kémlel,
birkózik a betörő széllel,
védi a holtra-fáradt csendet,
azokat, akik lenn pihennek?

Mit példáz neked ez a keshedt
kóró, jó sorsot vagy kegyetlent?
Mire oktat? Állj mellé, hátha
benne találsz igazi társra.

Ládd, épp akkora, hogy feléred,
mintha együtt nőtt volna véled,
csak te valahogy fényesebbre
formálódtál s ő keszegebbre.

De gyökereid – bár lazulnak, -
neked is le, a földbe nyúlnak,
erőd onnan jő és kóródat
csak ékesiti a futóbab!

Úgy akadt reád: észrevétlen,
lopakodva, s most – hálaképen
mert nem kergetted le a sárba,
versed végére száll virága.

Így védi az erő a szépet,
a jó fegyver a vitézséget,
olyanok ők, akár hű társak,
kik a romlásban összeálltak.

Mért is dobnád le? Például itt a
dús kukorica cső mutatja:
bár a földet szívta magába,
mégse érzik rajta a trágya!

S bár fényben fürdött egész nyáron
s hagyta, hogy az illat rászálljon,
nem korcsosult el s kedves, tiszta
lisztjéből málé lesz, puliszka.

Csak jobbízű tán, mintha sohsem
állott volna a napsütésen.
Azért még tarthat ő a néppel,
a meredtszemű szegénységgel,

a pipaccsal, a szarkalábbal,
a vonagló szederindával,
azokkal, akik most a porban
feküsznek, a gyilkos nyomorban

és rettegik az éjszakákat,
mert hátha rosszabb lesz a másnap,
amire majdan felriadnak,
ha nyílik fenn az égi ablak…

Ezeket vésd jól a szivedbe,
szavad erejében is zengje
a szépséget, a tisztaságot,
az emberséget, barátságot.

Ha szólsz, csak úgy szólj: aki hallja,
ne rémüljön, int vad zsivajra,
hallott elég vásárt idáig,
füle csendesebb hangra vágyik.

Ne csörömpölj hát. Túl szelíd vagy,
hogy perlekedhetnél, ha szidnak,
hagyd azokra, kik jobban értik:
a békesség az igaz érték!
*
Éjszaka volt, mikor e versnek
első során elénekelted
s lám, kék az ég, akár a tintád, -
folytassák tovább a pacsirták.

TANÁCS

Így lehetsz bölcs: nézd a vizet,
 a villanó halat,
míg arcodon tovazizeg
a síkos pillanat.

Egy szót se szólj, rácsok között
topog úgyis szavad,
tengerek mélyét tükrözöd, -
elárulnád magad?

Rádtekerődznek napjaid,
mint undok békanyál;
vajon ki nyújtja karjait,
hogyha kiáltanál?

Csak dűlj a korlátra, ne félj,
megértnek a halak,
elúsznak majd a szívedért,
megvilágítanak.

AKÁR A LIDÉRC

Utoljára a Vén Mészárost
ijesztették itt a lidércek.
Régen volt, elhajíthatod
a követ, csontosulhat térded.

Mehetsz a Köz felé is bátran,
a nagy kertek fehér kutyáit
elvitte a sintér. Foguk
maholnap virágmaggá válik.

Szelidül a falu, nem mordul
rád, nem int meg, fülön se fog már:
mérge, mint ázott kismadár,
sírdogál a diófa lombján.

Ha félsz, csupán magadtól félhetsz,
hisz úgy keringsz ezen a tájon,
akár a lidérc: nem marad
utánad egy levélnyi lábnyom.

Forrás: Termés. Tavasz. Kolozsvár 1944. 1. szám