Tóth Árpád: Húsvéti glosszák egy Krisztus-kép alá

Kétezer év óta néz reánk ez az arc s akik szembe mertek nézni vele, annyi mindent olvastak ki csodálatos szemeiből. Kétezer év óta zeng felénk a gyönyörűséges  hegyi beszéd s akik jól odafigyeltek rá, annyi mindent hallottak ki csodálatos mondataiból. S vajon ki tudja, kétezer év óta ki látta meg igazán ezeknek az isteni szemeknek a titkát s ki hallotta meg legméltóbban az isteni ajkak igéit? Ó, Jézus, mi Urunk, bizony mondom, nem volt elég a te egy megfeszíttetésed és feltámadásod, ama golgothai órák óta minden emberi korszak külön nagypénteki keresztfát ácsolt teneked s új, meg új feltámadásaid mámora teszi ékesszólókká az apostolkodást, mintha édesbortól részegedtenek volna meg.

Mert te voltál a középkori sötétség enyhe csillagfénye s a középkori bozótok édes virága. Azokban a furcsa komorságú időkben, mikor megpróbáltatások keserves helyének fantáziálták ezt a gyönyörű, drága földet, te voltál az elkényszeredett lelkek égi szeretője, valamely túlvilági finomságú, édes érzékiség áhítottja, a vőlegény-Krisztus, a lovag-Krisztus, a szent Margitok ájulatos gyönyörűségekbe ringatója. És aztán jött egy nagypéntek, mikor újra elsirattak s melynek húsvétján már egy új Krisztus lépett az emberiség elé, a reneszánsz-idők michelangelói Krisztusa.

Mert te voltál az az atlétika-termetű fiatal hős is, aki a sixtusi kápolna mennyezetén rettenetes derűvel és erővel dirigálod az Utolsó ítélet gomolygó jeleneteit, ezt a frenetikus és elkábító kompozíciót, melyen az iszonyatosságokat is valami izmos és félisteni derű öleli össze. Heraklész és Apolló mellett, mint valami új mythológiai jelenség, te vettél szállást a loggiák falán s a végletes életet élők lelkében és Ámor mellett tenéked is hely jutott a Petrarca mesterkélt szonettjeiben. S a reneszánsszal együtt te is meghaltál s az új húsvét ismét új Krisztust hozott.

Mert te voltál a reformáció korának demokrata Krisztusa is. Kézen fogott téged Luther Márton és Kálvin János s a népközé vezettek, hogy a magad szájával szólanál hozzájuk. S kövér hentesek és más tisztes polgárok mulattatására jóízű anekdoták morális szájú hőse lettél, aki megtréfáltad az engedetlen Szent Pétert s szegény szénégetőknél kértél éjjeli szállást. És száz esztendő se kellett, már újra másik Krisztust tett úrrá a változó idő, aki harcba szállt a régivel.

Erdős Renée: Bucentauros

Sokáig nézett egy pontra le, a földre és ahova nézett, ott hirtelen megmozdult valami, egy állat, egy csúnya szörnyeteg, egy óriásbéka…

Nagyot kiáltott és fölébredt.

Amennyire az álomtól megijesztett s a láztól összezavart kis agya tudott: elkezdett gondolkodni.

- A gyertyák égnek az asztalon és nincs a szobában senki. Az öreg Marietta bizonyosan elaludt valahol. De hol van Jane, a szobaleány? Micsoda világosság az odakünn a vízen? Kiabálnak és énekelnek. Tudom már. Ma van a Redentore ünnepek harmadik napja. A mama Luigi úrral elment a fölvirágozott és lampionos gondolán, ki a Zeccára, tudom. jane odavitt az ablakhoz, hogy lássam. A mamán nagy fehér köpeny volt és integetett nekem a kezével. Luigi úr háttal volt fordulva és az asztalon szendergett, mert ma künn vacsoráznak a vízen. Aztán Jan elment, de előbb adott levest és azt mondta: jövőre ne legyek beteg, ha a Redentore ünnep lesz s akkor én is elmehetek a lampionos gondolán mamával.

És Luigi úrral bizonyára. Ezt is akarta mondani, de nem mondta. Aztán elment és bejött Marietta az öreg. Ezt az öreg nőt – Isten ezért talán meg fog büntetni – én nem szeretem. Luigi úrnak a dajkája volt és mindig tegezi. Nálunk Angliában a dajkák nem tegezik még a kisgyermekeket sem. Én sem tűrném. Goromba akartam lenni hozzá, de eszembe jutott, hogy később elmondaná Luigi úrnak, Luigi úr meg a mamának. Kikapnék. Azt mondtam, álmos vagyok: hagyjon aludni. Lehet, hogy elment és lefeküdt.

A Guideca felől taracklövések hallatszottak. A kisfiú felült az ágyán és figyelt.

- Ágyúból lőnek bizonyosan. Milyen kár, hogy fáj a torkom és nem lehetek ott. Bizonyosan annyi kivilágított hajó van ott, mint tavaly és a zene szól és mindenki énekel. Ha legalább egy kicsit láthatnám.

Megint visszafeküdt és tovább gondolkozott.

- Már lehet tizenegy óra. Nem látom az órát, mert messze van. A mama és Luigi úr csak későn jönnek haza. Szeretném megvárni őket. Hátha a mama bejön és megcsókol. De ez nem bizonyos, mert lehet, hogy fáradt lesz. Csak itt volna a könyvem, hogy olvashatnék, de ahhoz még sötét van.

A kisfiú türelmetlenül fészkelődött ágyán és keservesen nyöszörgött egy kicsit. A szoba meglehetős sötét volt, a bútorok árnyai a falon látszottak s a két gyertya a nagy mozaikasztalon néma meglobbant, magasra nyúló lánggal, amint a hűs éjjeli szellő az ablak függönyét fölemelte kissé. Marietta valóban aludt a szomszéd szoba díványán, a szobaleány pedig kimenőt kapott erre az estére a szakácsnővel együtt. A házban a portáson és az öregasszonyon kívül senki sem volt.

A beteg fiúcska amint lázasan hánykolódott: megbánta már és bocsánatot kért Istentől, amiért Mariettát nem szereti. Most örült volna, ha bejön és mesél neki veneziai történeteket. A doge-koronázásról, a Santa Borbora menyasszonyokról és a Bucentamosról, különösen erről. Az öreg Marietta, igaz, hogy ellenszenves nő, de göynyörűen tud mesélni a Bucentaurosról s ez volt az egyetlen dolog, amit Harryt Veneziával, a különös és félelmes várossal kibékítette. Mert minden nyáron, mióta csak az édes apja meghalt: eljöttek ide Londonból és először a kisfiú nagyon furcsán érezte magát itt. Félt a víztől, különösen este, a sötét sikátorokból mintha sikoltásokat hallott volna. Bizton hitte, hogy ott rablók járnak, akiknél mindég tőr van. Ezenkívül pedig nagyon magányosan is érezte itt magát. Az anyjával keveset lehetett csak együtt, mert ő Luigi úrral folyton a templomokba és múzeumokba járt. És ha otthon volt is, Luigi úr állandóan a közelében volt, az ő palotájában laktak, együtt étkeztek vele. Ő volt a mamája legjobb barátja. Harry mindazáltal úgy volt vele, mint Mariettával, a gyermekek különös ösztönénél fogva, egy hatalmas ellenséget látott benne, aki elharácsolja tőle az anyja szeretetét. Az anyja pedig, a gyönyörű, karcsú asszony a halántékán azzal az egyetlen ősz hajfürttel, talán jobban szerette Luigi urat, a szép olasz embert, mint a kisfiát Harryt. A gyermek ezért néha sírt, bár nem tudta, hogy ezért sír, csak mert magában volt, nem törődött vele senki és szomorú volt, gyakran fogta el a kétségbeesés. S ilyenkor a halott apja is eszébe jutott, aki jó volt, szép volt és mindig vele foglalkozott. Ha ő élne: Luigi úr nem volna a mama legjobb barátja, nem jönnének ide Veneziába, a szomorú városba, minden nyáron és ő nem feküdne itt magában, betegen egy nagy homályos szobában, elfeledve, elhagyatva, szeretetlenül.

Fodor Viktor: Hangulat

Tavaszi éj van. az eltemetett

Ábrándok, régi álmok szárnyra kelnek,

Lombok susognak halk dicséneket

Az uj tavasznak, az uj szerelemnek.

Zenét hallok: a csók, a vágy dalát,

Mintha szerelmes manók énekelnék

Az epedő, a lágy melódiát.

A dalos tündért hiába keresnéd,

A tavasz hangja szól: a némaság.

Csókról mesél e nagy, szent némaság,

Mely elmulik és uj életre támad,

Melyben ott rejlik egy egész világ:

Kín és gyönyör, a boldogság, a bánat.

A sziv elrepül az álomvilágba

E feltámadás néma ünnepén:

Fakadó rügyek, csókok tavaszába’

Mért tünődöm egy régi, bús mesén?!

Miért, hogy az elmulást érzem én?!

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 20. sz. 1912. máj. 11.)

Szilágyi Géza: Gyónás

Szivem lehet hogy féregrágta már,

S minden gonoszság benne drága vendég,

De oly pazarlón, oly osztatlanul,

Mint most neked, nem adtam senkinek még.

Vágyam lehet hogy kínosan epés,

Hörgő szavának nincsen semmi bája,

De senkit oly vadul még nem ölelt,

Ahogy feléd most karjait kitárja.

Magam lehet már földult rom vagyok,

Pogány templom, min pusztulás erőt vett,

De hol még legtisztább oltárom áll,

Egy nőnek sem áldoztam ott előtted…

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 20. sz. 1912. máj. 11.)

H. Szederkényi Anna (1882-1948): Föltámasztott múlt

- Hogy mondod, Irénkém, meg vagy lepve? Nem ilyennek gondoltál. Tudom én azt, lelkem. Megöregedtem, megcsúnyultam. Nem vagyok az, aki voltam. Egy ízem, egy porcikám sem a régi. Az a kedves, csitri, rajongó kis leány elveszett. Eltűnt. Volt, nincs.

Ne fáradj, kedvesem. Hogy te nem így gondoltad. Hiába való igyekezet. Én tudom, ki voltam és tudom, ki vagyok. Ősszel ki szoktam járni a nagyerdőre. Körülöttem haldoklás, szomorúság. Fejemre hullnak az elszáradt levelek. Lábam alatt letördelődzött, ifjú hajtások. Jobb sorsra lettek volna érdemesek. Virágot virítottak volna, erős sudar ággá nőtték volna ki magukat. Jött a vihar és egyszerűen letörte őket. Mit neki? Jaj, de tudom én sajnálni ezeket az elszáradt hajtásokat.

- Szóval, te azt hiszed, hogy én nem vagyok boldog. Hát, ahogy vesszük. A boldogság nagyon is relatív fogalom. Meg aztán ki boldog ma? Az asszony világa furcsa nagyon. Szomorúság ez valójában. A lakók csöndes rezignációval beszélnek, amikor őszintén beszélnek. Mint azok szoktak, akik látják helyzetük ferdeségét, de nem tudnak magukon segíteni. Ismered Sienkiewicz indiánjának a történetét? Olvastál erről az emberről, aki, mikor elragadta a zuhatag, küzdött inaszakadtáig. De amikor látta, hogy hiába minden, vesznie kell, akkor keresztbe fonta mellén a karját és dalolni kezdett. Az ár sodorta vészes gyorsasággal és ő dalolt, dalolt.

- De Irénkém, miért ez a nagy aggodalmaskodás? Semmi különös nem történt velem. Csak egy ismeretséget kötöttem. Amióta elváltunk, azóta találkoztam az élettel. Mert tudod, ez így van: vannak olyanok, akik leélnek nyolcvan esztendőt, de azért nem ismerték meg az életet, mert hosszú nyolcvan esztendő alatt nem mutatkozott be nekik. Vannak olyanok, akiknél már születésekor kopogtat. Ezeket el sem is hagyja, megy velük tovább. Nyomukban van, kergeti őket. Máskor meg eléjük áll és elzárja az utat előttük. És a kiválasztott üt-vág maga körül, viaskodik. ha van neki nagy ereje, akkor fölül kerekedi, az Életet ő nyergeli meg és arra kényszeríti, amire neki tetszik; vagy őt vágja a földhöz a végén a nagy viaskodó és lesz belőle kinevetett, elfelejtett mártír. De olyan mártír, akinek nincs bársony fotelje az úr trónusa körül. Aztán vannak olyanok, akik szép nyugodtan, nevetve haladnak előre vagy tizennyolc-húsz esztendeig. Akiknek sejtelmük sem volt arról, hogy mi az igazság. Ezeket a szépen álmodozókat egyszer váratlanul meglepi, fölrázza az Élet. No, ezek többnyire olyan sebet kapnak a rövid ismerkedés alatt, amely nem öli ugyan meg őket, csak sajog, sajog és meg nem gyógyítja más, csak a jó hideg sír…

- Ebben igazad van. Nem így beszéltem én leánykoromban. Az nagyon szép volt. Ma olyan nekem az az idő, mint egy szép tündér-mese, mint egy szép-szép melódia. Elhangzott régen és megcsendül most is a fülemben alkonyatkor, amikor egyedül vagyok. Különben vannak olyanok, akik akkor is egyedül vannak, amikor egy-két, tíz vagy húsz ember, egy egész világ van körülöttünk.

- Valamikor… Hiszen minden másképp volt akkoriban. Emlékszel, milyen leány voltam én. Milyen vígkedélyű. Milyen rajongó. Hogy tudtam én lelkesülni. Hogy szerettem a szépet és hogy kerestem a szépet. A ruhámon volt mindig egy szalag, egy redő, valami szín, ami csak az enyém volt, csak énhozzám illett.

- Hogy még mindig nem beszélek az uramról? Hát, hát tudod, nem sok mondanivalóm van. Hát csak élünk.

- Micsoda különöset találsz a hangomban? Istenem, hozzáadtak, hozzámentem.

- Ugyan. Ki kérdezte ezt éntőlem? A mai házasságban ez az utolsó kérdés. Kit érdekelne ez? A nászút az utolsó állomásig tartott.

Ady Endre: A Pándy-család asszonyai

I.

A Pándyak összegyülekeztek, búsultak, vadultak már dél óta együtt. Olyan kompánia volt ez, mely kacsalábon forgó, furcsa mesekastélyba inkább illett volna. A szatmári banda húzta s akik mulattak: apa, fiuk és unokák.

Mind Pándyak, férfiak, vér a vérből, szinte egy ember. Leghangosabb közöttük az öreg, a nagyapa, a majdnem hetven éves. Minden víg nótához tud valami szöveget s ez tetszik az unokáknak.

Az unokák öten vannak, tizennyolc-húsz éves, erős fiúk. Az öreg Pándy, a négy fia s az öt unokája, tízen vannak.

Asszony, semmiféle asszony nincs a korhelyek közelében. A Pándy-ház túlsó felében, egy kertre néző szobában halkan beszélget két nő. Az öreg Pándyné s az egyetlen leányunoka: Pándy Mártha. Mártha ágyban fekszik, betegen érkezett s a nagyanyja az ágyánál ül.

A családi összesereglés az öreg Pándy gondolata volt. Rosszat álmodott s ráírt fiaira, hogy jöjjenek azonnal az unokákkal együtt. Asszonyfélét az egy Márthán kívül nem is hozhattak magukkal a fiúk. Egy agglegény volt közülük, három pedig özvegyember.

A Mártha apja háromszor is házasodott s mind a három asszonyt eltemette. Az első feleség, mielőtt tüdővészben meghalt volna, szülte Márthát. A második asszony fiút ajándékozott a Mártha apjának. De ez is hamarosan kiköltözött az árnyékvilágból. A harmadik feleség már úgy halt meg, hogy rá se ért az anyaságra.

A másik két özvegy Pándy már nem kísérletezett annyit. Egyszer nősültek s mert két-két fiúnál nem is akartak többet, ők hamar vigasztalódtak, amikor feleségeik megboldogultak.

Az öreg Pándynéhoz s Márthához csak összefolyva, tompán szállt be a tivornya-lárma. Éjfél felé járt az óra, ősz volt, szüret ideje.

II.

Pándyné: Nagy leány vagy, okos és szomorú leány, hasonlítasz is hozzám, neked igenis el merek mondani mindent.

Mártha: Igen, nagyanyó, én hallgatlak is, de borzasztókat beszélsz.

Pándyné: Én újra mondom, én tudom: asszonyhóhérolók voltak mindnyájan. Olyan emberek, akik akkor is asszonyt irtottak, amikor jók akartak lenni. Hogy mondjam neked: ezek öntudatlan veszedelmei az asszonynak. Aki közéjük jött, feleségnek jött, az mind mártír volt. Mártír volt az anyád s talán a legrégibb ősanyád is az volt. Még a meg nem született leánygyermekek is féltek tőlük. A saját születendő gyermekeik is érezték a veszedelmet. A Pándy-házakban ritka esemény volt, hogy leánygyermek született. S a Pándy leányok meghaltak rendszerint, mielőtt férjhez mehettek volna.

Mártha: Nagyanyó, adj valami innivalót, hideget, ég az egész testem és ne beszélj ilyen borzasztókat. Engem szeret az apám, az én apám jó ember, szeret.

Szabolcska Mihály: Dal a kis Demeter Rózsikáról

Uram, a telet Te formáltad,

A zivatarnak Te adsz szárnyat...

S gondod kinek kiterjed mindenekre,

Tudod-e, hogy meghalt az este,

A kis Demeter Rózsika?

Még bizonyosan emlékszel rá,

Maga az élet lehellett rá.

Szép szeme mosolygott unos-unatlan,

Ott ült mindig az első padban,

A kis Demeter Rózsika!

S óh, hogy tudott kérlelni Téged,

Az ártatlan, ki soh"se vétett.

Anyja az esztendős nagy betegágyon

Biztatta, hogy Téged csak áldjon;

Mert Te az árvák atyja vagy.

... Hozzánk a város nagy közel van,

S ma mégis úgy lelték meg holtan.

Anyjának orvosságért tipegett be,

S jövet a vihar útba lepte

A kis Demeter Rózsikát.

Keze még össze volt kulcsolva,

Ahogy az orvosságot fogta,

S ott is, tudom, a végső pillanatba,

A "Mi atyánk"-ját morzsolgatta,

A kis Demeter Rózsika.

... És most nekem kell majd felette,

Hirdetnem, Uram, hogy bölcs vagy Te!

Hogy jó vagy és irgalmas véghetetlen,

Hogy végig ott volt kegyelmedben

A kis Demeter Rózsika.

Én Istenem, óh feddj meg engem,

Hadd, tudjak hinni rendületlen!

Nehogy majd én is pogány zokogással,

Oda boruljak vétkes gyásszal,

A kis Demeter Rózsira!