SZAPPHÓ: Úgy tünik nékem...

Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel

egy a férfiú, aki szemben ülhet

véled és édes szavadat közelről

hallja, hogyan szól,

s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől

felszökik mellem közepén a szívem;

hisz ha látlak s bár kis időre, hangot

nem tud a nyelvem

adni, megtörvén elakad, s a könnyű

tűz egész bőröm befutossa végig

nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván

zúg a fülem már.

És veríték önt el, egész valómban

reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,

s mint ki végéhez közelít, olyannak

látszom, Agallisz.

Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...

(Ford.: Devecseri Gábor)

Kortárak és kései utódok egyaránt tisztelettel adóztak annak a költőnőnek, akinek érzelemvilágáról, személyiségéről – saját versei alapján – csaknem mindent tudunk, életéről azonban vajmi keveset. Még nevét sem biztosan: ő maga ugyanis Pszapphónak nevezi magát verseiben, de költőbarátja, Alkaiosz már a számunkra ismerős Szapphó formában szólítja meg őt. A források külsejét illetően is ellentmondóak: míg egy papirusztöredék csúnyának, sötét arcúnak és alacsony termetűnek írja le, addig Alkaiosz, a személyes ismerős „ibolyafürtű, szent, édes mosolyú Szapphónak” mondja. Meglehet, Alkaioszt már a költői személyiség vonzása befolyásolta.

De milyennek ábrázolja magát Szapphó a versekben? Erre a kérdésre az elemzésül választott vers adja a legjobb választ.

Ez pedig szerelmes vers, akárki láthatja. De mily különös! Háromszereplős vers, a szokványos szerelmi háromszöggel: az imádott lény valaki más társaságában boldog, és emiatt a versíró én kesereg. Szokványos? Dehogy. Nem mindegy már a szerelmi háromszöget alkotók egymáshoz való viszonya sem. Nő írja – nőnek, és férfit irigyel benne, aki a szeretett nő közelében lehet. A szerelmi érzés eme furcsaságára térjünk rá később, már a vers ismeretében, ha már sorról sorra kipuhatoltuk, miként elevenedik meg ez az érzés a költeményben.

A vers elején a vetélytárs személyére fordítja figyelmünket a költő: isteni magaslatokba emeli őt, bár semmi különösen nem tudtunk meg a rejtélyes férfiról. Személye teljesen homályban marad, az isteni magaslatokra nem saját tulajdonságai révén kerül fel, hanem pusztán annak a boldogságnak a révén, amit a kedves közelléte okoz. Hamar le is siklik róla a költőnő pillantása, és rávetül a kedvesre, hogy részletezze: milyen és hányféle élménnyel ajándékozza meg a vele társalkodót. Megtudjuk, hogy édeshangú, hogy csábítóan nevet, de semmi többet. Nem áradozik Szapphó sem szépségéről, sem jóságáról; nem szerzünk tudomást sem külső, sem belső erényeiről. Ő sem érdekes a vers szempontjából. És ha egy szeretett lény nem fontos egy szerelmes versben, akkor ki? A szerelmi háromszög harmadik tagja, az idillt néző (vagy elképzelő, hiszen egyetlen konkrét utalás sincs arra, hogy valós jelenetről van szó), a lírai én. Arra figyel csupán, hogy ő miképpen éli meg ezt a fájdalmas-édes élményt. Pontos biológiai leírását kapjuk annak, hogyan hat egy lelki élmény a testre: szívdobogást érez, elnémul, megbénul a nyelve, elhomályosul a tekintete, zúg a füle, veríték önti el, remegni kezd, elsápad, mint a haldokló. Ki nem észlelte volna még ugyanezeket a tüneteket önmagán? Bármilyen izgalom ér bennünket, ugyanígy válaszol testünk a lelki ingerre. Hibátlanul pontos a leírás, és éppen, mert mindnyájunkra jellemző, megkérdezhetjük: mi ebben az érdekes? Éppen az, hogy először írja le valaki a világlírában a szerelmi élmény okozta biológiai reakciókat, elsőként figyel valaki önmagára, a költői szubjektumra.

Az önmegfigyelés szigorúan a lelkiállapot okozta testi elváltozásokra korlátozódik. Nem tudunk meg belőle semmit a költőnő külsejéről sem, mint ahogy nem kaptunk képet sem az irigyelt vetélytársról, sem az imádott leányról. A költőnő számára a személyiség egésze, emberi lényege a fontos, nem a külsőségek. Talán ezért történhetett az is, hogy a források külsejét illetően ellentmondásosak. Ez a sajátos élveboncolás az első irodalmi önmegfigyelés, az első olyan költői leírás, amely nem megszólító formában rólad vagy elbeszélő formában róla szól, hanem tárgyilagosan objektív elemzését adja a lehető legszubjektívabb énállapotnak. Az első vers a világirodalomban, amely a költőt méltatja figyelemre a költemény tárgya helyett. A vers tartalmi újszerűsége, felbecsülhetetlen értékű sajátossága ebben rejlik.

A szerelmi érzés jellege a másik fő sajátossága a műnek. Nő írja nőnek, aki férfival van: a helyzet egyértelműen leszbikus és biszexuális kapcsolatra utal. A prűd utókor megpróbálta félreértelmezni a verset, a perverzitásokon csámcsogók pedig élvetegen taglalták minden részletét. A valóság – mint oly sokszor – a két véglet között van. Az antik görögök életében mind a homoszexualitás, mind a biszexualitás megszokott volt. Ennek feltehető magyarázata abban rejlik, hogy más-más életmódot folytattak a férfiak és a nők, ugyanis mindkét nem képviselői az azonos nemű társakkal voltak összezárva. Gondoljunk a sokszor évtizedekig tartó katonáskodásokra, amikor a férfiak ritkán jutottak nőhöz; gondoljunk arra, hogy a nők még az athéni demokrácia fénykorában sem vehettek részt a politikában, és távol tartották őket a nyilvános helyektől is. Végül gondoljunk a nemek szerint megoszló kultuszokra, amelyekből a másik nem képviselőit kizárták. Ilyen sajátosan női kultusza volt Hérának és főként Aphroditénak Leszboszon.

Kultikus közösségben élt Szapphó a maga köré gyűjtött leányokkal, akiket a közösen végzett szertartásokon túl a női lét legfontosabb dolgaira tanított: énekelni, táncolni, kézimunkázni. „Most pedig szép dalt dalolok, vidámabb lesz talán ettől valamennyi társnőm” – mondja 160. töredékében. Meghitt lelki közösség alakult ki ezekben a kultikus-nevelési csoportokban, ahol a létfontosságú problémákon túl a jellegzetesen női apróságok is mindennaposak: a 98. töredék például egy „divattanácsadásról” tudósít. Tanítványai nemcsak Leszboszból érkeztek, hanem Ióniából is sereglettek hozzá. Verseit túlnyomó többségben ezekhez a lányokhoz írja, többeket közülük név szerint is említ: a leggyakrabban Atthiszt. De néven nevezi más tanulóközösségek vezetőnőit is, akiket féltékeny dühvel gúnyol: Gorgót és Andromédát. Már az attikai komédiaíróktól származik a torzkép Szapphóról, a tanítványaira és tanárnő társaira egyaránt gyűlölködő szörnyetegről, akinek homoszexualitását megbocsátják – nem is megbocsátják: természetesnek tartják, miként Platónét, Szókratészét, Alkibiadészét -, és inkább férfifaló kéjnőt formáltak belőle.

Feltehetőleg a komédia berkeiből származik az a legenda is, amely szerint Szapphó szerelmes volt egy Phaón nevű révészbe, aki elutasította őt, ezért a költőnő a leukaszi szirtről a tengerbe vetette magát. A férfiért magát megölő asszony alakját vette át Ovidius a görögöktől, és állította be a Hősnők sorába, neki tulajdonítva a 15. fiktív levelet. Ez a költőnő lényéből már mit sem sejtető kép élt évszázadok során a köztudatban, hiszen Ovidius művei fennmaradtak, Szapphóét pedig csak Bizáncban olvasták görögül, a 12. századig. Ezzel párhuzamosan élt azonban Catullus átköltésének köszönhetően az igazi Szapphó képzete is: a római költő éppen elemzett versünket, a legjellegzetesebb Szapphó-sorokat fordította le latinra. Átköltésében „valódi” szerelmes verssé vált: férfi írta nőnek, férfiszenvedéllyel és – Szaphó szavaival. Catullus meglátta a versben az elsőt és egyedülvalót, megérezte, milyen lehetőséget rejt magában a költői szubjektum előtérbe helyezése. A római férfi költő átvette a témát és a szenvedély hevét, de átvette a vers formáját is. Azt a versformát, amelyest – minthogy bizonyítani nem is lehet, hogy Szapphó találta fel, de a ránk hagyományozott versanyagban ő használta először és a legtöbbször – róla neveztek el.

A szapphói strófa az aiol nyelvű költészet formáinak egyike, azé az aiol költészeté, amely a görög időmértékes verselésen belül egy elkülönülő verstípust hozott létre: a nem lábakból-ütemekből építkező, hanem aiol kólonokból álló strófaverset. Évszázadok verstani babonája, rossz beidegződése besorolta az aiol formákat is a homogénnek tekintett antik típusú időmértékes verselésbe, holott sajátos felépítésükkel különálló rendszer alkotnak. Az aiol verselés lényege, hogy a strófák sorait nem szabad lábakra szabdalni, mert így sorozatosan ismétlődő ritmusegységeket nem találunk bennük, a sorok egészükben ismétlődnek a strófán belül, a versegészen belül pedig a strófák ismétlődnek. Erre a versalkotó elvre azért szükséges felhívni a figyelmet, mert a másként értelmezés, a lábakra bontás félreértésekre adhat lehetőséget.

Eredeti formájában a szapphói strófa háromsoros volt: kélt tizenegy szótagos ún. szapphói sorból és egy ún. szapphói tizenhat szótagos sorból állt. Képlete ez volt (az x a közömbös szótagot, a // a sormetszetet jelöli):

- υ – x // - υ υ – υ – x

- υ – x // - υ υ – υ – x

- υ – x // - υ υ – υ – x // - υ υ - x

A négy sorra tagolás későbbi fejlemény csupán. Ha tudomásul vesszük a strófa eredeti formáját, a háromsoros képletet, úgy nem tűnik szabadosságnak, a költő zsenialitásával menthető poetica licentiának az a tény, hogy Szapphónál a hosszú sor utolsó egysége előtt gyakran nincs szóvég, a hosszú sort egybefüggő szövegként írta, így nem meghökkentő szóátvágásokat hozott létre évszázadokkal (vagy évezredekkel) a szóátvágás divatja előtt, hanem szabályosan írta saját formáját, amit mi rosszul ismertünk.

Az eredeti görög szöveg első szakasza az eredeti tagolásban, fonetikusan átírva ugyanis így hangzik:

Phainetai moi kélnosz iszosz theoiszin

emmen ónér, hottisz enántiosz toi

iszdanei kai plászion ádü phóneuszasz hüpakúei

Míg a későbbi tagolást alapul véve így módosul:

Phainetai moi kénosz iszosz theoiszin

emmen ónér, hottisz enántiosz toi

iszdanei kai plászion ádü phóneu-

szasz hüpakúei

A fordítók ennek a tévesen szóátvágásnak minősített jelenségnek a merészségét nem is vállalják, nem vállalta már Catullus sem híres 51. carmenjében:

Ille mi par esse deo videtur,

Ille, si fas est, superare divos,

Qui sedens adversus identidem te

Spectat et audit

És nem vállalja az eredeti Szapphó-verset, valamint az utánérző Catullus-költeményt egyaránt lefordító Devecseri Gábor sem.

Szapphó 31. vers:

Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel

egy a férfiú, aki szemben ülhet

véled és édes szavadat közelről

hallja, hogyan szól,

Catullus 51. carmen:

Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel

egy, s ha nem bűn mondani. náluk is több

az, ki szemben ül veled, egyre lát és

hallja a hangod.

A strófa háromsoros tagolásával egybemarad a félbevágott szó, de ez mit sem von le Szapphó költői nagyságából. Nem a szóátvágás merészsége teszi naggyá, hanem azok a gondolatmenet lényegét, a költőnő szerkesztésmódját, a költői nagyítólencse irányváltását visszaadó megoldások, amelyek azonban – sajnos – szintén elkerülték a fordítók figyelmét.

Miről is van szó? A költőnő először az ellenfélről, a harmadik személyről beszél, így is kezdi a verset: Phainetai moi – Úgy tünik nékem (az a férfi). A távcső a szeretett, második személyben megszólított lényre fordul, majd onnan átvándorol és kiköt a költői szubjektumon. A gondolatmenetre, a figyelem vándorlására nyelvi eszközzel és szerkezeti elemmel is felhívja a figyelmet Szapphó: a helyzetdal lezárásában, a háromszögű látkép végén variált anafora (variált ismétlés) található. egy ige harmadik személyű alakját (ő, a férfi) felváltja az egyes szám első személy (költői én). Lássuk az utolsó szakaszt:

ekade m’ idrósz kakheetai, tromosz de

paiszan agrei, khlórotera de poiász

emmi, tethnakén d’ eligó pideuész, phainom...

A töredékes sor végén a phainom... alak a phainomai alak befejezetlen formája, jelentése: úgy látszom, úgy tünök. A sort a fordítók tetszőlegesen egészítik ki, Devecseri meghagyja a csonkult igealakot, és az Agallisz nevet állítja mellé. Én kiegészíteném a teljes igealakra, és Atthisz nevét tenném a sor végére, hiszen az ő neve fordul elő a legtöbbször a költőnő verseiben (49., 90., 94., 96., 131. töredékek).

A háromsoros strófatagolást kétezer év múltán nem lehet visszaállítani, hiszen a kétezer éves költői hagyomány a négysoros strófát kanonizálta. Ám megvalósítható a harmadik sor két sorra törése egy szóátvágással, ezzel jelezzük: a kélt sor eredetileg egybe tartozott, köztük nem volt sem szünet, sem szóvég. Az első strófa ennek megfelelően így hangozhatnék:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekhez

mérhető a férfi, ki véled ülhet

szemben és hallhatja közelben édes-

hangú beszéded

És megvalósítható a költőnő által létrehozott keret is az igealak anaforás visszavételével, az igerag megváltoztatásával:

majd verejték öntözi testem, elfog

minden ízemben remegés. A fűnél

sápadóbbnak, s mint aki halni készül,

úgy tünök, Atthisz.

Az igealakok keretezte vers nem itt zárul. egy vagy több következő strófát sejtet a csonkán maradt szakasz első sora. Ám így, töredékes voltában is teljes a vers, éppen a fő gondolat, a szerelmi érzés biológiai leírása és a költői én fókuszba helyezése révén. Nem tudni, miképpen folytatódott a fájdalmasan bölcs belenyugvással kezdődő következő strófa. „Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...” – mondja kicsit akadozottan Devecseri, holott a görög szöveg simán, zökkenőmentesen folyik, valahogy így: „Mégis el kell tűrni, ha egyszer így van...”

Talán nem is árt ennek a versnek a töredékes fennmaradást. A költőnő a lényegien újat a megmaradt részben adta. A Pszeudo-Longinosz néven ismert szerző, akinek esztétikai munkája, A fenségesről az ókori elméleti irodalom egyik kiemelkedő teljesítménye, és akinek művében az elemzett Szapphó-vers fennmaradt, talán nem véletlenül vette át eddig a szöveget. De ezek csak találgatások. A vers nagyszerűségét – töredékes voltában is – nemcsak az ókoriak (Catullus és az elméletírók) érezték át, hanem az egész európai utókor. A szapphói strófát minden nép irodalmában megtaláljuk, természetesen az adott nyelv prozódiai lehetőségeihez igazítva. A magyar műfordítás-irodalomban egymással versengve keletkeztek a fordítások, eddig 23 jelent meg nyomtatásban, köztük Kölcseyé, Adyé, Kerényi Károlyé, Trencsényi-Waldapfel Imréé. Minden fordításnak megvan a maga szépsége, mindegyikben vannak olyan részletek, amelyek jobbak a többinél. Az eredeti tökélyéhez azonban egyik sem ér fel: az egyszerű, sallangtalan leírás döbbenetes ereje, újszerűsége megismételhetetlen.

SZEPES ERIKA

SZAPPHÓ (i. e. 625 k. – i. e. 586 k.) ógörög költőnő. Életrajzi adatai helyett „csak” rendkívüli sikereiről tudunk. Pénzt vertek arcmásával, kilenc verseskönyvét az egész ókor csodálta. A későbbi századoknak csupán 192 verstöredéke maradt meg a halálról, szépségről és szerelemről, próbára téve a műfordítók egész seregét.

(Forrás: 100 nagyon fontos vers 9-14. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)