Ó, jó anyám, te édes, át múlt idők ködén
Szavad a lomb neszével ma hívón száll felém;
Sötét kriptádra, áldott sírodra lomb esőz,
Akácfa lombját hinti reá a szél s az ősz;
A ringó ágak hangod idézik csöndesen...
Szünetlen ringanak majd, s te alszol szüntelen.
Ha meghalok, szerelmem, ne hullj rám könnytele;
A szent s az édes hársról egy ágat törj te le
És tűzd le azt fejemhez, vigyázva szúrd oda,
S tövét öntözze egyre szemednek zápora.
Megérzem majd, ha sírom beárnyékolja fenn...
Szünetlen nő az árnyék, s én alszom szüntelen.
Ha úgy esik, hogy együtt hunyjuk le bús szemünk,
Ne gyászos cinteremben legyen majd nyughelyünk,
Sírt nékünk egy folyónál, s parton ássanak,
És egyazon koporsó ölébe zárjanak.
A sírban ott leszel te örökre énvelem...
Szüntelen sír a víz majd, s mi alszunk szüntelen.
(Ford.: Kiss Jenő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése