Talán nem is egészen a véletlen játéka, hogy irodalmunk e három nagy alakja egy triászban egyesül. Ugyanazon iránynak képviselői, egy eszmének diadalát jelenti költészetük: kiválóan népies költők, a nemzeti elemnek nyitnak utat a magyar műköltészetbe. Összetartozásuk és szellemi rokonságuk magyarázata a körülmények okszerűségében, a korszellem örök törvényében kereshető. Az, ami milliókban mint sejtés, mint kialakuláshoz meg nem jutott vágy él, rendszerint nem egy egyénben, de többekben jut kifejezésre; azokban, akikben a közhangulat a leghatározottabb vonásaiban nyilatkozik.
Pályájuk, munkásságuk kezdete és kifejlése jóformán egybeesik. Mind a hárman az átalakulás forrongásai közé kerülnek, s az idők demokratikus irányától vesz ihletést költészetük. Az a törekvés, mely a 40-es években a régi Magyarországot politikailag, társadalmilag a szabadelvűség szellemében átalakítani van hivatva, átterjed az életmás viszonyaira is, jelesen a nép azon köreire, hol érzése, gondolkozása, lelkének nemesebb világa tárul fel, közvetlenül, eredeti vonásaiban – költészetére. A népköltészet inkább, mint valaha, érdeklődés és tanulmány tárgya lesz. Napvilágot látnak Erdélyi, Kriza, a Kisfaludy-Társaság gyűjtései s az ország különböző vidékeiről összehordott népköltési gyűjtemények. A mieink is kezdik érteni és méltányolni, amit a németeknél már korábban hangoztatott Goethe, s talán mindenek előtt erős meggyőződésképpen hirdetett Herder a „Stimmen der Völker”-ben, hogy „a népköltés az igazi költészet”, hogy ide kell visszatérnie – mind üdítő forráshoz – minden nép irodalmának, ha elernyedt és elerőtlenedett. Ki tagadhatta volna pedig, hogy irodalmunk a jelen század első felében ez állapotba jutott; hogy költészetünkre a megújhodás és felfrissülés szüksége bekövetkezett. Mert kétségtelen, hogy a klasszicizmus és romanticizmus egymást felváltó hatásai nagy befolyással voltak költői irodalmunk külső és belső fejlésére, de az is bizonyos, hogy az az egyik szigorú formatökélyének béklyóiban megmerevült, a romanticizmusban pedig a műformák és tárgyak változatossága dacára sem találta meg a költői szellem azt az elemet, mely a szó nemes értelmében vett nemzeti költészet kialakulásához elengedhetetlenül szükséges volt.
Pedig nem mondhatnók, hogy a népiességnek ne lettek volna előzményei irodalmunkban, hogy ne lett volna meg annak története. A népiesség, mint költői motívum, tárgyban, felfogásban, eszmében, nyelvben és külső formában nem volt ismeretlen irodalmunkban már a XVI. századtól fogva. Kezdve a virágénekektől a kuruc-kor költői termékeiben, Csokonai, Czuczor dalaiban és életképeiben. Sőt, nemcsak, hogy fogadott el hatást költészetünk a népköltészettől s azzal mintegy a kölcsönösség viszonyába jutott, de abban egyszersmind a fejlésnek határozott jeleivel is találkozunk. Balassit csak sejtelme vezette arra az irány felé – az idegen költők dalainak a magyar népdalok mintájára és népies formákká alakítására –, amelyen utóbb az 500 parasztdal gyűjtője s többnek maga is szerzője, a „Csikóbőrös kulacs”, a „Parasztdal” írója, a „Falusi kis leány Pesten” népies múzsája már költői öntudata és műösztöne által vezetve haladt. És valóban, költészetünknek, s egyetemes irodalmunknak a 40-es években bekövetkezett irányváltozását, átmenetét ez előzmények nélkül helyesen alig ítélhetnők meg. Nem szakadt el a mi költészetünk teljesen soha a néptől, a népszellemtől, csak el- és kitévedett, s akkor, midőn az elv a politikában s közvetve az irodalomban is mindinkább követelődző lett, könnyen érthető, hogy a népiesség voltaképpeni képviselőinek felléptét előzőleg azon íróink sem zárkózhatnak el az új idők költői irányától, aki neveltetésök körülményeinél fogva legtávolabb állottak attól. A romantikus Kisfaludy Károly néhány dalában már a népiessel érintkezik, ide hajol be Antaeusként, hogy ereje fokozódjék. A klasszikus szellemű Virág, ki a puritán Cato módjára líránk elszerelmesedése és ellágyulása miatt kesereg, öregkorában meghozza az új iránynak köteles adóját. Abban a kedves, pár sorában: „Ha én rózsa volnék, hamar elhervadnék. Ne mondj hát rózsának, engem violának!” a nemes enyelgés játsziságával a nép keresetlenül természetes hangjához már egészen közel jut. A világos fejű Bajza, ha költészetében nem, elméletben annál sikeresebben kezdi fejtegetni a dal kellékeit. Költői nyelvünk megteremtője, Vörösmarty, a romanticizmus tetőpontján genreiben, néhány dalában oly hangot hallat, olyan tájékon jár képzelme, hogy utána csak egy Czuczornak kell jönnie, hogy költészetben a népies tárgyat és hangot egyszerűségében, az érzés mesterkéletlenségében teljesen eltalálja. Mert igazában, Czuczor Gergely az, ki első és erőteljesebb akkordjait megüti annak a nagy epochának, melyet Tompa, Petőfi és Arany vezetnek be és visznek diadalra költészetünkben.
Az Athenaeum c. folyóirat 1841-42. évfolyamában két, egymást követő évben két költőnk lépett fel. Az egyik még magán viseli a romanticizmus eszelősségét, mesterkéltségét, a másik már első megnyilatkozásában is elárulja azon eredeti vonásokat, melyek költészetét állandóan jellemzik. Tompát „Alkonyatkor”, Petőfi „Borozó”-ja után ismeri meg a közönség. A Népregék és Mondák 1846-ban, rövid 20 nap alatt már második kiadást értek, midőn még ismeretlen Toldi nagy költője. 1847-ben azonban a Kisfaludy-Társaság pályázatán Szuhay Mátyás elől a szalontai jegyző viszi el a babért, ez időtől kezdve az új iránynak, a népies költészetnek, a nép-nemzeti alapon megújhodott műköltészetnek három nagy képviselőjét és egymás mellett említi az irodalom és közönség.
A közös felfogás, rokon származás az azonos cél munkáján kívül a barátság gyöngéd kötelékeivel fűzi egymáshoz e három költőt. Mindhárman a népköltészetből indulunk ki, mindhárman a néptől veszik származásukat. A rimaszombati egyszerű iparos, a kiskőrösi mészáros és a nagyszalontai földmíves fia a nép gyermekei. Íme, alapja annak a belső ragaszkodásnak, mellyel fajuk, a nép iránt, annak sorsa, viszonyai és nyelve iránt viseltetnek.
Csokonai is a nép fia volt, egy Toldi, Fazekas, Czuczor pályája csak igazolja, hogy a nép igaz barátai mindig azok, pedig a népet megszeretni sokszor nehéz – akik csontjából való csont, véréből való vér. Megszeretni azonban még nem elég. A népköltőre még más feladat is vár: a szeretet által felemelni, nemes vonásaiban megkedveltetni és megbecsültetni. És valóban ezt tették ami költőink.
A hivatását öntudatosan értő és valló Arany a fajsajátságoknak oly nemes képviselőjét alkotta meg, mint az ismeretlenség képviselőjét alkotta meg, mint az ismeretlenség homályából erős akarata által feltörekvő pórsuhanc Toldi. Tompa a pipás kántor vámos-újfalusi jegyzőt, Petőfi János vitézének rokonszenves hősét, kit ártatlanul hazudóvá, tréfásan nagyzolóvá tehetnek a körülmények, de szívjósága, egyszerű, természetes érzése mindig tiszta és ép marad.
A néppel való közvetlen érintkezés – hisz Tompa lelkipásztor volt, Arany előbb tanító, utóbb községének jegyzője, Petőfi szintén hasonló körökbe forgott,- kölcsönözte költészetüknek azt a reális színezetet, mely az erényeket úgy, mint a fogyatkozásokat nem elvontságukban, hanem hússal és vérrel bíró alakokban tünteti fel. Képzelmük oly vidékekről szedi fel képeit, melynek utait a nép szelleme szokta járni: (V. ö. Tompa: János vitéz. A helység kalapácsa. – Arany Toldi. Jóka ördöge. Bolond Istók, stb.) oly indítékokból szövődnek meséik, aminők vezetik a népet öntudatlan művészkedésében, gyermeteg alkotásaiban.
A nép szeretetében nyilvánuló demokratizmus jellemző sajátja mindhármuknak, csak a megnyilatkozási forma más. Tompa és Arany demokratizmusa igaz és mély, de elfogulatlan.
Petőfi szereti népét, de szeretetében egyoldalú és igaztalan, Tompa mindig a fényesség szempontjából ítél, a nagyokat a nemeseket bűneik mellett erényeikért is becsülni tudja. Aranyt concillans természetes mindig a kölcsönös türelem, engesztelékenység s az ellentétek kibékítése felé vonja.
Petőfi népszeretetében pillanatra sem szabad kételkednünk, de midőn a nép iránti rokonszenv felébresztésére egy másik végletet keres – a nemesség elleni gyűlölséget hirdeti – aligha a szerencsés módot választja, s e nemű kifakadásaiban már alig nemes. A fajszeretettel együtt jár költőinknél az anyaföldnek, a szülőföldnek szeretete.
Az Alföld rónái, végtelen síkságai igazi otthonuk. Ha Petőfi nemes elragadtatással az Alföldet gulyáival, méneseivel, csikósaival, arany kalászaival, dűlt kéményű csárdáival s lakóval, a szomjas betyárokkal, nyárfaerdőivel s a visító vércsékkel, a bús árvalányhajjal igézőbbnek találja a vadregényes fenyvesek homályánál: Tompa bár búval válnék meg a dombos vidéktől, mégis szívesen vallja második otthonának a síkságot, mert szebbek, szabadabbak az árnyéktalan puszták, a tavak vidéke, az azok felett krúgató darvak, sások liljoma, a zúgó nádas a vadmadárral, a szétszórt karámok a délibáb, a nyargaló csikós stb. Aranyt is az alföld vonzza. Még akkor is, midőn már fényes palotában élhet, valami folyton megújuló vágy kelet felé viszi, oda a szülőföldre, a szalontai otthonba, hol mindenkit ismer, s mindenki ismerőse, hol független nyugalmat, öld lomb árnyán csendes fészket talál. És ha Petőfinek kedves madara a gólya,mely a bogárhátú kunyhó nádtetején kelepelget, Tompa szintoly szeretettel fordul az Alföld madárvilágához, a fecskéhez, fülemiléhez, a pacsirtához, a gólyához, melytől derült napjaiban, a kétségbeesés maró fájdalmai között megküldi lemondó üzenetét.
Az anyaföld szeretete már magában foglalja a természet szeretetét. Tompában a természet vonzalma a legerősebb és legbensőbb. „A természet az én szerelmem” – mondja egy helyt maga. Ő a természetet benső barátjává avatja, szenvedéseinek, fájdalmának bizalmas tolmácsává teszi. Kedélyvilágának, hangulatának leginkább megfelelő a borongó, sötét ősz, s ha lelkében még megcsillan olykor egy-egy sugár, az is csak a hervatag őszre emlékeztet, melynek másodvirágaival űzi pajzán játékát a csalóka fény.
A természet képeibe mélyedés szüli egyszersmind szimbolizmusát, a jelképes iránti előszeretetét, mely a gondokat, érzéseket a virágok, élettelen tárgyak képeibe öltözteti. Más a Petőfi természet szeretete. „A természet vad virágja vagyok én” – vallja önmagáról. Ő a természetet inkább merész képei, szertelenül csapongó képelmének megvilágosítására, külső megérzékítésére használja. Szépségiért a enne megtestesülő fenségért, a természeti titokzatosért hevül. Arany a természet ölén az enyhülést, a hallgatag, csendes öregség vigasztalóját keresi, mely életet és elmúlást, reményt és lemondást, az élet tarka összevisszaságát juttatja eszünkbe. A természet szeretetével csak a mély vallásosság áll egyensúlyban Tompánál és Aranynál. Amaz a „lant és biblia, e két jó barát, karjain boldogan ringatta el magát”. Az isten akaratában való megnyugvás, a sors csapásainak keresztyéni türelemmel elviselése s a hit remény és szeretet megóvnak a kétségbeeséstől. Ilyennek rajzolja legszeretettebb alakját, Toldit, ilyen maga is az életben. – Petőfit a vallás bensőbb ihlet már nem járja át. Szenvedélyes, végletes természete a sors csapásai közt jót-rosszat közönyös egykedvűséggel visel el, a megpróbáltatások idején is, midőn a hullámok feje felett már-már összecsapnak, inkább dacos, ki mint a játékos, utolsó tételét teszi kockára.
*
A közös vonások körén kívül költészetük az egyéni természet és hajlamok jellegét viseli magán. Tompa korántsem oly szabású epikus, mint Arany, kinek mély megfigyelése, boncoló szelleme egyszersmind azzal a nyugodtsággal jár karöltve, ami epikai tárgyalásra első alapkellék. Tompa is a nemzeti mondákból, néphagyományokból veszi tárgyait, de inkább részeiben, mint a kompozíció szerves összefűzésében ad művészit. Ilyenek népregéi, mondái és víg elbeszélései. Arany éppen a szerkesztésnek nagy mestere; még ott is, hol a hagyomány gyér szálai vezetik, alkotó keze, művészi feltalálása kitölti a hézagokat, megtalálja az összekötő fonalat. (Toldi-trilógia. – Buda halála.)
Petőfi kiválóan lírikus temperamentuma ellentétben áll az epikus nyugalmával és tárgyilagosságával. És e nemű alkotásaiban (János vitéz. A helység kalapácsa. Széchy Mária. Apostol.) nem is a szerkezet kerekdedsége, nem az alakok hű, következetes és plasztikus rajza, hanem a népies hang és naivság sikerül neki.
Lírájuk is inkább eltérést mutat s alig érintkezést. Tompa érzékeny, melankóliára hajló. Az ilyen természetek könnyen feléreznek, a behatásokat hosszan megőrzik s át- meg átolvasztják reflexióik műhelyében. Innen, Tompa lírai költeményei a csendes elmerengésnek és elmélkedésnek gyöngéd, szenvedély nélküli, sokszor szerény hangján szólalnak meg és mintegy elégikus fájdalomba olvadnak,m ég az elevenebb lüktetésű népdalaiban is (Alant megyen. – Kidőlt az erőd fája. – Bujdosom a kerek földön stb.), ellentétben a szenvedélyes Petőfivel, kinek változatos érzése és képzelmének szárnyalása a jelen eleven benyomásaiból táplálkozik, vagy ellentétben Arany megillető komolyságával s a lírában is inkább az epikusra valló tárgyilagossággal.
Az irodalomtörténet az írói egyéniségek méltatásában más-más szempontból indulhat ki. Abszolút mértéket azonban aligha szabad alkalmaznia, mely esetben közel juthat ahhoz, hogy igazságtalan legyen Mindenesetre keresnie, vizsgálnia kell azt, hogy az író minő viszonyba van előzőivel, mint testesül meg benne saját kora s minő a kapcsolat közte s utódai között. Nép-nemzeti költészetünk megalapítóinak megítélésében ily nézőpontokból kell kiindulnunk abból a szempontból, amit Eötvös Petőfire alkalmazott. A költő nagyságának, kiválóságának ismerve nem az elsősorban és kizárólag, hogy miként tud általános egyetemes eszmékre, a világköltők magaslatára emelkedni, hanem igenis az, hogy mennyiben eredeti és nemzeti költő. Shakespeare, Walter Scott, Byron, Molière, Goethe, Schiller a világirodalom nagyságai és mégis nagyságuknak alapja főképpen csak az, hogy elsősorban is angolok, franciák és németek, Tompa egyike azon költőinknek úgy előzőleg, mint utóbb legkevesebbet merített másból, legtöbbet, vagy talán mindent önmagából. Mindig arra törekedett – mondja önvallomásában – hogy a magyar szív és lélek teremtő erején kívül más érzés és szellemi erő irányt, ösztönt és tárgyat neki ne adjon. Ez a vallomás és ennek megnyilatkozása adja a kulcsot költői értékének megítéléséhez. Tompa kizáróan magyar költő s mit a nép-nemzeti elem kifejezője, fellépése egyszersmind első képviselője annak az iránynak, mely teljes diadalra emelkedett egy félszázad alatt. Nem széles körű tanulmány, művészeti ízlés képezte ki költészetét, de műösztöne és eredeti hajlamai. Ez a körülmény fejti meg aztán azt is másfelől, hogy benne az epikus sohasem emelkedett nagyobb koncepciójú alkotásokra, mint az iskola csúcspontján álló Arany,kiben a tehetség nagy tanulmánnyal, a zsenialitás nagy művészettel párosult.
A szellem, érzés és gondolkozás minden formáiban egyenlő és egyenletes tehetségek nincsenek; az egyetemes zsenik elmélete tarthatatlan. Shakespeare vígjátékai mellett mégiscsak a legnagyobb tragédia-író, Molière minden fáradozása dacára is nem mint tragédia, hanem mint a világ legkiválóbb komikus írója lett halhatatlanná; Zrínyi idilljei mellett mesteri alkotásával, a Zrinyiász-szal, Csokonai lírájával, Kisfaludy Károly vígjátékaival emelkedett legnagyobb költőink sorába.
Tompa nevét csupán epikumai mellett az idő egykor talán homályba boríthatna, de lírai allegóriái, melyek egy nemzet érzését fejeik ki, számot tarthatnak az örökkévalóságra. Petőfit másnemű alkotásai dacára, mint a legnagyobb lírikust fogja ismerni az irodalom, mint akinek dalaiban a magyar nép szívvilága, költészetének eredeti vonásai legtermészetesebben és mégis oly művészileg nyilatkoznak. Aranyunknak nagyságát pedig eposzai és balladái teszik, azok az örök példányok, melyek halhatatlanok az alakítás művészeténél, a nemzeti elemeknél, tősgyökeres típusoknál, nyelvünk bájainál és művészi zenéjénél fogva.
Major Károly dr.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 46-49. szám, 1896. nov., dec.
