Reviczky Gyula: Számlálgatom

Számlálgatom, találgatom,

Hogy hány hetem vagy hány napom

Van hátra még...

Irgalmas ég,

Esdek, ne légy fukar nagyon.

Ó, hányszor hívtam a halált,

Mihelyt a kedvem búsra vált.

De most, hogy itt

Ólálkodik,

Nem érzek mást, mint borzadályt.

Meghaljak?... Ó, ne még, ne még,

Agyam még eszme-tűzben ég.

Forró szivem

Jobban pihen

A napon: ó, a sír setét.

Vágy még hevít, kedv még emel,

Ó, még sok dalt nem zengtem el.

S eszméimet

Mind a hideg,

Sötét koporsó nyelje el?

Toldjad meg hát, kegyelmes ég,

A csüggedt költő életét.

Hadd öntse ki

Érzelmei

Zengő, zsibongó tengerét.

Ha van költemény, amelyet kulcsversnek tekinthetünk, akkor a Számlálgatom... mindenképpen az. A költemény kulcs Reviczky lírájának „természetéhez”, kulcs a század végi magyar irodalom megújító törekvéseihez, de kulcs a költészet és filozófia, líra és bölcselet közti kapcsolat pontosabb megértéséhez is.

Ennek tüzetes vizsgálata előtt azonban tegyünk egy kis kitérőt.

Köztapasztalat, amelyet a pszichológusok is megerősítenek, hogy az ember élete során ifjúkorban gyakran jelentkezik valamiféle halálvágy. Többnyire az elszenvedett oktalan sérelmekre, csalódásokra reagál túlzó módon ezzel a fiatal lélek. Van az önként választott halálok között is egy külön kategória, amit ifjúkori öngyilkosságnak neveznek. Reviczky halálközelség-élménye, halálfélelme nem ez, nem ifjúkori szenvelgés, nem szerepjátszás, nem kacérkodás az elmúlás gondolatával, a halállal, hanem valóságos halálfélelem. A szegénység, a nyomor, a társadalmi kivetettség legmélyebb bugyrait megtapasztalt, súlyosan beteg költő 1889-ben, harmincnégy éves korában írta a verset. Még ugyanebben az esztendőben elvitte a tüdővész.

Jelen versben a korábbi lírai hagyományoktól, a Petőfi- és Arany-modelltől, az ún. népnemzeti irodalmi irányzattól eltérő, inkább a modernnek mondott francia poézisre emlékeztető, új költőtípus jelenik meg. Ezt az új magatartást, ezt az új lírai ént képviseli a generáció tagjai közül például Vajda János és Komjáthy Jenő, s ez erősödik föl és teljesedik majd ki Ady életművében. Áttétel nélkül, egyes szám első személyben szólal meg a költő, s ez a személyesség, vallomásos hang az egész versen szólal meg a költő, s ez a személyesség, vallomásos hang az egész versen uralkodik. (Nyelvtanilag az igeragok és a birtokos személyragok jelzik: számlálgatom, hetem.) Ebből az elbeszélő, vallomásos hangból csak két helyen lép ki a költő: a vers elején, valamint a végén, s ez a két megszólalás remek szerkezeti megoldással mintegy keretbe foglalja a költemény terjedelmesebb, elbeszélő-leíró-vallomásos részét. Ez a két hely: megszólítás. A költő tegező stílusban fordul az ismeretlen, földöntúli hatalomhoz, valamiféle abszolútumhoz, mindenhatóhoz, akit a vers elején irgalmas égnek, a vers végén kegyelmes égnek nevez. (Ez a névátvitel azt az elképzelést követi, amely szerint a mindenható Isten az égben lakik. A személyt a lakhelyével azonosítja.) Hozzá könyörög, neki panaszkodik. Régiesebb szóval: hozzá esdekel. Kérését először negatív, tiltó formában („ne légy fukar”), majd a vers végén pozitív formában („toldjad meg”) adja elő. Van még egy hely a versben, ahol a költő eltér a vallomásos hangtól, ez a legvégső három sor, a költemény csattanója. Itt önmagát egyes szám harmadik személyben szólítja meg: „Hadd öntse ki (ti. a költő) / Érzelmei / Zengő, zsibongó tengerét.

A költemény alaphangja a csüggedésbe, a panaszba, a szelíd bánatba, a megcsöndesedett fájdalomba, az önmagán érzett szánalomba rejtett élni akarás. Nyelvtanilag ezt a vágyat a költői kérdések nyomatékosítják. A vers atmoszférája elégikus. A költő nem lázad, nem perel, csupán kér, esdekel. Ha megborzad, ha tiltakozik is a korai halál ellen, belátja a változtathatatlant, belenyugszik a megmásíthatatlanba, elfogadja a szenvedést. Ez a lemondó, pesszimisztikus hang Reviczky lírájában a schopenhaueri filozófia sugallatára van jelen. Arthur Schopenhauer (1788-1860) volt az a német filozófus, aki tanításában központi helyre emelte azt az eszmét, hogy a világ fölött a vakszerencse, az értelmetlen akarat uralkodik; ő volt a tizenkilencedik századi pesszimizmus egyik legjellegzetesebb bölcseleti megfogalmazója és propagálója. Tanítása a létezés haszontalanságáról, a lemondás, a megbékélés, a rezignáció gondolata, az ún. schopenhaueri világbánat a század végi magyar költészetre is erőteljesen hatott. Ha e gondolattal ma nem is tudunk mindenben azonosulni, tagadhatatlan az a pozitív vonása, hogy e tanítás hatására a magyar lírában egy új költői magatartás, egy új költőtípus születik, és a magyar költészetbe új gondolati tartalmak, az ún. létkérdések (például a halál, az elmúlás problémái) szűrődnek be. Ennek az új lírai énnek a sajátos tulajdonsága az őszinteség, a hiteles megszólalás, a hullámzó érzések, a drámaiság. A Reviczky-versből kirajzolódó emberképre is ez jellemző. Ha ugyanis az embert arra a két összetevőre egyszerűsítjük le (márpedig a schopenhaueri filozófia hajlamos volt az egyszerűsítésre), amelyest a szív (az érzés, az érzelem jelképe) és az agy (az ész, az értelem jelképe) fejez ki, akkor Reviczky versében (és a versben megfogalmazott emberképben) az előbbi kap nagyobb hangsúlyt. Az előbbit, a szív erejét nyomatékosítják a következő kifejezések: kedvem; nem érzek; szívem; vágy; kedv; érzelmei. Az utóbbira, az értelemre csupán ezek a szavak utalnak: agyam; eszme-tűz; eszméimet (ám ezeket is a hideg, sötét koporsó nyeli el).

Reviczky a francia szimbolistáknak volt a lelki rokona, de nem követte azok stílusát, a szimbolizmust. Eszközei közül a költői kép, a metafora jóformán teljesen hiányzik. Nála a hét és a nap valóban naptári fogalom, a sír és a koporsó tárgyat jelentő szó. A vers kélt metaforája közül az egyik az eszme-tűz, a másik az utolsó sorban, a verszáró poénban szerepel: az érzelmek tengere. Az egész nyelvi hatását nem képi, hanem gondolati eszközökkel, alakzatokkal éri el. Ilyen eszközök a lefokozás (hetem; napom), a felszólítás (légy; toldjad meg), a kérdés (hány; hányszor; meghaljak?; nyelje el?), a tiltás (ne légy; ne még, ne még), a tagadás (nem érzek; nem zengtem el), a gyakorító igealak (számlálgatom; találgatom). Nyelvi eszközei közül dús jelzőhasználata lélektanilag is az impresszionistákra emlékeztet: irgalmas; fukar; bús; forró; setét; sötét; kegyelmes; csüggedt; zengő; zsibongó. A versnek sajátos hangulati hatást adnak a ma már régies (már Reviczky korában is annak ható) nyelvi fordulatok: „kedvem búsra vált” (lásd: Csokonainál: „vígságom téli búra vált” – A Reményhez című versben), a régies, választékos kifejezések (esdek; ólálkodik; borzadály; setét; elzengtem; érzelmei). Van még egy roppant sajátos, jellemző tulajdonsága a vers nyelvének, szókincsének. Ha összeszámoljuk a vers szóállományát (a névelőket és a kötőszókat is beleértve), akkor a költeményt 96 szó (plusz a szótagérték nélküli s kötőszó) alkotja. E szóállományból négy szótagú szó mindössze 5, három szótagú szó 8, két szótagú szó 33, és a szóállomány több mint fele (50 szó) egyetlen szótagból áll. Köztudomású, hogy az angol nyelv sajátos jellegét, hangzását a nagy számban előforduló egytagú szavak adják. Az is ismert, hogy Kosztolányi tíz legszeb magyar szava közül kilenc egy szótagú. A vers nyelvi-hangulati hatásának vizsgálatakor aligha hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Reviczky e verse sajátos módon zömmel rövid, egytagú szavakból épül fel.

S még valamit meg kell jegyezni. Reviczky verse több mint százéves, s ma is tökéletesen élvezhető. Ha nagyjából ugyanebből az időből származó szépprózai munkájának, például az önéletrajzi elemekkel átszőtt Apai örökségnek a nyelvét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az tele van ma már nehézkesnek ható kifejezésekkel (aminő; ama; szokta volt), hosszú alárendelői mondatokkal, -va, -ve, -ván, -vén, -andó, -endő végű igékkel. Íme, egyetlen mondat az Apai örökségből: „A tegnapi táncmulatságon, mellyel Borsodyék a farsangtól elbúcsúztak, a tüzes szemű házikisasszonykától hozta haza Tibor ezt a legyezőt, azt állítván, hogy a pántlikát, amely az egyes küllőket összefogja, véletlenül elszakítván, most kötelessége újat fűzni a legyezőbe.” Mennyivel frissebb, elevenebb, élőbb ennél a Számlálgatom... nyelve. A vers tehát azt igazolja, ami az irodalmi szövegre általánosságban is jellemző: a líra nyelve mindig frissebb, kevésbé avul el, tovább él, mint a prózáé.

Reviczky a versben általában a költeményt, a lírai műfajt nem ok nélkül nevezi dalnak: „még sok dalt nem zengtem el”. Költeményeinek zöme – e verse is – műfaját tekintve dal. Ez nála mindenekelőtt tömörséget, erőteljes érzelmi-hangulati tartalmat, felfokozott dús zeneiséget jelent, és nem népdalimitációt (például a dalküszöb átvételét) vagy a Heine típusú, ironikus hangú Lied követését. Az ötsoros, aabba rímképletű strófaszerkezet valójában a magyaros, négysoros, felező, ősi nyolcas formából jött létre oly módon, hogy a harmadik, nyolc szótagú sort megfelezte, belső rímmel látta el, és a két félsort egymás alá írta. A vers mégsem válik kopogóvá, mert az ütemhatár néha elvágja a nyelvtanilag összetartozó elemeket, illetve az ütemhatár nem esik egybe a szóhatárral. Például itt: „Ó, hányszor hív- // tam a halált, / Mihelyt a ked- // vem búsra vált.” Rímei erőteljesen zenei hatásúak, zömmel tiszta rímek. A 25 soros költeményben például a rímvégi ég szótag nyolcszor (a-é változatban kétszer, e-é változatban hatszor) fordul elő. A Számlálgatom... rímes, időmértékes, azaz nyugat-európai verselésű: dallamosságát a két szótagú, rövid és hosszú szótagból álló jambusok tiszta folyása határozza meg, ahol a verssorokban az utolsó láb mindig tiszta jambus. De a vers egészében is az emelkedő verslábak, a jambusok dominálnak. Ugyanis ha egy strófa tizenhat verslábból és az egész vers összesen nyolcvan verslábból áll, akkor a verslábak többsége (46) tiszta jambus, és az ettől eltérő verslábak (spondeus, illetve pirrigius) száma csupán 33. A verset átszövik a zenei hatást fokozó alliterációk (hogy hány hetem; hányszor hívtam a halált; a sír setét); s a költő még arra is ügyel, hogy ugyanazt a szót két változatban (setét, sötét) szője a vers szövegébe. A költemény zenei hatását nagymértékben befolyásolják a lágy mássalhangzók: az l 22-szer, a h 18-szor, az sz 12-szer fordul elő. Mindez persze a vers hangos megszólaltatásakor érvényesül igazán. Reviczky Gyula az orális költészet híve, a Számlálgatom... olyan költemény, amelyet nem elég olvasni; teljes szépségét, esztétikai hatását akkor éri el, ha élőszóban adják elő.

TÜSKÉS TIBOR

REVICZKY GYULA (1855-1889) költő, író, esszéista. A Nyugat első nemzedékének tudatosan vállalt elődje. Házasságon kívül született, szerelemgyerek. Apja felvidéki, Nyitra megyei könnyelmű, léha nemes, anyja Balek Veronika szlovák cselédlány. Hányatott életében sokat nyomorgott; élt a fővárosban és vidéken, volt házitanító és újságíró. Emberi kapcsolataiban, szerelmeiben sorra csalódott. Harmincnégy éves korában a tüdőbaj végzett vele.

(Forrás: 100 nagyon fontos vers 204-207. old. – Lord Könyvkiadó Bp. 1995.)