A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lőrinczy György 1860-1941. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lőrinczy György 1860-1941. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. ápr. 12.

Lőrinczy György (1860-1941): Az erdő

 


Utam végén fáradtan

Kerestem a helyet,

Hol a természet keblén

Majd megpihenhetek.

Hol nem tép az irígység,

Nem sebez rágalom…

- Régi kedves tanyám hí:

Az erdő, a vadon.

 

Belépek templomába,

Meleg homály köszönt:

Faország bús derűje,

Álmatag, méla csönd.

A tündérszépek szépe

Még maga is aludt.

De idétlen kurjongat

S felkölti a kakuk.

 

Nevetem a csavargót!

Kakukszó nem vitás;

Az erdő is jól ismer,

Öreg komédiás!

S megszólal a komor jós,

Megszólal a kuvik:

Nem igai költő az,

Nem, aki hazudik!

 

Mosolyogva ébredez

A bájos álmodó,

Biztatja a világot

Víg füttyel a rigó.

Korholja a kakukot:

Halál örvényeit,

Kakuk, a te csőrödre

Bizonnyal nem kötik.

 

Amott harkály kopácsol,

Itt lombon, levelen

Hintázva, a mókus is

Suttyomba megjelen.

A néma művész nem szól,

De rá minden nevet;

Bohóc nélkül, lám, még az

Erdő se élne meg!

 

Nyájasan nézik a fák;

De vadgalamb eped

S elborúl bánatától

A vidám rengeteg.

Szerelmet búg. Az erdőn

Száz sóhaj röppen át…

S én mélázva hallgatom

Fájdalmas, bús dalát.

 

Haragszom az erdőre!

Mily zagyva lelke van!

Egyik lakója boldog,

Másik boldogtalan.

Minden cigánya mást zeng,

Más nótát muzsikál;

Összhangot e bozótban

Lelkem hol is talál!

 

Ott is,künn, a világban

Az élet ily bozót;

Sohase látjuk tisztán

A változó valót!

Ott is huhognak baglyok,

Sziszeg felénk a gáncs,

S még bandája se tűri

A keserű cigányt.

 

Fölcsattog, éppen mintha

Felelne énnekem

A dal szürke királya

A lomb közt odafenn

Nemcsak király, költő is,

Vágyat, reményt liheg;

Az erő is azért szép,

Mert ő szépíti meg.

 

Érzem az összhang báját,

Aminek hangot ad,

Álmok s dalok művésze

Az erdőn ő marad!

Tüzeli dalra kedvünk,

Bezeng földet, eget;

Ha sír s eped, akkor is

Vidítja lelkedet.

 

Dalold, dalold, királyunk,

Bűvös melódiád!

Boldog visszhangot rája

A dobbanó sziv ád!

Hirdesd varázshatalmát

Annak, mi tiszta, szent…

Dalaidban az erdők

Örökszép lelke zeng!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1933. 230. kötet

2024. márc. 18.

Lőrinczy György: Álmok az álomról

 

- Angyal Jánosné sz. Lőrinczy Erzsike emléke. –

 

Holt angyal fekszik odafönn,

Az élet zord magaslatán;

Már elsimultak a gond redői

Hófehér márványhomlokán.

Lecsukott selyempillái alól

Fölmereng a végtelenségre,

Mintha Istent keresné s vágyva

Maga is a mennyekbe nézne.

 

Vagy talán folytatná s tovább

Szövögetné szép álmait,

Amikre fönn a csillagos ég

S idelenn a virág tanit.

Sötét trónjáról ártatlan derű

Mélázna ránk s mosolygana

Nem a halál, de álomélet

Szivárványszárnyú hajnala.

 

Kétkedve nézem: ez vón a halál?...

Ily hallgatag, ily egyszerű, ily szép?

Ennek költötte hát a botor Ember

Olyan komor, oly borzalmas hírét!

Ennek a gyöngéd kikötőnek,

Mely biztatóan hívogat, s miben

Az Óceánokról hazatérő

Fáradt gálya boldogan megpihen?

 

Hisz csak szelíd tündér vagy angyal

Ábrándozása lehet ily nyugodt!

Az álom, amit üdvről, boldogságról

Lepkeszárnyú képzelet álmodott!

Hogy’ révbe ért a harc s a vihar hőse!

A mesegálya végre célhoz ért,

Hogy homlokára dallal, muzsikával

Tüzzék a büszke győzelmi babért!

 

Te nem harcoltál, fáradt angyalom!

Míg vérzett szíved száz fájó sebe,

A másokét kötözte gyöngéd ujjad,

A magadéit elfeledve.

Ártatlan, édes álmokat susogtál:

Mily szép az erdő, a rét s kikelet!

Mit csattog a madár a lombos ágon…

- Gyönyör volt, hogyha sírhattunk veled!

 

Szépséges lényed elszállott örökre!

Vagy tán takarja könnyünk fátyola,

Mit lelkünkre búsongó gyász borított,

Hogy ne feledhessünk soha, soha!

Álom voltál te! A Jóság szent álma;

Mosolygó bölcs: az álmok bölcse, te!

S most is hazajársz, regélő virágom,

Hogy vígasszal susogd szívünk tele.

 

Hogy vége a küzdésnek, bolyongásnak!

Elértük a célt: a harcnak vége!

Ragad magával a fölséges csöndbe

Bűvölő erővel az álmodott béke.

A vágy új reményt ébresztgetve biztat,

Hogy ott túlnan megint találkozunk,

S tovább folytatjuk régi álmainkat…

- Mi egymásnak soha meg nem halunk!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1938. 248. kötet

Lőrinczy György: A pelsűci hegyek

 

- Részlet A pelsűci pap cz. hosszabb költői elbeszélésből

 

Kék fátyolán át párás messziségnek

Kalandos szemem a távolba mélyed,

Hol a Sajó, a regélő folyam,

Omló hullámokban siet, rohan.

Mikor a hegy mögött nyugvóra száll

S éjbe merül a bukott fénykirály,

Álmok ébrednek sejtésre, valóra,

Csillagok hullanak le, a Sajóba,

Az isteni tűzijátékban látok

Két sziklaormot: oltárt, imádságot!

Mind a kettő olyan egyforma nagy:

A pelsűci hegy s a – pelsűci pap.

*

Isten kaszája megsuhant

És megdübörgött lenn a hant

A koporsó zord födelén;

A Végtelenség léghajóján

Elszállt az én szép Erzsikém!

Bámész lelkem utána reszket,

Cipelve a sulyos keresztet,

Amivel a sors rámcsapott…

S káprázatok, fények között

Míg a felhő csattog, dörög,

Villám cikázik fenyegetve,

Mintha végóránk közeledne,

A földtől föl a magas égig

Óriás nagyujj nyulik végig…

Megretten a szív s némán hallgat,

Csodálva az Erőt, Hatalmat;

Emitt: Élet, amott: Halál,

De akárhol vagy, rád talál,

Lelkünk remeg, roskad a térd:

- Miért?... Miért?...

*

A mennydörgő ég lekacag:

Ember, alázd meg magadat!

Csak képzelegsz, azt hive, hogy

Te Őt kérdőre vonhatod,

Megfejthetetlen a titok!

Az övé minden! Ha akarja,

Csak egyet suhint keze, karja,

S minden romba dől perc alatt!

Míg fáradt lábunk vánszorog,

Tanyánkon egy vasárnapot

Pihenünk. De Nagyujj legyint - -

És kedd és péntek van megint

És mi magunk nemlétező

Buborék, porszem, levegő.

Ősz beköszönt, nyár fölragyog,

De az eltűnt vasárnapot

Soha többé nem láthatod!

*

Mennék már én is! De velem

Ő nem jön többé sohasem!

Az én elszállt fehér virágom,

Az én szépséges dalospárom,

Felejthetetlen Erzsikém!

Gyémánt, a gyűrűmből kihullott

Igazgyöngy, rubin, drágakő!

Szép, boldog rózsakoszorumból

Tündöklő, ékes rózsatő!

Mi álmodozva együtt jártunk,

Nem hagytuk el egymást soha,

Ábrándok és Örökszépségek

Sovárgó, kettős dalnoka!

Csak a lant – kettő, de amit zeng,

A dal egy lélekből fakadt,

Egy lélek szőtt a boldogságról

Bűbájos tündérálmokat!

Óh! csak még egyszer mosolyogna

Reám szelid, szépséges arca!

Ártatlanul, mint rózsás hajnal,

Ki ébred ezer s ezer dallal.

*

A gyötrelmektől lázong a sziv

S indulatoktól fuldokol,

De az ő nyájas emlékében

Mennyé szelidűl a pokol

Ő csak mesélt, dalolt, mosolygott

S imát sohajtva égbe szállt…

Csak életet, Teremtőt látott

S nem  hitte a bűnt, a halált.

Nem látta, hogy a falevél hull,

Hogy hervad a mező, a rét,

Mindig zord tél mulását várta,

Megujulást, tavaszt remélt.

Ő csak fényt látott: hite fényét:

A sajóparti szent papot,

Dávid király költői lelkét,

Zsoltárzengő áhitatot.

Mint a pelsűci Nagyhegy – csak hegy,

A pelsűci pap sem egyéb,

Csak pap, csak hit, ki leborulva

Imádja, áldja Istenét.

A jóságos, dicső Apostol,

Áhitat tiszta orma ő,

Lelkek sziklája, hajthatatlan,

Meg nem rendülő szent erő!

Ostromolják vad, konok, álnok,

Harsogó, tajtékzó hullámok,

De ő csak áll, meg sohse rendűl

Se hullámtól, se félelemtűl,

Semmi más, csak pap; Isten lelke,

Imák,zsoltárok fejedelme,

Viharban villám, fáklya vaksötétben,

Világot gyujt a téveteg elmékben,

Nem mennydörög, csak szeliden susog,

Mint Libanon lábán a cédrusok,

Vagy út szélén a délceg topolyák,

Ha szél borzolgatja ágát-bogát;

Orgona, mely zúg, zengve hirdet

Szeretetet: a megváltó hitet,

Harangszóban száguldva szelek szárnyán,

Végig a világ ezer táján,

Bujkálva lenn, a völgyek templomában,

Vagy fönn, a bástyán, mint őr a várban,

Hol álmodó romok s éber virágok

Együtt álmodnak mesét, dalt, álmot.

*

Talán nem is pap volt, de A Hit,

Maga a földreszállt Ima,

Kinek adatott mennyet, földet

Keresztűl s végig látnia,

Ha összetörte lelkét balsors,

Nem káromolt, nem átkozott,

Esti imában meghalt s reggel

Imájában – föltámadott.

*

Nézem a föllegbontó hegyet, a nagyot,

S imák ormát: a pelsűci papot.

Melyik Sion? Melyik a Golgota?

Én nem kérdeztem s nem tudtam soha!

Én mindkettőt fények ormának láttam,

Világfáklyának Isten ablakában;

A hegyet – papnak s hegynek a  papot,

- Ha kél, ha nyugszik, fényt hozott s hagyott.

Azt zúgja a felhők bősz viharába

A Nagyhegy, mit hirdet a Nagypap szája!

S az imából épp, mint a hegytetérűl

Az Örökhit kemény igazsága csendűl,

Amit zeng a világon minden,

A hegy és a pap: egy az Isten!

*

Egy! Egy az Isten! S gyönyörű világa:

A szépségeknek zengő orgonája!

Vad viharral a verőfény derűjével

Az orgona azt zúgja széjjel,

Hogy az ég boltjától le a porig

Csoda minden s csodákat álmodik!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1936. 240. kötet