2021. febr. 26.

S. Bokor Malvin (1885-1950): Az Ipoly partján

 


Az öreg tisztelendő nem volt nevezetes sem a szónoklatairól, sem a könyveiről. Nem búvárkodott a tudományokban többet a kelleténél, nem járt külföldi híres iskolákon, nem törte a fejét azon, hogy a hit kérdéseinek modern és meglepő magyarázatát adja, aggasztó meredeken járva a hitetlenség szélein. Az öreg tisztelendő megelégedett azzal, amit másoktól tanult és hitte mindazt, amit az Anyaszentegyház hinnie elébe adott, mint plébániájának alázatos és egyszerű lelkű hívei.

Mégis híres volt az egész országban, akár csak a lángbeszédű dörgedelmes szónokok, avagy az eretnekséggel kacérkodó modern bibliamagyarázók. A nevét nem kiáltották szerte az újságok, de csöndesen mondták egymás fülébe a betegek, a szenvedők.

Az öreg tisztelendő füvekkel íyógyított mindenféle nyavalyát ezen a világon.

Már az édesanyja is ismerte a növények titkait. Liliomot tett el olajba, égési sebekre valót; teát főzött, amitől felhigult a gutaütésesek sűrű vére és ismerte azt a füvecskét is, amelytől összeforr a törött csont, ha a haszontalan Jancsi gyerek leesik a szomszédék almafájáról. Már a tekintetes asszonyt is bizalommal keresték föl a parasztok a harmadik határból is és a szelíd, kékszemű, papnak való kisfiú mindig ott volt a szoknyája mellett, mérhetetlen bámulattal adózván édesanyja gyors, fehér kezének, amely sebeket kötözött, vagy orvosságokat kotyvasztott évről-évre.

Úgy kellett, hogy régi vajákosok, kuruzslók vére folyt az ereikben. Mert mikor a gyerek a papnövendékek kék köntösében hazakerült a szünidőkre, nem járt el sem az úri kaszinóba kártyázni, sem a vendéglőbe inni, sem a gazdakörbe politizálni, hanem rézszelencét akasztott a nyakába és a réten járkált naphosszat, hogy beszélgessen a virágokkal, kikérdezze tőlük tudományukat, melyet nem az egyetemen szedtek magukba, hanem a jó isten oltotta beléjük saját kezével.

Mikor hazakerült plébánosnak a falujába, éppen átvehette a praxist a tekintetes asszonytól, akinek többé nem használtak a jó füvek: meghalt. És a faluban, azután a szomszéd falukban, azután a városokban is elkezdtek suttogni róla, hogy van valahol az isten háta mögött, az Ipoly partján egy fiatal pap, aki meggyógyítja azokat, akikről már lemondtak az orvosok.

És megindult a reménytelenek zarándokútja a falucska felé. A személyvonathoz, amely eldöcögött mellette, öt percig állván a vadszőlős, vöröstéglás állomáson, külön kocsikat kellett csatolni a betegek számára. Urasági fogatok jártak reggeltől estig hosszú menetben a főutcán, a parókia felé. Későbbi időben automobilok sivították végig az országutat: öreg urak, asszonyságok ültek bennük, drága ruhában, viaszsárga arccal, vagy fiatal feleségek, anyák vitték ölükben, könnyes szemmel, utolsó reménységgel az arcukon drága kincseiket ahhoz, akitől a csodát várták.

A parókia kéménye egész nap füstölgött. Teák, kenőcsök, írek illata terjedt a konyhából. Zsuzsánna asszony, a pap özvegy unokanénje szárította, főzte a füveket, mert már ő is értette félig-meddig a mesterséget. Egy vérből való volt a brenóci plébánossal.

Idő múltán abbamaradt a nagy forgalom. Már úgy beszéltek a plébánosról, hogy a brenóci öreg pap, mikor a körorvos megsokallta a dolgot. A szolgabíró úr elment egyszer a parókiára és bizalmasan, barátilag, nem szép dolgokat helyezett kilátásba az öregúrnak, ha tovább is folytatja a kuruzslást. azután közelebb hajolt hozzá és valami jó orvosságot kért a vértolulásai ellen.

Hivatalosan semmit sem lehetett csinálni az öreg plébánossal, mert csupán ártalmatlan, sőt hasznos teákat főzött és fizetést soha nem kért a gyógyításért. A hittel telt emberszeretet sugárzott belőle. A lelkekkel talán nem törődött annyit, mint dicséretes lett volna: ezt az ellenségei gyakran a szemére vetették. De hiszen a názáreti Jézus sem vetette meg, nem kicsinyelte le a testi szenvedést és sebes, gennyes, vérző, haldokló testeken gyakorolta csodatevő hatalmát. Miért ne akadt volna legalább egy felszentelt szolgája, aki ebben választotta őt mintaképéül?

Mégis, hogy a botránkozást elkerülje, idővel csöndesebben, titkosabban adta a segítséget, amelyben ő maga éppen annyira bízott, mint a betegei. És a bizalom gyakran évekkel hosszabbított meg életeket, gyakran vette ki a fegyvert öngyilkosságra gondoló nyomorultak kezéből, reménykedő, kedvező tüneteket látó jóérzést szerzett azoknak, akiknek csak napjaik voltak már hátra. Bizony, az öreg plébános jó munkát végzett.

Hatvanéves volt már. Esténként kiült a háza elé a kertbe és derűs, öreg szeme végigsiklott a holdvilágnál mindazon, amit szeretett. Csönd volt, nem füstölt már a kémény és a gyógyfüvek keserű szaga helyett szegfű és vanília lélegzette életét az ég felé. A petúniák felfelé tartották nyitott kelyhüket, mintha énekeltek volna: illatkórusuk tisztán szállt fel a magasba.

A ház mellett a templom öreg, barna tornya kinyújtotta árnyékkarját és dajkálta a bogárhátú házacskát, mint anya a gyermekét. A kis ház engedelmesen hunyta be ablakait. Aludt. Csak az Ipoly locsogott-fecsegett a kert alatt, álmában is, mint valami vásott gyerek.

Mély volt errefelé az Ipoly partja. Ha megáradt, betöltötte a medrét egészen, de ilyenkor, száraz nyári időben alig ért térdig. Mellette kétoldalt az agyagos part olyan magasnak látszott, mint a hegyoldal. Nyári ródlipályának használták a fürdő gyerekek. Meztelen, kis testükkel leültek fenn a partra és a csúszós agyag olyan gyorsan szállította le őket a vízbe, mint a gyorsvonat.

Nagyot loccsantak, nagyokat sikoltottak. Zsuzsánna asszony haragosan rohant ki főzőkanalával, ha a főúr délutáni álmát megzavarták. Ő azonban csöndesen mosolygott:

- Hadd, Zsuzsánna, hadd! Szeretem a gyerekeket.

Függöny mögül, lopva el-elnézte őket. Milyen kedvesek. A legszegényebb, a legelhanyagoltabb is milyen finom, milyen rózsás, amíg kicsike. Fiúk, lányok együtt hancúroznak a vízben, boldog ártatlanságban. A rosszaságuk is milyen kedves! El-elkacagta magát a csínyeiken. Ha egy-egy zord anya rávert a gyerekére valami nagy betyárságért, közbelépett, megfogta a kezét:

- Ne bántsd, fiam! Nem tudok síró gyereket látni.

Ilyenkor mindig azt gondolta:

- Ha nekem lenne! Legalább Zsuzsánna hozott volna egyet magával…

Így, estére elcsöndesült az Ipoly-part. Zizegtek a nyárfák, hajladoztak a fűzfabokrok. A templomkereszt árnyéka is ott rezgett az ezüstös vízen. Apró halak lélegzetvétele csuppant a vízszínen. Ez a kicsi hang is messzire hallatszott az éjszakában.

Egyszerre valami árnyék suhant végig a parton. Csöndesen osont végig a kert alján. A friss, magas fű semmi hangot nem adott a lépései nyomán.

Csúszott, mint a kígyó, mint aki rosszban jár. Az öregúr nyugodtan figyelte. Tőle ugyan nem sokat vehet el… Mégis: kíváncsi volt, mit keres errefelé?

Az árnyék kiért a holdvilágra. Sötét kendőbe burkolt asszonyalak volt. A hold egyenesen rávilágított: vörös haja egyszerre egy tömegben kezdett fényleni a fején, mint az olvadt bronz.

A plébános megdöbbent. Megismerte híres szép hajáról a grófék gazdatisztjének Magda leányát. azt a nevetős, kacér kislányt, aki olyan keveset járt a misére és olyan sokat alkonyatkor az Ipoly-partra, a fűzesek lombja alá, a fiatal gróffal is, a színtársulat hősszerelmesével is, másokkal is.

Most kis batyut hozott magával. Körülnézett, mint akit kergetnek, mint aki fél. Azután a kis batyut belehajította az Ipolyba. Nyöszörgött a csomag útközben, mint a megfulladni készülő macskafiók. azután arcát a kezébe takarva, most már futva osont el a leány a kertek alján.

A plébános úr már ebben a percben tudott mindent. Magda két hónap óta nem volt otthon: öreg, rosszképű dajkájánál volt kint a tanyán. És ezt az öreg dajkát felháborodva kergette ki még a télen egyszer: olyasmire kért tőle biztos orvosságot. Ki gondolta volna, hogy Magdának kérte?

Mindezt csak úgy ugrás közben gondolta el az öregúr, mert bizony úgy ugrott keresztül a kerítésen, hogy huszonkét éves korában sem különben. Az Ipoly-parton is egy pillanatig habozott csupán: azután reverendájának minden méltóságát kockára téve, leült a gyermekek ródlipályájára és perc múlva nagyot csobbant lenn a vízben, éppen a csomag mellett. Boldogan hallgatta, hogy vékony ezüsthangon sírdogál a batyu. Még csak át sem nedvesedett, csak most kezdte a víz sodra beljebb-beljebb vinni.

Fölkapaszkodni már nehezebb volt egy kicsit. Még az orra hegye is agyagos lett bele. De fő dolog volt, hogy a batyu mégiscsak ott volt a nagy, cserépkemencés, bőrdíványos szobában az íróasztalon. Átfázott kis test került elő belőle: párnapos, tétova szemű, öklét harapdáló fiúcska.

Az öregúr hamar befűtött a kemencébe egy jó csomó tudományos folyóirattal, amit tiszteletpéldányban küldözgettek neki. Eddig úgysem vette hasznát. Aztán a csöppséget a szívéhez szorítva melengetni kezdte és amíg a kicsike test valami gyámoltalan állatka puha módjára simult hozzá, gondolkodni kezdett.

Mi lesz a gyerekkel? Gonosz anyjának vissza nem adhatja. Nem, - nem is gonosz, csak szerencsétlen. Mostohája van: agyonütötte volna. Agyonüti így is, ha megtudja. Szegény kislány, aztán férjhez sem mehetne többé, ha kitudódnék a dolog. Hát hová tegye?Intézetbe adja? Isten mentsen! Vagy valami parasztasszonyhoz, kapzsihoz, zsarolóhoz?

Mennyi nagy szoba van itt a parókián! Milyen csöndesek! Milyen üresek…

Zsuzsánna asszony arra riadt fel, hogy kegyetlenül dörömbölnek az ajtaján. Slingelt hálókabátban, álmosan nyitott ajtót és ott látta a főurat, térdig vizesen, azon felül pedig feje búbjáig maszatosan sártól, agyagtól.

- Teremtőm, mi történt veled? Beestél a folyóba? Elszédültél? Mit főzzek, jaj, milyen orvosságot?

Lágy, halk hangon, hogy valakit föl ne ébresszen vele, aki éppen elaludt a kemence padkáján, dörmögte a főúr:

- Tehát főzz, Zsuzsánna! Kamillateát, gyorsan! Gyermekünk született!

Forrás: Pesti Napló 76. évf. 191. sz. Bp., 1925. aug. 27.

 

Victor Hugo: Balzac halála

 



(A költő halálának 75. évfordulója alkalmából)

 

1850-ben, augusztus 18-án feleségem látogatóba ment, hogy Balzac hitvesével találkozzék. A látogatásról nemsokára azzal a hírrel jött vissza, hogy Honoré de Balzac haldoklik. Hozzásiettem.

Balzac másfél év óta súlyos szívtágulásban szenvedett. A februári forradalom után Oroszországba utazott s megnősült. Röviddel elutazása előtt még találkoztam vele az egyik boulevardon. Már akkor is panaszkodott és a lélegzetvétel szemmel láthatóan nehezére esett. 1850 májusában visszatért Franciaországba, nős volt, gazdag, de – haldokló. Már megérkeztekor megdagadt mindkét lába. Négy orvos vizsgálta meg a szívét. Az egyik, dr. Louis, július 6-án ezt mondotta: „Legfeljebb hat hétig élhet…” Ugyanaz a betegség kínozta, amelyben Frederic Soulié meghalt.

Ezen a napon nagybátyámat, Louis Hugó tábornokot láttam vendégül. Ebéd után magára hagytam őt s kocsin a Beaujon-házba, az Avenue Fortunée 14 alá siettem. Itt lakott Balzac.

Csöngettem. A hold átsütött a felhők mögül, az uccán egy lélek sem járt. Az ajtó nem nyílt ki. Másodszor is csöngettem, ekkor végre egy szolgálóleány jelent meg gyertyatartóval a kezében és megkérdezte: „Mit kíván uram?” A lány sírt.

Megmondottam nevemet, mire a földszinti fogadóba vezetett. Ebben a szobában, szemben a kandallóval, magas talapzaton állott Balzac hatalmas mellszobra, amelyet David készített. A szoba közepében egy remekbe készült, gömbölyded asztalon egyetlen gyertya égett.

Közben egy másik szolgálóleány is megjelent és könnyek között mondotta:

- Haldoklik… A nagyságos asszony már visszament szobájába. Az orvosok már tegnap lemondottak életéről. Bal lábán seb keletkezett, amely most üszkösödni kezd. Az orvosok nem tudnak semmit. Először azt hitték, hogy a nagyságos úr vízibetegsége valami „infiltráció”, - így mondották. A bőr és a hús olyan, mint a szalonna, már nem is lehet megcsapolni. A múlt hónapban aztán, mikor a nagyságos úr le akart feküdni, megkarcolta a lábát valamelyik bútordarabbal. Akkor felszakadt lábán a bőr és a sok víz, ami benne volt, egyszerre lefolyt. Akkor azt mondották az orvosok: „No lám!” Nagyon csodálkoztak és attól kezdve mindig megcsapolták szegény nagyságos urat. Azt mondották. „Most majd utánozni fogjuk a természetet.” De néhány nappal ezelőtt egyszerre kisebesedett a lába. Dr. Roux megoperálta, tegnap vették le a kötést. A seb nem volt gennyes, inkább vörös és forró. Akkor azt mondották az orvosok, hogy a nagyságos úron nem lehet többé segíteni, és nem is jöttek vissza! Hozattunk még négy-öt orvost, hiába. Mind azt mondotta, hogy nincsen segítség. Az éjszakát nagyon rosszul töltötte a nagyságos úr és ma reggel kilenc órakor már nem is tudott beszélni. A nagyságos asszony papot hozatott, aki feladta neki az utolsó kenetet. A nagyságos úr kézzel mutatta, hogy öntudatnál van. Egy órával később még megszorította testvérének, Surville asszonynak kezét. Tizenegy óra óta hörög és nem lát semmit. Az éjszakát nem éli túl. Ha kívánja, uram, idehívom Surville urat, még nem feküdt le.

A leány kiment a szobából és néhány pillanatra magamra hagyott. A gyertyák halvány fényénél csak homályosan figyelhettem meg a fogadó előkelő berendezését s Porbus és Holbein nagyszerű képeit, amelyek a falakon függtek. Mint annak az embernek a kísértete, aki a szomszéd szobában haldokolt, emelkedett ki az árnyékból a márványmellszobor. A halál szagával volt tele a ház.

Néhány pillanattal később Surville úr lépett be a szobába, s megismételte azt, amit az imént a szolgáló elmondott. Megkértem őt, vezessen Balzac szobájába.

Hosszú folyosón mentünk végig, majd egy lépcsőn kellett felhaladnunk, értékes vázák, szobrok, képek, email-berakású asztalkák között. az egyik oldalfolyosóról nyitott ajtót vettem észre, ahonnan hangos és megrázó hörgés tört elő. Balzac szobájában voltam…

A szoba közepén mahagóni ágy állott. Itt feküdt Balzac. Fejét több párnával emelték magasra. Arca kékes, majdnem fekete volt. Fejét szenvedően a jobboldalra hajtotta. Rövidre nyírt ősz hajával, tágra nyílt szemeivel profilban a császárhoz hasonlított.

Egy öreg asszony – Balzac anyja –, a betegápolónő és egy szolga álltak az ágy mellett. Az ágy fejénél gyertya égett, egy másik gyertya pedig az ajtó mellett világított gyenge fénnyel. A körülállók hallgattak és riadtan figyelték a haldokló hörgését.

Az ágynál álló gyertya erős fényt vetett egy rózsaarcú mosolygó ifjú arcképére, amely a kandalló mellett függött.

Elviselhetetlen szag áradt az ágyból. Felemeltem a takarót és megfogtam Balzac kezét, amelyet hideg verejték borított. Megszorítottam ezt a kezet; Balzac már nem viszonozta a kézszorítást.

Egy hónappal ezelőtt ugyanebben a szobában látogattam meg őt. Vidám volt, teli bizalommal s mielőbbi gyógyulását remélve mutatta lábán a daganatot. Hosszan beszélgettünk és politizáltunk. Szememre vetette „demagógiámat”: ő legitimista volt. „Hogy is utasíthatta vissza” – mondotta – „olyan könnyedék a Franciaország pairjének címét, amely mégis csak legszebb titulus a francia királyé után!” Aztán ezt mondotta: „Beaujon úr házában ugyan nincsen kert, de az enyém az út sarkán álló kápolnába vezető kis átjáró. Innen a lépcsőről nyílik az ajtó a templomba. Csak meg kell fordítanom a kulcsot a zárban és már a misén vagyok.” Mikor elmentem, nagy fáradsággal elkísért a nevezetes lépcsőig, megmutatta az ajtót, s még külön szólt feleségének: „Mutasd meg Hugónak a képeimet!”

„Hajnalra meghalt!” – mondotta az ápolónő.

Kifelé indultam s emlékképpen magammal vittem ólomszínű arcának vízióját. Mikor újra leértem a fogadóba, a márványszobrot mozdulatlannak és lélektelennek találtam, s összehasonlítottam a halált a halhatatlansággal…

Vasárnap volt. Otthon több vendég várt, köröttük Riza Bei a török ügyvivő, Navarrate, a spanyol költő, s egy olasz emigráns, gróf Arrivabene. Ezt mondottam vendégeimnek: „Uraim, Európa most veszíti el egyik legnagyobb szellemét.”

Ezen az éjszakán halt meg Balzac, 51 esztendős korában.

*

Szerdán temették el.

Előző nap a Beaujoni-ház kápolnájában felravatalozták. Giraud még halála napján megfestette arcképét. Halotti maszkot is akartak készíteni róla, de ez már nem sikerült. az enyészet romboló munkája oly gyorsan következett be, hogy a szobrász másnap reggel már eltorzult arcvonásokkal találta meg őt. Kettős koporsóba tették holttestét.

Saint Philippe du Roule székesegyházában szentelték be. Mikor ott állottam a ravatal mellett, arra kellett gondolnom, hogy ebben a templomban keresztelték meg második leányomat. azóta nem is voltam itt. Így pihen emlékezetünkben a halál a születés mellett.

Baroche, a belügyminiszter szintén eljött a temetésre. A templomban mellettem ült és néha egy-egy szóval hozzám fordult. „Kitűnő ember volt” – mondotta egy ízben. „Zseni volt” – válaszoltam.

A gyászmenet egész Párizson keresztülhaladt a Pére-Lachaise felé. Az idő esős volt; vannak napok, amikor az ég könnyezik.

Az egész utat gyalog tettük meg. Én a koporsó jobboldalán haladtam s a szemfedő ezüstös bojtját szorongattam kezemben. Alexander Dumas a másik oldalon ment.

Amikor megérkeztünk a sírhoz,k amely fent van a domb oldalában, egyszerre nagy tolongás keletkezett. az út keskeny és síkos volt és a lovak alig tudták felvontatni a halottaskocsit. Én az egyik kerék és egy-egy sírkő közé kerültem és a kocsi majdnem összepréselt. A feljebbállók vállamnál fogva húztak magukhoz.

Aztán lebocsátották a koporsót a sírba, amelyet Charles Nodier és Casimir Delavigne örök pihenőhelye között  ástak meg. A pap elmondotta az utolsó imát, én is mondottam néhány szót. Mialatt beszéltem, leszállt a Nap. Párizs egyszerre felragyogott az alkonyat távoli, ködös tüzében. Dübörögve hullott a föld a koporsóra.

Forrás: Pesti Napló 76. évf. 188. sz. Bp., 1925. aug. 23.

 

El kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak… - Szendrey Júlia ismeretlen kolozsvári naplója –



Petőfi 1849. július 21-én látta utoljára nejét és fiát. Tordán hagyta őket Miklós Miklósnál, a református papnál, ő maga pedig elindult egyedül halálos útjára. Július 22-én, majd július 29-én Marosvásárhelyről írt levelet Juliskájának – ez az utolsó két levele megmaradt -, s két nap múlva, július 31-én eltűnt örökre, nyomtalanul a fejéregyházi csatatéren.

Júlia csecsemőfiával együtt augusztus közepe táján Kolozsvárra menekült Tordáról az oroszok elől és ott töltötte az egész őszt és telet is 1850 februárjáig. Életének ez a pár hónapja volt a legtragikusabb. Kétségbeejtő bizonytalanságban várta a híreket férjéről, s a hírek egyre riasztóbbak, egyre félelmetesebbek lettek.

Ebből az időből valók Júliának alábbi, eddig ismeretlen naplórészletei, amelyek a lélekbúvár számára- még a legmodernebb freudista pszichológus számára is – megrendítő emberi dokumentumok.

Júlia kolozsvári tartózkodásáról egyetlen szemtanú följegyzéseit ismerjük. Dekániné Vadadi Berta írt róla néhány oldalt 1889-ben a Petőfiana című, Kolozsvártt megjelent füzetbe. Dekániné gyermekleányka volt 1849-ben s negyven év múlva írta meg azt, amit írt, tisztára emlékezetből. Pár oldalnyi visszaemlékezése súlyos vádirat volt 1889-ben az akkor már elhunyt Júlia ellen.

Ezúttal nem célunk vitába szállni Dekáninéval. Megtesszük ezt majd akkor, amikor Júlia levelesládájának kincseit könyv formában a nyilvánosság elé tárjuk. Most magát Júliát állítjuk csak szembe a vádirattal, Júliának kolozsvári naplóját, amely a vergődő emberi léleknek olyan mélységeibe világít bele, amelyekről Vadadi Bertának, a gyermekleánykának, nem csoda, hogy sejtelme sem lehetett.

Az alább közölt részletek közül az elsőnek, amely külön lapokra írt ceruzás kézirat, csak ennyi a dátuma: 1849 Kolozsvár. Nyilvánvaló, hogy Júlia ezt a világosi fegyverletétel és az október 6-iki gyásznap után írta, valószínűleg október vége felé. A további részleteknek már teljes dátumuk van. Ezeket egy külön füzetbe írta Júlia tintával.

1850 februárjában hazautazott Júlia Erdődre édesatyjához. A március 20-iki pár soros erdődi részlettel fejeződik be az a füzet, amelyben a kolozsvári följegyzések vannak.

 

1849, Kolozsvár.

Rémesen üvölt és zúg az őszi szél az épületeken végig s az óriás nyárfák között, s ezek a szél minden fújására meghajtják magas fejöket, miként az ember a sors csapásai alatt; sárga levelei sűrűen hullanak a földre, miként a bánatkönnyet. Minden olly szomorú, minden gyászol, a természet és az emberek, s mindenek fölött: a haza! A haza! Oh hazám, nem csoda, ha elborul fölötted az ég, ha a napnak fényes orcája elhomályosul, midőn reád tekint, midőn látja eltiportatásodat, mikor látja fiaid rabságát, mikor látja a bilincseket, mellyek véresre sebzik a gyermekeid kezeit s lábait. Oh nem látni most a hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél! mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban, keserű káromlásokat kiáltanak föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az igazakat és győzni hagyá a gonoszokat, ki megengedé, hogy a gazok trónust emeljenek magoknak a jók sírhalmaiból, ki megengedi, hogy a gonoszok tombolva örüljenek ott, hol előbb az igazakat martírhalállal végezték ki, ki megengedi, hogy e hóhérok levetve az ártatlanul kiontott vér által pirosra festett palástjokat, felöltsék a kivégezettek ünnepi köntöseit s abban ékeskedve, ünnepet üljenek.

 


Mindezt meghagyá az isten történni… a magyarok istene! E német hagyá el istene, e népet, melly méltóvá akará magát tenni őseihez, kik istentől, a magyarok istenétől – a nagy, hatalmas Hadúrtól származtak, kit mi mostani nyelvünkön a szabadság istenének híttunk. Fölkelt e nép, bízva ügye igazságában, bízva istenében és e bizalmában bátran állítá szembe száma csekélységét az ellen milliomával. Hiszen velünk az igazság, az isten, - mondák ők – ez elég erőt fog adni, hogy ha kell, mellettünk elesett testvéreink holttesteire állva küzdjünk, s ha holttestekből kell gátat vetni, nyugottan dőljünk le, enmagunk testével nagyobbítani, magasbítani a gátat, mellyen belül a szabadság virága fog virulni, mellyet mi őrizünk meg a szolgaság hervasztó szelétől. Ily eltökéltséggel kelt föl a magyar, illy öntudattal hagyá otthonn: a férfi kedveseit, kik imádságaikkal bátoríták a csatába indulókat, a harczolókat. Mindenki tudta, hogy nagy a munka, de mindenki meg volt magáról győződve, hogy tenni fog annyit, mennyit emberi erő tehet, s hitte istenéről, hogy segítni fogja, a mennyire isteni hatalom hat. S az isten mindenható! – És mégis…

 

Kolozsvár, november 8. 1849.

Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum könyvében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rossznak egyiránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, mellyben azt kinyujtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek könyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan.

Mint egy óra belsejében a zenehangok, úgy vannak elrendezve napjaink az életben; miként egymásután hulló vízcseppek, oly meghatározottan, egyformán csengenek e zene hangjai, s illy meghatározottan egymásra következőleg folynak le napjaink, míg egyszer csak a láncz lefolyt s ekkor vége mindennek. De nem mindig folyhat le egészen e láncz, néha még csak félig jutott, s ekkor erőszakosan megszakad és elhal a zene, vége az életnek…

Mikor temetésünktől elmennek az emberek, még azt sem várják meg, hogy az utolsó göröngyöt sírhalmunkra vesse a sírásó kapája, már nem emlékeznek reánk, csak arra, a mit rosszat tudnak felőlünk. Hazamenet ez is el van mondva, aztán mindenki dolga után lát, egyik vágyait kergeti, másik szenvedélyét elégíti ki, egy sem gondol ár, hogy maholnap ő belőle sem marad egyéb egy kis sírdombnál a temetőben, mit az idő ismét szépen leegyenget, hogy fölötte újra mást emeljenek.

Egy így megy: sír sír fölött, halott halott fölött, enyészet enyészet fölött…

 

Kolozsvár, november 10.

Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az ítélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.

El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak… Ha így van, mi lesz én belőlem? Inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el jobban, mint én: „Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fúja a szél!...” Mit is gondolnék én aztán magammal!

Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? ha meg nem bírom ez utat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között?... Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utósó leheletemet senki, siratatlanul tennének le a sírba, mintha soha senkit nem szerettem és engem is soha senki nem szeretett volna… Ez sem rettent vissza. Inkább siratatlanul meghalni, mint megsiratva élni.


         Kolozsvár, november 11., 849. 

Millyen tünemények!  Millyen látványok!... És ki azon hatalmas varázsló, kinek idézésére a semmiből e fényes tündéralakok megjelennek? Kinek hatalmából magányos szobám dúsgazdag palotává s a néma csönd körültem zúgó lármává változik, mikből hangos kaczaj, örömrivalgás, gyönyörteli sóhajok, ábrándos méla suttogások hallatszanak?...

Ez az ifjúság s ennek társa, a fölgyúladt képzelődés…

Magam elé bámulok és mi mindent látok! … hallok … érezek! … szemeim előtt ragyogó csillároktól tündöklő termek tárulnak föl, a merre tekintek, mindenütt az érzékeket kielégítő fény, pompa; tükrök, mellyekben, mint az égen, ezer csillagok ragyognak, ingerlő zene, melly eszméletlenül ragadja magával az embert, mellynek hangjaira mintegy őrjöngve, öntudat nélkül, csodás köröket alkotva, majd meg különválva lejtenek föl s alá ábrándos légi alakok… Mindez előttem történik… mindebben részt veszek. Elragadtatom ez őrjöngő, bachanális orgia által… Egyike vagyok ezen szilaj ifjú alakoknak, kik mind, miképen én, égető, csillapíthatatlan szomjúsággal nyujtják ajkaikat az élet elé, hogy itassa meg őket az örömek részegítő, édes poharából. Itt nincs szenvedés; a szívnek minden fájdalmát eltakarja az önfeledés, és mi ezenfelül csillog, az mind gyönyör, élvezet!... Itt nincs egyéb semmi, csak szerelem, s a szerelemben a sóvárgás is édesebb, mint más szenvedélynek a kielégítése… Hah csak ez az élet!...

Oh ezek a szép, ifjú tündérek, e nyulánk, könnyű alakok! E barna, kéjtüzes arczok, lángoló fekete szemeikkel, miknek egy sugara úgy megrezzenti az embert, mintha egy villanyszikrát vetnének lelkébe… aztán ez epedő, sóvár, halvány arczok, miknek bágyadt, elfátyolozott tekintete előtt be kell húnyni az embernek szemét, hogy ellentállhasson bűvölő erejöknek… Mindezt látom, köztük járok, egyike vagyok e vigadó élvező tömegnek, szívem hallhatólag dobog, arczom ég, csupa láng és mégis e számtalan óriási tükrök sápadtan vetik vissza arczomat, mert belőle minden csep vérem szívemhez tolult s ott tombol féktelen tüzében.

Ha bágyadtan lehunyom szemeimet, homályos, elfödött lámpák által félig világított kis szobában ülök, könnyedén lengő hófejér függönyök vesznek körül, tarka pillangószerű virágok kábító illataikkal ábrándos félálmot lehelnek rám… s én mámorosan hajtom le fejemet dagadó lágy vánkosok közé, mik gyöngéden, hízelegve simulnak hozzám… gyönge nesztelen susogás, mint a szellőé, fut végig a szobán és én álmodom szerelemről… remegő ölelésekről… lángoló égető csókokról…

Fölébredtem…

Mindez csak álom, a te álmod, szilaj, fékezhetetlen képzelet. Fölébredve minden eltűnt előlem, csak a zene hangjait hallom lágyan, susogva elhangzani a távolban… Oh millyen szép az álom… és millyen puszta rideg az élet!...

Kolozsvár, november 19.

Átok és kárhozat ez az élet! Illyen egyedül, magányosan tölteni el napjaimat; illyen szeretetlenül élni le szép ifjú napjaimat!... Mikor minden órám öröm, minden pillanatom gyönyör lehetne, ehelyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, örök tünődéssel! Szívem olly telve van, keblem majd megszakad és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet adhatnék… nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret. Egyedül… egyedül!... örömtelenül!... De türelem, türelem! a sors mit egyszer elvesz, máskor kitolja azt: kilenczvenéves koromban majd helyre hozza azt, mit most elmulaszt; magányos ifjúságomért jd aggkorom lesz zajos, akkor majd nem fogok egyedül tünődni, szótlanul sóhajtozni, akkor körül leszek véve unokáim mentől számosabb és kecsesebb társaságától. Minő dicső kárpótlás, előre élvezem gyönyöreit. Oh ez az unokai kör épen az én izlésemnek felel meg! Szeretném tudni, hányszor fogom elmondani, ha a körülöttem zajgó, visító társaságot összehasonlítom fiatalkori magányommal: „adtál, uram, esőt, de nincs benne köszönet.”

 

Kolozsvár, december 8.

Hány éjszakát nem virasztok át, elbámulva a gyertya lobogó fényébe, tünődve sorsomon, tünődve a jövőn. Hányszor olvasom meg az éjféli tizenkét órát, mert szemeimre nem jön álom; hideg fásult nyugalommal gondolkodom, mi voltam… mi vagyok… és még mi leszek!... Egyenként számítom föl, mi mindent vesztettem és keserű egykedvűséggel látom, hogy már olly kevéssel bírok, hogy már olly kevés veszteni valóm van!... Mivé nem lehet az ember olly rövid idő alatt! Alig találok szívemben egy-egy szikrát, olly hideggé vált az, kialudt, elhamvadt belőle minden tűz, minden élet. Alig érzem szívemnek néha egy-egy dobbanását. elkeseredés, megvetés a világ és enmagam iránt az, mi még benne él. Azaz szívem vált azzá… És van-e föltámadás?... Fölgyuladhat-e még azon tűz, melly már egyszer kialutt? Hátha többé soha, soha nem érezek! Oda jutottam, hogy hálát adnék a legrosszabb szenvedélyért, csak támadna szívemben, szabad fékre bocsátanám vágyaimat, csak vágyakoznám valami után. Oh, minden inkább e fásult nyugalomnál! Borzadok, irtózom lelkem e pusztaságától. Inkább rémek, vad kísértetek szakasztanák félbe ez irtóztató, halálszerű csendet. Semmi, semmi nem zavarja e temetői csendet; mélyen nyugosznak a halottak… Ha néha-néha meg is látogatja az élő, ez is csak addig marad, míg kisírja ott magát s egy hervadt virágot, szakasztva, távozik, hogy talán többé ő se térjen vissza, ha csak majd ő is örök nyugalmára le nem száll.

 

Erdőd, március 25. 1850.

Sötét titkoknak bölcsője a jelen, megfejthetetlen talány a jövő, széttéphetetlen a fátyol, mellyet reá a sors vetett. Rövid időn előttem fog állani a való egész meztelenségében; de ha sejtésem nem csal, jaj nekem! Még csak reményem se marad! nem fogok bírni semmivel a világon, de szegénységem ollyan lesz, mint lenne a mindenség királyáé, ha egy pillanatban mindenét elvesztené; és lehet-e ennél kínzóbb? Inkább soha semmivel sem bírni, mint aztán minden elveszteni.

*

         A két hű fakszimile, amelyet közlünk, a kolozsvári naplófüzet második és utolsó oldalát mutatja be.

Mikes Lajos

Forrás: Pesti Napló 76. évf. 186. sz. Bp., 1925. aug. 20.