Egy este elgondolkodva ült szobájában a költő, mikor a libbenő függöny mögül régi álmok régi kísértete jelent meg előtte: az ősi Hellas egy asszonya a XX. században. És a köztük meginduló párbeszédből, amelyben a férfi és nő, a modern és az antik kíváncsisága úgy villant és csattogott egymáson, mint két finom toledói penge, a görögségért rajongó költő nagy csalódására az derült ki, hogy Sappho kora óta, eltekintve apró technikai ügyeskedésektől, semmi újat nem talált ki az emberiség. A költő, mikor erre lehangoló megállapításra jutott, unott mozdulattal vette elő cigarettatárcáját, hogy rágyújtson. És a klasszikus árnyék érdeklődve és örömmel kapott az újságon… Igen, a cigaretta, az egyetlen gyönyörűség, amellyel az emberiség a görögök óta megajándékozta magát.
Pierre Louysnak ebből az elbeszéléséből teljesen elénk bontakozik az a képzeleti világ, amelyben élt és amelyért dolgozott. a párizsi fiatal költő, aki 1891-ben lépett fel a saját maga alapította Conque folyóiratban görögös versekkel, tanulmányain és tapasztalatain keresztül arra a megállapításra jutott, hogy az élet egyetlen célja az élet és élni csak a görögök tudtak. Mint valami tornádó szakadt reá ez a megállapítás, amely irodalmi pályájának irányát, tartalmát és tárgyát egyszer s mindenkorra eldöntötte. Öt éven keresztül csak olyan eredeti és fordított műveket közölt, amelyek a görög életnek legbensőbb, legrejtettebb és mégis legnyilvánosabb tengely-problémájával foglalkoztak: a kéjjel és a szerelemmel. Ennek a lázas öt esztendőnek munkássága csak előkészítője volt Aphrodite című regényének, amely 1896-ban jelent meg.
Különös sors és különös írói elhatározás: mindent tudni a görög életről,k arról, amit száraz tanárok „görög régiségek”-nek neveznek, és ebből a mérhetetlen tudományos masszából kiemelni azt a részt, amelyet ha irodalomba foglalunk,k nem csinálunk egyebet, mint modern, talán kissé párizsi szerelmes regényt írunk ó-görög környezettel… És az Aphrodite lapjain megelevenedik előttünk az antik világ kereskedelmének, kultúrájának, művészetének, a világ minden kéjének és szerelmének központja és fővárosa: Berenice királyné Alexandriája. A tengerbe fehér márványujjat nyújtó gáton ellibben előttünk Chrysis, az égő lelkű palesztinai kurtizán, és Demetrios, a szobrász, Berenice királyné kedvese, aki az akaratos Chrysisért három szörnyű bűntettet követ el, hogy elnyerje a szeszélyes kurtizán szerelmét. Chrysis fölgyúltan örök rabszolgául adná már magát Demetriosnak, amikor minden kiderül, Chrysisnek halnia kell, úgyhogy nem ismerhette meg Demetrios csókjának ízét. És Demetrios Chrysis holttestéről megmintáz egy új Aphrodite-szobrot.
Ez a regény,amint elénk tárja az alexandriai hetérák életét, bizonyos, hogy merész részletektől nem riad vissza, amikor a két fuvolás leány szerelmét, amikor Chrysis szeretkezéseit, amikor Aphrodite papnőinek fizetett kéjbe fulladó életét írja le, de csak rosszakarat osztályozta ezt a művet a pornografikus irodalomba. az a rosszakarat vagy alacsony szenzációhajhászás, amely egy korábbi magyar fordítás elől elhagyta Pierre Louysnak szigorúan tudományos előszavát; az a gonosz szűklátókörűség, amely nem akarja észrevenni, hogy Pierre Louys egyetlen számottevő nagy regényéből éppen úgy a szellemiség diadala árad, mint ahogy Sienkiewicz ugyancsak merész részleteket tartalmazó Quo vadis?-ából. A különbség csak az, hogy Pierre Louys a görög életet a maga zártságában látja, míg Sienkiewicz az ember lelkisége fejlődésének határkérdését vizsgálja, olyan módon különben, amelyről Anatole Francenak megvolt a maga elég lebecsmérlő véleménye.
Ahogy Stendhal és ahogy Mérimée megengedte magának, hogy idegen, félig-meddig plágiumköntösbe bujtatta tudását és egyéniségét a filiszterek megtévesztésére, Pierre Louys is kiadta Chansons de Bilitis (1894) címmel görög tárgyú költeményeit prózában, legteljesebben saját alkotásait, azzal a kis mosolygó félrevezetéssel, hogy régi görög szövegeket talált, amelyeket ím átírt francia nyelvre. A tudósok sokat vitatkoztak ezeknek a költeményeknek autenticitásán, míg végre kiderült, hogy a költői intuíció van olyan igazmondó, mint a feliratos régi kövek.
S Pierre Louys, a nemes költő, akinek finom prózája a görög fuvolák szavára emlékeztet, ez a legkiválóbb görög archeológus, aki irodalmi irányoktól és iskoláktól demetriosi magánosságba vonult, Párizs gyermeke, aki lélekben klasszikus görög volt, a népvándorlási zűrzavarba és gonoszságba fulladt Európából távozott azokra az ismeretlen mezőkre, ahol kedvelt Demetriosával elvitatkozhat majd az élet értelméről és egyre fogyó szépségeiről.
L. G.
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 122. sz. Bp., 1925. máj. 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése