- Levél a szerkesztőhöz -
Balatonfüred, március 13.
Nálunk valaha a Kossuth-képeket sohasem lephette be a pókháló, még akkor sem, ha a gazdasszonynak más gondolatai is voltak így tavasz táján Kossuth apánknál. Ott volt a házikóban mindig valamely férfiember, akit holtigtartó, hűséges, megingathatlan szerelem fűzött Kossuth Lajoshoz, akinek arcképét néha olyan harmatosan rezgő szempillával nézdelte, mint az édesanyja arcképét szokta az emlékezet. A Kossuth-képeket a régi Magyarországon nem lephette be a pókfonál, mert ha az egykori magyar: a XIX. század vége felé mind keservesebbedő életmódjában, békalencse-szaporaságú gondjai között fuldokolva, életunalommal a változatlanba meredten: az esztendő némely napjain el is felejtgeté szívből szakadt, tölgyfa erejével ég felé emelkedő igazi szerelmét, Kossuth Lajost, - március közepe felé eszébe jutott ez a magyarember, akinek képénél szebbet nem rajzolhattak századévek. A Kossuth-kép – minden magyar háznál volt – március közepe táján lekerült a szegről (ahonnan éppen olyan másvilági arculattal nézegetett, mint azoknak a vértanúknak az arcképei, amelyeket a hagyomány szerint valóban a bitófa oldalára szögezett a hóhér, ha ugyan maradt arckép a bujdosó után), lekerült a Kossuth-kép a falról, októberi gyászfátyolok, honvédkokárdák, Lajos-napi hervadt virágok, vérfoltos zászlófoszlányok közül, amelyeket a nagyapa vagy más büszke rokon hozott magával a legnagyobb magyar mitológiából, a negyvennyolcadiki szabadságharcból, elindult útjára a Kossuth-kép, hogy a mind hosszabbodó magyar telek virágcserepei, vagy pedig az olykor fiatalosan korán érkezett ibolyák között elfoglalja helyét a ház ablakában azon a március középi napon, amikor az ablakokba helyezett Kossuth-kép volt a legszentebb dísze minden háznak, amelyben magyarok laktak.
*
Sok mindent nem tanulhat meg és még kevesebbet láthat meg a mai nemzedék Magyarországnak abból a korszakából, amikor szóba és írásban emlegetett múltidők Kossuthig vagy a boldogtalan Széchenyiig terjedt vala, de valójában az egész magyar történelem atmoszférája lengé körül e két magyarnak az alakját. Az új nemzedék legföljebb képírók kísérleteiben láthatja viszont azokat a magyar arcokat, amelyeknek hasonmását alig találhatni manapság, bármerre venné az útját a vándor Magyarországon. Nem új fölfedezés, talán többször is megírták, hogy azok a magyar emberek, akik körülbelül egykorúak voltak a turini remetével: valamikélppen, hacsak egy hajszálnyira is (amint akkoriban mondták) hasonlók voltak Kossuth Lajoshoz… A tudósok bővebben meg tudnák magyarázni, hogy miért volt ez így, - én, mint egyszerűen gondolkozó magyar, azt hiszem, hogy ennek az országos hasonlóságnak főként az a nagy áhítat, szív gyökeréből eredő tisztelet, minden emberi mértéket fölülmúló tisztelet volt az okozója, amellyel a magyarok Kossuth arcképeit nézdelték. Mintha csak azt várták volna, hogy egyszer, így március táján: valóban megszólal a szent öregember, aki nappal virágok közül, estve gyertyák fényeiből figyelő azokat a lelkes fölvonulásokat, amelyeket a legkisebb vidéki utcák is visszhangzottak.
*
Igaz, hogy nagyjaink közül március tizenötödikét Petőfi Sándor napjának írták be a szíek kalendáriumábaI, de, amint a legendák tudták, Petőfiről nem maradtak megbízható arcképek. Madarász Viktornak valamiképpen nem hittek, mert nagyon fiatalnak rajzolta meg a legfiatalabb magyart. De Kossuthról, az öreg Kossuthról mindig jöttek hírek, felhőkre rajzolódó csodálatosságok, a széllel együtt járó üzenetek dél felől. És minél öregebb lett Kossuth, annál inkább meg lehetett őt közelíteni külsejében, megérteni gondolataiban… De Petőfi örökké ifjú maradt s az ifjúság visszatarthatatlan, eltávolodik az a legtüzesebb lélekből is. A márciusi ifjak, akik Petőfi fiai voltak: egyszerre csak, az idő múlásával mindinkább kezdenek hasonlítgatni Kossuth Lajosra, mint a tavakban is megcsillanó napsugár a végtelenbe fénylő tengerhez. Aki Petőfi lelkét, külsejét, villámlását akarta volna a maga lényével utánozgatni; annak legföljebb csak annyi ideig lehetett volna élni a tűnő időben, mint egy napszikrának. Míg Kossuth apánkat egy beláthatatlanul hosszú életen át lehetett tanulni –, akár börtönben, akár szabadságban. Mintha ő jelentette volna azt a hegyek mögött sokáig morajló, visszhangzó, el nem alvó, legföljebb csöndesedő mennydörgést, amely végigkíséri a magyarok történetét. Míg Petőfi egy röpke égi láng volt, hogy a vakoknak szemei meggyógyuljanak és fölnyíljanak jelenésére.
Ezért volt, mélyen tisztelt Szerkesztő barátom, hogy a múlt században, a század öregedésével mind közelebb véltük magunkat az öreg Kossuthhoz, mert hiszen a századdal együtt Kossuth is öregedett, mint mi. Vajon van-e ház Magyarországon, amelyet 1927-iki márciusban Kossuth és Petőfi arcképeivel díszítenek?
Forrás: A Reggel VI. évf. 11. szám. Budapest, 1927. március 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése