Petőfi 1849. július 21-én látta utoljára nejét és fiát. Tordán hagyta őket Miklós Miklósnál, a református papnál, ő maga pedig elindult egyedül halálos útjára. Július 22-én, majd július 29-én Marosvásárhelyről írt levelet Juliskájának – ez az utolsó két levele megmaradt -, s két nap múlva, július 31-én eltűnt örökre, nyomtalanul a fejéregyházi csatatéren.
Júlia csecsemőfiával együtt augusztus közepe táján Kolozsvárra menekült Tordáról az oroszok elől és ott töltötte az egész őszt és telet is 1850 februárjáig. Életének ez a pár hónapja volt a legtragikusabb. Kétségbeejtő bizonytalanságban várta a híreket férjéről, s a hírek egyre riasztóbbak, egyre félelmetesebbek lettek.
Ebből az időből valók Júliának alábbi, eddig ismeretlen naplórészletei, amelyek a lélekbúvár számára- még a legmodernebb freudista pszichológus számára is – megrendítő emberi dokumentumok.
Júlia kolozsvári tartózkodásáról egyetlen szemtanú följegyzéseit ismerjük. Dekániné Vadadi Berta írt róla néhány oldalt 1889-ben a Petőfiana című, Kolozsvártt megjelent füzetbe. Dekániné gyermekleányka volt 1849-ben s negyven év múlva írta meg azt, amit írt, tisztára emlékezetből. Pár oldalnyi visszaemlékezése súlyos vádirat volt 1889-ben az akkor már elhunyt Júlia ellen.
Ezúttal nem célunk vitába szállni Dekáninéval. Megtesszük ezt majd akkor, amikor Júlia levelesládájának kincseit könyv formában a nyilvánosság elé tárjuk. Most magát Júliát állítjuk csak szembe a vádirattal, Júliának kolozsvári naplóját, amely a vergődő emberi léleknek olyan mélységeibe világít bele, amelyekről Vadadi Bertának, a gyermekleánykának, nem csoda, hogy sejtelme sem lehetett.
Az alább közölt részletek közül az elsőnek, amely külön lapokra írt ceruzás kézirat, csak ennyi a dátuma: 1849 Kolozsvár. Nyilvánvaló, hogy Júlia ezt a világosi fegyverletétel és az október 6-iki gyásznap után írta, valószínűleg október vége felé. A további részleteknek már teljes dátumuk van. Ezeket egy külön füzetbe írta Júlia tintával.
1850 februárjában hazautazott Júlia Erdődre édesatyjához. A március 20-iki pár soros erdődi részlettel fejeződik be az a füzet, amelyben a kolozsvári följegyzések vannak.
1849, Kolozsvár.
Rémesen üvölt és zúg az őszi szél az épületeken végig s az óriás nyárfák között, s ezek a szél minden fújására meghajtják magas fejöket, miként az ember a sors csapásai alatt; sárga levelei sűrűen hullanak a földre, miként a bánatkönnyet. Minden olly szomorú, minden gyászol, a természet és az emberek, s mindenek fölött: a haza! A haza! Oh hazám, nem csoda, ha elborul fölötted az ég, ha a napnak fényes orcája elhomályosul, midőn reád tekint, midőn látja eltiportatásodat, mikor látja fiaid rabságát, mikor látja a bilincseket, mellyek véresre sebzik a gyermekeid kezeit s lábait. Oh nem látni most a hazában egyebet nyomornál, kétségbeesésnél! mindenütt csak pusztulás, rom, s e romok között kezöket kulcsoló szerencsétlenek, kik kifáradva az imádságban, keserű káromlásokat kiáltanak föl az égre, azon istenhez, ki nem hallgatá meg imádságokat, ki elhagyá az igazakat és győzni hagyá a gonoszokat, ki megengedé, hogy a gazok trónust emeljenek magoknak a jók sírhalmaiból, ki megengedi, hogy a gonoszok tombolva örüljenek ott, hol előbb az igazakat martírhalállal végezték ki, ki megengedi, hogy e hóhérok levetve az ártatlanul kiontott vér által pirosra festett palástjokat, felöltsék a kivégezettek ünnepi köntöseit s abban ékeskedve, ünnepet üljenek.
Mindezt meghagyá az isten történni… a magyarok istene! E német hagyá el istene, e népet, melly méltóvá akará magát tenni őseihez, kik istentől, a magyarok istenétől – a nagy, hatalmas Hadúrtól származtak, kit mi mostani nyelvünkön a szabadság istenének híttunk. Fölkelt e nép, bízva ügye igazságában, bízva istenében és e bizalmában bátran állítá szembe száma csekélységét az ellen milliomával. Hiszen velünk az igazság, az isten, - mondák ők – ez elég erőt fog adni, hogy ha kell, mellettünk elesett testvéreink holttesteire állva küzdjünk, s ha holttestekből kell gátat vetni, nyugottan dőljünk le, enmagunk testével nagyobbítani, magasbítani a gátat, mellyen belül a szabadság virága fog virulni, mellyet mi őrizünk meg a szolgaság hervasztó szelétől. Ily eltökéltséggel kelt föl a magyar, illy öntudattal hagyá otthonn: a férfi kedveseit, kik imádságaikkal bátoríták a csatába indulókat, a harczolókat. Mindenki tudta, hogy nagy a munka, de mindenki meg volt magáról győződve, hogy tenni fog annyit, mennyit emberi erő tehet, s hitte istenéről, hogy segítni fogja, a mennyire isteni hatalom hat. S az isten mindenható! – És mégis…
Kolozsvár, november 8. 1849.
Élet és halál bekövetkezik, miként az a Fátum könyvében megírva van. Az írás szavainak be kell teljesedni, jónak, rossznak egyiránt. A Fátum kezét nem hajthatjuk egy vonalra sem azon irányból, mellyben azt kinyujtja; itt nem használ az angyalok imádsága, az ördögök átka, az emberek könyörgése és véres könnye, ez mind, mind hasztalan.
Mint egy óra belsejében a zenehangok, úgy vannak elrendezve napjaink az életben; miként egymásután hulló vízcseppek, oly meghatározottan, egyformán csengenek e zene hangjai, s illy meghatározottan egymásra következőleg folynak le napjaink, míg egyszer csak a láncz lefolyt s ekkor vége mindennek. De nem mindig folyhat le egészen e láncz, néha még csak félig jutott, s ekkor erőszakosan megszakad és elhal a zene, vége az életnek…
Mikor temetésünktől elmennek az emberek, még azt sem várják meg, hogy az utolsó göröngyöt sírhalmunkra vesse a sírásó kapája, már nem emlékeznek reánk, csak arra, a mit rosszat tudnak felőlünk. Hazamenet ez is el van mondva, aztán mindenki dolga után lát, egyik vágyait kergeti, másik szenvedélyét elégíti ki, egy sem gondol ár, hogy maholnap ő belőle sem marad egyéb egy kis sírdombnál a temetőben, mit az idő ismét szépen leegyenget, hogy fölötte újra mást emeljenek.
Egy így megy: sír sír fölött, halott halott fölött, enyészet enyészet fölött…
Kolozsvár, november 10.
Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az ítélet s nem állhatok többé ellent; örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva, és meg kell törnöm sorsom vas hatalma alatt.
El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak… Ha így van, mi lesz én belőlem? Inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg ő vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt! Mi lenne belőlem, ha élve maradnék! Elvetődném, eltiportatnám, mint a fájáról lehervadt levél. Ki mondhatná el jobban, mint én: „Ha fájáról leszakad a levél, mindegy már akkor neki, akárhova fúja a szél!...” Mit is gondolnék én aztán magammal!
Vagy hátha leroskadok e nagy vállalat alatt? ha meg nem bírom ez utat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol, idegen földön, idegen emberek között?... Férjem és fiam még csak nem is sejtenék halálomat. Nem csókolná föl utósó leheletemet senki, siratatlanul tennének le a sírba, mintha soha senkit nem szerettem és engem is soha senki nem szeretett volna… Ez sem rettent vissza. Inkább siratatlanul meghalni, mint megsiratva élni.
Kolozsvár, november 11., 849.
Millyen tünemények! Millyen látványok!... És ki azon hatalmas varázsló, kinek idézésére a semmiből e fényes tündéralakok megjelennek? Kinek hatalmából magányos szobám dúsgazdag palotává s a néma csönd körültem zúgó lármává változik, mikből hangos kaczaj, örömrivalgás, gyönyörteli sóhajok, ábrándos méla suttogások hallatszanak?...
Ez az ifjúság s ennek társa, a fölgyúladt képzelődés…
Magam elé bámulok és mi mindent látok! … hallok … érezek! … szemeim előtt ragyogó csillároktól tündöklő termek tárulnak föl, a merre tekintek, mindenütt az érzékeket kielégítő fény, pompa; tükrök, mellyekben, mint az égen, ezer csillagok ragyognak, ingerlő zene, melly eszméletlenül ragadja magával az embert, mellynek hangjaira mintegy őrjöngve, öntudat nélkül, csodás köröket alkotva, majd meg különválva lejtenek föl s alá ábrándos légi alakok… Mindez előttem történik… mindebben részt veszek. Elragadtatom ez őrjöngő, bachanális orgia által… Egyike vagyok ezen szilaj ifjú alakoknak, kik mind, miképen én, égető, csillapíthatatlan szomjúsággal nyujtják ajkaikat az élet elé, hogy itassa meg őket az örömek részegítő, édes poharából. Itt nincs szenvedés; a szívnek minden fájdalmát eltakarja az önfeledés, és mi ezenfelül csillog, az mind gyönyör, élvezet!... Itt nincs egyéb semmi, csak szerelem, s a szerelemben a sóvárgás is édesebb, mint más szenvedélynek a kielégítése… Hah csak ez az élet!...
Oh ezek a szép, ifjú tündérek, e nyulánk, könnyű alakok! E barna, kéjtüzes arczok, lángoló fekete szemeikkel, miknek egy sugara úgy megrezzenti az embert, mintha egy villanyszikrát vetnének lelkébe… aztán ez epedő, sóvár, halvány arczok, miknek bágyadt, elfátyolozott tekintete előtt be kell húnyni az embernek szemét, hogy ellentállhasson bűvölő erejöknek… Mindezt látom, köztük járok, egyike vagyok e vigadó élvező tömegnek, szívem hallhatólag dobog, arczom ég, csupa láng és mégis e számtalan óriási tükrök sápadtan vetik vissza arczomat, mert belőle minden csep vérem szívemhez tolult s ott tombol féktelen tüzében.
Ha bágyadtan lehunyom szemeimet, homályos, elfödött lámpák által félig világított kis szobában ülök, könnyedén lengő hófejér függönyök vesznek körül, tarka pillangószerű virágok kábító illataikkal ábrándos félálmot lehelnek rám… s én mámorosan hajtom le fejemet dagadó lágy vánkosok közé, mik gyöngéden, hízelegve simulnak hozzám… gyönge nesztelen susogás, mint a szellőé, fut végig a szobán és én álmodom szerelemről… remegő ölelésekről… lángoló égető csókokról…
Fölébredtem…
Mindez csak álom, a te álmod, szilaj, fékezhetetlen képzelet. Fölébredve minden eltűnt előlem, csak a zene hangjait hallom lágyan, susogva elhangzani a távolban… Oh millyen szép az álom… és millyen puszta rideg az élet!...
Kolozsvár, november 19.
Átok és kárhozat ez az élet! Illyen egyedül, magányosan tölteni el napjaimat; illyen szeretetlenül élni le szép ifjú napjaimat!... Mikor minden órám öröm, minden pillanatom gyönyör lehetne, ehelyett most minden pillanatom telve gyötrelemmel, örök tünődéssel! Szívem olly telve van, keblem majd megszakad és nincs senki, kinek e tengerből egy cseppet adhatnék… nincs kinek mondhassam, hogy szeretem, nincs kitől boldogság lenne hallanom, hogy szeret. Egyedül… egyedül!... örömtelenül!... De türelem, türelem! a sors mit egyszer elvesz, máskor kitolja azt: kilenczvenéves koromban majd helyre hozza azt, mit most elmulaszt; magányos ifjúságomért jd aggkorom lesz zajos, akkor majd nem fogok egyedül tünődni, szótlanul sóhajtozni, akkor körül leszek véve unokáim mentől számosabb és kecsesebb társaságától. Minő dicső kárpótlás, előre élvezem gyönyöreit. Oh ez az unokai kör épen az én izlésemnek felel meg! Szeretném tudni, hányszor fogom elmondani, ha a körülöttem zajgó, visító társaságot összehasonlítom fiatalkori magányommal: „adtál, uram, esőt, de nincs benne köszönet.”
Kolozsvár, december 8.
Hány éjszakát nem virasztok át, elbámulva a gyertya lobogó fényébe, tünődve sorsomon, tünődve a jövőn. Hányszor olvasom meg az éjféli tizenkét órát, mert szemeimre nem jön álom; hideg fásult nyugalommal gondolkodom, mi voltam… mi vagyok… és még mi leszek!... Egyenként számítom föl, mi mindent vesztettem és keserű egykedvűséggel látom, hogy már olly kevéssel bírok, hogy már olly kevés veszteni valóm van!... Mivé nem lehet az ember olly rövid idő alatt! Alig találok szívemben egy-egy szikrát, olly hideggé vált az, kialudt, elhamvadt belőle minden tűz, minden élet. Alig érzem szívemnek néha egy-egy dobbanását. elkeseredés, megvetés a világ és enmagam iránt az, mi még benne él. Azaz szívem vált azzá… És van-e föltámadás?... Fölgyuladhat-e még azon tűz, melly már egyszer kialutt? Hátha többé soha, soha nem érezek! Oda jutottam, hogy hálát adnék a legrosszabb szenvedélyért, csak támadna szívemben, szabad fékre bocsátanám vágyaimat, csak vágyakoznám valami után. Oh, minden inkább e fásult nyugalomnál! Borzadok, irtózom lelkem e pusztaságától. Inkább rémek, vad kísértetek szakasztanák félbe ez irtóztató, halálszerű csendet. Semmi, semmi nem zavarja e temetői csendet; mélyen nyugosznak a halottak… Ha néha-néha meg is látogatja az élő, ez is csak addig marad, míg kisírja ott magát s egy hervadt virágot, szakasztva, távozik, hogy talán többé ő se térjen vissza, ha csak majd ő is örök nyugalmára le nem száll.
Erdőd, március 25. 1850.
Sötét titkoknak bölcsője a jelen, megfejthetetlen talány a jövő, széttéphetetlen a fátyol, mellyet reá a sors vetett. Rövid időn előttem fog állani a való egész meztelenségében; de ha sejtésem nem csal, jaj nekem! Még csak reményem se marad! nem fogok bírni semmivel a világon, de szegénységem ollyan lesz, mint lenne a mindenség királyáé, ha egy pillanatban mindenét elvesztené; és lehet-e ennél kínzóbb? Inkább soha semmivel sem bírni, mint aztán minden elveszteni.
*
A két hű fakszimile, amelyet közlünk, a kolozsvári naplófüzet második és utolsó oldalát mutatja be.
Mikes Lajos
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 186. sz. Bp., 1925. aug. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése