Dénes Zsófia - Brüll Adél/Léda
Dióssy Ödönnéről, Ady tragikus múzsájáról, akit egy davosi tüdőszanatóriumban ápolnak, lemondtak az orvosok
(A Reggel munkatársától.) Vasárnap reggel Davosból az a hír érkezett Budapestre, hogy Dióssy Ödön kormányfőtanácsos felesége, Brüll Adél, súlyos betegen fekszik az egyik ottani szanatóriumban és orvosai már lemondtak életéről. Brüll Adél... Léda,
Ady Endre Lédája.
Néhány héttel ezelőtt még láttam a Belvárosban, márciusi kora délután volt és ő kigombolt hiúzbundában, lassan, elgondolkodva járt az utcán. Vajon mire gondolt?… Amikor Ady megismerte, megfordította az Adél nevet; így lett belőle Léda; örökéletű múzsa és halhatatlanság. Nagyváradon ismerkedtek meg. Ady akkor a „Nagyváradi Napló” munkatársa volt; szerkesztője, Fehér Dezső. Fehérék Körös-parti, földszintes háza volt az első találkozás színhelye, - a Pokol-utcában. (Pokol utcának nevezi a nép, mert zeg-zugos és girbe-görbe – igazi neve Szent János utca –, és az ember önkéntelenül szimbólumra gondol, amikor hallja, hogy a Pokol utcában találkoztak.) Dióssyék akkoriban már Párisban éltek, csak látogatóba jöttek Váradra.
A VÖRÖSHAJÚ, SZÜRKESZEMŰ SZÉPASSZONY
BESZÉLT ADYNAK ELŐSZÖR PÁRISRÓL.
Ezután ment ki a fanatizált Ady Párisba. Legjobb barátai odakünn Dióssyék voltak. Nemcsak az asszony: a férje is. Az irodalomtörténetnek ma már regisztrálnia kell, milyen finom megértéssel volt ez a nem mindennapi ember Ady rajongása, egyénisége, zsenialitása iránt. Dióssy a párisi tőzsde nagy jövedelmű tagja volt. Párisban nagy házat vitt akkoriban és Adyt szívesen látta vendégül. Léda pedig megnyitotta Ady fogékonyságát a francia nyelv és kultúra iránt, eleinte
ő fordította neki a francia költőket,
ő tanítgatta franciául is.
Lédát először 1915 tavaszán láttam, most pontosan tizenkét esztendeje, négy-öt évvel azután, hogy közte és Ady között megszakadt a barátság. Négy-ötéves volt akkor már az az Ady-kötet is, „A magunk szerelme”, amely a Lédától való elszakadást jelezte. Régen égtem a vágytól, hogy Lédát megismerjem, és amikor hallottam, hogy külföldről hazaérkeztek, megkértem közös barátainkat, vigyenek el hozzá. Egy kis józsefvárosi vendéglőben találkoztunk, ahová azért tértünk be, mert az ablakába spárgát, gombát, friss salátát tettek ki és ez a kis csendélet a kirakatban a Montparnassera emlékeztetett. Valamennyien, talán hatan,
Léda asztalánál.
Páris egykori szerelmesei voltunk (akkor éltük a háború első esztendejét). Léda az asztalfőn ült, keveset evett – franciás, könnyű ételt –, keveset ivott (nem úgy, mint Ady), de folyton cigarettázott, szítta, nyelte a füstöt és nézte a füstkarikát szürke, rendkívüli szemével. Én előzően kövérnek gondoltam, olyannak írták le, de akkor már nem volt az, kis, franciás, vékony alakja lett – Párisból elhozta idegen szabású ruháit – és kékeres, szikkadt keze idegesen reszketett. Ott ültem vele szemben és hallgattam.
Tragikus múzsa volt,
az bizonyos. semmi könnyedség és semmi édesség ne volt benne és rajta. Elementárisan szenvedélyes nő, a nemgondolkodók, de parancsolók fajából, aki gazdag természet, öntudatlan és mély, veszélyeket kereső és veszélyes. És minden vad és agresszív vonás mellett – amellyel mindenekelőtt önmagát bántotta – valami csöndes belső klaviatúrán még a jóság hangjai sem hiányoztak, amiről későbbi ismeretségünk során valóban meg is győződtem: Léda a kisgyermekekhez és az állatokhoz olyan jó, amilyen jóságra az érzelmes szívű emberek nem képesek...Ehhez vadnak kell lenni, amilyen a természet és közel kell állani a természethez – miként Léda. Legjobban pedig egész lényéből
a hangja hatott reám, jobban még, mint a szeme.
Mély, borús, sötét színá orgánuma, egy élettől, tragédiáktól fölszántott hang a nem színpadi tragika hangja (mert a színpadié mindig dekoratív és muzsikás)… Akkor tavasszal és nyáron még sokszor találkoztunk, sokat beszéltünk és sokat hallgattunk és Léda rejtélyes lénye ismeretségünk során valóban olyannak bizonyult, amilyennek a legelső estén éreztem. Nagy emlékem ez a rendkívüli asszony, akiről Ady azt írta: „Szemed szomoru és gonosz, Két mély gyehenna-fészek", de ennek ellenkezőjét is írta: 2Kék látásod, mely mindig épit, Mindig irgalmaz, indig szépit..." és akihez szakításon, engesztelhetetlen haragon innen és túl, a halál órájára is maradt búcsúszava: „Piros-fekete glóriával Evezz, evezz csak csöndesen. Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz S ott halsz meg majd, én szerelmesem…”
Evezz, evezz csak csöndesen, Léda, múzsa, aranyszobor!
Forrás: A Reggel VI. évf. 19. szám. Budapest, 1927. május 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése