Péter és Julcsa a lépcsők legtetején,
háttal a kapunak harangszavú délben,
seregek a fényben, százezer fő meg szekér,
aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:
mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben
megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,
látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden a rostán.
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.
A
verscímben található pontos tér- és időmegjelölés egyáltalán nem szokása Nagy
Lászlónak. Ezúttal olyan teret idéz fel, amely minden magyar versolvasó számára
vizuálisan is jól ismert, s a nemzeti lét szimbóluma. Az évszám viszont
történelem ismeretek nélkül keveset mond, bár annyit talán mindenki tud, hogy a
második világháború után vagyunk nem sokkal. Ám hogy miért oly fontos ez az év,
illetve környezete, az a vers egészéből pontosan kiderül.
Talányosabb
ennél a vers élén álló két személynév. Ki az a Péter és Julcsa? Népmesei
figurák lennének: E mű szellemiségétől ez sem idegen, de többről, másról is szó
van. Az először 1971-ben megjelent költemény címe alatt akár egy ajánlás is
lehetne: Veres Péter emlékének. A jeles parasztírót Péter bácsiként ismerte a
szélesebb közvélemény, s az ő felesége volt Juliska néni. Veres Péter 1970-ben
halt meg, ez az esemény indíthatta e korántsem alkalmi költemény megírására az
alkotót. Nagy László kora ifjúságától ismerte írótársát, aki politikusként is
jelentős szerepet játszott a negyvenes években, a Nemzeti Parasztpárt vezetője
volt. A vers keletkezésekor ezek még köztudomású tények voltak, ajánlás nélkül
olvasva is mindenki az íróra gondolt. Az ajánlás elhagyásának azonban nyilván
más oka is van. A Péter névnek az ötödik sorban ismételt megjelenésétől kezdve
jelentésköre a címben jelzett helyzethez képest hirtelen hatalmasat tágul.
Biblikus képzetkörrel gazdagodik. Péter itt már nemcsak egy – talán alkalmi –
parasztvezér, nemcsak Veres Péter, nemcsak egy a sok közül, hanem a népvezér,
az a tanítvány, aki Jézus számára a legkedvesebb, s akire rábízhatja az eszmét,
az ügyet.
Tudjuk,
hogy e név, a görög Petrus sziklát, kősziklát jelent. A bibliai Pétert
eredetileg Simonnak hívták, és Jézus nevezte el őt Kéfásnak, azaz Sziklának.
Ennek görög változata vált közismertté. Ha van né, amelynek jelentése is
fontos, akkor ez épp olyan, és nemcsak általában a kereszténység, hanem e mű
szempontjából is, tudniillik a vers jelentésrétegeit egybevonó kép és képzetsor
éppen a kőé. Mint a Péter név, ez is egyszerre tárgyias-közvetlen és
elvont-jelképes értelmű. Már a címben említett Országház egy hatalmas
kőépítmény kélpét villantja elénk, s a versben ennek a részletei is
megneveződnek. Ennél is fontosabb a hatodik sor kőfogalma, amely a rajta található
dolgok révén könnyen azonosíthatóan ünnepi, még pontosabban áldozati asztal,
tehát szent hely. A húsvét ünnepköre idéződik fel. Ez zsidó ünnepként az
egyiptomi kivonulásra emlékeztet, azaz arra, hogy a rabszolgaságból az ígéret
földjére indul a nép. Jézus utolsó vacsorája is húsvéti vacsora volt, s erre
emlékezve tartják a keresztények az ő feltámadásának ünnepét. Mindegyik esetben
egy nép egész sorsát meghatározó, negatívból pozitív helyzetbe radikálisan
átfordító eseménysorozatról és annak jelképéről van szó. A húsvét a zsidóknál
az aratás kezdete, az Európában kialakuló kereszténységnél pedig a tavasznak, a
természet megújulásának az ünnepe is. Azaz mindkét esetben hozzátapad a termés,
a termékenység képzete is, ami elválaszthatatlan a jóléttől, mely az ígéret
földjének alapkövetelménye.
Pontosan
ilyen reményteli a magyarság helyzete a felidézet 1946-os történelmi
pillanatban. „Egy ezredévi szenvedés” a magyar nép. Az életnek két feltétele
van. Az egyik a háborún való túllépés, s ez ügyben a leglényegesebb már
megtörtént, hiszen béke van: ezért lehet ünnepelni. A másik feltétel a nép
számára a hatalom megszerzése. S bár ez ügyben is történt már egy és más,
hiszen a százezer fő meg vezére, Péter ott van az Országház előtt, még nincs
bent ebben az épületben. Eldöntetlen még, hogy övé lesz-e a hatalom. Egy olyan
népgyűlésnek a képe idéződik tehát föl, amelyben a hatalom megszerzésének
kérdése a döntő. Egyértelművé teszi ezt a szónoklat egyetlen megidézett s a
nagybetűs szedéssel is kiemelt félmondata: „AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK”.
A
vers nemcsak a szónoklat legfontosabb kijelentésével fogalmazza meg ezt a
kérdést, hanem vizuálisan is. Valóban képszerű az elrendezés: mintha egy
festménykompozíció leírását olvasnánk, ahol is három nagy tömb figyelhető meg: az
Országház, a százezer fő s a köztük elhelyezkedő emberpár, akinek az a
feladata, hogy a magyarság Mózeseként bevezesse a HÁZ-ba – persze jelképes
értelemben – a tömeget, amely ott áll már a kapunál, az áldozati kő előtt, és
várja az ígéret beváltását: a HÁZ váljék valóban a Haza házává. Nemcsak a vers
magyarságközpontú jelentésrétegében van az épületnek, a kőképzetnek hazát és
népet azonosítani szándékozó értelme. A kő az a szikla, az a szilárd alap is
lehet, amelyen az új világ, az új hit, az azt jelképező szent épület
felépíthető, s ez a gondolat is jól ismert a Bibliából.
A
magyarság köztes, átmeneti helyzetét mutatja a vers mind tartalmilag, mind a
megjelenített képi kompozícióval. Ugyanezt teszik az alapkérdést értelmező
motívumok és képzetkörök, valamint a hozzájuk tapadó hangulatok is. A három
kiemelkedő motívumkör a háborúé, az ünnepé és a tavaszé. A versben ábrázolt
helyzet ugyan háború utáni, de a háború még nem befejezet múlt, hanem
következményeiben mindennapos jelenvalóság (aknaszilánkos gebék; az áldozat
sugallata; lebitangolt haza). Viszont a háború befejeződése engedi meg az
ünnepet. A nyitó sorok több hangsúlyos kifejezése utal az ünnepre. A dél
harangszavú, a tömeg fényben áll, fohászkodva, s ezt a kifejezést értelmezi is
a Himnusz említése, ami egyértelművé teszi a pillanat ünnepi voltát. De erre
utal már maga az a tény is, hogy százezer fő összegyűlt, hiszen dolgozó emberek
csak ünnepnap tehetik meg ezt. Az ünnepre utal Péter tiszta inge is. Innen
kezdve épül be az ünnep képzetkörébe a húsvét. A vers ünnepe elsősorban
tavaszünnep, és nem győzelemünnep. A győzelemhez a tömegnek is fel kellene
jutnia a lépcsők legtetejére, sőt még tovább: be a kapun. E tavaszünnepet ne
természeti közvetlenségében értsük elsősorban: a történelem tavasza ez, amihez
inkább csak magyarázó-segítő képsor a húsvété és a természeti kikeleté.
Egy
alkalom – a megidézett történelmi személyiség halála – eleveníti fel a r égi
emlékképet, de ennek elsősorban nem önmagában, hanem történelmi dimenziójában
van jelentősége. A versnek nemcsak a kezdő időpontja, 1946 a fontos, hanem a
végpontja is, ami jelöletlen ugyan, de tudjuk: a megírás időpontja 1970-1971.
Itt sem a konkrét évszám a döntő, hanem az a tény, hogy e két időmetszet között
történelmileg is mérhető idő, mintegy negyedévszázad telt el. Annyi idő tehát,
amennyinek múltával már indokoltan feltehető a kérdés: mi történt 1946 óta, mi
valósult meg az akkor megfogalmazott tervekből?
A
megírási időpontja nemcsak művön kívüli – bár nélkülözhetetlen – információ. Ez
az idősík hangsúlyosan benne van a mű záró részében is. Az idősíkok váltását,
az emlékezés idejéből a jelenbe való átugrást a tízedik sor gondolatjelében
kell fellelnünk. Tartalmilag-verstechnikailag ezt a váltást a „visszhangzik
bennem” kifejezés kettős értelme adja meg. A tízedik sor első felében hangzik
el a szónoklattöredék, s a folytatás egyszerre játszódik a felidézett emlék és
az emlékezés jelen idejében. Hiszen azonosult a még névtelen fiatalember
1946-ban is Péter kifakadásával, visszhangzott benne az akkor is, és azonosul
vele az emlékidézés időpontjában is, azaz most is visszhangzik benne a
kifakadás.
A tízedik sor alkalmazza
akusztikailag is a visszhangtechnikát, s a nagy- és a kisbetűs írásmóddal még a hang és
a visszhang erősségének különbségére is utal, a következő sor állítmánya pedig
egyszerre jelenti az 1946-os akusztikus visszhangzást, valamint az akkori és az
1971-es jelképeset. Egyszerre van akkor és most, és ez az egyidejűség teremti
meg a számvetés helyzetét. E kélt idősík felismerését nehezíteni látszik az,
hogy mindkettő jelen időben fogalmazódik meg. E ténynek azonban nagyok a vers
hatását erősítő következményei. Így válhat teljesebbé a felidézés közvetlen
élményszerűsége, elevensége. Ez teszi lehetővé az emlékekkel való teljes azonosulást.
S így még egyértelműbb, hogy a program ugyanaz, mint negyedszázaddal korábban
volt. S így válik magától értetődővé, hogy a felidézett kép múlhatatlan, mert
öröknek bizonyuló igazságot ragyogtat fel. S így lehet jelen egyszerre 1946-ban
és 1971-ben is a vers másik lírai hőse, maga a költő.
A
költemény a záró sorokban továbbra is jelen idejű, ám ez hirtelen mintha minden
idősíkot magába foglalóvá alakulna át. A múltból és a jelenből egyszerre
átlépünk a végtelen időbe, amely a múlt és a jövő irányában is a végtelenbe
nyúlik. A vers első tíz sora (a gondolatjelig) egyszerre idézte meg az
életrajzilag személyes és a történelmi időt, de úgy, hogy ez a történelmi idő
egy történelmi súlyú pillanat ideje volt minden biblikus rájátszással együtt
is. A gondolatjel utáni másfél sor a históriai helyzet idejét a történelem
menetének idejévé tágítja, s a keletkező időtávlat lehetővé teszi mind a
helyzetnek, mind a történelem menetének a megítélését.
Az
utolsó három sor ezt a történelmi időt a végtelenbe tágítja: már nem egyetlen
nemzedék, nem is egyetlen nemzet történelméről van szó, hanem az emberiségéről,
s ennek az idődimenziónak a függvényében lesz az emberi létezés lényege a
versben felmutatott legfőbb érték. Ez a végtelenbe tágított idődimenzió a rosta
képzetében nyer érzékletes megjelenítést. Azonos ez Adyéval (Az Idő
rostájában), de Nagy László minden komor történelmi tapasztalat ellenére is más
következtetésre jut, mint elődje, aki szerint kihullunk a rostán. Ő most úgy
gondolja, hogy az idő végtelenében nem borulhat fel az erkölcsi világrend, s
örök értékként megmarad az az erkölcsi tartás, amelyet a vers hősei
képviseltek. A népvezér is meg a százezer fő is, köztük az ifjúval, aki
szemlélőből megítélővé vált, s aki az ifjúkor szent hitét, a személyiség és a
társadalom újjászületésében való reményt soha nem adja fel.
Korántsem
kivételes, inkább arc poetica-érvényű ez az állásfoglalás Nagy László
költészetében. Az elemzettel sokban rokon talán legismertebb verse, a Ki viszi
át a Szerelmet, amelyben a kőképzet szintén kulcsszerepet kap. A Haza Házának
ott a katedrális felel meg, a tavasz- és a húsvét-képzetben összegződő
szellemi-erkölcsi értékeknek pedig a Szerelem-jelkép. A költőnek mindkét
versben a tanúsító szerep jut: átvinni az értékeket a pusztuláson, tudni, hogy
az érték soha nem hullhat alá, soha nem merülhet el: sem a felejtés vizében,
sem az átszitált por tömkelegében.
VASY GÉZA
NAGY LÁSZLÓ (1925-1978) KÖLTŐ.
Veszprém Megyei földműves-családból származik. Pápán érettségizett, a fővárosban
tanult képzőművészetet, később bölcsészetet. 1949 és 1952 között Bulgáriában
élt műfordítói ösztöndíjjal. A délszláv népek költészete mellett főként
angolból és spanyolból fordított. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom
képszerkesztője, majd főmunkatársa. Az ötvenes évek közepétől mind erőteljesebb
lírai forradalom vezéralakja lett Juhász Ferenccel együtt. Prózai írásainak
gyűjteménye, naplója, illetve képeiből, rajzaiból, kézirataiból két album is
megjelent.
(Forrás: Száz nagyon
fontos vers 402-405. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése