Egy csallóközi faluban él, közel a harminchoz. Ez a második verskötete. Falun él, de a falu sem jelent számára menekülést, mint a meghalt bogdányi Mihályi Ödönnél és falusi életét nem szépíti idilli bukolikává, amint azt Bartalis János cselekszi az alsókosályi remetelakban. Morvay Gyula tanító… És jól tudjuk: Gárdonyi Géza tanító úr faluja menthetetlenül elmerült a zajló világválságban. „Negyedhold föld: zsellércsalád temetője, zsellérek egész birodalma”, így adja valóhűen Morvay a magyar falu keresztmetszetét. Ami aztán a pocsolyavízben, az összeroskadt kerítések között, összedőlt ólaknál, rogyadozó gerendák alatt, bablé-szegénységben történik, mindabból Morvay nem csinál zsellérromantikát, ami ma oly divatos némelyik költőnknél. Neki a paraszt nem korszer dekorum, nem etnográfiai úton érkezett el a paraszthoz. Ő zsellérek között, zsellérektől született és középiskolái után visszament közéjük zsellérek gyermekeit tanítani. – A körülvevő természettel nem bíbelődik, tavasz-nyár-ősz-tél őbenne észrevétlenül múlnak el, ő csak egy lépést lát maga előtt folyton megismétlődni: a lesoványodott, piszkos-rongyos zsellérgyerekek seregét, akiknek mélyen beesett szeméből a falu szörnyű nyomora vádolóan ég. A zsellérközösség költője. Vállalja a harcot véreiért, bármilyen vigasztalan világ is az, hol „konok álmunk is döglött hat unokákig előre”… Hogy részt vehessen ebben a harcban, úgy gondolja hogy minden „fölöslegeset”, el kell takarítania magából: bort, nőt, halált, víziókat és lila keringéseket…
Semmi ellágyulás és semmi hullás!
Biztos és kegyetlen kitartással a vonal mentén,
mint két ökör szánt halálhollók közepette is.
És mikor kiszórt magából így minden „szép nehézségeket”, „kösöntyűket” és „mézsűrű szavakat”, amikor elvégezte ezt a kegyetlen, fakír-öncsonkítást, valóban a barikádharcost látjuk magunk előtt, - közeli rokonát a plakátízű, hivatalos pártköltőnek. Ama Hazaffyakhoz hasonlatos Osztályffy Veray Jánosok, a művészi alkotásra képtelen pártköltők szokták csinálni ezt az öncsonkító verselést – teljesen téves páresztétikai receptek szerint! – Hogy Morvay Gyula mégsem esett ebbe a végzetes hibába és hogy mégsem égetett ki magából minden színt, az receptnél, platform-utasításnál erősebb lírai tehetségének köszönhető, ami ha vékony erekben is, már örvendetesen megmutatkozik az új kötetben. (A Didergő Vágyódás-ciklusban és még néhány versben…)
Morvay Gyulát úgy mértem meg magamnak első kötete után (Forróra fülledt a talaj), hogy nyelvezete rögös, verselése nehézkes, dikciója kínosan szűk horizontú és egyhúrú költészet ez, ami az örökös égverdesésben, földcibálásban s manifesztum-szerű zsellérébresztésben egyszer csak elapad, megrekken, friss eredetiségét és így hatását is elveszti, akár a nagy lendülettel indult Földes Sándor…
Ilyen veretű költeményeket találunk még az új kötetben is. 3-4 versén megérezhető az is, hogy írása közben a szavalókórusra gondolt, belekomponálta a pódiumot is. (Tipikus kórusversek; Tavasz felé lesz, Fotomontázs 1932, Végzések között, Fiatal zsellér szava.) – Nem könnyű lendület sodorja benne a gondolatokat. Küzd-küzd az anyaggal, a formával is, türelmetlenül aztán abbahagy minden kísérletet és ilyenkor darabosan, nyersen szólal meg. Ami még jobbik eset, mert legalább nem zsúfolja rakásra a mesterkélt jelzőket. („félek mélyreroskadt, feketevilágú, szomorú-szerhacsurgású kertaljaitokból”) és nem szerkeszti meg annyira bántó nyelvhibákkal mondatait és szóösszetételeit, amikkel aztán eleve agyonüt minden hatást…
Legőszintébb, legtisztább hangját azokban a verseiben találom meg, amelyekben fiatal asszonyával vállalt sorsközösségéről beszél. A Didergő Vágyódás ciklust (Késett vigasztalás ne légy, Bajlódunk az élettel, Ajándék ugarról, Gyermekemnek?, Megtaláltam a szívem, Tartsd meg a szívemet, Szomorú szavam veled, Didergő vágyódás) tartom a Morvay-költészet legmélyebb és legérettebb műveinek. (Ide sorolom még: Egy percre hazaléptem, Valami elveszett a helyéről, A hídon elaludt egy lámpa, Temetés januárban, Ablakom előtt.)
Ahogy a vállalt nehéz harcban megtalálja Kedvesét, úgy kezd színesedni és elmélyülni költői hangja. A saját belső primér hangja! Ezt maga is bevallja:
Felmutatom megtalált szívemet.
Nincs vele bajom.
Ugy zuhol ez tovább is szegények sorsáért,
mint eleddig,
csupán más hangja is van: friss, elsődleges,
ez neked szól.
Az örökösen dühös vagdalkozások közben, jólesik az olvasónak, de a harcosnak is elérkezni a pihentető szépségekhez:
lásd meg, hogy minden zöldül,
lásd, fiatal vagy, halálkáré se gördül,
lásd meg, sorsunk ajtaja zördül,
takargatlak, hogy éljél,
takargatlak, mint csillagos éjfél
takargatja, ha fúj rabló szél
Boldog öröm rátalálni a sivárságban az ilyen tisztásra:
Sokasítsd vágyainkat,
legyünk tiszták,
bízástól duzzadtak, mint
a virágos rét.
- - - - - .
Hallod, hogy zeng a levegő?
Hogy habzik csókunk sistergése?
Minden napok veszejtő harcaiban egyre ritkábbak lesznek ezek a tisztás helyek, úgy élik közös életüket, mint két szélverte ember:
Nem vagyunk magunké, néha aztán
mennyire örülünk, hogy ujra és ujra
megtaláljuk egymást!
Minek sietnél mellém?
Mostanában találtam meg magamat
és elég gondom van: meg kell magamat mutatni azoknak,
aki még nem ismernek
Ne gyere, minek?
- - - - - - -
Az éhes szájak megeszik előled márciusa kék levegőt is. Miben fogsz játszani?
Ó, mennyien vannak!
Visszatuszkoltak a keserű nem-kivánásba:
ne gyere, mert bánat borulna ránk.
Ezek a sorok valóságos, átfogó emberi problémákat jeleznek és szuggesztivitásuk éppen ezért erősebb, mint az előbb hibáztatott versekben. Nem polgári megrekedés ez, amivel majd megbélyegzik őt ezért a pártesztéták. Idézek még egy verset, az „Ablakom előtt” címűt: benne kavarog az egész mai valóság. E vers néhány sora:
Ennyi és ennyi millió éhenhalt,
Kínában a hörgő katona haldoklását rádióba fogták,
mint drága bort a pohárba, hogy el ne folyjon.
Emberek és idők jeleznek.
Morvay itt nem hallgatott a propaganda-irányelvekre, nem alkalmazkodott a szigorú recepthez, hanem egyes-egyedül mélységes ösztönössége működött belső élményekre támaszkodva művész készséggel.
Hiszek Morvay Gyula vallomásában, hogy megtalálta magát. És ha a megtalált utakon megy tovább, költészete szétsugárzóbb, áthatolóbb erő lesz a tömegek számára.
VASS LÁSZLÓ
Forrás: Magyar Írás II. évf. 4. szám 1933. április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése