Zsolt Béla (1895-1949): Az ember

Igy látlak én ma: flastrom, álca, festék,
Kevés befedi életed sebét,
Mit izzó vassal égetett beléd
Éhség, gyülölség, szolgaság, betegség.

Tudom, hogy kámzsáját felöltenéd
Vezeklő jobbulásnak: jönnek esték,
Midőn nemed megsejti szörnyü vesztét,
De nincs megállás, nincsen menedék.

Igy látlak én: sorsod, hogy füstbe vessz el,
Hamvad se lelje meg fiad fia,
Kit Krisztus ujra megvált, s megkeresztel!

Tested utszéli, vad haramia,
Kit gyilkos lesbe állit minden alkony,
A lelked némber lett az utcasarkon.

Forrás: A Reggel VI. évf. 11. szám. Budapest, 1927. március 14.