Krúdy Gyula: Rippl-Rónai aggasztó betegsége megjavult a kaposvári kúrián,

 

ahol Munkácsy plaidjével melengeti térdét és Ady borozóasztala mellől nézegeti a japán völgyetekre

Kaposvár, május 29.

    (A Reggel tudósítójától.)  Fönn, a Római-hegyen, a nagy kertben senki, a nyílegyenes vadgesztenyesorban senki, már-már azt hiszem, lakatlan a ház.

Rippl-Rónai József háza.

   De a déli frontról fülét hegezve felém tart egy farkaskutya. Ismerős hang utána szól csöndesen:
    - Lux, gyere vissza! Ki jár itt?
    Kerti széken ül. Bő fölleghajtó köpeny a vállán, alóla kilátszik a sötétkék öltöny, amely itt, a magányban is, gondosan vasalt. A térdén plaid és hosszú, ősz fürtjein vörös Rembrandt-sapka. Megsoványodott arccal, szokott barna színénél is cigányosabbra lesülve, de nem a nagybeteg arckifejezésével, hanem élénken és érdeklődve tekint a mester a vendég elé.Fehér hajával most is férfias szépség, nagy dióbarna szemének töretlen a fénye és hangja a régi, benső, meleg hang.
    - Nézzed csak, Lazarine! – szól be feleségének a nyitott verandaajtón –, nézzed csak, ki jön itt!
    A legszebb üdvözlet, amivel fogadhatott, hogy ennyire megnyugtató az állapota, már így, első impresszióra is. Mert hiszen – ezért is kerestem föl – Pesten az a hír terjedt el róla, hogy amióta hosszas betegeskedése után a János-szanatóriumból hazajött kaposvári házába, állapota hirtelen válságosra fordult,

baloldala megbénult, beszélni már csak akadozva tud és értelme is elhomályosult.

Ez a riasztó hír, természetesen, megdöbbentette a művészvilágot, mindazokat, akik a mestert emberi értékekért szeretik és mindazokat, akik Rippl-Rónai Józsefben a progresszív magyar festészet egyik legkiválóbb úttörőjét tisztelik. Nagy örömmel látom, hogy

a betegségéről szóló hír ilyen súlyos formában nem igaz.

Sőt, amint ő maga és felesége is mondja, állapota éppen ez alatt az egy hónap alatt javult lényegesen, amióta itthon tartózkodnak. – Elbizakodott voltam egész életemben – mondja –, mert sohasem voltam beteg… Hatvanöt évig úgy éltem, azt se tudtam, mi fán terem a betegség és azt mondogattam, ez azért van, mert apám és anyám szerették egymást és korán házasodtak...
    Elhallgat egy percre és úgy érzem, most az anyjára gondol, akit a világon mindennél jobban szeretett…
- Két évvel ezelőtt kezdődött a baj. Azzal, hogy a fogam megfájdult. Elmentem itt Kaposvárt a fogorvoshoz, az nekilátott, hogy kihúzza, érzéketlenítette is, vagy mi a szösz, hanem azért fájt a műtét, irtózatosa. Kicsit úgy éreztem, elájulhatnékom van, de azért én is megnyomkodtam azt a hóhérfogót, hogy gyűjjék ki a fog minél hamarabb. Itthon is kellett feküdnöm, mert SEHOGY SE éreztem magam és másnap reggel, amikor föl akarok kelni, csak nem lehet... úgy reszketett mind a két lábam, mintha pehelyből volna.

Attól az órától kezdve lettem beteg.

Fölvittek Pestre, bementem egyik fasori szanatóriumba, ott villanyozták a lábamat, az jobban is lett, de engem megvizsgáltak, és azt mondták, bizony, egy kis érelmeszesedés...
Megforgatja a szót a szájában. Nem éppen panasszal, inkább megvetéssel.
    - Érelmeszesedés… Hallott ilyet?
    Azután közelebb hajlik és min a titkot, úgy mondja:
    - Pár napja már nem szedek orvosságot - azóta eszem, megjött az étvágyam.
    El lehet-e mondani, hányfelé terelődött a beszéd az egész délelőttön át, mialatt ültem mellette és járkáltam az oldalán abban a híres Rónai-kertben, amelynek minden egyes részletét annyiszor lefestette! Mert járkáltunk is, nemcsak üldögéltünk. Önmagától, segítség nélkül kelt föl a karosszékből, talán egy kicsit köszvényes mozdulattal, de azért legénykedve és lassú, de biztos léptekkel sétálgatott jó félórán át.
    A házra mutatott botjával:
- Szép, ugye? Hetvenéves. Egy másik cigányé volt előttem. Valami Karl Gundy nevű német színészé, aki a Gyapjú utcai színház tagja volt. Ez a Gundy sokat csavargott a világban, úgy, mint én, de ő inkább Olaszországban lopta a napot (míg én Párizsban), onnét hozta ezt az olasz stílust, amit beleépíttetett a házba. A magyar építőmester pedig hozzáadta a magyar kúriák stílusát. Az én első emeleti szobám ablakából szép időben lelátok a Balatonig. Ha meg rossz az idő, a japán völgyet nézem… Nem tudja, melyik a japán völgy? Ez itt, a kert alatt. Én hívom így, mert olyan finom, mintha japánok festették volna.. Ezek a kis dombok, kis lankák, szeretetteljes elosztások – az olyan jó munka…
    - Dolgozgat-e már, József bátyám?
    - Nem én. Egész nap semmit sem csinálok. Ha nem jönnek vendégeim, AKKOR GONDOLKOZOM. De jobb szeretem, ha jönnek, mert akkor beszélgetünk. Két oka van annak, hogy mostanában nem festek. Egy az, hogy az orvosok megtiltották, mert megerőltetném idegeimet. A másik az, hogy magam is halogatom, egy kicsit fázom tőle.  Attól tartok,

hátha nem dolgoznék most olyan jól, mint eddig,

márpedig a kritikai érzékemmel még nem történt semmi baj, azzal nem lehet alkudni.
    Ezt szinte erélyesen mondja: meglátszik, hogy ebben nem ismer tréfát. De megenyhül, mert ráterelődik a szó néhai két nagy barátjára, Munkácsy Mihályra és Ady Endrére. Munkácsyhoz Münchenből az első négy piktori esztendő után került a nagyon fiatal Rippl-Rónai.
- Tanított, a műtermébe fogadott, enni adott, ha nem volt mit ennem és eladta akkori képeimet - beszélt a mester.  – Sohasem felejtem  el, milyen

szép és kedves öreg gavallér volt,

amikor délutánonkint fölvette a fehér mellényt, pepita nadrágot, fehér gamásnit, szürke keménykalapot és galambősz hajával, pirospozsgás arcával madame Chaplinhez sietett, akit nagyon szeretett… Munkácsytól, a festőtől már akkoriban is el kellett térnem,  de Munkácsyban, az emberben sohasem láttam törést, ő véves-végig ideál maradt...
- Van tőle emléke ebben a házban, bátyám?
- Emlékem? – nevet föl és a szeme fölvillan.Amint ülünk a padon,

a térdeit borító plaidre csap.

- Ez itt, ni! Látja? Ez Munkácsy-emlék! Tőle kaptam! Ősszel estélyen voltam nála; frakkom az volt, de kabátom a – zaciban és erre, utolsó pillanatban, hogy ne fázzam, rámerőszakolta ezt a plaidet… Kijelentette, hogy vissza se hozzam. Hát aztán nálam is maradt. Lássa? A beteg térdemet "ő" melegíti...
    Lehajlok a vöröses-barna, megvékonyodott, már foszlószövetű plaidhez. Kockában vörös gyapjúszál fut benne, de közepe táján, ahol leginkább használták, az is kikopott:
- Negyven éve az enyém – mondja a mester. És végigsimítja: - … Negyven éve…
    De számonkérem tőle a másik emlékét is:
- Ugye, járt itt Ady ebben a kaposvári házban! Legalábbis beszélte nekem, hogy

Párizsban egyszer sem ivott absintot...

Már azt hitte, megússza a francia barátkozást a „ZÖLD MÉREG” NÉLKÜL… És erre itthon összeakadt Rippl-Rónai Jóskával, az levitte Kaposvárra és mi került föl első este a pincéből? Absinthe!
    Rippl-Rónai nagyot kacag:
- Úgy van! Véletlenül úgy történt. Mert a pincénk rendszerint csak a magunk-szüretelte, ártatlan kis borocskát rejtegeti… De hát Adyról bizonyára azt hitte Lazarine, jobban megörül az absintnek… Meg is örült! Itt iddogáltunk, ennél az asztalnál és

Bandinak oly jó kedve kerekedett, hogy a végén nem is tért nyugovóra a szépen elkészített vendégszobában, hanem ehelyett hajnalban leszökött Kaposvárra...

Fiatal legény volt akkoriban. Először jött haza Párizsból, koncertteremben olvasta föl néhányszor a verseit, vadította a polgárokat s egy ilyen alkalommal borultam a nyakába…
    A meggyfabot Rippl-Rónai kezében valamit rajzol a homokba. Önkéntelen és öntudatlan rajz. Megnézem hogy mi. Szív. Szív a homokban. Egyszerű, paraszti ábra, mint a tulipános ládákon. Vajon mit akart vele mondani?

Forrás: A Reggel VI. évf. 22. szám. Budapest, 1927. május 30.

Krúdy Gyula (1878-1933): Lindberg kapitány, Biasini és más fuvarosok

 

- Levél a szerkesztőhöz -

- Nem volt valamelyik ősapja postakocsis ennek a Lindberg nevű fiatalembernek, aki most ily könnyedék „elhajtott” New Yorkból Párizsba, mint akár a régi pesti fiákeres, aki habozás nélkül útra kelt, amikor azt mondták neki, hogy a bécsi lóversenyre fuvarozzon! Csak azokban a régi postakocsisokban volt annyi elszántság, akik először járták vala a vadnyugatot indiánok, rablók, aranyásók fészkét (amely vadnyugatról ifjúkori olvasmányainkban olvashattunk), mint ebben a kadettképű Lindbergen, aki New Yorkból Párizsba fuvarozta magát anélkül, hogy pasasér ülne a háta mögött! Tenger, Atlanti-óceán, vihar: mi az az emberi gonoszsághoz mérten, amellyel minden idők fuvarosainak meg kellett próbálkozniok utazásaik közben? Az Atlanti-óceán kellős közepén például több reménye lehet a szerencsés megmenekedéshez a röpülőgépesnek, mint a régi vadnyugaton, vagy akár a régi magyar Bakonyban volt, amikor a mindenkori betyárok puskát szegeztek a mellének. A levegőnek egyelőre nincsenek útonállók a háború elmúltával. Szeretettel, megbecsüléssel nézzük ennek a beretvált képű fiatalembernek az arcképét a vasárnapi újságban, igen szép „fuvart csinált” a maga szakmájában, de azért nem lehet megfeledkezni azokról a légi postakocsisokról sem, akik omnibuszaikkal először hajtottak neki a veszedelmes vidékeknek, - mondaná idősb Wetter úr a Szarkánál és Fatönknél, aki egy század óta Boz-Dickens-Huffan úr jóvoltából a legnépszerűbb postakocsisa volt az egész világnak.

*

    A világ halad, a légi fuvarosnak a maga szívgyöngeségével, a viharral vagy a griffmadárral kell birokra kelni. Birokra kell mennie a mindnyájunk sarka mögött leskelődő szerencsétlenséggel, amely egyformán utoléri kiszemelt áldozatát a talpában bizakodó vándorlegény alakjában, de a felhők fölött röpülő utazóban is. Isten mentsen meg attól, hogy a légi utazó bravúrját a régi magyar méhesek-beli közömbös kézlegyintéssel lebecsülném (amely méhesekben voltaképpen nem számított semmit az, ami nem volt magyar, Lindberg kapitányt pedig, sajnos, nem lehet sehogy se fölvenni a magyar mitológiába), nagy ember ő, akinek nevét méltán visszhangozza a világsajtó, oroszlánsörényt hord a szíve fölött és erőt karjaiban, amelyekkel a gépmadarat, a mesebeli sast és a tengerben úszó cápát egyformán lebírni véli, de ne felejtsük el vállalkozásában azt a kíméletlen amerikai szellemet, amely a francia halottak halálán át csak újabb bizakodást nyert abban, hogy az üzlet jó, bele lehet vágni, mert íme, egy egész földkerekség érdeklődése kísérte a francia mártírok, Nungesser és Coli eltűnését. Igen, azt lehetne mondani amerikai nyelven, hogy a holtak országútján Lindberg volt az a szerencsés fickó, aki eltalált az aranyásó földre. Kolumbusz Kristófnak is voltak póruljárt elődei, az Inkák kincsét se az első kóbor kalózok találták meg, sok vér elfolyt vadnyugatért, amíg az meghódították: Lindberg se volt a párizsi röpülés eszmei kitalálója, csak szerencsés végrehajtója. Bátor ember, akinek jószerencsék nyúltak a hóna alá, amidőn átragadták őt a tengeren, amely tengerben annyi lepecsételt palack úszkál szellemek üzeneteivel.

*

    Az én magyar elgondolásaimban nem tartom kisebb embernek Lindbergnél például Biasini urat, aki először vállalkozott arra, hogy utazóhintókat, postakocsikat indítson fuvarba a Magyar Alföld veszélyes, kalandos, keserves országútjaira. Széchenyi Istvánt, aki először ment át a Lánchídon, a bakonyi utazókat, akik ládáikon ülve szekereztek át a sűrű erdőségen, holott Sobri Jóska még javában divatban volt. Ó, csodálatos, beláthatatlan ez a százéves országút az utazások világában az indiánok nádból, kenderből, fagyökéről épített csónakjairól a felhők között, tengerek fölött sikamló Spirit of St. Louisig. De a köd, a szél, a hullám, a felhő és a mindnyájuk fölött járó végzet: mindig egyforma volt, akár Biasini postakocsiján igyekeztünk az erdélyi határmegyék felé, akár újmódi gépmadáron próbálgattuk ki sorsunkat. Igaz, hogy a magyar mondás szerint nem kell félteni azt a kutyát, amely már egyszer átalúszta a Tiszát, átússza az másodszor is. Az utazásra kiszemelt ember nyugodtan utazhat akár a Bakonyban, akár az Atlanti-óceán fölött: nem érheti baj, mezítelen lábbal kell meghalnia minden kalandozási után. Csak éppen a mi jóságos, konzervatív, ősi, nemes magyar virtusunkat látom példázva a Lindberg nevű kapitány New York és Párizs közötti utazásában. Éppen ebben az időben, amikor a külföldi nemzetségek a maguk virtusain vetélkednek, a levegőben törik nyakukat: a mi alföldi magyarjaink büszkén, rendületlenül, szinte patinásan az ősi erényektől azt mutatják meg a mi kis világunknak, hogy röpülőgép helyett még indig lehet nyeregben és szekeren is utazni Magyarországon. A gazdaifjak, akik az Alföld kellős közepén lóra ültek, hogy százhuszad magukkal kiránduljanak mindennapi otthonukból át a Dunántúlra, a gyönyörű Balatonra, tegnap Kecskemétre értek utazásukban, szekereken utazó családtagjaikkal, jókedvükkel, magyaros vendégjárásukkal, papokkal, nótáriusokkal, orvosokkal, - talán még valamely vén táltost is cipelvén magukkal, mint a honfoglalás idejében.
    Lindberg utazgathat New Yorkból Párizsba. Engem inkább érdekel ennek a magyar nemzedéknek az útja az országban.

Forrás: A Reggel VI. évf. 21. szám. Budapest, 1927. május 23.

Szép Ernő (1884-1953): Hold, hold

Mely hölgynek hüs orcája vagy
Hold hold

Milyen világnak tája vagy
Hold?

Mely vak kéznek jég rajza vagy
Hold hold

Milyen holt honnak pajzsa vagy
Hold?

Mely ékszerésznek míve vagy
Hold hold

Mely őrült úrnak szive vagy
Hold?

Forrás: A Reggel VI. évf. 21. szám. Budapest, 1927. május 23.

Pásztor Árpád (1877-1940): A budai hegyek

Mint fúj elhagyni egykor bennetek,
Ha innen mindörökre elmegyek,
Szelid lejtésü budai hegyek.

Ha mint az árny, mely völgyetekre száll,
Ágyamnál fejtől komolyan megáll
Az ösmeretlen nézésü halál.

Minden hajtástok szivemmel rokon.
Itt tünt el játszó, gyors gyermekkorom
E házkockás, elnyuló partokon.

Hányszor mentem mormolva egy nevet,
Keresve hozzá bársony rímeket,
A hömpölygő, lassu folyam felett.

Hányszor szegeztem gondteli szemem
Ivetekre, melyre a vételen
Szelid kékséggel omlott csendesen.

Minden, mi nékem fájt, vagy drága volt,
Minden érzés, mi szivemben dalolt,
Forrást itt tört és ide visszafolyt.

S bár a világot összejártam én
Dél dús földjén, észak bús tengerén,
A nagy mindenből ez maradt enyém.

Mit egy nézéssel átölelhetek,
Mit fáj elhagynom, hogyha majd megyek:
Szelid lejtésü budai hegyek.

Forrás: A Reggel VI. évf. 20. szám. Budapest, 1927. május 16.

Dénes Zsófia (1885-1987): Ady Lédája haldoklik Davosban

 

                    Dénes Zsófia     -     Brüll Adél/Léda 

Dióssy Ödönnéről, Ady tragikus múzsájáról, akit egy davosi tüdőszanatóriumban ápolnak, lemondtak az orvosok

(A Reggel munkatársától.) Vasárnap reggel Davosból az a hír érkezett Budapestre, hogy Dióssy Ödön  kormányfőtanácsos felesége, Brüll Adél, súlyos betegen fekszik az egyik ottani szanatóriumban és orvosai már  lemondtak életéről. Brüll Adél... Léda,

Ady Endre Lédája.

Néhány héttel ezelőtt még láttam a Belvárosban, márciusi kora délután volt és ő kigombolt hiúzbundában, lassan, elgondolkodva járt az utcán. Vajon mire gondolt?… Amikor Ady megismerte, megfordította az Adél nevet; így lett belőle Léda; örökéletű múzsa és halhatatlanság. Nagyváradon ismerkedtek meg. Ady akkor a „Nagyváradi Napló” munkatársa volt; szerkesztője, Fehér Dezső. Fehérék Körös-parti, földszintes háza volt az első találkozás színhelye, - a Pokol-utcában. (Pokol utcának nevezi a nép, mert zeg-zugos és girbe-görbe – igazi neve Szent János utca –, és az ember önkéntelenül szimbólumra gondol, amikor hallja, hogy a Pokol utcában találkoztak.) Dióssyék akkoriban már Párisban éltek, csak látogatóba jöttek Váradra.

A VÖRÖSHAJÚ, SZÜRKESZEMŰ SZÉPASSZONY 
BESZÉLT ADYNAK ELŐSZÖR PÁRISRÓL.

Ezután ment ki a fanatizált Ady Párisba. Legjobb barátai odakünn Dióssyék voltak. Nemcsak az asszony: a férje is. Az irodalomtörténetnek ma már regisztrálnia kell, milyen finom megértéssel volt ez a nem mindennapi ember Ady rajongása, egyénisége, zsenialitása iránt. Dióssy a párisi tőzsde nagy jövedelmű tagja volt. Párisban nagy házat vitt akkoriban és Adyt szívesen látta vendégül. Léda pedig megnyitotta Ady fogékonyságát a francia nyelv és kultúra iránt, eleinte

ő fordította neki a francia költőket,

ő tanítgatta franciául is. 

    Lédát először 1915 tavaszán láttam, most pontosan tizenkét esztendeje, négy-öt évvel azután, hogy közte és Ady között megszakadt a barátság. Négy-ötéves volt akkor már az az Ady-kötet is, „A magunk szerelme”, amely a Lédától való elszakadást jelezte. Régen égtem a vágytól, hogy Lédát megismerjem, és amikor hallottam, hogy külföldről hazaérkeztek, megkértem közös barátainkat, vigyenek el hozzá. Egy kis józsefvárosi vendéglőben találkoztunk, ahová azért tértünk be, mert az ablakába spárgát, gombát, friss salátát tettek ki és ez a kis csendélet a kirakatban a Montparnassera emlékeztetett. Valamennyien, talán hatan,

Léda asztalánál.

Páris egykori szerelmesei voltunk (akkor éltük a háború első esztendejét). Léda az asztalfőn ült, keveset evett – franciás, könnyű ételt –, keveset ivott (nem úgy, mint Ady), de folyton cigarettázott, szítta, nyelte a füstöt és nézte a füstkarikát szürke, rendkívüli szemével. Én előzően kövérnek gondoltam, olyannak írták le, de akkor már nem volt az, kis, franciás, vékony alakja lett – Párisból elhozta idegen szabású ruháit – és kékeres, szikkadt keze idegesen reszketett. Ott ültem vele szemben és hallgattam.

Tragikus múzsa volt,

az bizonyos. semmi könnyedség és semmi édesség ne volt benne és rajta. Elementárisan szenvedélyes nő, a nemgondolkodók, de parancsolók fajából, aki gazdag természet, öntudatlan és mély, veszélyeket kereső és veszélyes. És minden vad és agresszív vonás mellett – amellyel mindenekelőtt önmagát bántotta – valami csöndes belső klaviatúrán még a jóság hangjai sem hiányoztak, amiről későbbi ismeretségünk során valóban meg is győződtem: Léda a kisgyermekekhez és az állatokhoz olyan jó, amilyen jóságra az érzelmes szívű emberek  nem képesek...Ehhez vadnak kell lenni, amilyen a természet és közel kell állani a természethez – miként Léda. Legjobban pedig egész lényéből

a hangja hatott reám, jobban még, mint a szeme.

Mély, borús, sötét színá orgánuma, egy élettől, tragédiáktól fölszántott hang a nem színpadi tragika hangja (mert a színpadié mindig dekoratív és muzsikás)… Akkor tavasszal és nyáron még sokszor találkoztunk, sokat beszéltünk és sokat hallgattunk és Léda rejtélyes lénye ismeretségünk során valóban olyannak bizonyult, amilyennek a legelső estén éreztem. Nagy emlékem ez a rendkívüli asszony, akiről Ady azt írta: „Szemed szomoru és gonosz, Két mély gyehenna-fészek", de ennek ellenkezőjét is írta: 2Kék látásod, mely mindig épit, Mindig irgalmaz, indig szépit..." és akihez szakításon, engesztelhetetlen haragon innen és túl, a halál órájára is maradt búcsúszava: „Piros-fekete glóriával Evezz, evezz csak csöndesen. Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz S ott halsz meg majd, én szerelmesem…”
    Evezz, evezz csak csöndesen, Léda, múzsa, aranyszobor!

Forrás: A Reggel VI. évf. 19. szám. Budapest, 1927. május 9.

Szép Ernő (1884-1953): Májusi retek

    Éppen olyan poétikus, mint a májusi orgona.
    A tavasz tündéri gyermeke.
    Ugye,Maga is szereti kérem?
    Nem úgy értem, hogy szereti megenni. Az t látom. Hanem hogy szereti nézni, szereti a színét, a formáját, a fogalmát, a lelkét. Szóval hogy kicsit ideálisan is szereti. Igen?
    Ez olyan csudálatos ijedt piros, ez a májusi retek, akár az imént megszületett csecsemő. Olyan ártatlanság ez az istenadta kis pufók: májusi retek. Még a született kisbabánál is ártatlanabb. Mert ez semmi csúnyaságot, semmi mérget nem hozott a testecskéjében, semmi bűnt.
    És ez a drága (vagyis olcsó) kis piros retek nem sír, mikor a világra jön. Ez rögtön mosolyog. Pedig ríhatna szegényke, elüvölthetné a tragédiáját. Hiszen rögtön megeszik.
    Úgy fölvidítja az embert, mint valami bohó kis állat. Nincs az a boldogtalan úr vagy hölgy, aki boldogtalan volna, mikor a májusi retket beharapja. Ha szekfűbe vagy rózsába dugom az orrom, igenis még vadabbat kürtöl a boldogtalanság a tisztelt lelkemben. De mikor beleugrom az uszodába nyáron és ott tempózok a friss hideg vízben, meg mikor ezt a hónapos retket kóstolom, nem lehet boldogtalannak lenni, nem, kizárt dolog kérem!
    Lássák, ha nem bántak volna olyan rosszul velem, verset írnék itt a májusi retekről. Magam is élvezném; olyan jót tesz az az ütemes, lázas, szerelmes kis sport, az a verselés. De már ott tartok, hgoy sajnálom a verset. Maguktól.
    De teirántad, pirók új retek, oly szüzen, oly hűségesen érzek, úgy lelkendezek érted, ú gy pártollak. Úgy vedd édes kis pofám, hogy a szívem jambust üget, hogy nemes és eredeti köszöntővel cirógatlak, míg itt hámozlak és míg sózom ezt a kedves, nedves, guszta fehér testecskédet.
    Látod… hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy nem a legmélyebb galádság-é, hogy elmerült gyöngédségem közt fölfallak, mint az esztelen bestia.
    Egy mukkot nem szóltál. Olyan áldott jó kis gyerek vagy.
    Igen, azok a poéták, akik a rózsának muzsikálnak, azok se igen haboznak, mikor leszakasztják az eleven rózsát az ágáról. Lelketlenebb dolog tán a piros retket megrágni, mint azt a piros rózsát lesakterolni? Tessék, egyétek meg a rózsát is, annak már mindegy.
    Én legalább megtettem azt a tiszteletet a májusi reteknek, hogy a gomblyukba tűztem, akár a bájos kicsi rózsabimbót. Úgy sétáltam a flaszteren, ebéd után, abban a szabadabb fiatal világban. Emlékeztek, kedves fiúk… akik azóta unalmas komisz urak lettetek. Velem együtt...

Forrás: A Reggel VI. évf. 18. szám. Budapest, 1927. május 2.

Telekes Béla (1873-1960): Jer, hí a május…

Jer, hí a május fénye, lángja,
Hí a virulás, jer velem!
Ily fénybe, lángba, virulásba
Boritson bűvös szerelem!

Jer, ittasulj meg velem ujra
A vágyak lázas ünnepén!
Ne intsen őszi rémek ujja,
Mig üdvöt esdek tőled én!

Hol minden ily üdvért sóvárog -
Feledve multat és jövőt, -
Aláhanyatló lepkepárok
Sorsáról az álmot ne sződd!

Szerelmünk, mint az ő szerelmük,
Mindegy: öröklét, pillanat…
Egy pillanatban hadd hihessük
Öröknek a tünő nyarat!

Forrás: A Reggel VI. évf. 18. szám. Budapest, 1927. május 2.

Egyed Zoltán (1894-1947): Üzenet

Sínek fénye csillog oly messzi messziről
A búcsúzó nap parazsas tüzében,
Amint az alkonyatba nyúló jegenyék mögött
Utolsót villanva a végtelenbe tűnik, -
Mint amilyen messzi, messzi, messzi mentél édes.

Itt most tavasz van. Virágos, fényes. Az utcán
Gyöngyvirágot s húsvéti barkát árul Április
- Galambok szállnak a Ferenciek terén -
S a lányok szemében annyi messzi tűz és annyi messzi emlék,
Mint amilyen messzi, messzi, messzi mentél édesanyja

Mintha virág omolna a templom ajtaján
Ugy ömlenek ki a duzzadó tavaszba
- Örvényükben a húsvét tömjénfüstje száll –
Elárasztják a várost és a város oly üres,
Mert te olyan messzi, messzi, messzi mentél édes...

Forrás: A Reggel VI. évf. 16. szám. Budapest, 1927. április 19.

Farkas Imre (1879-1976): Levél Berlinből

 
Hallom, Berlinbe jössz megint
A régi szivvel, régi kedvvel -
Ó, mein Heber Hans, ne keress fel.

Alt Berlin! Már nem ott lakom,
De menj végig a szük kis utcán,
Egy sötétes alkonyaton.

Ne keress, nem vagyok sehol,
Eltüntem én az életedből,
Mint egy borus, futó mosoly.

Hidd, hogy a régi szép vagyok,
Ki dalban és könnyben ragyog
s a csókja indig édesebb.

Künn az alléban, az avarban
Hársfalevél perdül le halkan,
Lábad elé… az én leszek!

Forrás: A Reggel VI. évf. 15. szám. Budapest, 1927. április 11.

Szép Ernő (1884-1953): Részvét

Ha olvasztott arany csurogna
Könny helyett két szememből,

Ha sóhajom selyem szál volna,
Pamut lehetne legalább!

Ha a vérem minden lökése
Egy-egy ital tokajit adna
S a haldoklóknak egy-egy percet érne
Pillám sűrű szökellete,

Ha milliónyi pórusom
Fűsét küldhetne télire

S kezem lebbentve mint a bűvész 
Szórhatnék széjjel e világra
Csókot, jó szót, füttyöt, kacajt

S minden lépésemből csudára
Házhely mely szép kiskert kerülne,

Én éjjel nappal vándorolnék,
Higyjétek meg hogy le sem ülnék,
Ha térgyem érezném gyűrődni
Felnéznék, egy kortyot húznék az égből
S danolva ballagnék tovább.

Forrás: A Reggel VI. évf. 14. szám. Budapest, 1927. április 4.

Csergő Hugó (1877-1945): Ujságiró halálára

Barátaim, ti régi ujságirók,
A végső harcig hősi munkabirók:
„Migrate, veteres coloni!”
Az égalj felpirosló alkony-árján
Charon, az agg hajós csónakja vár rám,
De jó lesz rajta elhajózni!

A sürü éjlepel selymébe gubozódva,
Lelkem még bábhüvelyben rejlő pillangója
Szárnyát már lassan bontogatja is,
Ma gyönge röpte még csak tünő álomutra,
De holnap, teljes-szárnyanőtten, már – ki tudja?
Az álomtalan éjszakába visz.

Bár naprül napra számban megfogyottan,
Ott állunk még az éber őrtoronyban
És minket tép meg minden szélvihar.
Mi vérezünk a másnak tépett rózsa tüskén,
a hatalommal szembeszállunk koldus-büszkén,
Pazar vetésünk aratása: bús avar.

Ti mind-sürübben nyiló ujságiró-sirok,
A könny, amelyet boldog öletekben sírok,
Az irigylésnek s nem a gyásznak könnye az:
De jó is néktek ott lenn végre megpihenni,
De jó: az örök harc után az örök semmi,
Ahova nem hatol le vágy, se gond, panasz.

A sürü éjlepel selymébe gubozódva,
Lelkem még bábhüvelyben rejlő pillangója
Vágyszárnyát most még bontogatja csak
S csupán egy röpke álom-éjszakára
Ragad a reggelig tartó halálba,
Amelyre gyászos ébredés fakad.

Már nem sokáig tart az őrlő munka,
Uj harcos ifjuság nyomul nyomunkba
S mit abbahagytunk, ők fogják leróni,
Már jönnek, nőnek is az uj bajvivók,
Uj hősök, uj bolondok: - ujságirók…
- „Migrate, ceteres coloni!”

Forrás: A Reggel VI. évf. 13. szám. Budapest, 1927. március 28.

Szép Ernő (1884-1953): Meghalok, meghalok

    Jön a tavasz. Alulról a föld alól és felülről az egekből. Meg jobbról és balról a tengerek felől.
    Menthetetlen a helyzet. A láng belékapott már a sápadtságba, s a hidegség fulladozik, még egy percig bírja szusszal… a rohamozó fények gőzök szelek hurrát zendítenek…
- Meghalok, meghalok… - egy húsz esztendős leány kapja fel a két karját az utcán, a csillogó dél alatt, a harangok bódult szívdobogásával a füle mellett…
    A Rózsa-utcán, a járdán. Ebben a drága cukros kezdő melegségben.
    Az égre az örök cirrus cumulusok jöttek ki legelőre, fejér selyem angyalbárányok.
    Nincs sárgább a világon, mint a mimóza, nincs vörösebb, mint az a vérbélű narancs, a kofánál, ott a Rózsa-utcában a sarkon.
- Meghalok, meghalok…
    Jaj én is, mikor húsz éves voltam. És olyan érzékeny voltam és úgy rajongtam, mint a leányok.
    Meghalok, mert nem bírja a tüdőm az édességes lélegzetet. Meghalok, utána szakad a szívem a sóhajomnak. Meghalok, olyan szerelmes vagyok. Meghalok, úgy sóvárgok. Meghalok, olyan boldogtalan vagyok, olyan boldog vagyok. Meghalok, nem tudom kiállani, olyan nehéz, olyan mélységes, olyan titkos, olyan lehetetlen… belé bolondulok csókba, szekfűszagba, naplementébe, csillagokban, sötétségbe, meghalok, meghalok!
    Igen. Te is mindig meghaltál, mikor ifjúságban szenvedtél… ugye.
    A Rózsa-utcai húsz éves leány összeesett a járdán ezen a gyönyörű héten. Veronál és marólúg volt a testében.
    Szó szerint ezt kiáltotta világgá:
- Meghalok, meghalok, nem írom tovább a nyomort.
    Ezek voltak utolsó szavai. Mint Goethe utolsó szavai voltak, hogy: több világosságot. S mint egy Chaleaubriand grófné utolsó szavai voltak, hogy. De kár lesz elfelejteni a szép verseket…
- Meghalok, meghalok…
    Mintha szavalni akart volna dallamosan, hevülten, amint a két karját a járókelők előtt fölnyújtotta. Mintha valami szangvinikus adysta szűz tört volna ki a tavasz szédítő napján.
    Ez az eset már el van intézve, mi? Egy húsz éves szép leány megölte magát, mert nem bírta tovább a nyomort.
    Nem is kell nyomozást indítani. A Rózsa-utcai leány olyan figyelmes volt, hangosan bejelentette tettének okát.
    Most az ember itt tovább köszönget törvényesen. Szervusz, méltóságos uram, kezedet csókolom. Hogy ilyen tempóban méltóztatol fiatalodni… botrány, kérlek alázatossággal.
    Ez a serdületlen tavasz, ez azt hiszem a legfinomabb. Így március vége felé, mikor még tél is lehetne. A friss fű befuttatja már a gyepet. A fák meg még merő sötétek. Zöld és fekete. Az empire színe. Imádom.    
    Kitűnő ez a phantaisie a zsebkendőjén. Adja csak még egyszer… tündéri jó, ideális, Chanell 22, ha nem tévedek?
    Én nagyon rendes, elfogadható ember vagyok.

Forrás: A Reggel VI. évf. 12. szám. Budapest, 1927. március 21.

Krúdy Gyula (1878-1933): Kossuth-kép és Petőfi-kép az ablakokban

 

- Levél a szerkesztőhöz -

Balatonfüred, március 13.

    Nálunk valaha a Kossuth-képeket sohasem lephette be a pókháló, még akkor sem, ha a gazdasszonynak más gondolatai is voltak így tavasz táján Kossuth apánknál. Ott volt a házikóban mindig valamely férfiember, akit holtigtartó, hűséges, megingathatlan szerelem fűzött Kossuth Lajoshoz, akinek arcképét néha olyan harmatosan rezgő szempillával nézdelte, mint az édesanyja arcképét szokta az emlékezet. A Kossuth-képeket a régi Magyarországon nem lephette be a pókfonál, mert ha az egykori magyar: a XIX. század vége felé mind keservesebbedő életmódjában, békalencse-szaporaságú gondjai között fuldokolva, életunalommal a változatlanba meredten: az esztendő némely napjain el is felejtgeté szívből szakadt, tölgyfa erejével ég felé emelkedő igazi szerelmét, Kossuth Lajost, - március közepe felé eszébe jutott ez a magyarember,  akinek képénél szebbet nem rajzolhattak századévek. A Kossuth-kép – minden magyar háznál volt – március közepe táján lekerült a szegről (ahonnan éppen olyan másvilági arculattal nézegetett, mint azoknak a vértanúknak az arcképei, amelyeket a hagyomány szerint valóban a bitófa oldalára szögezett a hóhér, ha ugyan maradt arckép a bujdosó után), lekerült a Kossuth-kép a falról, októberi gyászfátyolok, honvédkokárdák, Lajos-napi hervadt virágok, vérfoltos zászlófoszlányok közül, amelyeket a nagyapa vagy más büszke rokon hozott magával a legnagyobb magyar mitológiából, a negyvennyolcadiki szabadságharcból, elindult útjára a Kossuth-kép, hogy a mind hosszabbodó magyar telek virágcserepei, vagy pedig az olykor fiatalosan korán érkezett ibolyák között elfoglalja helyét a ház ablakában azon a március középi napon, amikor az ablakokba helyezett Kossuth-kép volt a legszentebb dísze minden háznak, amelyben magyarok laktak.

*

Sok mindent nem tanulhat meg és még kevesebbet láthat meg a mai nemzedék Magyarországnak abból a korszakából, amikor szóba és írásban emlegetett múltidők Kossuthig vagy a boldogtalan Széchenyiig terjedt vala, de valójában az egész magyar történelem atmoszférája lengé körül e két magyarnak az alakját. Az új nemzedék legföljebb képírók kísérleteiben láthatja viszont azokat a magyar arcokat, amelyeknek hasonmását alig találhatni manapság, bármerre venné az útját a vándor Magyarországon. Nem új fölfedezés, talán többször is megírták, hogy azok a magyar emberek, akik körülbelül egykorúak voltak a turini remetével: valamikélppen, hacsak egy hajszálnyira is (amint akkoriban mondták) hasonlók voltak Kossuth Lajoshoz… A tudósok bővebben meg tudnák magyarázni, hogy miért volt ez így, - én, mint egyszerűen gondolkozó magyar, azt hiszem, hogy ennek az országos hasonlóságnak főként az a nagy áhítat, szív gyökeréből eredő tisztelet, minden emberi mértéket fölülmúló tisztelet volt az okozója, amellyel a magyarok Kossuth arcképeit nézdelték. Mintha csak azt várták volna, hogy egyszer, így március táján: valóban megszólal a szent öregember, aki nappal virágok közül, estve gyertyák fényeiből figyelő azokat a lelkes fölvonulásokat, amelyeket a legkisebb vidéki utcák is visszhangzottak.

*

    Igaz, hogy nagyjaink közül március tizenötödikét Petőfi Sándor napjának írták be a szíek kalendáriumábaI, de, amint a legendák tudták, Petőfiről nem maradtak megbízható arcképek. Madarász Viktornak valamiképpen nem hittek, mert nagyon fiatalnak rajzolta meg a legfiatalabb magyart. De Kossuthról, az öreg Kossuthról mindig jöttek hírek, felhőkre rajzolódó csodálatosságok, a széllel együtt járó üzenetek dél felől. És minél öregebb lett Kossuth, annál inkább meg lehetett őt közelíteni külsejében, megérteni gondolataiban… De Petőfi örökké ifjú maradt s az ifjúság visszatarthatatlan, eltávolodik az a legtüzesebb lélekből is. A márciusi ifjak, akik Petőfi fiai voltak: egyszerre csak, az idő múlásával mindinkább kezdenek hasonlítgatni Kossuth Lajosra, mint a tavakban is megcsillanó napsugár a végtelenbe fénylő tengerhez. Aki Petőfi lelkét, külsejét, villámlását akarta volna a maga lényével utánozgatni; annak legföljebb csak annyi ideig lehetett volna élni a tűnő időben, mint egy napszikrának. Míg Kossuth apánkat egy beláthatatlanul hosszú életen át lehetett tanulni –, akár börtönben, akár szabadságban. Mintha ő jelentette volna azt a hegyek mögött sokáig morajló, visszhangzó, el nem alvó, legföljebb csöndesedő mennydörgést, amely végigkíséri a magyarok történetét. Míg Petőfi egy röpke égi láng volt, hogy a vakoknak szemei meggyógyuljanak és fölnyíljanak jelenésére.
    Ezért volt, mélyen tisztelt Szerkesztő barátom, hogy a múlt században, a század öregedésével mind közelebb véltük magunkat az öreg Kossuthhoz, mert hiszen a századdal együtt Kossuth is öregedett, mint mi. Vajon van-e ház Magyarországon, amelyet 1927-iki márciusban Kossuth és Petőfi arcképeivel díszítenek?
 

Forrás: A Reggel VI. évf. 11. szám. Budapest, 1927. március 14.

Zsolt Béla (1895-1949): Az ember

Igy látlak én ma: flastrom, álca, festék,
Kevés befedi életed sebét,
Mit izzó vassal égetett beléd
Éhség, gyülölség, szolgaság, betegség.

Tudom, hogy kámzsáját felöltenéd
Vezeklő jobbulásnak: jönnek esték,
Midőn nemed megsejti szörnyü vesztét,
De nincs megállás, nincsen menedék.

Igy látlak én: sorsod, hogy füstbe vessz el,
Hamvad se lelje meg fiad fia,
Kit Krisztus ujra megvált, s megkeresztel!

Tested utszéli, vad haramia,
Kit gyilkos lesbe állit minden alkony,
A lelked némber lett az utcasarkon.

Forrás: A Reggel VI. évf. 11. szám. Budapest, 1927. március 14.

Szép Ernő (1884-1953): Jaj de megnémultál

De sokat danoltak nagy Magyarországon,
Nem danoltak annyit az egész világon.
Angyalok hallgatták azt a magyar nótát,
A mennyországban is is úgy irták a kótát.

A sok barna hangászt ejnye már mi lelte,
Hallgat a hegedű, kiesett a lelke.
A juhásznak meg a furulya lett drága
Vagy nem ád az hangot, akárhogy próbálja.

A rigók, a cinkék erre nem is szállnak,
Tücskök is, dongók is más hazát tanálnak
Nincs ki tanitgassa fiúk, jányok torkát,
Jaj de megnémultál te kis Magyarország.

Forrás: A Reggel VI. évf. 9. szám. Budapest, 1927. február 28.

Farkas Imre (1879-1976): Első szerelem

 
Jön ki a templomból
Nagymise után
Egy kis kurtaszoknyás
Kedves, karcsu lány.

Ott lesi ez fiu,
Köszön szótlanul,
Rátekint a kislány,
Aztán – elpirul.

Összemosolyognak,
Szivük földobog,
- Ők maguk se tudják,
Milyen boldogok.

Forrás: A Reggel VI. évf. 10. szám. Budapest, 1927. március 7.

Szép Ernő (1884-1953): Madár

Hajnal előtt hallottam
Bizonyos madarat
Aki ott hál a lombban
Hogy nyügös neszt adott
A levelek között
Holdtalan nyugalomban

Szegény talán megfázott
Vagy rosszat álmodott
S vad pici szive fájult
Rezzentek szárnyai,
Az tett oly enyhe zajt
S az éj megint elájult

Kinek hired se hallom
Kit úgy elvitt a szél
A messze rút világra:
Szivemben így moccansz
Elhagyott éjszakán
Kis táncosnő, kis drága.

Forrás: A Reggel VI. évf. 2. szám. Budapest, 1927. január 10.

Zsolt Béla (1895-1949): Fiam fia…

 

Fiam fia, ki jönni fogsz, hogy ismerd
Az atom életét, az ismeretlent,
S a csillagot, mely végzeted felett leng
És szemtől-szembe látod majd az istent,

Ki uj ruhába rejted a mezitlent
És zengő ég és rengő föld se rettent,
Lebirod a halált, a győzhetetlent
S örök tudásból versz szivedre pikkelyt;

Szivedbe vésd, ha ésszel fel nem éred:
Volt kor, midőn nem voltak emberek,
Volt kor, midőn az élet nem volt élet!

E hieroglifát, mely rádmered,
Nem ember irta, ki jövőbe néz:
Nagy ősöd hagyta rád: a Szenvedés!

Forrás: A Reggel VI. évf. 7. szám. Budapest, 1927.február 14.