Ady Endre: Mária és Gáspár

  

Májusnak egy szép, zajos vasárnapján, délután, sok orgonavirággal fölerőlködött a harmadik emeletre Csontos Gáspár. Budapesten történt ez, a Csikágóban, talán az Elemér-utcában, de biztosan megtörtént. Csontos Gáspár megállott Mezei Mária előtt s kissé zavarodottan átnyújtotta neki az orgona-bokrétát. És még zavarodottabban beszélni akart, mondani valamit, ami sikerült is majdnem:

- Mezei Mária, látod, mégis csak eljöttem, itt vagyok s ha akarod, itt maradok vagy elviszlek téged is magammal.

Ez a májusi délután, itt Budapesten, olyan furcsa nászt hozott össze akkor, hogy érdemes ezt elmondani.

*

Kezdődik, mint egy mese vagy egy pásztorjáték: megszerették valamikor egymást Mária és Gáspár. Meg se szerették jobban mondva, csak megkedvelték, amiként az a kis falukban szokásos. Ott, ahol termő a föld, uralkodik a rajta-taposókon s nem tűri a nagy szenvedélyeket.

Gáspár és Mária falujában a Gáspárok és Máriák élete egy idő óta csupa szomorú nyugtalanság. A Gáspárok kapálnak, aratnak, ősszel és télen, ha fagy nincs, árkolnak, ha akad árkoló munka. A Máriák pedig, ha nem mennek férjhez, beszaladnak a vénülés elől a városokba. Városi cselédek lesznek a Máriákból s követik őket, mint a lunátikusok, a Gáspárok. Így özönlenek a faluk emberei a városok irányába űzötten, tudat nélkül, vakon. Hámm, egyet nyel a város s egy-egy Máriát vagy Gáspárt úgy lenyel, mintha sohase lettek volna.

Mert bomlik a falu s nincs áldás a városokon sem. Egészen messze Amerikáig eljut az, akinek a nagyapja ki se mozdult faluja határáról. Új és új boldogtalanságot tapasztal mindenütt s végül is megbán mindent az ember. Csontos Gáspár legényerőben följött Budapestre, hogy itt megkeresse Mezei Máriát, ki hír szerint Budapesten cselédnek állott el. Sok lótás-futás után valahol Budapest szélén bekerült egy nagy téglagyárba. Itt az agyagos földet ásta a hét hat napján, vasárnaponként pedig gyámoltalanul, de elszántan nyakába vette a várost. Három-négy évig ilyen kóborlásoknál minden falusias szoknya, színes kendő belevillámlott a szívébe. Figyelve ődöngött az aszfalton, nyomokat… jeleket, üzeneteket keresett – Máriától.

- Kellett – dörmögte magában – itt és erre kellett járnia Mezei Máriának, él és itt él. Csak az a baj, hogy akiket keresünk, azok másképp szabják az utcát, mint mi.

Az ásóval dolgozó embernek öregszik meg leghamarabb a szíve. Az árkoló vagy földásó ember gödröt váj s a gödör furcsákat juttat az ember eszébe. Hogy így is-úgy is ez a sorsunk, ezért élünk csak, gödröt ásunk és belefekszünk. Három-négy év után Csontos Gáspár már elfelejtette, hogy a nyomorúságon kívül más ok is csalta ide. Nehéz munka a földásás s a derék végül úgy beletörik, hogy nem tud kiegyenesedni. Egy-egy talicskás-leány, egy-egy pajkos asszony, ahol ágyat bérlünk, kerül olykor elénk. Különben pedig olyan iramban vénülünk, hogy húsz-harminc esztendőt észre se veszünk.

Egy nagy városban pedig leélhetünk egy életet úgy, hogy sohse látjuk azt, aki bennünket meg tudna váltani. Mária Gáspárt és Gáspár Máriát, mivel ők faluban termettek, csak faluban találhatják meg. Mária élte a cseléd-életet s hogy sokak szemében tisztátalanul élt, nem ő volt az oka. Mikor mégis arra került a sor, hogy egy hivatalnok úr maga mellé vette takarítónőnek, kitartott ám ez úr mellett húsz esztendeig. Talán ma is ott volna, de a hivatalnok úr meghalt s ezután már Mária pláne tiszta személy lett, megöregedett. Mária tudta, hogy utána jött Csontos Gáspár s talán ő is nézegetett szerteszét egy évig, ha az utcákon járt. Azután nem ért rá a keresgélésre, bajlódott, takarított, főzött és vénült.

Sok-sok hihetetlen nagy idő után egyszerre kívánták meg a falut Mária és Gáspár. Két furcsa, kiöltözött, félig-városi ember nagyon megbámulták egymást otthon, a templomban. Hatvan esztendőt haladott túl Mezei Mária s hetvenhez közeledett Csontos Gáspár. Voltaképpen mindegyik azon csodálkozott legjobban, hogy a másik él. A többi csak később jutott eszükbe, amikor beszélgettek. Mezei Mária elmondta, hogy Budapesten él s két szegény öreg kisasszony öreg cselédje. Csontos Gáspár sóhajtott, hogy nem bírja már az ásót s mégis vissza kell mennie a téglagyárba. Elváltak, ez karácsonykor történt, már régen befogta őket a jármos Budapest, de féltek. Most már tudták egymás lakását s ha negyven év után is, mégiscsak gondolkozóba estek. Májusig nem néztek egymás felé s ez az a május, melyről szó esett legelöl.

*

Mezei Mária vizes kancsóba tette az orgonabokrétát s ezt válaszolta Csontos Gáspárnak:

- Talán illetlenség volna, ha itt Budapesten állanánk össze két ilyen vén ember. Gyűjtsünk egy kis pénzt karácsonyig s ekkor menjünk haza, Gáspár, a falunkba.

Ezután megint nem látták egymást, de most már soha. Nyár közepén halálra vált Mezei Mária s megüzente halála előtt Csontos Gáspárnak, hogy meggondolta a dolgot. Elállott valahova szolgálatba s nem akarja, hogy Gáspár ráakadjon. Gáspárt nagyon elszomorította a Mária hűtlensége s jóval karácsony előtt begöthölte magát ő is a halálba. Előbb azonban nagyon keserű káromkodással nyilatkozott az asszonynépről, akikért nem érdemes élni.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 14. sz. 1912. márc. 31.)