Pásztor Árpád (1877-1940): A budai hegyek

Mint fúj elhagyni egykor bennetek,
Ha innen mindörökre elmegyek,
Szelid lejtésü budai hegyek.

Ha mint az árny, mely völgyetekre száll,
Ágyamnál fejtől komolyan megáll
Az ösmeretlen nézésü halál.

Minden hajtástok szivemmel rokon.
Itt tünt el játszó, gyors gyermekkorom
E házkockás, elnyuló partokon.

Hányszor mentem mormolva egy nevet,
Keresve hozzá bársony rímeket,
A hömpölygő, lassu folyam felett.

Hányszor szegeztem gondteli szemem
Ivetekre, melyre a vételen
Szelid kékséggel omlott csendesen.

Minden, mi nékem fájt, vagy drága volt,
Minden érzés, mi szivemben dalolt,
Forrást itt tört és ide visszafolyt.

S bár a világot összejártam én
Dél dús földjén, észak bús tengerén,
A nagy mindenből ez maradt enyém.

Mit egy nézéssel átölelhetek,
Mit fáj elhagynom, hogyha majd megyek:
Szelid lejtésü budai hegyek.

Forrás: A Reggel VI. évf. 20. szám. Budapest, 1927. május 16.