„Per due morere”, nyitja az autó ajtaját a doktor, aztán, helyet foglalva: „Rögtön ott leszünk. Kitűnő! A tulajdonos, Weisz, magyar zsidó. Az üzlete nemzetközi, de még mindig lehet szegedi halászlét kapni nála”. A kocsi átvág a Piazza Dante s a móló esti sokadalmán. Balra a tenger fölött fáradhatatlanul forgatja egyetlen piros szemét a jelzőtorony; jobbra a Caffé Centrale. Zene, Csárdáskirálynő. „Budán hallottam először”, hajlik hátra a sofőr mellől a segretario és cigarettával kínál: „Valódi albán!” Megnézem: „Kalypso. Istenem, mily régen mondtam ki ezt a gyönyörű nevet! Az autó egyenesbe fordul, a vasút felé, s a nagyszerű platánsor alatt, via Mussolini, zökken a gép. Itt fut át a pesti gyors. „Hány magyar él ebben a városban?” kérdezem, pedig délután már hallottam, hogy 1700 család. „Attól függ, ki hova optál. Lehet akár 4000 is”. Fordulunk, fel a hegynek. S már állunk is.
A Két Négerben azonban nincs hely. „Tíz év óta – fordít vissza bennünket a doktor – most van először idegenforgalom Fiúméban.” „Miért tíz?...” „Hát először a háború, blokád, aztán nemzetközi megszállás, D’Annunzio másfél esztendeje, végül az annexió. Tavaly áprilistól kezdve lélegzik csak Fiume.” „D’Annunzio mulatságos figura lehetett.” „Oh – tiltakoznak egyszerre -, D’Annunzio nagy ember! Csak költő, tehát butaságokat csinál a politikában”. „A kikötőben – emeli vízszintes tenyerét mellközépig a titkár – eddig nőtt a fű. Különben az Ornitorinco, ahová most megyünk, szintén tőle kapta a nevét: Kocsma a Kacsa-Csőrű Emlőshöz!”
Ismét a Piazza Dante zászlóoszlopai alatt. Fények maradoznak, fékezünk és nehéz olajszag csap meg az ajtóban. Sárga falak olajfestékén nedves villany tükröződik. Kalapok az alacsony, falakra aggatva. Hátul két ventilátor ötödnapja hűsíti hasztalan a 31 fokos kánikulát. „Jó estét, uram”, hangzik magyarul. A kitűnő budapesti gyárigazgató vászonruhában, társaságával: Monsieur le Baron, a sógornője (piros selyemben), a mostohalánya, egy fiatalabb úr, filológus-közgazdász, kék ujjasban, komoly csontpápaszemmel. És két csöppség. Míg a doktor hely után néz, hozzájuk szegődöm.
Még csak a vacsora előcsatározásainál tartanak. Gyümölcs, olaj, retek és sütemény az asztalon. „Jó lesz sietni”, néz órájára az igazgató, „kilenckor indul a hajóm Lovranába”. „A mi vonatunk meg reggel fél hatkor”, turkál villájával téglavörös paradicsomszeletek után a 18 éves, ideges cigányszépség. A pincér jeget hoz s a báró ezüstös darabkákat rak poharunkba. Gyönyörű: miniatűr jéghegyek a chianti-tengerben! A pirosruhás hölgy valakiről beszél: „Quoi? Elle était aprés-midi, trés joyeuse! nem igaz, Márta?” Márta igent bólint. „Mit csinál maga azon kívül, hogy él és örül?” kérdezem. „Fényképeket küldök Budapestre. Holnap utazom Németországba. Apám a Lidón van, talán találkozunk”. Az igazgató az Ars Amatoriaról beszél, és Szent Ágostonról. Piros kar nyúlik a szódavíz felé, a sistergő víz kiloccsan: „Jaj!” és aranyfog villan meg egy rózsabarna arcban. „Herodotosról”, mondja a kék kabátos úr, „ki van mutatva, hogy megvesztegették a görög városok”. Az igazgatót e percben már a színész ujjas érdekli: „Nem bírom kitalálni, miért öltöztél kékróka-vadásznak?” A báró cigarettára gyújt. „S méghozzá, le plus jeune, c’étais moi n’est ce pas? Röstelkedtem is kissé a konferencián, de hát így érkeztem Velencéből”. „Una birra2, rendel az igazgató aztán: „Nem szégyen a munkás-zubbony!” Valaki vezényel: „Az urak tegyék le szemüvegüket, az öregítés és komolykodás fegyverzetét”. Munkás-zubbony, gondolom én is.
A doktor, aki az étkezés terén a kalauzolást vállalta, ezalatt rendel és visszahív. „Risotto di scampi, jó lesz?” „Rák? Inkább valami rendesebbet.” „Also, fordul a titkár a pincérhez, Wiener Schnitzel, einmal”. „Mit Gurken-salat?” távozik meghajolva a fiú. Elnyúlunk székeinken, hallgatjuk a nemzetközi zsivajt. Egy zágrábi ügyvéd mellettünk méter hosszú mássalhangzó-torlódásokat ereget a szájából, mint papírszalagot a bűvész. Keresztrejtvényt fejtenek félmagyarok. „Ist das eine Gyík?” „nem, papmacska”, „Tessék elképzelni”, lát neki a rákrizottónak a dottore, „lehet-e dolgozni csak a Singer-varrógépen is, ha tíz évig rozsdásodik a padláson?! Így romlott el Fiume a semmittevésben. Most olajozzuk. Az olasz kormány nyolc hónap óta tataroztat, új farakodó épül kétmillió lírával”. „Trieszt műve volt az egész”, szorít helyet rántott csirkéjének a titkát, „D’Annunzio meg valami érdekcsoportnak volt öntudatlan eszköze. „Mért Triesztben van a főkonzulátusa Magyarországnak? Jugoszlávia oly közel van hozzánk, hogy aki a Fiumara partjáról a vízbe köp, határsértést követ el, mégis főkonzult tart Fiumében. Magyarországnak nem fontos, hogy Fiume magyar kolónia?! nem fontos, hogy sorsdöntő hónapok előtt állunk?” „A gazda megjelenése kettévágja a lelkes előadást: tálcát hoz a derék németes olasz s kiemel két ujjával egy még ficánkoló halat. Meglóbálja az asztal felett és ránk vigyorog: „Branzino, orada?...” „Már megvannak összes háború előtti vonalaink”, hárítja el a doktor mosolyogva a legújabb italianissimát, „csak járataink ritkábbak. Susák csak a dalmát partvidéket jelenti. Miénk az egész Adria, a Középtenger, Észak-Afrika, a szorosokon túl Dél-Amerika, India, az olasz gyarmatok és ami tetszik…” És a két olasz szavaiban fölvonul a Közgazdaság, a Pénz, nagyszerű Érdekek és Lehetőségek. Megítélések és Kapcsolatok, határokon át, tervekben és megbabonázóan, udvarias és józan pompájában a Nemzetközi Kereskedelemnek, amelynek szelleme oly istenien tud lebegni a Vizek és Vasutak fölött.
Érdekel a téma, de semmi közöm sincs hozzá, tehát szükségképpen fáraszt. Talán inkább a fasizmus. A doktor leteszi a villálját. „A fasizmo? Egy léhűtőt lopáson kaptam az üzletemben. Megvasalva vitték el. Nemrég Veronában láttam. Fekete inget visel, fegyvere és huszonegynéhány líra napidíja van. Mussolini nagy ember, de a hazafiság, mint munkanélküliek keresetforrása, nem szimpatikus.” Egy harmadik úr csatlakozik hozzánk és újabb részleteket mesél el a legújabb egyéni akcióról, Amendola ellenzéki képviselő esetéről, s közben taktusra veri szalmakalapja szélét Abbáziából hozott nyalókájával. Egy szál kis rúdon három enkordarab: játékszer. Jeges feketét próbálok szívni én is, szalmaszálon. A gazda ismét jelentkezik: „Niente fruttá?” és zöld fügét tesz asztalunkra. „Nem ajánlom”, veszi elő tárcáját a doktor, „azonban egy szivart. Non per patriotismo, de valóban kitűnő”. „Óh” fejezi be a politikát a segretario, „az igazi fiumaner mindig ellenzéki. Talán én is felveszem a fekete inget, ha megbukik a fasiszta kormány”. „Proszit”, koccannak rá válaszul a poharak, kintről meg hirtelen gitárzendülés adja meg a tust. Négy legény. Mennek a fülledt, piszkos óvárosi sikátorok felé, szerenádot adni egy szép fiumei lánynak. Nem számít, ismerik-e személyesen. Lépésük vidáman visszhangzik a csöndesülő utcán. És mikor áthaladnak a nyitott kocsmabejárat oleánderei előtt, zizge zenéjük egy pillanatra telezengi az Ornitorincót.
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 167. sz. Bp., 1925. júl. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése