Petőfi Sándor (1823-1849): Tedd le bojtár a subádat

 

Tedd le, bojtár, a subádat,
Menykő szántsa meg ah átad,
Látod, már a patak is letette,
Vele a langy tavasz letétette.

Falu végén foly a patak,
Fejér keble csak úgy dagad.
Dagad, dagad széles jó kedvében,
Hogy az ég lenéz megint rá kéken.

Hova szállott a czinege?
Honnan jöttél, fülemile?
Akárhonnan, semmi gondom rája,
Csak te dalolj, bokrok furulyája.

Kizöldült a kis kert fája,
Mintha toll nőtt volna rája;
El ne röpülj, megtollasodott fa,
Hadd üljek rózsámmal árnyékodba.

Minek mégy a boltba, kis lyány,
Pántlikát akarsz venni tán?
Nézd, a mező szebb pántlikát árul,
Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Petőfi Sándor (1823-1849): A csárda romjai

 

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel
Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell;
De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyílt, a fölbontott levél,
A melyet egyszerre általolvashatok,
S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok.
Mint sajnálom én, hogy egész életemet
Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!
Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.
Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
És szabadság, te vagy lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még csak azért élek,
Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg.
S siromnál, ha érted onthatom véremet,
Meg fogom áldani átkos életemet.
De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem!
Nem csoda különben, mert rom van előttem.
Nem váromladék ez. Csárdának romjai,
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely’k milyen épület? Vár-e avvagy csárda?
Ennek is, annak is reá lép falára;
S hová az idő lép, omlik, ha kő, ha van,
És neki semmi nem alacsony, nem magas. -
Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.
Itt régente falu, avagy város állott,
Mig nem  nyögte hazánk a török rabságot;
(Szegény Magyarország, szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)
E hajdani várost földulta az ozmán,
Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
A templom megmaradt – de ez is betegen -
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen,.
És gyászolt a templom több hosszu századot,
Mig végre bújában össze nem roskadott.
Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének,
Belőle e helyen csárdát épitének.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
És nem úgy részünk-e a test, mint a lélek?
Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
S láttam én csárdákban tisztább sziveket már,
Mint kit naponként lát térdelni az oltár. -
Csárda, eldölt csárda, még mikor tebenned
Utasok vigadtak, utasok pihentek!
Fölépit tégedet, ujra képzeletem
S vendégidet szinről szinre szemlélhetem:
Itt görcsös botjával egy vándorló legény,
Ott zsiros subában egy pár szegény  legény,
Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Amott egy drótos-tót, s több ilyen borozó.
Hát a szép csaplárné fiatalságával?
Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
De a szép menyecske még jobban a szivét.
S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan…
Kazal végén akkor, most már lenn a sirban,
És a szép fiatal menyecske is ott van,
És a hamis deák, s mind kik itt boroztak.
Ők valamennyien már rég porladoznak,
A csárda is vénült, vénült és roskadott,
Leüté fejéről a szél a kalapot,
A födelet… ekkép áll hajadon fővel,
Mintha urával beszélne, az idővel,
S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
Düledez, düledez; félig ismerni csak:
Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.
Még áll, s emelkedik az éghez kéménye,
Mint a haldoklónak utolsó reménye;
Pincéje beomlott, a kut is mellette,
Honnan az ostorfát valaki elvitte;
Csak az ágas és a gém van még épségben,
Egy mogorva sas ül a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán a gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Fönn ül, és merően maga elé bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
Szeretője, a ki epedve néz rája,
Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

E. Kovács Gyula (1839-1899): Petőfi ébredése* (Drámai költemény.)

 
Nemtő. Petőfi. Látományok.

(Egy völgykebel. Közel az első színfalhoz dúsan zöldelő terebélyes tölgy, alatta dúsan zöldelő halom. Csend. Félhomály. Halk zene.)

N e m t ő.
(A magasból megjelen. Dicsfény. A zene lágyan elhal.)

Gyöngéd szellők fuvalmán támadott,
Emberszemektől eltakart halom,
Mely nemzetemnek halhatatlanná lett
Költő-fiára lágyan domborulsz
Leszállok im nehány pillanatig
Meglátogatni drága kincsedet.
Lánglelkü ifjam, költő-gyermekem.
Magyar Tyrtaeus, bajnok lantosom!
Halld szózatom harminczhat év után,
Porsátorodból ébredj, lépj elő!…

P e t ő f i.

(Honvédöltönyben, üres hüvellyel oldalán, baljában tépett harczi lobogó – melynek egyes foszlányain a „Talpra magyar stb.” elszórtan olvasható – a szétnyílt halomból kiemelkedik.)

Mi fény tör e sötét üregbe?
Szememnek oldván mily világ ragyog?
Mi szózat ez, melynek mindenható
Hangjára széthull álmom fátyola?
S mélységes éjem árnyas hűs ölén
Forró lehével új életre költ!
Porom megéled… lelkem visszaszáll,
Szivemben a vér újra forr, buzog.
Élek, lehellek, érzek, gondolok,
S szivemnek minden vágya, érzete,
Lelkemnek minden gondolatjai
Szent hódolatba forrnak össze itt,
S eléd borulni kényszerítenek.
Ki vagy? Beszélj fenséges szellem, im
Szolgálatosra térdel hű rabod. (Letérdel)

N e m t ő.

Hogyan? Nem ismersz, édes lantosom!
Kelj föl, tekints rám, oh hisz én vagyok,
Magyar hazádnak hű nemtője én.
Magyar hazádnak, melynek üdviért
Lánglelked és véreddel áldozál.
Emlékezzél!… ismersz te engemet,
Láttál gyakorta vészes perczeken.
Fényes mezem csak, a mi tévelyit,
S e dicssugár mely most körülövez.
Oh, mert midőn harminczhat év előtt
E bús vidéken esni láttalak,
Gyászban fogám le tört pilláidat,
S vérrel kevert fürtös fejedre itt
Gyászban leheltem búcsu-csókomat:
Igértem akkor, hogy ha földerül
Hazádnak majd jobbléte hajnala:
Meglátogatlak s látnod engedem
Halálod óta mik történtenek.

P e t ő f i.

Oh légy ezer s ezerszer áldott
Fenséges lény, e nagy joságodért!
Engedj előtted leborulnom itt
S csókolnom a port, mely rád felragyog,
Emlékezem… emlékezem reád…
- Annak tehát harminczhat éve már…
Száguldó mének tiprák testemet,
Vad csordanép üvöltve hordozott,
Mig végre tikkadt, fáradott dühökben
Eldobtak itt, torzult élettelent.
Ekkor jövél felfogni véglehem,
Végigsimitni véres homlokom -
Arczomra hulló könnyeid hevét
Még mintha most is, most is érzeném!…
Gyötrelmes egy nap! Szörnyü pillanat:
Halálhörgés közt tudni, érteni,
Hogy a szabadság szentelt zászlaját
Bakók tiporják vérünk tengerén.
De nem maradtunk boszulatlanul,
Nem, ugy-e nem a szent harcz hősei,
Bukott az ármány s boldog a magyar?

N e m t ő.

Hogy boldog-e? Oh, drága gyermekem!
Te azt hiszed: győzött, mi tiszta szent,
S győzelmet a jog mindig ünnepel?
Nem egy idős a mennyel a pokol?
Nincs-e örök harcz e kettő között?
Történetünk nem azt mutatja-e?
Hogy a mikor mosolyg is ránk az ég,
Alattunk a pokolnak lángja forr?
Nem, bajnokom, a boldogságrul itt
Csak álmodunk még, s képet alkotunk,
Buzogva küzdünk bár jobb életért -
Áldást reánk csak a jövő mosolyg.

P e t ő f i.

Csak a jövő? Mély ámulat fog el…
Örökre türni lett-e végzetünk?
Oly lelkesültség, annyi óriás
Vakon – tehát csak önvesztére tört?
Százezreink vérével áztatott
Hazánk szent földén önkény dölyfe dul?
Szentül hivém, hogy földön nincs erő
Oly jogteren, úgy küzdő nemzetet
Utált igába visszatiprani.
Nem emberek, de Cyklopsok hadát
Hittem, hogy e nép tönkre verheti.

N e m t ő.

Nem csalt hited. A rettentő csapást
Nem ellenek sujtják fejünkre itt.
Kigyósörényü dögvészes fejét
Hahogy közénk nem tolja a pokol:
Győzött is volna bizton szent ügyünk.
De oh mikor -
Torkán akadt lélekzetével
Bámulva képedt ránk a félvilág:
Már-már mienk volt a várt győzelem,
Mosolygva ránk nyílt a mennyboltozat
Torzult kebellel egy vad szörnyeteg,
E hon legét, áldását éldelő,
Vérünk szülötte, testvérünk, magyar -
Lábbal tapodva mindent, a mi szent,
Istentől, égtől elfordulva, rút
Alkut köt a pokollal ellenünk,
Elád, elárul,
Vért, életet, vagyont;
s gyilkos hadaknak bősz dühére hány!
Oh, szörnyü lett hazánknak sorsa most,
Legjobbjaink egy részét a bakók
Elfojtogatták rendre a bitón,
Más része, futva messze bujdosott,
Számüzetésnek enni kenyerét;
Ki honn maradt s börtönbe nem került:
Romokra sirta véres könyeit,
S üszkök között járt kisértet gyanánt.

P e t ő f i.

Oh szörnyü, szörnyü! Áldalak halál!
Fogadj öledbe vissza engemet,
(Aléltan a sirhantra tántorog.)

N e m t ő.

Magad kvántál, édes gyermekem,
Multunkba látni, én megengedém
Álom, borulj bágyadt pilláira,
Tüntesd elő a mit nem láthatott,
A véres éjt, az éjnek hajnalát,
A messzeségben tündöklő napot,
Hadd lássa, hogy míg ő lenn álmodik,
Fölötte a föld áldással virul
S hü lelke nyugta mély, örök legyen.

(Középről, hol eddig állt, fölemelkedik a színpad félmagasába,
s a föltünedező képletekhez jellemzően mozdul.)

L á t o m á n y o k:

A világosi fegyverletétel. Az aradi tizenhárom. A gyásznapokból. Az országgyülés megnyitása. A koronázás. A kegyelet emlékei. A Bem szobor és a Petőfi szobor leleplezési ünnepe. A nemzetiségek egybeforradása. Szegesvár. (Mindenik képlethez megfelelő zene. Midőn minden eltűnt.)

N e m t ő (f e l f e l é  s z á l l v a)

Álmodj, nyugodj, isten veled!

P e t ő f i (l e f e l é  m e r ü l v e)

Áldott legyen áldó kegyed!

(F ü g g ö n y  l e)

(* E. Kovács Gyula e hatásos dráma költeményét, mely színpadunkon a „PETŐFI ÉLETE ÉS HALÁLA” cz. Látványos darab kiegészítéseül adatok, egész terjedelmében közöljük, hadd beszéljen magáért és ne mi róla.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Petőfi Eperjesen*

- Írta és előadta: Dr. Horváth Ödön kir. tanácsos, a Kör titkára -

    Félszázada múlt el annak, hogy látnoki jóslata – reá nézve annyira dicső, reánk nézve annyira fájó – valóra vált s ott esett el Ő „a harcz mezején!”
    És az ötvenéves évfordulón egy nemzet millióinak szívből fakadó himnuszától zengett a négy folyam és a hármas bérc vidéke! Egy nemzet millióinak szívéből fakadt az ég felé szálló himnusz, hálaadó édes örömünket, kesergőn bús bánatunkat s felbuzdult, tiszta lelkesedésünket vívén hatalmas szárnyain a magasba. Hálaadó édes örömünket, hogy: ennek a szívnek is meg kellett szűnnie dobogni; felbuzdult tiszta lelkesedésünket, hogy: a mienk marad Ő mégis örökre!
    Ennek a himnusznak gyönyörűen egybecsengő akkordjaira most kél itt minálunk is a tiszta , a mély, az őszinte visszhang, Széchenyi-körünknek e lelkes ünnepén! Fokozott mértékben zengik vissza e hálaadó zsolozsmának méltóságteljes melódiáit a mi völgyeink és bérceink is, amelyeken itt hangzott fel a legtisztábban s a legmesszebb csengően az a szózat, amely ott szólott felénk nagy költőnk szívének minden, de minden dobbanásában, az a szózat, hogy „Pro patrie et libertate!” Vissza kívánják zengeni ezeket a lelket megbűvölő  édes melódiákat ősi városunknak falai is, amelyek vihartól, vésztől edzetten állanak itt, a Tarcza partján s amelyek egykoron édes öleléssel zárták karjaik közé Őt, a legendaszerű alakot, ki költő-barátaival való költői versenyében, a világirodalomban páratlan, örök emléket emelt magának  itt. Vissza kívánják zengeni ezeket az édes melódiákat azok a hazafiságban teljesen eggyéforrott tiszta szívek, amelyek a legnagyobb magyar nevétől tündöklő lobogónk alatt egyesültek, amelyek nemzeti közművelődésünk szent ügyének előmozdításában találják örömüket, boldogságukat és amelyek a három költő találkozásának emlékezetét féltő kegyelettel, édes odaadással, nemes büszkeséggel őrizik az idők végtelenéig!
    E lelkes ünnepnek a keretében az 1845. ápr. 4-ikétől május 2-ikáig eltelt 29 napról kívánok – a rendelkezésünkre álló adatok igénytelen egybeállításával és emlékezetünkben való megújításával – szólani.
    Petőfi eperjesi látogatása előre vetette már fényét abban a szép költői levélben, amelyet ő városunk szülöttéhez, Vidor Emilhez, a kedves Kerényi Frigyeshez 1844-ben – tehát a vele való megismerkedésének évében –, írt s amelyben többek között ezeket mondja:

Szerelmetes barátom, jó napot!
(Vagy estét…, a mint e firkát kapod.)
Hát hány hét a világ Eperjesen?
Hallom, hogy szenvedtél keservesen.
De csak hogy már bajod végén vagyon!
Örvendek én ezen pedig nagyon;
Mert, óh barátom, azt elhiheted,
Hogy szörnyű mód szeretlek tégedet.
Már ismeretlen is szerettelek…
Mikor mulathatok megint veled?
Veled s a többiekkel, a kiket,
Mint téged, oly őszintén szeretek.
Ti vagytok nékem minden örömem;
Emlékezetben legyetek velem,
Míg a boldogság szép órája üt:
Hol ismét áldomásozunk együtt!

    Ugyanígy megnyilatkozott a találkozás után való forró vágyódása Tompával szemben is, kihez szintén 1844-ben írja, válaszul a tőle kapott költeményre:

Hát, fiú, olvastam azt a verset,
a melyet te én hozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
s mondhatom, hogy nagy örömet szerzett…

amelyben aztán azt is mondja:

Jőjjünk mi csak össze!… fenn az égben,
Örömkönnyeket sír Csokonai,

s amelyet a következő meleg szavakkal végez:

Siess hát, mert ha skáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy öleléssel!

    S alig jött meg a következő év tavasza: ez a vágyódása valóra vált.
    Még alig hangzottak el jóindulatú barátjának, Vahot Imrének Petőfihez intézett szavai: „Ejh Sándor pajtás, mi eleget tettünk már egymásért; te voltál az én pacsirtám, most már szabad szárnyra bocsátlak; tavasz van, repülj el megtollasodott szárnyaidon és szép dalaiddal zengd be az egész magyar hazát; eredj! Látogasd meg a te lánglelkű költő-rokonaidat!” s még alig hangzott el a március utolsó napján a budapesti „Vadászkürt”-ben tartott baráti búcsú-est poharainak csendülése, melynek emlékezetét Petőfi és Emődi költeményei egyaránt megörökítették, s íme: április 1-jén máris ott látjuk a „pest-eperjesi gyorsszekeren” a költőt, hogy barátainak ölelésére, városunkba siessen.
    Tudnunk kell, hogy Kerényit és költészetét Petőfi sokra becsület mindig. Ékesen szóló bizonyítékai ennek nem csupán azok a szép levelek, amelyeket hozzája intézett s a melyek oly becses adatokkal világítják meg a költő életének korát, valamint oly kedves vonásokkal mutatták be a költő lánglelkét és lángszívét egyaránt, hanem az igaz becsülésnek az a bensőségteljes hangja is, amely a keresetlenül szép levelek minden sorából lépten-nyomon felénk hangzik s amely – többek között – ezt is mondatja vele: 2… s míg a csőcselék azt kiáltja rád, hogy nem vagy költő, addig a múzsa lehajlik hozzád egéből s homlokodon megcsókolván, ezt mondja: „Kedves gyermekem!”
    A ’gyors-szekér” utazása „harmadik napján estefelé” érte el testvérvárosunkat: Kassát, hol – az akkor ott kontárkodott német színészet látásán – kedvetlenül töltötte idejét.
    Másnap, április 4-ikén (egy pénteki napon) indult ismét útnak Eperjes felé. „Kora hajnal volt – írja e Felső-magyarországi útjáról szóló s elsőben az Életképekben megjelent úti-jegyezeteiben –, hogy másnap az eperjesi gyors-szekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi óhajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugában zsugorogtam.”
    Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállott, ki családi házát Goldbecher Antalnak adván el, ekkor a szomszédos, a jelenlegi Klór-féle ház első emeletén bérelt két szobát. Megérkezésekor a házgazda távollétében az ő kedélyeskedő szolgája: Kosztelnik Jóska fogadta s míg előzékenységgel kínálta meg a ritka vendéget, akit a Kerényi által gondosan őrizett arcképe után nyomban felismert, egy kis szívmelegítővel, fogyatékos magyarul-tudásából biztatással idézve azt a mondatot, hogy: „Egy pohár bor a hazáért meg nem árt!”, addig nyomban sietett gazdája után, hogy neki lelkendezve jelentse azt az örömhírt, hogy: „pán Petőfi” megérkezett.
    S egy hónapot töltött itt, az Övével annyira rokon lelkes társaságban.!
    Óh milyen édes, milyen boldog hónap is volt ez!?
    Mennyire reá illettek erre Vahotnak azok a szavai, amelyekkel Petőfinek ezt a Felső-magyarországi utazását méltatja, mikor azt mondotta, hogy: „… általában Petőfinek ezen költő-kéjutazása, mely a szerelem rózsaláncai helyett a kedélyes barátság acélkapcsaival csatolja őt több nemes kebelhez, szülője lett agyában sok nagy, szép és új eszmének és szívéen sok dicső, magasztos érzelemnek, mely egészséges, üde forrásból ismét a legszebb költemények folyama áradozott elő.”
    S a hulló levelek korszakának elbűvölő szavú költője: a fájó lelkű Tompa is, milyen gyöngéden szép szavakat szentel e napok emlékének („Barátaim emléke”), mikor elpanaszolja azt, hogy:

És most hűtanúját a boldog időknek,
Az erdei-lakot elpusztulva lelem!

S mikor így száll a sóhaj szenvedésekkel telt kebeléből:

Hajh, minő percz volt az, a midőn mi hárman
legelőször jöttünk össze váratlanul…
Csak néztünk egymásra, boldog némaságban,
Mig három ifjú szív híven egymásra hull…
S mint a fenyő, melyet ér az ég villáma:
Nagy érzéstől borult lelkünk fényes lángba!

    „Boldog órákat töltöttem Kerényivel s Tompával”, írja Petőfi is, úti-jegyzeteinek Eperjesre vonatkozó, annyi igaz lelkesedéssel telt, meleg soraiban. Kerényivel; akiről azt örökítik meg ezek a sorok, hogy: „Szerencsés egy ficzkó ez a Kerényi; kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagai heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathémát, hogy ő nem költő.” És Tompával; aki ugyancsak e jegyzetek szavai szerint a Péchy-családnál itt „nevelősködött kétszáz bankó forintért” s akihez, ez állására, illetve a vele járó díjazásra gondolva, ezt a szózatot intézi. „Miska pajtás! Rád illenek nagy druszád szavai: Megnehezült az idők viharos járása fölötted!” … pedig szegény Tompa milyen szívesen gondolt vissza erre az állásra!? Tanúja ennek 1855. áldozócsütörtökének estéjén Hanváról (Irányi Istvánhoz) írott levele, amelyben így sóhajt fel: „Beh szívesen lennék 200 v. forintért én is még egyszer nevelő, oly időben, mint az volt!”
    Boldog órákat töltött a többi barátok kedélyes s őt benső szeretettel és becsüléssel környező körében is, akikről így emlékezik meg: „Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat, mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám”, s a kik között különösen gyakran fordultak meg: Irányi István, ah itt időzés emlékeinek e másfél évtized előtt (1884. november 20-ikán) elköltözött gyöngéd szívű, kedves őrizője, valamint dr. Vandrák András és Krayzeli András, a Kollégium jeles tanárai is.
    Óh valóban jól eshetnek lelkünknek és igazán nemes büszkeséggel tölthetnek el bennünket az úti jegyzeteknek sorai, melyek ennek a hónapnak az emlékeit örökítik meg, s amelyek megannyi ékesen szóló bizonyítékai annak, hogy a költő, ki akkor, egy itteni barátjának leírása szerint: „.. ha nem is éppen beteg, de szenvedő külsejű, kevés beszéd ember volt, merengő, mélyen fekvő szemmel, igen barna színű csontos arccal; fekete haját, mely mereven állt fölfelé, ekkor rövidre viselte”, mennyire magához méltónak találta azt a kedélyes környezetet, amely őt itt fogadta. Óh nem tudná azt gyönyörűbben, méltóbban elmondani senki sem, mint ő maga tette! S mostan, amikor lelkeink annyira tele vannak az ő áldott s áldó emlékezetével, hadd csendüljenek meg itten közöttünk az ő szépséges szavai, melyek Eperjes városának és közönségének örökké drága kincseit fogják képezni.
    „Vannak házak – így ír városunkról –, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikben sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’ Isten, olyan kedves város nekem ez az  Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske… Hát még a tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet! Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Tábor-hegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e martyr-városra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja új ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz és öltöztette meztelen gyermekét szép, új  tarka köntösbe. Tiszta időben észak-nyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka…”
    S ha megemlítjük a városunkra és vidékünkre szórt magasztalásnak ezeket a drága szavait, miképp hallgathatnánk el azokat, amelyekben incselgő tréfáiban tükröződik vissza az édes kedélyesség, a játszi gondtalanság!?
    „És ha én Eperjesen ki-kijártam a Tábor-hegyre, az nem csupán a táj kedvéért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna lányka esett utamba. Gyönyörű barna lányka volt igazán s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne láttam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig sohasem szóltunk egymással. S ez így tartott ottlétem alatt minden nap, sőt napjában többször is!” Hát mikor az eperjesi híres vendéglátásról emlékezik meg!? Hogy is mondja csak?… „Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a fejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség s csak második helyet foglal a tejfölös torma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi pedig Eperjesen s általában egész utam közben, gyakran megesett. Ezt csak azért írtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek valami összefüggéssel!” Ezekre az ebédekre céloz városunkban írott „Felsülés” című tréfás költeménye is:

Ebédre híttak. Elfogadtam
A meghívást nagy szívesen,
Nem az ebédre nézve,
Hanem, mert vette észre,
Hogy köztünk szép lány is leszen.

S volt szép lány, még pedig ilyen szép,
Könnyű lehelet-termete,
Fehér egén szemének
Sötétkék napok égtek…
De az nem tartozik ide,

Csakhogy szép lány volt, nagyon szép!
S én őt tüstén megszeretém.
„Kigyult indulatommal
Ebéd után azonnal
Kirontok”, - így elmélkedém.

Ebéd alatt erősen szíttam
A szíverősítő italt,
Hogy a nagy pillanatban
Majd annál biztosabban
Vívhassam ki a diadalt.

De hah, a szíverősítő úgy
Megerősíté szívemet,
Hogy az erőből aztán
Lábamban nem maradván,
Kirontanom nem lehetett.

    Vidékünk szépsége különösen bensőleg érdekelte és vonzotta őt. Nem elégedett meg a Táborra vezető sétákon eléje táruló panorámával, hanem bejárta az ősi város kirándulóhelyeit s nem egy benyomást vitt magával lelkesült, fogékony szívében, mely költészetének örök pompával díszlő kertjében egy-egy új bájos virágnak lett tápláló gyökerévé A szép természet varázsa szólaltatta meg elbűvölő lantjának húrjain, itt városunkban, a „Ki a szabadban” című szép költeményt is, melyet tehetetlen a legnagyobb lelki gyönyörrel nem olvasni mindnyájunknak!

Ki a szabadba, látni a tavaszt,
Meglátni a természet szinpadát!
Az operákban ki gyönyörködik:
Majd hallhat ott kinn kedves operát.

A természetnek pompás színpadán
a primadonna a kis fülmile;
Ki volna, énekesnők, köztetek
Merész: versenyre kelni ő vele?

Megannyi páholy mindenik bokor,
A melyben ülnek ifjú ibolyák;
Miként figyelmes hölgyek… hallgatván
a primadonna csattogó dalát.

És minden hallgat, és minden figyel,
És minden a legforróbb érzelem..
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.

    Az egykori Kern-féle kertben, ott, a város legjobb édes-vizű forrása közelében, az ott állott hatalmas fának rügyezni induló gallyai alatt, bizonnyal sokszor elandalgott s itt született meg költeménye, melyben az ébredő tavasz est-hangulata ismét oda röpítette lelkét „Etelké”-je szomorú sírjához:

Mi bűvös-bájos hang?
Völgyben csendült meg ünnep estharangja?
Mely a buzgó falut
Imádkozásra szentegyházba vonja;
Vagy lelkem álmiban
Cseng édesbús emléke a lánykának,
Ki szép és ifjú volt
S kinek sírjára könnyeim folyának.

    Sokszor állott, sétái közben, a Tarczának hídjain, hogy a szabadon tova futó habok halk csevegését hallgassa, s a szent László-hegyi út hídjának karfájára támaszkodva olvasta fel kísérő barátai előtt: „Mi kék: az ég! Mi zöld: a föld!” kezdetű, szintén itten írt versét, amelyben önmagát gúnyolja azért, hogy a szép tavasz látására való sietés helyett „a szűk szobában” kandenciákat farag. Bejárta kétségtelenül az oly szép kilátást nyújtó Szent-László hegyünket s a kies fekvésű Czeméte is láthatta őt, melynek baloldali erdőséget, egy sétaút mentén állóóriási bükknek derekán, mostan is az ő nagy nevét őrizi, drága ereklyeként, talán az ő kezétől eredő betűkkel.
    Látta őt a Tarcza völgyének szép koronája, az egykor „Záros”-nak nevezett ősi vár, mely annyi dicsőségnek és annyi pusztulásnak s annyi örömnek és annyi bánatnak volt egykoron tanúja s mely oly szép kifakadásra ihlette kebelét!… „Egy kis órányira Eperjesről – írja úti-jegyzeteiben – szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire fájdalom későn születtem.. Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hagy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl, mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. E várra vonatkozik »A rom panasza« című versem.” Erről a versről azt írja Havas A., hogy az „nem maradt reánk;  sajtóviszonyok miatt 1845-ben – úgy látszik – nem jöhetett ki és később elkallódott.”
    És ezekben a szép napokban, amelyekről Tompa írja azt, hogy”Ifjúság, kedv, ragyogó álmak, szabadság, költészet jártak velünk és mosolyogtak reánk”; látta őt a Tarczán túli hegyeknek ama szűk völgye is, amelyben…

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja.

    S ez a kis kunyhó az egykor ott állott, az oly sokszor megvitatott, a Tompa egyik költeményében létezőnek elismert s egyik jegyzetében megtagadott „Erdei lak” volt, amelynek látása lehetett kétségtelenül az, amely – éspedig határozottan éppen Petőfi kezdeményezésére – a költők híres versenyének alapul szolgált; annak a versenynek, amelyről oly szépen mondja Szász Károly azt, hogy benne „Kerényi egy naiv lírai képet, Petőfi egy szárnyaló szabadság-ódát, Tompa egy gyönyörű leíró-költeményt adott”  s amelyre vonatkozólag ugyanő jegyzi meg mély igazsággal azt, hogy: „akár létezett a megénekelt kis lak az eperjesi erdőségbe rejtve, akár csak fölvett verstárgyul, egyezményben s eszmében élt, - mindegy; a három költő barátságának a három költemény szép s örök emléke marad!” A szép költeményt, amelynek keletkezéséről, nagy sajnálatunkra, a különben annyi érdekes és fontos adatot tartalmazó úti-jegyzetek nem tesznek említést, amelyről Kerényitől sem maradt reánk felvilágosító adat, s amelyről Gyulai oly találóan írja azt, hogy. „… két főérzés húzódik végig a költeményen: a szabadság boldogsága s a naiv megnyugvás az isteni Gondviselésben”: Petőfi a következő, reánk nézve annyira fontos és érdekes, pár sor kapcsán közölte a Pesti Divatlap 1845. évi folyamában: „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván, mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelől olyanforma tájképet adni.”
    Miképpen mulaszthatnók el azt, hogy a gyönyörű költemény sorain át belé ne tekintsünk ezúttal is a lelkünket elvarázsoló szépséges panorámába, amely a költői verseny tárgyának annyira kedves képét tárja elénk!?

Mint a szív az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bérczek koszorúja;
Meg nem árt erőtlen szalmafödelének,
Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.

Szalmafödelét beárnyékozza hűsen
Susogó erdőség rezgő lombozatja,
Min magát a vígan fütyülő rigófaj
És a búsan búgó vadgalamb ringatja.

Mint a kergetett őz: fut le gyors futással
Kis patak magasról a völgy mélységébe;
Kétfelől virágok, mint kaczér leánykák,
Kandikálnak a víz fényes tükörébe.

S a viráglyánkákhoz jőnek az imádók,
Égő szenvedéllyel jőnek a vad méhek,
S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja!
Vízbehullás végre részeg örömének.

A nap és a szellő szánakozva nézi:
Levelet hajít le a szellő, számára;
És ha fenn ül már az életmentő sajkán,
Megszárítja szárnyát a jó nap sugára.

A hegyek tetőin, duzzadó emlőkkel,
Jár az anyakecske, gödölyéi mellett.
Kikerült ettől s a vad méhektől mindig,
Mi a kunyhó kicsiny asztalára kellett.

S búgó vadgalamb és fütyölő rigóraj
Nem félnek, hogy őket csalják lépvesszőre:
Önmagától tudja e lak népe, milyen
Édes a szabadság tiszta levegője.

Nincsen itten rabság, nincsen itten úrkény,
Mely parancsolatját mennydörögve adja;
Csak az égiháborúnak zeng koronkint
Istentiszteletre buzdító szózatja.

És az Isten jó, ő nem soká haragszik;
A dorgáló felhők torkait bezárván,
Utolag mosolyg, - a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány.

    Tán ezekben a kirándulásaiban nyílott alkalma arra is, hogy közvetlen kitapasztalásban lássa a népnek a nyomorát s talán ennek látása zendítette meg lantjának húrján az emberszeretet édes hangjait, mikor a Felső-magyarországi szegénysorsú nép javára a „Czipruslombok” ötven példányának árát ajánlotta fel s mikor szintén városunkban írott „Magyarország” című kis versében, a tavasz pompája és a barátság feléje sugárzó tiszta lángjai se teszik szemét érzéketlenné a nép nyomorának sötétje iránt.
    Ez a kis verse, eredeti hasonlatával, a következően hangzik:

Te sem termettél ám szakácsnak,
Magyarország, édes hazám!
A sült egy részét nyersen hagynád,
s elégetnéd más oldalán,
Míg egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.

    Egyik igen érdekes eseménye volt a Petőfi itt időzésének az ő legelső nyilvános megtiszteltetése: az a fáklyásmenet, amellyel őt a Kollégium tanuló-ifjúsága lepte meg, amelyről az úti-jegyzetek oly felette szép sorai is megemlékeznek s amely alkalmul szolgált Petőfi amaz egyik legönérzetesebb kitörésére, amikor a kezdőírói s színházi és katonai életére egy-egy rövid s őszinte visszapillantást vetve, így nyilatkozik: … „megálmodtam, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarább, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek,… bár gázoltatásomra mindent elkövettek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva!” Erről a költő lelkére oly nagy hatást tett fáklyásmenetről, mely április 20-ika tájára eshetett s melyet ő a Klór-féle háznak főutcai s a főtemplom felől számítva második ablakából fogadott, a Pesti Divatlap akkori április 24-iki számára megjelent tudósítás is számot ad, de ma is vannak Körünk tagjai sorában is olyanok, akik arra még emlékeznek. Az idézett tudósítás ezt illet jellegzetes sorai így hangzanak: „… szívesen említem meg azon fáklyás-zenét, mellyel a pár barátja látogatására Eperjesre jött Petőfit, a főiskolai ifjúság megtisztelé. Lelkes beszéddel üdvözöltetvén, körülbelől így felelet: Tisztelt Barátaim! Ez a legkedvesebb zene reám nézve, mit életemben hallottam, s kedvesebb a fény, mint rabnak a napsugár. Ha életem elsötétül s a sors macskazenével tisztel meg: ez estére gondolván, fumigálni fogom bajaimat, stb…”
    A kollégiumi lelkes tanuló-ifjúságnak ezt a figyelmét azonban Petőfi nem csupán ezekkel a meleg szavakkal köszönte meg, hanem megköszönte másképpen is s hálájának ezt a gyöngéd és becses nemét, felette kedves emlékképen, őrizik a kollégiumi Magyar Társaságnak jegyzőkönyvei; ezek a drága lapok, amelyek annyi nemes ifjú szív lángoló honszerelmével vannak teleírva.
    Petőfi, kinek Eperjesre való érkezése a Társulat tagjainak lelkét annyira megihlette, hogy már az április 16-iki (L.-ik) ülésén egy, „Petőfi hozzánkérkeztekor” című művet adnak ki bírálatra, útba igazítással lépett fel a szavalás terén, miről az idézett jegyzőkönyv, a következő sorokkal emlékezik: „Végül tiszt. Petőfi Sándor úr, ki jelenlétével megtisztelé Társaságunkat, e szerény nyilatkozatát közlé a Társasággal, miszerint: a szavalásnál czélszerű volna minden taglejtést elhagyni kivált a kezdőkre nézve, mivel a kétfelé hajló ügyelés közt megoszolván a figyelem, a szavalás sikertelen leend.” A jelzett gyöngéd és örökbecsű viszonzást az április 26-án tartott (LIII-ik) ülés jegyzőkönyve örökítette meg, amikor azt mondja, hogy: „Tisztelt Lukács Pál helyettes elnök vezérlete alatt rendes működésünket szeretett vendégünk, tisztelt Petőfi Sándor, Vörösmarty »Szép Ilonka« című költeménye szavalásával előzé meg, kinek fellépése a társaságnak nagy örömöt, a műnek helyes előadása pedig köztetszést szerze.” Ugyanebben a gyűlésben Petőfinek egy költeményét („Ebéd után”) szavalták, megbírálták a „Petőfi hozzánkérkeztekor” című művet és felkérték Tompát is egy szavalatnak az elvállalására, a… „ki is a megtiszteltetést szívesen fogadván, legközelebbi alkalomra ajánlkozék”, s ajánlkozásának a május 4-ikén tartott ülésen tett eleget.
    Május 2-ikán ütött Petőfi búcsúzásának szomorú órája. Kerényi, talán hogy könnyebbé tegye magára nézve a tőle való megválást, vagy talán éppen hogy annak fájdalmait, szerető lelkében, még annál  hosszabb ideig szenvedhesse, elkísérte őt a szép úton, a Branyiszkó hatalmas hegyormán keresztül, amelyet ekkor a kiomlott honfivér még nem avatott a honszerelem dicső oltárává. Útjok Lőcsén keresztül Késmárkra vezetett, ahol a két jó barát végleg elvált egymástól s míg Kerényi visszatért városunkba: Petőfi iglói barátait látogatta meg.
    A Kárpátok gyönyörű bérceinek látása, bár lelkes szavakra készti úti-jegyzeteiben, merengő lelkéről mégis azt írja, hogy az – „mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel reá – elsuhant észrevétlenül messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriás palota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magukat gulyák és ménesek… ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról az én édes hazámba: a szép Alföldre!”
    Petőfinek - kit talán senki sem jellemzett találóbban, mint Riedel Frigyes, amikor azt mondotta róla, hogy: „… valódi lyrai természet; … folyton érzések rezegnek benne és kifejezést keresnek a dalban; lelke tele van elektromos feszültséggel, mely a költészet szikráiban pattan ki” -, eperjesi időzésére vonatkozó adatainak kapcsán el nem hallgatható az sem hogy itt-tartózkodása alatt fogamzott meg lelkében bizonnyal annak a névtelen színműtöredéknek az eszméje is, melynek hőse: Caraffa, az eperjesi vértörvényszék szívtelen feje, kire – különösen a Táborra vezető gyakori sétái alkalmával – oly sokat gondolt s kinek történetét Rezik szomorú művéből itt ismerhette meg. Érdekes s felemlítésre méltó, hogy a mű első jelenése Eperjes egy nyilvános kertjében, második, de már bevégezetlen jelenése pedig ugyancsak itt, Caraffa lakásán játszik.
    Óh milyen édes öröm, milyen nemes büszkeség városunk közönségére az, hogy meg-megújíthatja emlékezetében az itt időzésnek ezeket a kedves, ezeket a drága adatait!?
    Óh milyen édes öröm, milyen nemes büszkeség mindnyájunknak, ha arra gondolunk, hogy itt voltál egykor körünkben Te megdicsőült, kinek:

Életed, halálod
Egy gyönyörű nóta…
Mintha csak a jó Istennek
Te diktáltad volna!
(Szabolcska.)

    Óh Te halhatatlan! Szeretted ezt a nemzetet: imádva szeret az Téged örökké! Szeretted ezt a várost: haló porodban is áldva szeret Tégedet annak minden egyes lakója szüntelen!
    Könny ül a szemünkbe mindig, ha Rád emlékezünk!
    Az édes örömnek, a fájó bánatnak, a lángoló lelkesedésnek eggyé folyt tiszta könnyei!

(* Használt művek: Az eperjesi kollégiumi Magyar Társaság jegyzőkönyvei 1845-ből. (Kézirat.) – Haviár D., Szász K., Irányi I. czikkei a „Hazánk és a Külföld” 1869-iki évfolyamában. – Szász K.: Tompa M. életrajza és jegyzetek. Tompa M. Lyrai költeményei. I. köt. Pest, 1873.  - Halasi A.: Petőfi reliquiák. Budapest, 1878. – Révay I.: Kerényi F. emlékezete. „Eperjesi Lapok”. 1878. 21-24. sz. – Szontagh F. és Ferenczy E.: Kerényi F. életrajza. „Eperjesi Lapok” 1878. 26-29. sz. – Irányi I.: Petőfi, Tompa, Kerényi 35 év előtt Eperjesen. Az „Eperjesi Széchenyi-kör”-ben 1880. évi április hó 12-én tartott felolvasás. (Kéziratban.) Ugyanez a „Sárosmegyei Közlöny” 1890-ik évfolyamában. – Lasztókay L.: Az erdei lakról. „Eperjesi Lapok” 1880. 27-ik szám. – Vahot Gy.: Vahot I. emlékiratai és Petőfi S. emlékezete. Budapest, 1880. – Lévay I.: Beszéd a Petőfi-emlék leleplezésénél. „Eperjesi Lapok”. 1884. 24-ik szám.-  Baróti L.: Petőfi ujabb reliquiái. Budapest, 1887. – Fischer S.: (ford. Tolnai L.): Petőfi élete és művei. Budapest, 1890. – Dr. Serédi P. L., Chalupka R. és Latkóczy M. czikkei a „Sárosmegyei Közlöny” 1890-ik évfolyamában. – Dr. Csernátosni Gy. és dr. Ferenczy Z.: Petőfi-muzeum. I-V. Évfolyama. 1888-1892. – Lvay I. és Latkóczy M.: Tompa, Kerényi és Irányi I. baráti levelezése. „Sárosmegyei Közlöny” 1891-iki évfolyam. – Havas A.: Petőfi S. összes költeményei. I-III. Kötet. Budapest, 1892-83. – Dr. Serédi P. L.: Kerényi kedély- és szívvilága. Az „Eperjesi Széchenyi-kör” évkönyvében. 1893.  Havas A.: Petőfi S. összes művei. I-III. Kötet. Budapest, 1895-96. – Ferenczy Z.: Petőfi életrajza. Budapest, 1896. – Beöthy Zs.: A magyar irodalom története. II. kötet. (Riedel F. tanulmánya.) Budapest, 1896. – - Fleischmanné Frank J.: Emlékbeszéd az „Erdei-lak”-nál, „Magyar Kisdednevelés és Népoktatás” 1897. évf. 8. sz. – Bartók L., Endrődi S. és Szana T.: Petőfi-album. Budapest, 1898. – Dr. Horváth Ö.:A czemétei „Petőfi-fa”, „Eperjesi Lapok” 1899. 43. sz. (Ezeken kívül több kortárs elbeszélése.) 

Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.

Endrődy Sándor (1851-1920): Petőfi

 

Hozsánna Néked tündöklő Eszme!
Egykor földi alakban
Köztünk átrohanó Élet!
Vakmerő, tüneményes Álom,
Ki több pompát sugaraztál a világra,
Mint mennyit az égi tetőkön
Szétvillogtat az északi fény.
Hozsánna Néked, halhatatlan Szellem,
Dalok kiapadhatatlan
Örök forrása, Petőfi!

Félszázada már,
hogy a segesvári csatatéren
Lant és kard kihullt a kezedből.
Félszázada már! Csak röpke, futó percz
Örök életed nagy időmutatóján.
- Az emberiség történelmének
Zúgó oczeánja fölött
Komor madarakként
Száll egyik század a másik után,
S szárnya csapásaival
Éjbe sodorja
Mindazt, mi mulandó, mi veszendő,
de Téged, érczes erők hárfája,
Mennyei dallam,
Egyetlen ütése sem érint.
Csengőn s tisztán zendülsz át
Az idők minden viharán
S diadalmasan állsz meg
A hanyatló századok düledékén.
Homlokodon reszket
Az égi betűkkel jegyzet titkos irás:
Szellemed nagy egésze
Örökélő része az istenségnek,
Mely a gyarló embereket
A porból a csillagokba ragadja.

Hozsánna Néked, földi csaták közt
Áttisztult isteni lélek,
Mindnyájunk szíve melegéből
Sarjadzó, dúslombú babérfa,
Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk,
Ünnepelünk! – De nem úgy,
Mint elesett hőst, ki mögött a
Múltak kriptavilágának
Vasajtaja örökre bezárult,
De mint a temetők hamvából
Győzelmesen ujjászülető jelenést,
Ki eltépdesi végzete gyászát,
Szétzúzza nyugalma bilincsét,
s a halálban a halhatatlan élet
Zászlóját lobogtatja feléd -
te, a beteg emberiségnek
Megváltója, Jövendő!
Üdv, üdv Neked,
Soha el nem enyésző Fiatalság,
Dicsőségünk lángszirmú virága:
Petőfi, Petőfi!

Csak gomolyogjon, borongva, vívódva,
Mint rengeteg árnyék,
Csak nyomakodjék zord útja homályán
Ivadék ivadékra, öltőre az öltő
s kergesse a földi szerencsét, -
Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a bősz rohanás zavarában
Az olcsó árúk e zsibvásárján,
Szivökben az éggel az égre tekintnek,
S szózatos ajkuk a mennyei ének
Tiszta malasztját
Hullatja le vérző sebeinkre.
Ha ki hall: döbbenve megáll
S álmokat űzve
Beleméláz a csillagos éjbe,
Hol édes dalaid
Nevető rózsái virulnak
S csalogányod bűvös szava csattog,
Mindenható, diadalmas, örök Szerelm.

Csak rázza bilincse vasát
S döngesse sötét börtöne zárát
Érczöklökkel a rabszolga-világ;
Csak törtessen előre az árnyból
Szétroncsolt rácsa szilánkjain át
Az eszmék tündöklő dandárja: - 
Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a hősöket, vértanúkat
Viharos dalod árjával
- Mennyei gályákként -
Röpíted az orkán tajtékán
Az emberiség nagy czélja felé.
Ha ki hall: fölvillámlik a lelke,
s ujjongva rohan be
A tisztító zivatarba,
Hol a te dörgő himnuszaid
Hatalmas dallama harsog,
És sasaid szálldosnak a napba.
Mindennél szentebb,
Hódítóbb, örökebb ideál -
Lelkünk igaz istensége: Szabadság!

Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.

Dr. Berzeviczy Albert: Petőfi emlékezete

 

- Az Eperjesi Széchenyi-Kör 1899. október 29-én Petőfi-ünnepén előadott művek. Írta és előadta: Dr. Berzeviczy Albert V. B. T. T., a Kör védnöke. -

    MEG VAN szentelve az a föld, a melyen a nemzetükre fényt árasztó nagy szellemek életükben jártak és időztek. Ők maguk sokszor nem is sejtik, hogy minden léptök örökre szóló nyomokat hagy hátra, hogy a helyen, a melyet elhagynak, világító árnyékuk marad vissza; de múlnak az évek, nemzedéket nemzedék vált föl, a élők visszaemlékezésének örökét átveszi a hagyomány és a történelem és íme: emlékké válik minden tárgy, a melyet azok a nagyon érintettek, oltárrá minden hely, a melyen munkálkodtak; mint a hitrege Deukalionjának hátravetett köveiből emberek, úgy támadnak rég elhangzott lépteik nyomában őket hívó, őket dicsőítő, követésükre buzdító érzelmek, - és jönnek a fiak, az unokák, megkoszorúzzák a szent emlékhelyeket, s az emlékezet, a kegyelet és lelkesedés mindig megújuló felbuzdulásában élő valósággá lesz a halhatatlanok síron túli élete a földön.
    Ebben az esztendőben az egész magyar haza a Petőfi halálnak félszázados fordulóját ünnepli. Az ünneplésből ki akarta venni a maga részét Széchenyi-körünk is; mert mi is feladatunknak tartjuk a legnemzetibb költő szellemi hagyományának ápolását és mert ezen a helyen is élnek a Petőfi alakjához fűződő emlékek. Hálás örömmel látjuk, hogy szerény ünnepünk díszét emelni megjelentek köztünk kitűnő tudósok és költők, azoknak méltó képviselői, a kik nemzetünk szellemi munkáját vezetik és irányozzák; nem magunknak tulajdoníthatjuk ezt, de a névnek, melynek jelében összejöttünk s mely iránti kegyeletünkben osztozik velünk a szellemi nagyságnak minden csodálója, a nemzeti eszmének minden híve.
    Petőfi eperjesi időzése, a melynek ünnepélyünkön külön megemlékezés lesz szenelve, csak egy kis epizód volt a költő sokat hányatott életében; de derült epizód, mint itt írt költeményei tanúsítják, derült  a természet szépségeinek varázsa, a barátság melege és a költő géniuszáért már akkor lelkesülő közönség, különösen a fiatalság hódolata által. A mit Eperjes és környéke a költőnek nyújtott, azt bőkezűen viszonozta verseivel; azok legmaradandóbb emlékei ittlétének, de emléket állítottunk Petőfi látogatásának mi is. Eperjes mindig meg fogja őrizni a Petőfi emlékét, s hisszük hogy a költő is szívesen őrizte míg élt, emlékezetében az itt nyert nyájas benyomást, bármily egyszerű és futólagos is volt az, - mint egy lehaló  parti virág,mely a költő életének rohanó árját megcsókolta.
    Mert rohanó ár volt az ő élete, mely fájdalom, hamar lefutott, s tőle mégis tengerré dagadt a magyar nemzet költői érzelmeinek és eszméinek világa. Alig több mint huszonhat v ez az egész élet és belőle alig több mint hét év az az idő, a mely alatt Petőfi költői pályáját befutotta.
Úgy látszik, a természetnek néha tetszése telik abban, hogy kiragad egy embert a milliók közül, benne és általa adományainak csodaszerűségét akarná  bizonyítani. Az ilyen ember szinte öntudatlanul tesz és alkot emberfölötti dolgokat. Azután a természet megsajnálni látszik pazarlását és hirtelen, idő előtt összetöri kedvenc alkotását. Nagy Sándor, Ráfael, Correggio, Lord Byron, Puschkin, Petőfi – életök virágában költöznek el, azt a nagy kérdőjelet hagyva hátra:  hogy mit tehettek, mivé fejlődhettek volna még, ha tovább élnek? Ámde arról is gondoskodik a természet, hogy az ilyen kivételes, rendkívüli emberek rövid életök alatt is hosszú életet éljenek át. Ők a mesebeli hétmérföldes csizmával járák az élet útját, szemök egyetlen pillantásával – mint egy Petőfivel rokonszellemű költő mondta – többet látnak, éreznek és élveznek, mint mások egész életökön át; sőt megsejtenek, eltalálnak olyan igazságokat, olyan érzelmeket is, a melyekkel tapasztalatilag megismerkedni sem idejük, sem alkalmuk nem volt.
    Ilyen tüneményes, csodaszerű jelenség volt a mi Petőfinek is. Feltűnése, élete folyása, korai halála mind a végzettől elrendeltnek látszik; végzetszerűnek annál inkább, mert ő maga teljes, tiszta tudatával látszott bírni kezdettől fogva úgy hivatásának,m int végső sorsának.
Egy a Pozsony-megyei tótságból a magyar Alföldre elszakadt kurtanemes család sarja, egy Petrovics Sándor lesz a legmagyarabb költővé. Épen olyan időben kell születnie, hogy ifjúkora, a rajongás kora, beléessék a nemzet ébredésének nagy napjaiba és hogy a katasztrófa, mely azután a nemzetet éri,alkalmat nyújtson neki az eszméi mellett való vértanúskodásra. Mialatt szüleivel meghasonolva, atyjától kitagadva, egy batyuval a vállán, vándorbottal a kezében, nehány garassal a zsebében, kimondhatatlan nélkülözések között, gyalog járta keresztül-kasul az országot, futva

„árván, mint a hulló csillag,
Melyet magából kilökött az ég”;

mialatt mint közkatona a kaszárnyában nyomorog, a hol egy cigányfiúval egy ágyban kell feküdnie, mialatt betegen a kórházban sínylődik, vagy debreceni fűtetlen szobájában pipáján melengeti ujjait: soha egy percig sem veszti el nagy jövőjébe, rendeltetésébe vetett hitét. Azt a hitét, hogy „a hazának mily kincsest hagy hátra”, hogy – mint anyjához írja:

„dicső neve költőfiadnak soká, örökkön él!”

és azt a hitét sem, hogy a míg az ember egyszer boldog nem volt, addig meg nem halhat. Folyton költi, zengi gyöngybetűkkel leírt, vándortarisznyájában őrzött dalait, melyekben soha az emberi érzelmek egész skálája ilyen teljességgel kifejezését nem találta volna ha kedélyét épen a szenvedések és örömök váltakozása annyira csapongóvá nem teszi. De a „divinatio”, mint a régiek nevezték, a jövőbe belátás isteni adománya, megnyilatkozik más irányban is, a mennyiben a költővel mint Kassandrával előre tudatja korai és tragikus végét is. Már 20 éves korában azt énekli:

„Hiába biztattok,
Hiába beszéltek,
Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek.”

    És hogy ezt nemcsak az érzelgős fiataloknál előfordulni szokott pillanatnyi pesszimizmus, meggondolatlan vágy a halál után mondatta vele, azt tanúsítja, hogy két évvel később, 1845-ben, a mikor még senki sejtelmével sem bírhatott a bekövetkezendő véres eseményeknek,ő megálmodja, hogy „háborúba hítták a magyart”, és hogy neki menyegzője napján kellett elhagynia hitvesét, hogy meghaljon a honért. „És – ha rá kerülne a sor – úgymond – úgy tennék, mint álmomban tevék.” Később pedig azt írja egy versében, hogy ha az Isten megengedné neki, úgy halni meg, a hogy ő kívánja, azt kívánná, hogy a szabadságért vívott harcban az ő szívéből is „nőjjön egy halálos vérvirág.” Ugyanaz a jóslatszerű óhajtás, a mely utóbb „Egy gondolat bánt engemet” című jól ismert költeményében is megszólal.
    S a mikor végre elérkezett az óra, melyben beváltania kellett ígéretét, melyet a hazának tett:

„Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed,
TE állj, s ha kell a templomot
Eldöntöm érted.”

akkor a halál is mint egy mystikus rejtély jelenik meg életútján s úgy ragadja el tőlünk, mintha igazán „elevenen égbe szállt” volna, a hogy jókedvében kívánta egyszer. Meghalni nem látta senki, ravatala fölött nem állottunk, sírja helyét nem ismerjük; soká azt sem hittük, hogy meghalt. Mintha lényében semmi sem volna  mulandó, egyszerre tűnik el az élet színpadáról s átlépve az örökkévalóságba, mythikus alakká változik; mint Hellas istenei magukhoz emelték kedveltjeiket az Olympusra, mint az ó-szövetség Jehováhja tüzes-szekeren ragadta prófétáját az égbe, úgy vált meg tőlünk, örökségül hagyva honszeretetét, lelkesedését a szabadságért és halhatatlan dalait.
    Lehet-e mindez a véletlen játéka: nem-e inkább egy a szívbe beírt végzet teljesedése?
    És Petőfinek ez a rövid élete mégis milyen teljes emberélet volt! Ő sírt és örült, szenvedett és boldog volt, gyűlölve volt és szeretve, elhagyatott földönfutó volt, hogy azután pajzsra emelje egy nemzet rajongása, bejárta az élet legszomorúbb mélységeit és fölhágott a dicsőség napsugaras magaslataira, nevét halhatatlanná tette és betöltve rendeltetését, meghalt azért az eszméért, a melynek életénél többet, még szerelmét is feláldozni kész volt.
    Valóban rá is illik az, a mit a franciáknak egy kalandos életű poétájáról mondott egy újabb költőjük:

„Ne le plaignez pas trop: ill a vécu sans pactes,
Libre dans sa pensée autant que dans ses actes”.

    Ennek a tüneményes életnek a történetét pedig megírta ő maga, Petőfi, a maga költeményeiben. Ebben a tekintetben ő a legszubjektívebb költő mert ha költeményeit megíratásuk időrendjében elolvassuk, végigvonul egész élete minden hányattatásaival előttünk.
    A háttér természetesen mindig az alföldi síkság, a puszta, a mely őt szülte, nevelte, a melyhez visszatér mindig, a hol magát „igazán szabadnak” érzi, a mely iránti szerelmétől a hegyvidék semmi szépsége sem tudja őt eltántorítani. Sem előtte, sem utána senki hívebb, életteljesebb, megragadóbb színekkel festeni nem tudta az alföld rónáját, mint ő, ennek a festésénél érvényesül legjobban egyszerűségében hatalmas képbeszéde. Gyakran vágyott utazni, a tengert látni, de körülményei mindig meghiúsították tervét; úgy látszik az is hozzátartozott rendeltetéséhez, hogy ő csak a magyar föld, a hazai természet költője maradjon.
    A magyar Alföld talaján költészete a magyar nép nyelvén szeret megszólalni; sohasem tagadta meg eredetét, eltűrte, hogy a kritikusoknak egy egész serege póriasnak nevezze sokáig költészetét; pedig nem volt igazuk! Nem szállította ő le a poesist a porba, hanem a nép érzelemvilágát emelte föl a Parnasszusra; a magyar nép nyelvét, a magyar nép költészetét irodalmi nyelvvé, magyar költészetté emelte, és az egész világ sietett a maga nyelvébe ültetni át ennek a magyar költészetnek a virágait. De legelső volt a magyar köznép, a mely őt megértette és népdalait énekelni kezdte, mikor még a hír szárnyaira sem emelte a költőt.
    A Petőfi életében és költészetében megnyilatkozó egyéni érzelemvilágnak talán legrokonszenvesebb, mindenesetre leggyöngédebb vonása a szülői, különösen anyja iránti odaadó szeretet. Tizenhat éves koráig szülei jó módban éltek és iskolai előmenetelével meg voltak elégedve;idáig a költő gyermek- és serdülő évei is gondtalan boldogságban teltek el. Ezután egyszerre következnek be: az atya vagyoni bukása és a fiú selmeci rossz bizonyítványa. Az értelmes, nyugtalan természetű, szigorú és makacs jellemű apa végképp eltaszítani látszik magától fiát, kire most nehezednek sanyarú vándorévei: a megkezdett katonáskodás, a háromszor és mindannyiszor sikertelenül megpróbált színészkedés s végre a nagy küzdelmek közt újra folytatott iskolai tanulás; de a szelíd, jóságos anyai szív, az sohasem pártolt el igazán tőle s az lett szószólója újra meg újra az apjánál, mikor már a fiú jobb útra tért. Költészetének legszebb gyöngyei közül valók azok, a melyeket fiúi szeretetének szentelt, különösen az anyja irántinak, kiről azt énekelte:

„Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!”

    S alig hogy némileg javulnak viszonyai, keresményéből előbb segélyezi, majd egészen fenntartja szüleit, kiknek gyors egymásutánban bekövetkezett elhunyta a szívszaggató fájdalom hangján szólaltatja meg a költő lantját akkor, mikor már bömbölnek az ágyúk s rá nézve is közeledik a „próba, az utolsó nagy próba”.
    A kinek a természete ilyen gyengédségre volt képes, az a fennhéjázásnak, arroganciának, barátai felett való zsarnokoskodásnak a vádjait, melyekkel a költőt rosszakarói elhalmozták, talán mégsem érdemelte meg egészen. Bizony, nehéz természetű ember volt ő, a ki önmagát „a természet tövises vadvirágának nevezte, de azzá tette a »sors, életének haragos dajkája,… ki rá zavarta fergeteg módjára a csendriasztó szenvedélyeket.« A ki olyan hivatás tudatában olyan sanyarúságokat volt kénytelen a sorstól elszenvedni, abban szinte természetszerűen fejlődik ki egy neme a dacnak, mely képes ridegen utasítani vissza még a nyájasságot is, mihelyt abban a szánalomnak vagy a leereszkedésnek árnyékát véli látni. Mindenekfölött szeretvén a szabadságot s a »koldusbot és függetlenség« jelszava alatt haladván útján, melyen, mint mondá: »inkább betöri fejét, semhogy meghajtsa derekát«, Petőfinek szükségkép sokakkal kellett összeütközésbe jönnie; de hogy a tulajdonképpeni fennhéjázástól mily idegen volt, s hogy a jobb sors mily kevéssé tette őt elbizakodóvá, mennyire megóvva maradt mindig a porból felemelkedett közönséges embereknek attól a szokott önzéséről, mely a maga emelkedését valami természetesnek tekintve, saját múltjáról hamar megfeledkezve, lenézi az alant maradottakat, azt legjobban bizonyítja az a költeménye, melyet házassága elő, boldog, csendes telében Pesten írt, a mikor a maga erejéből kivívott szerény jobb módban első gondolata azoké, akik nem kényelmes szobában időznek "a meleg kemencze közelén”, de kik „künn bolyongnak – a viharban szabad ég alatt”.
    Az érzékeny, lágy szív - ez a kétféle értékű adománya a gondviselésnek, mely nélkül az ember sem nagyon boldoggá, sem nagyon boldogtalanná nem lehet –, Petőfi életében a szerelmi fájdalmak és szerelmi örömök számtalan változatait idézte föl, melyek mind közkincsünkké lettek dalai által. Első komolyabb szerelme úgy látszik az a szőke Csapó Etelke volt, kinek hirtelen halála oly mélyen meghatotta, egy időre szinte mélabússá tette s akinek a „Czipruslombok” címe alatt kiadott bánatos költeményeit szentelte. Ezután a csapás, után egy ideig azt hiszi, hogy csak szőke leány kárpótolhatja őt Etelke elvesztéséért, s többször is lobbot vet szerelme, mert – mint maga mondja egyszer vidáman:

„Szívem még ép virág, a melynek
Féreg nem bántja gyökerit.
Elhervad minden ősszel, ámde
Minden tavasszal kivirít.”

    A nagy, életre szóló fordulat 1846 szeptemberében áll be; Nagy-Károlyban a megyegyűlés és bál alkalmával két nap alatt ismerkedik meg a költő azzal az emberrel, aki utóbb legáldozatkészebb barátjává, és azzal a leánnyal, aki utóbb hitvesévé lett. Gróf Teleki Sándor volt az egyik, Szendrey Júlia a másik.
    Egyszerre azt érzi, hogy

„Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
Költői ábránd és nem szerelem”
csak most lett igazán szerelmes:
„Egy barna kis leány
Hófehér lelkibe!”

    Ennek a barna kislánynak mondja az „Ereszkedik le a felhő” kezdetű dalában:

„Barna kis lány, ha nem alszol,
Hallgasd mit e madár dalol,
e madár az én szerelmem,
Az én elsóhajtott lelkem…”

és máskor megint:

„Te vagy, te vagy barna kis lány
Szemem, lelkem fénye…”
„És szerelmem… és szerelmem…
Óh ez véghetetlen!”

Valóban, a szerelemnek egy új világa nyílik meg Petőfi előtt; ilyen lángoló szenvedély még nem szállotta meg szívét, ilyen mohó epedéssel még nem vágyott soha bírni szerelme tárgyát. És szerelme viszonzásra talál, de azért mindkettejöknek a keservek egész poklán kell keresztülmenniök, míg végre egy évvel később bírhatják egymást. A szülők ellenzése, barátok és barátnők besúgása, Petőfi indulatossága, Júlia érzékenysége ezerszer eltávolítják őket egymástól, úgy, hogy a költő alig néhány héttel a nagykárolyi és erdődi szép napok után Debrecenben Prielle Cornéliát akarja nőül vennie s őt – csupa dacból Júlia iránt – egy ideig menyasszonyának nevezi. Végre le van küzdve minden akadály és ő elmondhatja, hogy:

„Elértem, a mit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig a kebel!”

Nem mondható ugyan minden borútól mentnek az olyan házasságnak az ege, amelyet úgy kötöttek meg, hogy a leánynak választani kellett férje és atyja között, s hogy ez utóbbi búcsúzáskor egy szóra sem méltatta vejét. De azért a költői kastélyban ha gondtalan boldog hetet élt át a szerelmes fiatal házaspár és csak abban a remek kis költeményében, amelynek „Szeptember végén” a címe, árulja el Petőfi, hogy az a megtagadhatatlan jóserő, ott keble mélyében, megint egy árnyékot vetett örömei és ábrándjai világára. Rövid, alig két éves házasélete alatt a költő megérte azt az örömet is, hogy fia született.

„Iparkodni fogsz túlteni rajtam
Vagy betöltőd legalább helyem?

    Ilyen kérdésekkel ölei keblére a csecsemőt, akinek bölcsőjétől csakhamar elszólítja őt a háború zaja…
    Mert az ő életének legnagyobb hatalmassága, amely végre is mindig győzedelmeskedett minden más felett: haza- és szabadságszeretete volt.
    A Petőfi honszeretete nem annak a büszke szerelemnek a fajából való volt, amellyel szépségtől sugárzó kedvesére néz a boldog, az irigyelt szerelmes; az ilyen szerelembe mindig vegyül valami önhittség és valami önzés. Az ő rajongása a hazáért ahhoz a szeretethez volt hasonló, amellyel az anya öleli keblére szenvedő, vagy a természet mostohaságától  sújtott gyermekét, akit e forró szeretetével akarna kárpótolni mindenért, amit a sors megvont tőle.
    Ő dicsőnek, hatalmasnak kívánná látni hazáját, amilyen egykor volt, de ha vágya teljesülne, nem szerethetné jobban, mint most, mikor „szégyenlenie kell, hogy magyar”:

„Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet”.

    Házassága mézesheteiben, amikor „oly boldog, hogy reménye sincs”, elgondolja:

„Mi volna könnyebb, int lemondanom
Mostan te rólad honfi-aggalom…
De le nem hagylak, hazám tégedet!…
Veled sóhajtok,  hazám, mint elébb…
Veled sirok, ha fájnak sebeid…
S érted teszek majd, hogyha tenni kell!”

    A Petőfi hazafiúi reményei és aggodalmai az 1844-ik évvel kezdenek nyilvánulni, de csak 1848ban lesz az ő költészetében is a haza ügye teljesen uralkodóvá s avatja őt, a szerelem költőjét, egészen e szabadság s végül a harcok dalnokává. És szabadságszeretetének is van egy igazán az ő nagy lelkére valló vonása: ő nemcsak a magyarnak a szabadságáért rajong, ő nem akarja csak a maga nemzetét emelni naggyá a szabadság által; forró fajszeretete dacára ő a szabadságért mint az „emberiség javáért” a „szent világszabadságért” akar meghalni.
    Ezekben az években költeményei nemcsak az ő saját, de a nemzet életének is valódi krónikájává lesznek. Már 1846-ban hirdeti, hogy „a csalogányt, az alkony madarát” fel kell váltania a pacsirtának, mert „a hajnal közeleg”. Érzi a nagy korszak közeledését:

„A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élethalálnak vészes napjai.”

    „Véres napokról” álmodik, „mik a világot romba döntik” és „az új világot megteremtik”; úgy érzi, mintha lelke már egyszer, más korban és más alakban, átélt volna ilyen napokat:

„Rómában Cassius valék,
Helvétiában Tell Vilmos,
Párisban Desmoulins Kamill,… 
Itt is leszek tán valami.”
*

    Ez a vonatkozás Desmoulins Camillere különösen jelentősnek látszik, ha későbbi, márciusi szereplésére gondolunk.
    De a hajnal késik és ő felrázni igyekszik a nemzetet tétlenségéből, keserű szemrehányással, ostorozó korholással:

„Csak a magyar büszkeséget,

Csak azt ne emlegessétek!”

    És másutt: „Meddig alszol még hazám?” Ki is mondja nyíltan:

„Addig ostorozlak, nemzetem, míg végre
Feldobog szived, vagy szívem megszakad.”

    Korholja a nem eléggé lelkes ifjúságot és kérdezi:

„Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?”

    Majd jogot követel a népnek, mert „Haza csak ott van, hol jog is van”, és inti a törvényhozókat, hogy „még kér a nép: most adjatok neki!”
    1848 elején már így énekel:

„Drága árú a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren,
varr meg azt a zászlót, feleségem!”

    Szereplése a márciusi napokban eléggé ismeretes, de különösen jellemző az a vallomása, mit március 15-ike után írt le:

„Egy ilyen nap vezérsége,
S dijazva van az élet…
Napoleon dicsősége,
Te veled sem cserélek!”

    Ebben egy pszichológiai momentum van, amely világot vet életének legközelebbi fejleményeire. Ő tényleg  - és talán némi joggal – vezérszerepre számított a nemzet további mozgalmaiban, de a márciusi törvények meghozván mindazt, amit nemzeti és szabadelvűségi szempontból kívánni lehetett, rövid időre a hazai közügyek menete ismét a mérséklet, az elért eredmények megőrzése és a viszonyokkal való higgadt számolás útjára tért. Ezen a téren a költőnek nem jutott szerep és mikor szolgálatait a törvényhozás termében is föl akarta ajánlani a hazának az ő kedves Kunságában, egy jelentéktelen ellenjelölttel szemben megbukott. Ehhez járult a személyes sérelem, melyet Kossuthtól elszenvedni vélt és a kedvezőtlen megítélés, mellyel a barátja és jótevője, Vörösmarty ellen, ennek az újonctörvény ügyében követett képviselői magatartása ügyében támadása részesült, amely miatt még kebelbarátja Jókai és meghasonlott vele, úgy hogy Petőfi mindinkább háttérbe szorítottnak és elszigeteltnek érezte magát, ami fölötti elégedetlensége költeményeiben is megnyilatkozott.
    De az események, fájdalom, csakhamar igazat adtak a költő ama jóslatának, hogy:

„Gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa”.

    És ő maga sem tudott ellenállni annak az önszemrehányásnak:

„Egész világ a harczmezőn,
Csak én nem vagyok ottan”.

    Egy párszor úgy látszott, mintha mégis sikerülne elkerülnie végzetét. A katonai fegyelemmel megbarátkozni sehogy sem tudó természete egymás után két hadügyminiszterrel hozta összeütközésbe és kétszer indította lemondásra tiszti rangjáról. Bem, akiért rajongott, akinek győzelmében vakon hitt és aki őt fiaként szerette, ismételve, mindenféle gyöngéd ürügyekkel igyekezett őt eltávolítani a veszélytől. De ő, mintegy igézettől vonva, feltartóztathatatlanul ment – egyenesen  a halálba…
    Van valami megindító abban a hitben, amellyel a magyar nép várta, sokáig várta, hogy az ő dalnoka még egyszer visszatér…
    A költő pályatársa és barátja, Jókai, így szólott hozzánk, mikor a Petőfi szobrát avattuk fel: „Ne várjátok őt vissza, - csillag az már régen!”
    Az a csillag, amellyé Petőfi változott át, a magyar nemzet egén nemcsak akkor tündöklött, amikor éj borult reánk, de tisztán, világosan, talán még világosabban látjuk ragyogni, mióta ismét felderült a hajnal, amelyet ő emberi alakjában már meg nem láthatott.
    A nemzeteket boldogító és nemesítő nagy eszmék győzelméhez mindig súlyos áldozatok fűződnek; nekünk a nemzeti újjászületésnek annyi nemes lelkesedéssel megkezdett, de szerencsétlen események által vérbe borított korszakában mindamaz áldozatokon felül, amelyeket a balvégzet követelt tőlünk, még legnagyobb költőnket is el kellett veszítenünk. Akkor jelent meg, mikor legnagyobb szükség volt szavára, de nem érhette meg többé azoknak az eszméknek végleges diadalát, amelyekért korának legjobbjai vele együtt lelkesedtek; sivatagban vezérlő tűzoszlop volt, mely fényével megmutatta utunkat a szabadság, ígéret földjére s azután letűnt. Ő elesett halhatatlan eszmék szolgálatában s most ezeknek sírja fölött virulóélete példázza az ő halhatatlanságát is.

Forrás: Az Eperjesi Széchenyi-kör évkönyve. Szerkesztette: Dr. Horváth Ödön. 1899.

Petőfi Sándor (1823-1849): A magyarok Istene

Félre, kislelküek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet.

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztül éltünk hosszú ezer évet:
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élnek kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Kristóf György: Petőfi Erdélyben

1.

    Ismeretes, hogy Petőfi többször megfordult Erdélyben. Előtte egy magyar író sem járta be Erdélyt annyira keresztül-kasul, nagy kerülőket is téve, mint a sík Alföldön született, ennek szépségét felfedező és versben meg prózában először dicsőítő Petőfi.
    Különös és feltűnő is volna, ha a mozgékony, utazásra életének jó és rossz napjaiban egyaránt könnyen – ha más alkalmatosság nincs, hát gyalog is – kész örömest vállalkozó Petőfi nem érdeklődött volna a másik magyar haza, Erdélyország iránt. Hiszen hol kényszerűségből – mint peregrinus diák, vándor katona, kóbor színész – hol jókedvből –, mint ismert és ünnepelt költő – beutazta a magyar szent koronának majdnem egész területét, minden országát, Eperjestől Károlyvárosig, Pozsonytól Nagyszalontáig. „A változó szerencse szekerén a nagyvilágot összejártam én” – írja magáról már 1841 végén, vagy 1842 legelején (HAZÁMBAN). Valósággal szenvedélyes turista volt már akkor, állapítja meg Berzeviczy Albert* (* Petőfi almanach. Szerk. Ferenczi Zoltán. 82. l.), mikor a turistaságnak nálunk még semmi nyoma. És Petőfi első erdélyi útja, kétnapos kolozsvári tartózkodása 1847 októberében, mintha csakugyan nem volna egyéb, mint turista út, hosszabb kirándulás a mézeshetek után. Koltóról érkezett eleségével Kolozsvárra, Dézs és Szamosújvár felől, s onnan Bánfihunyadon, Királyhágón, Nagyváradon át Szalontán Aranyéknál szintén pihenőt tartva tértek haza Pestre. Ekkori útjának egyik költői visszhangja, az EZ  MÁR AZTÁN AZ ÉLTE c. verse is első pillanatra pusztán egy vidám, gondtalan turista hangulatos szemlélődése. Rónákról hegyek tetőire s hegytetőkről a rónákra nézve gyönyörködik az előtte lebegő szép panorámában: sötét kastélyokban, kis fehér kunyhókban örvend városok harangjának, mezők kolompjának. „Mi kéj  így kóborolni hegyen és völgyön át!” – kiáltja örömében a vidám, a megelégedett turista. Mintha csakugyan elszállt volna a költő minden honfi-aggodalma, lemondott volna minden szívet tépő kínos hazaszeretetről s csak magának szedné mindazt, amit az óra ád – Istenre bízva a más búját-baját.
    Nemcsak bejárta, de meg is szerette Petőfi Erdélyt úgy, mint senki más, mint önfiai közül is kevesen. Megszerette annyira, hogy élni is ott kívánt: határozott szándéka volt végképpen Erdélybe költözni, állandóan Erdélyben lakni és élni. Mikor még jóformán nem is látta Erdélyt, még vőlegény korában, de házassága küszöbén már ezt írja Júliához:

Napkeletről messzebb napkeletre
Jösz velem, hogy mulathass kedvedre.
Oda viszlek, szép Erdélyországba…
(Azokon a szép kék kegyeken túl)

És amikor már végigszáguldotta Erdély völgyeit és hegyeit, halála előtt két nappal megint ezt írta Marosvásárhelyről Tordán hagyott feleségének: „… Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint fészket rakni akaró fecskék.”
    A többi tudjuk: az Erdélyben élés, az állandó fészekrakás Erdélyben élés, az állandó fészekrakás Erdélyben nem, csak a villanásszerű halál, az  örökös földi hajlék adatott meg neki a Küküllő partján, a segesvári csatatér ismeretlen sírgödrében.
    Hol a támadó pontja, mi az eredete és magyarázata ennek az erős Erdély-szeretetnek? Mi a gyökere és alapja ennek az egy egész életre eltökélt, halálig és halálba sodró rendkívüli vágynak a mindig szép, de már akkor is és régóta szegény Erdély iránt? Miért vágyott Erdélybe, mit keresett és remélt feltalálni Erdélyben?
    Mert talán senki előtt nem kétséges, hogy ilyen fel-felcsapó vágy, ilyen szenvedéllyé erősödő, életre-halálra összeforrott szeretet holmi nyugalmas természet-személetből, puszta turista-kandiságból nem származik, nem szokott kinőni és mint valami igézet, úgy elhatalmasodni. Nem, ilyesmire nagyon mélyről jövő komoly és döntő okok sodornak mindnyájunkat. Vágyainknak, Petőfi vágyának is, az alapja mindig valami hiányérzet, nélkülözés. A maga megélhetésében akadályra bukkant, megszorult. És szükségében kényszerűen és legott keresi azt, ami a hiányérzetet megszünteti, az akadályt elhárítja. Az erre alkalmas tárgyat kívánjuk, szeretjük, mint becses, értékes dolgot, életfeltételünket. Minél égetőbb a hiány, minél veszedelmesebb az akadály, s minél alkalmasabbnak látom a tárgyat a hiány pótlására, annál jobban szeretem azt, annál mohóbban kívánom bírni. Esetleg életre-halálra is, ha életem-halálom forog kockán.
    Petőfi igézetszerű Erdély-szeretete is a lélek mélyéből fakadt. Erdély az ő számára mindig valami tátongó életszakadékból való menekvést, mindig valami életbe vágó hiánynak és személyes létét bántó szükségnek egyedül lehetséges végét és megszüntetőjét jelentette.
    Igazolással vegyük sorra erélyi útjait.

2.

    Említettem, hogy először 1847 októberében, viszonylag későn jutott el a tulajdonképpeni Erdélybe, Kolozsvárra. De Erdély képe már évekkel előbb felmerült lelki szeme előtt. Már előbb és többször is vágyott Erdélybe. Először 1843-ban, abban az évben, amelyik szenvedéseinek és nyomorúságának a poharát csordultig telítette. Az otthonból, a melegen védő szülői gondviselésből kiszakadt húsz éves ifjút végighajtotta ez évben a megélhetésnek, a betevő falatnak gondja és a pályakeresés nyugtalansága Kecskemét, Pest, Pápa, Pozsony, Gödöllő stb. utcáin. Írogat verseket, de abból nem lehet megélni. Kenyérkérdésből, de művészi becsvágyból is mindenáron  színész akar lenni. Próbálkozik itt is, ott is, de sehol sincs szerencséje. Minduntalan munkanélküli s mint ilyen, a betevő falatért vállal bármi foglalkozást: fordít fércműveket, másol regényt s írja ő is az ORSZÁGGYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK-at. Mindhiába, bolygó lába mindenütt száz tövisre hág. Csak egy barátja, egy jóakaró tanácsadója van ez időben: a nagy tekintélyű Bajza, a szigorú kritikus. Bajza mértékes dalok írására buzdítja. Követi is a tanácsot (TÁVOLBÓL), de úgy érzi, aligha sikerrel. És minden kudarc,nyomor és egyedüliség dacára volt hite. Hitte rendületlenül, hogy van jövője. Pestet odahagyja azzal a szándékkal – s ezt Bajzának, mikor tőle elköszönt, ki is jelentettek –, hogy megy szerencsét próbálni, színésznek Erdélybe.
    Erdélybe? De hát hogyan, minő képzetek alapján bukkant föl előtte Erdély? Mit tudhatott Petőfi Erdélyről? Iskolai tanulmányaiból nem sokat. Az akkori iskolai földrajz- és történelemtanítás hamar, néhány tény felsorolásszerű lakonikus megnevezésével általában is befejezte HONISMERTETŐ feladatát. Erdélyét Magyarországon annál inkább, mert hiszen Erdély nem Magyarország, nem tartozott Magyarországhoz; az Erdélyi nagyfejedelemség a hivatalos felfogás és a fennálló közjog szerint más, külön ország volt, őfelségének külön örökös tartománya, egyik a sok között. Az élő magyar történeti hagyomány azonban, amelyet főként Pápán szívott magába, és olvasmányai bőven, bár ne mindig szabatosan, pótolták az iskolai tanítás hiányait. Idevágó olvasmányait illetőleg különösen három olyan író műveire gondolhatunk, akiket mindig szeretett és szívesen olvasott. Az egyik Jósika Miklós, amiknek már addig több novellája és két nagy regénye, az ABAFI és az UTOLSÓ BÁTHORY nyújtott ragyogó képeket Erdély érdekes történeti múltjáról. A másik Kazinczy Ferenc, akinek Erdély múltjáról és jelenéről szóló útlevelei szintén nemrégiben, 1839-ben jelentek meg könyvalakban is. És végül – hogy csak legvalószínűbb olvasmányát említsem föl – Horváth Mihály, aki 1841-ben az ifjúság és 1842-ben a művelt közönség számára adta ki lelkes hangú, szívesen olvasott, hamar népszerűvé vált művét a magyarok történetéről. A mindenütt szépnek mondott távoli kicsi Erdélynek szabadabb és magyarabb belső élete, az alkotmányért és vallásszabadságért a királlyal vívott  harcai, hősi erőfeszítései és dicső hősei az ifjú Petőfinek minden ízében romantikára hajló képzeletét megragadták, vonzották. Míg foglalkozott velük, gyönyörködött bennük és lelkesedett irántuk, Erdélynek valahogy olyan képe alakult ki benne, amilyennek azt csak a monda és a költészet magasztalta: Tündérország az, ahová már belépni is boldogság, gyönyörűség.
    Erdélynek ebből a romantikus képéből a mindenáron színészi sikerre vágyó Petőfi egy reális vonásra eszmélt rá, amelyet éppen színészkörökben ismertek nagyon jól s emlegettek állandóan: eszébe jutott, hogy a múltban, sőt a jelenben is, az erdélyi városok, különösen Kolozsvár, a színészek és a színészet számára ha nem is éppen eldorádó, de mindenesetre kívánatosabb, jobb megélhetést nyújtó, biztosabb erkölcsi sikerrel kecsegtető terület, mint bármelyik más vidék vagy város közönsége. Csak egyetlen különbséget említek föl: a legkisebb erdélyi városban is terem, fedett kőépület szolgált színházul, s alig olvashatni affélét, hogy Erdélyben fészerben vagy csűrben kényszerült volna játszani valamely társulat, ami pedig a Királyhágón inneni városokban oly gyakran fordult elő. Mivel Petőfi Magyarországon mindenütt és mindennek próbálkozott biztosítani magának, valóban nem volt hátra más, mint Erdély, megpróbálni a dolgot ott, hol még remélhet. Nagy elhagyatottságában és végtelen nyomorában jutott először eszébe Erdély, mint egyetlen még lehetséges, jobbra fordulással biztató menekvés.
    Az Erdélybe igyekvő Petőfi Debrecenbe bandukol s az ott működő Komlósy-féle társulatba szeretett volna elszerződni. Komlósy ugyanis éppen akkor szervezte át társulatát, hogy azzal a küszöbön álló téli idényre Kolozsvárra menjen, amire szerződés kötelezte. Az alkudozások Komlósy és a kolozsvári színházi bizottság között már régóta kedvező mederben folytak, míg végre szept. 18-án  létrejött a megállapodás. És ez időtájt érkezett oda Petőfi. Mivel Komlósy ez év első felében Dunántúl is játszott, s mivel a Kolozsvárral való alkudozásnak, mint színészkörökben nem kis jelentőségű eseménynek a híre elterjedt, a színészkedő Petőfi is talán már Dunántúl vagy Pesten hallhatta, de most útközben bizonyosságként megtudta, hogy Komlósy és társulata Kolozsvárra fog menni. Ezért vette útját Debrecennek s odaérve, ezért vetett még hevesebb lobbanást, titkos reménye, hogy Kolozsvárra mehet, s ott végre talán jobb időket fog látni, s elkezdődnek színpadi dicsőségének is a napjai. Megérkezése után természetesen a színházhoz néz be, hol ismerősökkel találkozik. Ezek ottlétét tudtára adják Komlósynak. És Komlósy, írja Petőfi az Orlay Petrich Somához írt levélben, se szó, se beszéd, ott marasztotta, "noha ez nem volt szándékom"”. Rögtön meg is okolja ottmaradását: „Innen egy hét múlva Váradra megyünk s onnan november elejére Kolozsvárra.”* (* Levele Orlay Petrich Somához 1843. okt. elejéről. L. Petőfi Sándor művei (Havas), VI. k. 116. l.) A jómódú rokonhoz írt levélről azonban a szépítő mázat le kell hámoznunk. A valóság az, hogy Petőfi nem így, nem mint valami híres színész, akik után az igazgatók csak úgy kapkodnak, került a Komlósy társulatának kötelékébe, hanem színész-ismerősei, kivált a éppen ott vendégszereplő Fáncsy Lajos ajánlatára és közbenjárására állt vele szóba Komlósy. A sanyarú helyzetben levő Petőfi örömmel állt rá az elébe tett feltételekre. Hiszen éppen az volt a szíve vágya: kenyérhez jutni, Erdélybe menni, dicsőséget aratni. És valóban ugyanezt a dolgot maga Petőfi utóbb, november végén, sokkal szerényebb hangon és valószínűen írta meg – persze nem az ifjú és művész rokonnak, hanem egyetlen jóakaró barátjának, a nagy tekintélyű Bajzának. „Komlósy meglehetősen fogada – írja –, s így egy hetet tölték Debrecenben már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor (t. i. egy hét múltán) ismét magához szólíta velem körülményesebben értekezendő. De már akkor nagy meglepetésemre más nótát fútt a többek közt azt is kijelenté, hogy Kolozsvárt énekelnem is kellend az operákban. Ez különben nem tetszett nekem s amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hítt magához s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennélfogva – de leginkább azért, mert pénzem elfogyott s tovább nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre mennénk… s itt játszánk néhány hétig. Innen Székelyhídra… E hónap 24-én felbomlott társaságunk. Ennélfogva nem volt mást tennem, mint Debrecenbe jönnöm vissza s nem csupán azon okból, mert társaságunk szétoszlott, de mert beteg vagyok s betegségem napról-napra terhesül...”* (* U. o. 103-104. l.)
    Ekkor és így maradt el először Petőfi erdélyi útja. Nagy nélkülözések és szenvedések idején jelent meg először Erdély képe biztató ,de hirtelen szétfoszló szivárványként Petőfi vágyainak, tapogatószásainak látóhatárán. A sóvárgott kép eltűnt, a jelenés szétfoszlott. Testileg betegen és nyomorogva, lelkileg csalódottan vánszorog vissza Debrecenbe, hogy ott töltse azt a hírhedt telet, megérje az Erdélyben való fellendülés helyett pályájának további süllyedését, kétségbeeséssel határos legmélyebb pontját.

3.

    Másodszor három év múlva, 1846 nyarán  tűzte ki célul Petőfi az Erdélybe utazást, kigyógyulva a sötét 1845-ös esztendő keserű csalódásaiból.
    Nagyon jellemző az Erdély felé útra kelt Petőfi lelkiállapotára a CSALOGÁNYOK ÉS PACSIRTÁK c. költeménye, amelyet elindulása után útközben, már a hevesi rónán is áthaladva, Szatmáron írt. A keserűség foszlányaink és a gyógyulásnak chiaroscurója. Az alapindíték, a tárgyi valóság  ebben is még a régi: az emberiség sínylődik, a föld egy nagy betegház. De a költő tekintete egészen a jövőre szegződik megzsendült akarta a jövő felé fordul:

… Im a bajnak közepette
Fiait az ég el nem feledte,
Megszána minket nagy fájdalmainkban,
Orvost küld hozzánk, és ez útban is van,
És már maholnap meg is érkezik,
Midőn hóhérink észre sem veszik. -
Tied minden dal, minden hang,
Melyet kezembe ád a lant,
Te lelkesitesz engemet,
Te néked osztom én könyüimet,
Én téged köszöntelek,
Te, a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő.

Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg:
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsirták kellenek.

Egész lénye bizalom, lendület, elszánt akarat. A pesszimizmusból gyógyuló és a beteg emberiséggel már szövetségre lépett költő-apostol megy és közeledik most Erdély felé s keres ott talán ösztönösen, de inkább tudatos sejtelemmel, valami döntő élményt, csak egy talpalatnyi helyet, hogy lábát megvetve, nagy dolgokat vigyen végbe. Avagy talán éppen azt az oltárt kereste már most Erdélyben, amely körül szent szolgálatát végezve, egykor el fog égni? Most nem, de nemsokára megtalálja…
    Hogy ilyen okuk, a politikai gondolat forrongása és érlelődő sodra késztették Petőfit erdélyi útjára, azt a kísérő körülmények bizonyítják. Úti terve köztudomású volt. Szatmár-megyei barátainak – Pap Endre, Riskó Ignác – meghívását azzal a kijelentéssel fogadta el, hogy tőlük tovább megy Erdélybe. Ezt mindenki tudta, elmondta maga a költő Szatmáron s már előbb Pesten is. Híre belekerült az egykori sajtóba is. A Pesti Divatlap szept. 19-én közli az erdélyi hírlapok nyomán, hogy az erdélyi országgyűlés küszöbön álló megnyitására „Pestről is többen készülnek… Obernyik és Petőfi már több idő óta Szatmárba s onnan az erdélyi országgyűlésre utaztak.”
    Miért, mivel keltett maga iránt ez az erdélyi országgyűlés olyan feltűnő és vonzó érdeklődést, hogy több magyarországi íróval együtt Petőfi is vágyott tárgyalásaink megjelenni, tanácskozásainak szem- és fültanúja lenni? Azért, mert a reformpári ellenzék döntő csatára készült a kormány és a vele tartó maradiak ellen. A régóta sürgetett örökváltságnak és a sokat vitatott úrbériségnek törvényes rendezése lett volna feladata, olyan kérdések, amelyek Petőfi lelkületét, bár eddig gyakorlati, napi politikával nem foglalkozott, már régóta feszültségben tartották. Izgatottan nézett a reformok sorsa elé a közönség nemcsak egész Erdélyben, de Magyarországon is. Csak természetes, hogy a népnek szabadságot sürgető és a szolgaságot gyűlölve ostorozó Petőfi személyesen és közvetlenül is látni akarta, mint dönt az erdélyi országgyűlés a maga helotáinak jövendője felett. Ezért indult és igyekezett Erdélybe, Kolozsvárra.
    Szándékáról Erdély is tudott. És várta is az oltár a apostolt, Erdély Petőfit.
    Október 31-én az Életképek-ben Medgyes Lajos, dézsi ref. pap és már jó nevű fiatal költő, nyílt levelet intéz az Erdélybe készülődő Petőfihez. Utal arra hogy a mai költőnek, elsősorban Petőfinek kötelessége és hivatása leszállani a néphez, amely Csokonai halálával költő nélkül maradt, de figyelmezteti Petőfit, hogy Erdélyország lakosainak, szokásainak és szellemének megismerésére Kolozsvár felkeresése nem elégséges.

    „Kolozsvárt az országgyűlésen központosítva lelended a hon értelmiségét: télire ott gyül össze mindenfelől a tehetősebb urirend, férfiak és hölgyek. Alkalmad lesz hallani e hon szónokait, ellesni a lelkesedést, mely előadások alatt elragadja őket, ellesni a modort és hangulatot, mely beszédeiket jellemzi: alkalmad lesz a társalgási körökkel s azoknak szellemeivel megismerkedni, s így a nemzet lelkét egy pontból birhatod.
    Azonban mondanom kell: hogy célod ezáltal még teljesen elérve nem lesz. Nevesebb szónokaink ugyanis idegen iskolák szerint képezték ki magokat, s a felsőbb társalgási körökben a külföld vak utánzásának még némi foszlányai maig is fennállanak… - Tiszta, szeplőtlen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros s Udvarhelyszéken fogsz találni. És ezeket a helyeket meg nem járnod, nem szabad… El kell lesned a népet vallásos szertartásainál, házi körében, lakomái alatt, táncvigalmai között, hogy lássad a valódi buzgóságot, érezzed a nemes nyíltkeblűséget, meggyőződjél a szerény módosságról, el  légy ragadtatva az önérzet-szülte büszkeségtől, s mindenek fölött meglepethessél a szemérmes önalkalmazás által fi- és nőnem ellenében. Meg kell tekintened, mily élénkké, mily vidámmá tesi ezt a népet a szabadság, melyet élvez: mekkora benne a tényező, a munkásság; és fájdalmában mint nem látszik az elcsüggedés. Még könnyezéseiben is van a székelynek valami büszke rátartása, úgy, hogy sorsán nem lehet szánakoznunk, de fel vagyunk híva abban részt venni. S mekkora a hűség, a becsületérzés, a kegyeleti hajlam e nemzetben! S milyen mély kedélyű! S mennyire találékony, s minő eredeti!
    Itt, egyedül itt fogod Erdélyben a te költői lelked legtöbb s legsikerdúsabb éleményét találni.”

    Az Erdélybe utazás azonban, bár már Királyhágón innen és túl is beszéltek róla, most sem valósult meg. Petőfi nem jutott el a Székelyföldre még Kolozsvárra, sőt Erdélybe se, csak éppen Erdélyország széléig, a határig. Közbejött ugyanis szept. 8.,  a Júliával való ismeretség és  nyomában támadt szerelem úgyhogy Petőfi – bár még jó ideig, nov. 11-ig utazgat és turistáskodik – a vidékről, ahol Júlia lakott, messzire el nem távozott. És bár még okt. 28-én is fogadkozik: „Valami egy hét múlva megyek innen Kolozsvárra* (* Levele Váradi Antalhoz. Havas. i. m. 155. l.) Júlia már jó egy hónappal előtt, szept. 22-én tudja és meg is írja Térey Marinak, hogy Petőfi lemondott tervéről Máramarosba s Erdélybe utazni. Szerelme tartotta vissza, ez volt fő oka útja félbemaradásának. Hozzájárult az is, hogy közben az erdélyi országgyűlést, amely Petőfinek is, mint a többi Erdélybe indult írónak végcélja volt, pár heti tanácskozás után nagy hirtelen három hónapra elnapolták.
    Lába tehát most sem lépett át Erdély földjére, csak szeme látta a távolból, át-áttekingetve a határról, a szomszédos Partiumból. Mert hasztalan mondja a költő Várady Antalnak, hogy Koltó, ahonnan levelét írja, Erdélyben van, Kővárvidékén, Nagybányától egy órányira: csak ez utóbbi igaz, az előbbi nem. Koltó nem Erdély, hanem Szatmár-megye. És Kővár vidéke, a Partium egy része sem tartozott akkor Erdélyhez. Ezért aztán nem szabatos sem a Pesti Hírlap (1846. 756. sz., 354. l.), sem az Életképek (1846. 22. sz., 698. l.) híradása novemberben, hogy Petőfi ERDÉLYORSZÁGI utazásából Pestre visszatért. Petőfi ekkor még csak a Partiumban fordult meg, a tulajdonképpeni Erdélyben sem.
    A költőnek eddig egyvonalú, csak a politikai gondolat erjedésétől izgatott egyénisége a Júliával való megismerkedés következtében már Erdély határánál hirtelen megoszlik, az ember és a polgár kettős, párhuzamos irányában elkülönül. A politikai gondolat érlelődésébe beleékelődik egy még hatalmasabb, hevével egyelőre és egy ideig mindent elborító élmény, a szerelem. Míg ez a szerelem nem jut dűlőre, addig – kivált eleinte hónapokon át – a szerelem lesz és marad költészetének vezérszólama. Hosszú ideig alig egy pár költeményt is olyant, amelyik közvetlenül vagy közvetve nem Júliáról szól. De ír ilyent is.
    Most is és itt is, a Júlia-szerelem  kirobbanása idején, a Partiumban is fellángolt költő-apostoli elhivatottságának érzése egy olyan politikai élmény hatására, amelyet minden ízében erdélyinek mondhatunk, mert az akkori Erdélynek egy másik, de szintén égetőnek érzett problémáját foglalta magában. Az unió ez, a két magyar haza egyesítésének problémája. Erről is évek, sőt egy félszázad óta folyt a vita országszerte a Királyhágó mindkét oldalán, országgyűléseken és a közélet egyéb terein, sőt magános, társadalmi összejöveteleken is, a kormány és ellenzék, magyarok, románok és szászok körében egyaránt. A Partium pedig – ez a sajátos, részben és majd Magyarországhoz, majd Erdélyhez, de véglegesen és teljesen egyikhez sem csatolt terület – mindenesetre az a hely, hol az  unióról a legtöbbet tárgyaltak és beszéltek. Itt, Kővárvidékén, Koltón, ahova több napra mint gróf Teleki Sándor hívott vendége és barátja látogatott el Szatmárról, minden óra és az életnek minden köznapi vonatkozása közvetlenül és nyugtot nem hagyva emlékeztette Petőfit arra, ami eddig benne csak tudat alatt, homályosan lappangott, hogy micsoda őrlően tragikus történeti valóságot jelent a könnyedén, sőt olykor hetykén, de széltiben használt szállóige: két magyar haza.* (* Petőfinél is /Levél színész barátomhoz, 2844./: És kürtölendik bámult nagy nevét // A két hazának minden ajkai.) Azt már az év elején látja, hogy Isten csodája, hogy még áll hazánk, hogy Mohácstól még most is vérzünk Ausztria és a uralkodó család miatt. De a jelen viszonyokat, a magyarság fejlődését leginkább akadályozó konkrétumot, Erdély és Magyarország külön államiságát és e helyzet nyomorúságos következményeit, csak itt és ekkor tapasztalta közvetlenül, lépten-nyomon, itt ismerte fel teljes tudatossággal és a maga megrendítően nyers valóságában. És ami benne eddig csak titkon forrt, azt most tigrisharaggal, túlkiálta az égiháborút, mint vulkán az égő köveket, kiröpíti: ördög súgta, hogy kettészakadjunk s emiatt ronggyá váljunk, mit sárba dobott, lábbal tiport a századok viharja. ERDÉLYBEN c. költeménye ez – ennél lesújtóbb, de igazságosabb ítéletet a XVI. sz. megoszló, pártoskodó magyarjára még nem mondottak. De nem lelkesítőbb, biztatóbb szózatot sem – az unió megvalósítása érdekében. A költemény hangja, menete, formája méltó a tárgyhoz. Petőfi legszebb, legművészibb tárgyú költeményei közé tartozik, noha a feljegyzések és emlékezések szerint a költemény rögtönzés Teleki Sándor unszolására egy, az ő költői kastélyában megtartott politikai tanácskozást befejező lakomán, amelyen a vidék számos román vezető férfija is részt vett, s a magyarokkal együtt lelkesedett Petőfi költeményén és az unióért. Teleki szerint a rögtönzötten előadott szöveg mér elragadóbb, fenségesebb volt, mint ahogy a költő azt utóbb, a lakoma végén tollba mondta Haray Viktornak, aki néhány nap múlva Dézsen is előadta egy hasonló természetű összejövetelen. Az egész költemény úgy is, mint személyes élményen alapuló líra történetszemlélet, de úgy is, mint a közvetlen jövőt megvillantó politikai gondolat annyira erdélyi ízű és jellegű, mintha szerzője csakugyan Erdélyben, Kolozsvárt írta volna, nem pedig Koltón, Erdélyen kívül. 1846-ból más erdélyi tárgyú költeménye nincs. De az ERDÉLYBEN-t követő többi politikai irányú költeményében, mint a VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM, A MAGYAR NEMZET, NEM ÉRT ENGEM A VILÁG, HALHATATLAN LÉLEK, A GYÜLDEI IFJAKHOZ, EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET c. költemények és a SZABADSÁG, SZERELEM jelszó elszánt és határozott erélyében ott van az Erdélyre gondolás haragja és vulkáni tüze egyaránt. Ott is marad továbbra is, mindhalálig.
    Így érlelődik és fejlődik a politikai gondolat a Júliáért folytatott szerelmi hullámzások közepett is. Az erdélyi probléma, Erdély sorsa, politikai gondolkozásának, nemzet-apostoli törekvéseinek azonnal egyik legtartalmasabb alkotóelemévé, leghőbben és állandóan hajtott gyakorlati céljává vált. Nem a helyszínén, csak kívül, a határ mellett találkozott az erdélyi problémával, de a probléma a maga tragikus súlyával így is csordultig telítette a költő cselekvő ösztönét s teljesen átjárta és táplálta konkrétumot kereső, érlelődő politikai gondolkozását. Fizikailag nem, de eszmeileg már megjárta Petőfi Erdélyt s egyesült is vele. Maga Petőfi Urházy Györgyhöz írt levelében (Koltó, 1846. nov.) így számol be ekkori erdélyi útjának meghiúsulásáról: „Már megindultam Erdélybe, s megint csak vissza kellett fordulnom. S ez most harmadszor történt velem életemben. Fatum. De a jövő nyarat végig Erdélyben töltöm: már akkor bemegyek, ha minden határon egy…… mered is elém, azzal ijesztő, hogy belém búvik, ha tovább lépek.”* (* Levele Urházyhoz. /Badics Ferenc: Petőfi levelei. Petőfi könyvtár 23. k. 65. l.)
    E nyilatkozatban a költő harmadik visszafordulást emleget, holott mi másodinak mondjuk. Való, hogy Petőfit a Júlia-szerelem fellobbanása megállította és visszatartotta az Erdélybe utazástól. A szerelem miatt lemond Pesten feltett határozott szándékáról, vagy legalábbis félreteszi, elfelejti. Mikor aztán Júliától végre megkapja a biztató választ, újra visszatér eredeti tervéhez, az erdélyi út véghezviteléhez. Az egyéni nyugtalanság alól felszabadult, tehát mehetett tovább a politikai gondolat sodrában Erdély felé. Környezete is (teleki és a vidék többi politizáló nemes ura) bizonyára biztatta. De az erdélyi országgyűlés feloszolván, az út most is elmaradt. A költő szerint harmadszor, voltaképpen azonban másodszor, mivel Júlia miatt nem fordult vissza, csak megállott útjában.

4.

    A tulajdonképpeni Erdély földjére Petőfi először éppen egy év múlva, 1847 októberében lépett mint fiatal házas, feleségével, a Koltón töltött mézeshetek után. Ez egyszer nem a mélységből, hanem az emberi boldogság csúcspontjáról közeledett Erdély felé. Ez évben is már előbb, május második felében, Erdély szomszédságában, a Partiumban és Szatmáron tölt el pár hetet. A Nagybánya mellett levő Zelestyéről most is áttekint a határon  Erdélybe. „A vidék gyönyörű: regényes erdős völgy, Erdély tőszomszédságában, Zelestyéről Bánya felé a Szamos, azután a Láposvölgyén visz az őt. Balra Szinérváraljától kezdve magas, meredek zöld bércek, jobbra Erdély szelíd dombjai s ezeken túl kéklő hegyei. Fölséges… A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik…” írja az UTI LEVELEK-ben. Olyan szépnek találja Nagybányát és vidékét, hogy a következő kívánságot veti papírra… „Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az Alföld rónáin, a Tisza és Duna közt. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától s a puszták közepén temessenek el, hol sírhalmom, bármily alacsony lenne is, a legmagasabb domb a végtelen láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlag kóró, a nyári délibáb és az ősz vándormadarai. De ha nem az Alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el Nagybánya regényes völgyében.”* (* Uti levelek. V. levél. Havas . m. V. k. 363-64. l.) jellemző és külön megjegyzésre érdemes, hogy amit a magyar festők csak a XIX. sz. végén fedeztek fel, t. i Nagybányának és vidékének a szépségét, azt a költő Petőfi – nem hiába volt a természetnek csodálatos megértője és rajongója  jó félszázaddal előbb észrevette. Július közepétől esküvője napjáig megint heteket tölt e vidéken.
    Mikor aztán elérte, mit ember elérhet, s keble csordultig telt boldogsággal, az esküvő után vége lett az ide-oda barangolásnak. Feleségével Koltóra vonulnak el s ott maradnak okt. 19-ig. Okt. 19-én Koltóról kiindulva 20-án Dézsre érkeznek, másnap okt. 21-én csütörtökön estére Kolozsvárra, hol a Biasini-szállóban laktak, amint azt az épület falába illesztett márványtábla ma is hirdeti.* (* Az utcát, amelyben a Biasini-szálló van utóbb tiszteletére Petőfi-utcának nevezte el Kolozsvár városa. Az utca neve már 1919 óta, a márványtáblát is levették 1938-ban, de azóta visszakerült helyére.)
    Első erdélyi útjának Koltó-Kolozsvári útszakaszáról Petőfinek különösebb megjegyzése nincs. Dézsről és Szamosújvárról, az örmények Jeruzsáleméről annyit mond csinos két város. A vidék nagy részben unalmas, egyforma, de van egy fölséges kilátás, amelyért magáért is érdemes ez utat megtenni. Ez a Nyirestető, Kővár vidéke és Belsőszolnok megye határán. Kolozsvár környékén sem vétette észre a költővel semmi, hogy egy ország fővárosához közeledett. Kolozsvár külvárosának, az ú. n. Hóstátnak apró paraszt házairól s az utcák feneketlen sártengeréről azt gondolta, hogy Debrecenbe érkezik. De ahogy berobogtak a Magyar kapun át a belvárosba, megváltozott a világ. Nagyot lélegzett örömében, hogy Istennek hála, csalódott. Gyönyörrel szemlélte a kicsiny, de élénk és kedélyesen tarka Kolozsvár utcáit. Reggelre kelve bejárta a várost, megnézte Mátyás király szülőházát és a város környékét. Közben, főleg Urházy és Szilágyi Sándor, köztudomásra hozták, hogy Petőfi itt van, s ez alkalmat adott, amint a konzervatív Mult és Jelen írta* (* Mult és Jelen 1847. okt. 28.), egy nagyobb „progresszista” ünnepélyre. Szombaton az ifjúság fáklyás zenével tisztelte meg, ez alkalommal a már említett Haray Viktor üdvözölte. Petőfi a nem várt megtiszteltetést örömmel fogadta s azzal a kívánsággal köszönte meg: vajha minél előbb a két testvérben egyesülésével mint ennek is polgára, úgy jöhetne megint ide. Utána lakomával ünnepelték, amelyen több országgyűlési tag is jelen volt. A lakomán Berzenczey László marosszéki követ köszöntötte fel Petőfit. Válaszul DALAIM c. költeményét szavalta el. Okt. 24-én reggel „vendégünk áldásunk kíséretében Pest felé távozott” – írta az Erdélyi Hiradó (1847. okt. 28. sz.)
    Ennek az első erdélyi utazásnak irodalmi emléke az UTI LEVELEK két utolsó darabja és két költemény. Egyik a már említett EZ MÁR AZTÁN AZ ÉLET (keletkezési helye Dézs) a másik a Kolozsvárt írt EL INNEN, EL E VÁROSBÓL c. Egyik sem tartozik Petőfi legművészibb versei közé. Az első, láttuk, alapjában véve derült tájszemlélet, a boldog vidám turista gyönyörködése a látott vidék szépségeiben, tarka változatosságában. Az ember derűs hangulatába azonban bele-bele nyilallik a polgár, a költő komor keserű elégedetlensége. A városok harangja drámákat mond, a sötét, nagy kastélyok eltaszítják, a kis kunyhók barátként üdvözlik. Ezek és az utolsó előtti versszak szavai:

Előre, csal előre,
Nagy messze még a cél;
Tovább, tovább mindegyre,
Gyorsan, miként a szél…

jellemzően sejtetik lelkének nyugtalanságát, honfiúi elégedetlenségét: az ember boldog, de a költő-apostol tehetetlenül és tétlenül szenved, nagyon szenved. Szívét gondok emésztik, a hazafi gondjai; fején villámok futnak át, a véres jövendő villámai; fájdalma a hazáért és fogadalma, amelyet a mézeshetek több versében, de különösen az ELÉRTEM, AMIT EMBER ÉRHET EL címűben, oly megrendítő erővel hangoztatott, egyáltalán nincs feledve. Mindez tiszta művészet, harmonikus formaadás. Méltó Petőfihez. De a két utolsó befejező  sor fanyarsága, hogy így utazni

Mi kéj! Mint dagad keblem!
S erszényem mint lapul! -

a két művészi egységbe összeforrt hangulati elemből kizökkent. Egy heineiesen szellemkedő ötlet, egy majdnem cinikus fordulat kedvéért feláldozta a költeménynek mint egésznek a szépségét és értékét!
    Az EL INNÉT, EL E VÁROSBÓL címűben is van valami, ami kielégítetlenül hagy, aminek nincs elegendő súlya. Ez a költeményt át és egybefonó hangulat megokolása. Egykor vágyott – úgymond – e városba, Kolozsvárra. Most, hogy látta, vágya az. El innét, gyorsan, hamarjába. Oka és magyarázata: hogy a megszokás, a további itt időzés prózai keze le ne tépje szeméről azt a rózsafátyolt, amelyen keresztül most e várost tündérképbe elmerülve nézi. Ez a megokolás kicsinyes, mesterkélt. Ha igaz az, amit tapasztalt, amit e két nap alatt rózsafátyolon keresztül látott, hogy t. i Kolozsvár házain képviselve van minden eltűnt század, hogy maga a város történetkönyv, utcái, kövei nagy dolgokról beszélnek, hogy árad itt a magyar szó. Akkor nem megokolt az a félelme, hogy a több tapasztalat és hosszabb ott időzés mindezt, hiú káprázatnak, üres látszatnak fogja találni. Tudjuk, értjük a költő elégedetlenségét, fájdalmas nyugtalanságát, de valahogy erőltetett a megszokás prózai kezétől való félelem emlegetése.
    Kétségtelen azonban, hogy e költeményben nem az esztétikum, hanem a politikum a fő dolog, a jelentőséget megszabó alkotóelem, s a költemény tárgyi alapja a Kolozsvárt eláradó magyar történelmi hagyomány, az élő szellemi élet és az akkori elevenen pezsgő közgondolkozás, amely egész Erdély magyarságának a törekvéseit is magába foglalta. Ezt, ilyen magyar életet, ilyen közszellemet kívánt és akart Petőfi az egész magyarság körében. Ezt nem találta, nem tapasztalta sehol sem. Hogy végre Kolozsvárt, Erdélyben föltalálta, egyrészt boldog me3gnyugvás és megelégedés hatotta át, másrészt intelem önmagában és biztatás: tovább, előre a nemzet-apostoli úton. Petőfi boldogan ismerte fel Erdélyben és Kolozsvárt, hogy az ő szabadságeszménye nem pusztán elgondolt elmélet, hanem immár duzzadó valóság, s feszíti a lelkeket, sokkal kézzelfoghatóbban, mint ahogy talán eddig képzelte. És ez a tapasztalat, ha egyáltalán lehetséges és szükséges volt, Petőfit még jobban megerősítette a maga szabadságeszményének helyességében, jogosságában és életrevalóságában.
    Erdélynek csak kicsiny részét, Koltótól kiindulva a Nyires-Szamosújvár-Dézs-Kolozsvár-Bánfihunyad-Királyhágó vonalat utazta be ekkor Petőfi. De amit e rövid útvonalon, s főleg Kolozsvárt látott, az nemcsak turisztikailag elégítette ki, hanem szabadságeszméjét, Erdély történeti hivatásáról alkotott véleményét és az unió halaszthatatlanul szükséges voltának az érzését is nagyon, szinte meglepetésszerűleg erősítette fokozta. Első erdélyi útjának eredménye és vége éppen nem csalódás, hanem gazdag kielégülés, meglepő jutalom: egy szabadabb és magyarabb nemzeti életnek mint történelmi adottságnak, jelen való törekvésnek és megvalósítható feladatnak a zavartalan élvezete. „Két napot töltöttem Kolozsvárt, de fölér félesztendővel, olyan gyönyörű két nap volt” – mondja maga az URI LEVELEK-ben (XXI. levél. Havas i. m. l809. l.). Eddig csak a távolból sóvárogta és szerette Erdélyt, most közvetlenül megcsodálta és szívébe zárta. Erdély sorsa, gondolatvilágának, szabadságeszményének még integránsabb elemévé, valósággal szívügyévé vált.

5.

    Ezért üdvözölte aztán Petőfi százszor, ezerszer Erdélyt, a drága szép testvért, mikor eljött az idő és az Ég meghallgatta a szent imádságot, mikor 1848. május 31-én eggyé lett a két magyar haza. Az unió diadalmas napja örömkönnyűket – a magyar szemben oly ritka vendéget – csalt minden pillára. Együtt vagyunk és együtt maradunk: sem Isten, sem ördög nem szakíthat ismét széjjel. Jöhet a vihar, haragját nem rettegjük többé. Az eggyé olvadt ország sebet kaphat talán, de meg nem hal. Kétélű kard lett a magyar, amely jobbra is vág, balra is vág. A költő az unió kimondásának hírére boldog lelkét nyomban a Királyhágón túlra röpíti, hogy érzelmeinek tündérvilágával ajándékozzon itt meg ifjút-öreget, de leginkább a székelyeket, kiknek fegyvere és hőslelke az egész világ előtt tündököl.

S ha bejárád a völgyeket,
Röpülj föl s állj meg bérceik felett,
s hogy megismerjék a rónák fiát,
Játsszál szemökkel, mint délibáb.
(Két ország ölelkezése)

    Hogy e költeményben a székelyeket külön is köszönti és dicsőíti, annak magyarázatát a rohamosan egymásra torlódó eseményekben találjuk. A kamarilla már elkezdte az ország lakosainak megosztására irányuló aknamunkáját. Batthyány Lajos miniszterelnök már május 19-én, tehát az unió kimondása előtt kénytelen volt felszólítani a székelyeket az ország védelmére. Egyre világosabb lett ugyanis hogy az alkotmányosság és a reformokat betetéző 1848-diki törvények megvédésére meg kell szervezni a fegyveres nemzeti védelmet. Az uniót a magyarországi április 11-én szentesített és kihirdetett VII. t.-c. Már kimondta. Nem volt kétséges, hogy az erdélyi országgyűlés is mielőbb hasonlóképpen nyilatkozik, s az sem, hogy az egyé váló ország továbbra egyesülten és eggyé válva fogja védeni jogait, szabadságát a kamarilla ellen. Ez a föltevés, amelyet az események napról napra erősítettek, az alapja Batthyány május 19-diki felhívásának, amely különben közjogi szempontból filius ante patrem, mivel az erdélyi országgyűlés még nem nyilatkozott. A magyar minisztérium figyelmét hívei a székelyek voltak, akik nem ok nélkül remélték, terhes és gyűlölt határőrszervezettől végre megszabadulnak. A jövőt reálisan számító politika tisztában volt hogy ha fegyveres ellenállásra kerül a dolog, Erdély is kiveszi belőle a maga részét. Az is bizonyos volt, hogy Erdély ellenállásának a súlyát a bekövetkezhető hadi és politikai mérkőzésben nem a megyékben vegyesen és szétszórtan lakó magyarság, hanem az egy tömbben élő székelység magatartása fogja megszabni. Íme Batthyány felszólításának magyarázata. Lehet, hogy Petőfi is e felszólításból eszmélt rá az erdélyi székelység szerepének döntő fontosságára a további fejleményeket illetőleg. Lehet, hogy más okból jött rá, de rájött, s ezért köszönti és dicsőíti az uniót, Erdélyt – már előre külön is kiemelve a székelyeket. Eljárása másként érthetetlen volna. Hisz Petőfi közvetlenül még nem ismerte a székelyeket, személyi és tárgyi vonzalom nem sugallhatta a dicsőítő sorokat és verset. Közben érvényesült hiánytalanul a jogi formula is: az erdélyi országgyűlés május 30-án, a magyarországi VII. t. cikkel összhangban az uniót a maga részéről is lelkesedéssel és egyhangúlag kimondta és teljessé tette az erdélyi I. és egyetlen t. c.-ben, amelynek meghozatala után, már csak formája, bár lényeg szerint nagyon jelentős tanácskozásokat folytatott Az események lavinaszerűleg gördültek. Szept. 14-én Kossuth jelentette az országgyűlésnek, hogy másnap országos toborzó-körútra indul. A Ház tagjait, de másokat is felszólított, hogy járják be az országot a magyar népet tömeges fölkelésre biztatni.
    Kossuth felhívására indult el Petőfi negyedszer Erdélybe 1848. szept. 24-én. Ő is ajánlkozott, hogy a székelyek között részt vesz a nemzeti ellenállás megszervezésében. Még útra indulása előtt írja Pesten a SZÉKELYEKHEZ c. költeményt. A magyar nép magános csillag, testvére nincs, de ellensége az egész világ. Ezért ha most nem tart össze a magyarság, el fog tűnni,mint az égről a csillag. Föl hát székelyek a közös ellenség, Bécs ellen. Ki néz szembe az ellenséggel, ha nem a székely, akinek ősapja Attila, az Isten ostora? Ebben a költeményben is több az alkalomhoz fűződő politikai tartalom, mint az időhöz nem kötött költőiség.
    Petőfi vállalt misszióját nem vihette végbe,ez az erdélyi út is meghiúsult. Nagybánya és Erdőd környékénél tovább mennie nem lehetett oly általánossá és veszedelmessé vált már a nemzetiségek fölkelése. Szatmár megye alispánjához fordult szept. 30-án, hogy hirdessen a megyében általános népfölkelést. Azt remélte ugyanis, hogy a szatmári népfölkelőkből toborzandó fegyveres csapatok élén mégiscsak eljut Erdélybe, a székelyek közé. Számítása nem vált be, a szatmári felkelésből nem lett semmi, s így az ő erdélyi útjából sem. Október elején visszatér Pestre. Azonban e vészes helyzetben sem vesztette el hitét. Jól látja, hogy itt az élet vagy a halál perce, hogy a Kárpátokból le az Al-Dunáig egy bősz üvöltés, egy vad zivatar zúg, s hogy e viharban szétszórt hajával, véres homlokával, egyedül, egyetlenül áll a magyar. Bízik és biztat, hogy a magyar nem halotti test, sőt bár vérrel, de hajnal következik rája, csak föl, ki bátran a síkra.  (ÉLET VAGY HALÁL, Erdőd.) Most is, az erőtlenség idején is erőt vélt és keresett Petőfi Erdélyben.

6.

    Erdély Petőfi szemében továbbra is az egyéni és nemzeti fellegek közül kiderengő szivárvány maradt. Hosszas volna, de felesleges is ismertetnem azokat a köztudomású életrajzi és történelmi körülményeket, amelyek az 1848 végén a Debrecenben tartózkodó Petőfit arra késztették, hogy Kossuthban folyamodjék: helyezze át Erdélybe Bem táborába. Elég egyszerűen utalnom arra, hogy a márciusi napok után sem a közéletben, sem vele nem az történt, amit várt. A politikai átalakulás mederbe terelődve folyt tovább és ennek következtében lassan halat előre, holott a költő valami francia forradalomféle és villámgyors ütemet álmodott és követelt. Ez volt egyik csalódása. Másik, személyes csalódása az volt, hogy most, mikor ütött a cselekvés órája, mikor bizonyosnak hitte, hogy cselekvő ösztöne megfelelő vezéri tért, elismerést és hatáskört nyer, a képviselő választáson megbukik, politikai elveiért támadják, sőt holmi kis küldöttségekből, jelentéktelen választmányocskákból is kihagyják. Népszerűségét elveszti, tekintélyén csorba, hírnevén folt esik. Még gyávasággal is vádolják, mivel még itthon és szabadságon van az, akinek – hogy következetes maradjon elveihez  már az első pillanatban ki kellett volna rohannia a csatatérre. Nem tudták, vagy nem akarták tudni rosszakarói, hogy magának Petőfinek volt legkínosabb, őt égette legjobban e látszatra fonák helyzet hogy nov. 17-én is csak felesége szemrehányó levelére maradt vissza zászlóaljától. Nem tehetett másként: Júlia áldott állapotban volt, meg kellett várni fia születését. Mihelyt ez megtörtént, indult a csatatérre, Erdélybe, Bem táborába, végzete útjára.
    Miért Erdélybe, Bem táborába? „Ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok a nevemre hozni s mostanában véleményem szerint gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.” – okolja meg maga a Kossuthhoz intézett második áthelyezését sürgető levélben.* (* Havas i. m. 220. l.) E sorok mögött közvetlenül a Vetter tábornokkal történt összetűzése s egyéb katonai kellemetlenségek rejlenek. Érthető, hogy a költő mindenáron távozni akar a helyről és környezetből ahol annyi bántódás érte. Meggyőződése – noha, meglehet, hite őrültség, de szent őrültség, írja tovább Kossuthnak ugyanott –, hogy egyike lesz a haza megmentőinek. De elszántságát, bátorságát – ez lappang a sorok között – nincs kedve az eddigi környezetben kimutatni, ahol azt kétségbe vonták, hanem ott, olyan környezetben, ahol hősiességet annak veszik, ami, önként odavetett áldozatnak és nem megjegyzésekkel megtűzdelhető cirkuszi mutatványnak. Erdélyt látta és tudta ilyennek, mert Erdélyben nemcsak nem rágalmazták, hanem még népszerűsége is érintetlen már csak a földrajzi távolság miatt is. E negatívum mellett Erdélybe vonzotta még két pozitívum: Erdélyben a szabadságharc ez ideig még nem szenvedett olyan jelentős vereséget és kudarcot, mint amilyen Magyarországon már több is érte. És vonzotta Erdélybe Bem, a Bem személye körül font és fonható romantika, Bem 1848 végén hirtelen rajtaütéssel Kolozsvárt felszabadította s Urbán seregét megszalasztotta. Volt emellett Bem személyiségének egy oly vonása, amelyik Petőfinek a jellemét és pályáját is meghatározta: valami örökös nyugtalanság, friss cselekvő ösztön, amely villámgyorsan határoz s habozás nélkül, azonnal cselekszik. Bizonyos mértékben önmagát, önmaga eszményképét látta a diadalmas hadvezérben. Aztán tudat alatt vagy tudatosan vonzotta Bem lengyel származása, idegen volta, ami a magyar szabadságharcnak Erdélyben vívott küzdelmeit eszmeileg, a Petőfi rajongó, romantikus lelke előtt a világszabadságért folytatott egyetemes emberi harc hullámvetődésének glóriájával ékesítette föl. Subjective az egyetlen, tárgyilag a legjobb út számára ezúttal is Erdély felé vezetett. Hivatását csak itt teljesíthette.
    Kossuth teljesítette a költő kívánságát. Így került Petőfi másodszor Erdélybe, Bem oldalára, 1849 januárjában.
    És Erdély, a magyar felleg felett fénylő szivárvány, amelynek ívét – a költő szerint – egyik végén Bem genialitása, másikán meg a székely vitézség tartotta, nem bizonyult csalóka fénynek. Bennünket azonban nem az erdélyi hadjárat és nem a harctéri és politikai fordulatok érdekelnek ezúttal, hanem a Petőfi erdélyi élete, sorsa, élményei. Mintegy három hétig (jan. 15-febr. 8.) tartózkodott Petőfi ekkor Erdélyben s ebből jó két hetet (jan. 25-febr. 8.) táborban és csatatéren. E három hét azonban elegendő volt arra, hogy a két lángelme, Bem és Petőfi, megismerje, megszeresse és megbecsülje egymást. Petőfi gyermeki tisztelettel, csodál rajongással vette körül az ősz vezért, akit a világhistória legnagyobb katonájához, Hannibálhoz, hasonló hadvezérnek tartott. S méltó akart lenni hozzá maga is. A Vízaknánál kezdődő véres visszavonulási harctüzében nyeregtelen lovon hordta a parancsokat – Bem segédtisztjének nevezte ki –, s költeményével, a CSATADAL-lal, szóval és példaadással lelkesítette a csüggedőket. A kereszttűzben Petőfi talpig emberként, sőt vakmerően helyt állott, Bem is legott felismerte a költőt. Mint fiát, oly szeretettel fogadta, védte, óvta. Gyöngéd  figyelem nyilvánul abban is, hogy segédtisztjévé választotta, de még inkább abban, hogy a vakmerő segédtisztet febr.8-án, a piski diadalmas, de véres csata előestéjén, Déváról futárként Debrecenbe küldötte. Ekkor, a magyar hadtörténetnek nem legszerencsésebb,de legdicsőbb napjai után, Debrecenben írja meg második levelét a Közlöny szerkesztőjének – az első még Váradról küldte be. Ebben a hadihelyzetet s az elmúlt napok csatáit ismertetve azt mondja: „Soha vezér, soha sereg dicsőbb hősiességet nem fejtett ki, mint a miénk.” Tudósítását Bem dicsőítésével végzi. „Azon sereg, mely négy napi szinte szakadatlan csatatűzben úgy viselte magát, azon sereg, melyet Bem vezérel, lehetetlen, hogy ne győzzön. Szeretném Bemet egész nagyságában felmutatni a nemzet, a világ előtt, de akkor több és nyugodt idő kellene, hogy lelkem minden erejét összeszedhessem… Bármily derék, hősi volt a sereg, az, hogy egy csomóban és épségben maradt e viharos napok után, egyedül tábornokának érdeme.”* (* Havas i. m. III. 83. l.) Ugyanaz a hangulata, menete és tárgya szintén Debrecenben, de még a Közlönyhöz írt levél előtt megjelent NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ c. költeményének. „Ha volna ember, kit mint Istent imádnék, meghajlanék előtted térdem, meghajlanék” – mondja eben is elragadtatással Bemről.
    Ekkori útjának főbb állomásai: Debrecen, Feketetó, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Dézs, Beszterce, Marosvásárhely, Meggyes, Gálfalva, Nagysink, Szelindek, Nagyszeben, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Déva, Brád, Nagyvárad, Debrecen.

7.

    Debrecenből febr. 23-án indult vissza Bem táborába, ez évben immár második erdélyi útjára. Előbb feleségét és kisfiát útnak indította Nagyszalontára Aranyékhoz, mivel ott biztosabban és nyugodtabban is várhatták a további fejleményeket. Maga febr. 26-án Kolozsvárra érkezett s onnan másnap tovább ment. Mikor és hol jelentkezett Bemnél pontosan nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a meggyesi véres csatában (márc. 2-3.) részt vetet. Ekkor írta a CSATÁBAN c. lelkesítő dalát. Mint harcos is vitézül küzdött, s míg az imádott fővezér megsebesült, ő épen maradt. Ellenben váltólázat kapott, ágyba esett. Bem ez okból megint gyengéd figyelemmel Marosvásárhelyen keresztül, felkanyarodva Bethlennek és Dézsen át Kolozsvárra küldte gyógykezelés végett. Marosvásárhelyt írta a BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR c. költeményét és Bethlenben a PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT kezdetűt. Abban a maga sértetlen voltából kiindulva annak a biztató hitének ad kifejezést, hogy bizonnyal győzni fog most a magyar, mert ő nem halhat, nem fog addig meghalni, míg meg nem énekelheti a szabadság diadalát. Meg kell érnie azt a nagy napot, amelyért lantja és kardja fáradott. Ebben a pacsirtaszó eszébe juttatja, hogy ő nemcsak gyilkos eszköz, katona, hanem költő is. Eszébe jut a költészet és a szerelem s az a sok jó, mit e két istennő eddig tett és fog tenni vele. Emlékszik és remél és álmodik hitveséről, lelke üdvösségéről, kit Isten azért adott neki, hogy megmutassa, hogy nem odafönn, de lenn a földön van az ég. Meddig üdült Petőfi Kolozsvárt, nem tudjuk pontosan. Valószínűleg márc. 12-ig. Ekkor Kolozsvárról Szalontára, ment Aranyékhoz, meglátogatni családját. Ez volt ez évben második erélyi útja.* (* Ennek az útnak főbb állomásai: Debrecen, Feketetó, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Medgyes, Marosvásárhely, Beszterce, Bethlen, Dézs, Kolozsvár, Bánfihunyad, Csucsa, Feketetó, Nagyszalonta.)

8.

    Néhány napi idill után, egészségét is visszanyerve, március 26-án újra Erdélyben van, s ezúttal és ebben az évben harmadszor.
    Ez az erdélyi útja a leghosszabb valamennyi között. Márc. 26-tól május 5-ig, kereken hat hétig tartott. Szalontáról, családjától Erdélybe visszaindulva, Bánfihunyadon értesül, hogy Bem elfoglalta Brassót és Szebent s hogy így egész Erdélyt felszabadította az ellenségtől. E hírek hatása alatt írta a Bánfihunyadról keltezett AZ ERDÉLYI HADSEREG c. költeményt, amelynek alapindítéka ismét a lelkes és lelkesítő önbizalom. „Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk, a szabadság régi bajnoka, Osztrolenka véres csillaga!” Kolozsváron, Tordán, Balázsfalván áthaladva, Nagyszebenben jelentkezik Bemnél s részt vesz Bem délvidéki vállalkozásában. Nagyszebentől a január végi és február eleji véres csaták útvonalán (Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Piski), de rendben és ellenséggel nem is találkozva vonul Bem tábora Vajdahunyad, Hátszeg, Karánsebes, Lugos felé. Szászsebesen a januári véres csatákból feltóduló emlékek hatása alatt írja a KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ c. költeményt, amelyben néhány páratlanul szép és szemléletes ellentéttel érzékelteti a különbséget az akkori és mostani helyzet, a  béke és háború, az élet és halál között. A NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ c. költemény pusztító, tomboló fergetege akkorra, alig pár múlva, verőfényes, bájos, tavaszi idillé csendesült. Ápr. 14-én útba ejtik Vajdahunyadot. Innen keltezi a költő hasonló című remek költeményét, amelynek első részében leírja a várkastélyt, második részében pedig Bemet dicsőíti, ki ma az, aki volt négyszáz év előtt Hunyadi: a magyar haza megmentője. Gesztesi és Kurz feljegyzéseiből tudjuk azonban, hogy e költeményt Petőfi nem a helyszínen, hanem a Vajdahunyadról eltávozás estéjén Hátszegen írta. Hátszegről a Vaskapu szoroson, Hunyadi diadalának színhelyén keresztóül Karánsebesre, majd Lugosra megy Petőfi. Tanúja és részese Bem diadalának, amelyet elsősorban a székely vitézségnek lehetett köszönni. Csak annak lehet fogalma a székely vitézségről, aki maga látja. Ezek valóban csodagyermekek – írja a Közlöny szerkesztőjének –, mert nagy részük jóformán gyermek még. Mégis nyugodt bátorsággal mondhatni kimért lépésekkel haladnak a csatában előre, folyvást, biztosan, mint a réten a kaszások s még énekelnek, mikor már ropognak fegyvereik. A lövöldözést hamar megunják, szuronyt szegeznek s rohannak és velük rohan az enyészet. Az ellenségnek nem marad más, mint futni vagy meghalni. De a székely csak egy feltétellel jó vitéz, ha vezére még vitézebb, mint ő – ezért szükséges, hogy Bem legyen a vezérük* (* Havas i. m. 86-87. l.) – fejezi be a székely vitézség jellemzését is Bem magasztalásával. A SZÉKELYEK című, szintén Karánsebesről keltezett költeményben ugyanazokkal a vonásokkal jellemzi a székelyeket, mint a Közlönyben írt harctéri tudósítása: parancsszó keresik a legrémesebben zúgó csatahelyet. Dalolva, virágosan mint más ember a menyegzőre, vonulnak a halál felé. Mint a szél a port, ők is repülve űzik az ellenséget. „Csak nem fajult el még a székely vér, - minden kis cseppje drága gyöngyöt ér.” Május 4-én Bem Petőfit fontos jelentésekkel ismét elküldte futárként Debrecenbe és Pestre. Ezzel véget ért 1849-i harmadik erdélyi útja.* (* Főbb állomások: Feteketó/Királyhágó/, Csucsa, Bánfihunyad, Kolozsvár, Torda, Meggyes, Nagyszeben, Vízakna, Szászsebes, Szászváros, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Karánsebes, Vaiszlova, Lugos, Freidorf /Szabadhely/, Szalonta, Debrecen és Pest.)
    E három egymást nyomon követő erdélyi tartózkodás alatt a költő elindult Erdélyben a neki megfelelő úton, amely számára végzetszerűen és végzetesen elrendeltetett. Mindenütt és mindenki részéről, a közlegénytől fel a hadvezérig csak szeretetben, megbecsülésben és kitüntetésben részesül. Ez meggyógyította sebzett lelkét s bőven kárpótolta a korábban tűrni kényszerült bántalmakért. Látta, ujjongva tapasztalta az erdélyi hadsereg szívós vitézségét, a székely hősiségét, Bem hadvezéri lángelméjét s mindezek nyomában a sikert, a diadalok dicső sorozatát, a nemzeti és általa és benne az egyetemes emberi szabadság és boldogság szívszakadva várt megvalósulását. Látta és élvezte mindezt határtalan örömmel, boldog önérzettel. Mert mindennek – végre! – maga is cselekvő részese lehetett és volt. Mint költő hadi dalaival (CSATADAL, és a Meggyesen írt ELŐRE) táborszerte biztat, lelkesít. A csapatok ajkán az ő dala zendül, lesik, várják, elkapják, dalolják  költeményeit, úgyhogy most már nemcsak népköltő, hanem dalnoka is a népszabadságnak. De hőse is a népnek és a szabadságnak. Kardjával is ott forgolódik s vitézül odavág, többször tilalom ellenére is, ahol legrémesebben dúl a harc. Maga a fővezér tűzi mellére balkezével, a szív mellől a vitézségi érdemrendet s lépteti elő őrnagynak azt a Petőfit, akit nemrégiben még a gyávaság szennyes vádja illetett.
    Cselekvő ösztöne, lényének alaptermészete végre megtalálta Erdélyben a megfelelő működési teret. Érett politikai gondolatának valóra válásáért, eszmevilágának végső céljáért és ideáljáért, a nemzeti és világszabadságért nemcsak lelkesen és lelkesítőn zengő költői szóval, de félelmesen villanó karddal, személyes életének odadobásával küzdött és küzdhetett, mégpedig  - van igazság az égben! – dicsőséggel, eredményesen, egész világ szeme láttára. Ahogy álmodta, képzelte és kívánta volt prófétai ihletében.
    Az ember Petőfi boldogsága Koltón, Júlia szerelmében teljesedett ki. A polgár és költő Erdélyben és Bem oldalán érezhette magát a legboldogabbnak.

9.

    A magasba lendült íj azonban ekkor hirtelen megroppan, megtörve ismét aláhull. Őrnaggyá előléptetését Klapka nem hajlandó megerősíteni, mivel Bem Vécsey tábornok hadműveletét elítélő nyilatkozatának közzétételével őt gyanúsították. Petőfi tiltakozik a méltatlan vád ellen, egészséges helyreállítása végett szabadságot kér. Ezt sem teljesíti Klapka, noha Bem is szükségesnek véleményezte volt. Erre sértett indulatosságában előbb csak lemond úrnagyi rangjáról, utóbb elhatározza, hogy a hadsereghez többé vissza sem megy. Elhatározását Bem hívó szava, unszoló üzenete nem ingatta meg. A kapott útiköltséget visszaküldi azzal, hogy csendes visszavonultságban három dolognak akar élni: hallgatva, békében (en silence) szolgálni a hazát, szeretni kis családját, hálásan emlékezni Bem atyai jótteteire iránta és a haza iránt. Egyelőre tehát nincs folytatása erdélyi utazásainak. Kiszakadt Erdélyből, ahol mindent megtalált, amit óhajtott, ahol mindazt az eseményt, amit akarva akart, az erdélyi tavasz gyümölcshozó nyárrá érlelte.
    Az emberi sorsban lehet zökkenő, de amit Isten rendelt el, annak meg kell történnie. Petőfi sorsában is, amint maga mondta, fátum szerint kellett történnie mindennek.
    A hátralévő napok merő izgalomban, folytonosan nyugtalanságban telnek. Május 18-án eltemeti édesanyját. A hónap végén Szalontáról felhozza Pestre kisfiát; majd nyilatkozni kényszerül lemondásának körülményeiről; küzd és aggódik családjának megélhetéséért, mivel jövedelme megcsappant, sőt családjának biztonságáért is, mert menekül a kormány is Pestről Szegedre s arra sincs idő, hogy megtartsák a hirdetett népgyűléseket, amelyen az orosz ellen buzdítsanak. Maga is elbúvik családjával július első napjaiban Mezőberénybe. „Most itt vagyunk – írja innen július 11-én Aranynak –, s amely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” csakhogy már Bemnek is a lehetetlent fogadta: csendben szolgálni a hazát, s most Arany előtt még lehetetlenebb dolgot említ, a haza feledését. Az önérzetében sértett katona ideig-óráig duzzogva félre állhatott, családi fájdalma és családjának gondjai egy ideig úrrá lehettek rajta. De jól látja Buda visszavétele után is (máj. 21), hogy a munka nincs még befejezve, csak félig van elvágva a csomó, amelyet szét kell vágni a kard élivel:

Majd akkor illet a koszoru téged,
Ha munkád végleg bevégezéd.
(Jött a halál)

A hazához így szól. De vajon nem egyszersmind önmagáról, a maga életművéről szól benne? És mikor ugyanazon napokban dalt ír a huszárról, aki éltét a hazának áldozza, szűz becsületét, egyetlen még meglevő kincsét a sírba víve, és a honvédről, Isten után a legszentebb emberről, aki várja, hívja az ellenséget, hogy becsülettel és diadallal harcolhasson, mivel a hazáért halni a legnagyobb boldogság ezen a világon. Vajon e képeket nem önmagáról mintázza? Az orosz betörés hírét, mint sirály a közeledő vihart sivítja: itt a próba, az utolsó nagy próba, az utolsó ítélet. Azért hát föl a szent háborúra!

Föl hazámnak valamennyi
Lakója,Ideje, hogy tartozását
Minden ember lerója:
Ki a házból, ki a síkra,
Emberek,
Most az egész Magyarország
Legyen egy nagy hadsereg!
És a buzdításra felel is:
Ki is megyünk, szó sincs óla,
Mindnyájan,
Meghalni vagy győzedelmet
Nyerni a szent csatában.
(Föl a szent háborúra)

Vajon itt is nem elsősorban magáról, a maga lelki állapotáról, eltökélt szándékáról beszél? Figyelemre méltó, hogy e költeményekben csupa olyan érzelmi és gondolati elemek fordulnak elő, amelyek a költőt e napokban valóban foglalkoztatták: félút, vagy lelkesítő szerep, amelyet a világ bámul; áldozat, tiszta becsület a szegénységben is; félő gyermek, síró feleség, apáink, anyáink, e szent halottak sírja stb. Hogy e szörnyű, egyre szörnyűbb időben megírja fia életrajzát, a drámát kezd Karaffáról: csak pillanatnyi elfoglaltság, önmagát áltató ideges és tétova kitöltése a tétlen időnek. Bensejében érzi, tudja, hogy megy, mennie kell tovább, végig és a végig. Csak még feleségét, gyermekét tudná valahogy biztonsága helyezni. Készülődik is már Aradra, talán még tovább is, Radnára, de mindenesetre keletre. Éppen indulni akarnak július 17-én reggel, mikor Kiss Sándor ezredes és Egressy Gábor megjelennek Bemhez visszatérő útjuk közben, s hívják a költőt vissza Bemhez. És a fogat megindult nem Arad-Radnának, hanem ahova mennie kellett, a már ismert Nagyvárad-Királyhágó-Kolozsvár irányban Erdélynek. Torán megpihen, megnézi a Szent László mondákból ismeretes Tordai hasadékot.* (* Emléktábla őrzi ma is az ótordai ref. parókia falán ott-tartózkodásának emlékét.) Másnap – családját Miklós Miklós református lelkész gondjaira bízva – elbúcsúzik feleségétől és kis fiától, s megy fölkeresni főhadiszállásán Bemet, akivel Berecken találkozott össze július 25-én. A két rendkívüli egyéniség a régi szeretettel és rajongással ölelte át egymást. Aztán ment tovább – Segesvárig.* (* Utolsó erdélyi útjának állomásai Tordától kezdve: Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck, Sepsiszentgyörgy, innen Erdővidéken és Udvarhelyszéken át újra Marosvásárhely, Székelykeresztúr, Fehéregyháza, Segesvár.)
    Ennek az útnak irodalmi emléke csupán az a két levél, amelyeket Tordán hagyott feleségének írt. Az egyiket jól. 22-én Marosvásárhelyről írta nyomban a Tordáról elutazás, illetőleg a Vásárhelyre megérkezés után. A másikat és utolsót is onnan írt, de hat napi szakadatlan és erőltetett menetelés közben Háromszékről visszatérte után. (Egy harmadik, a kettő között Kézdivásárhelyt írott levél elveszett.) Utolsó levelében írja feleségének a bevezetésben már említett emlékezetes szavakat a székely föld szépségéről, a Háromszéken fészket rakni akarás idilli ábrándjáról. Milyen tiszteletet parancsló bizalom, mekkora hit sugárzik ki ama szavakból akkor, midőn minden bizonytalan! Mennyi életkedv a halál tornácában, mily lélekgazdagság a sír szája előtt, a porrá válás előestéjén!

10.

    Három ízben – 1843, 46 és 48 – csak Erdély közelgésébe, a határig jutott el Petőfi; megvalósult erdélyi útjainak száma öt: 1847-ben egy, 1849-ben négy. De az 1849-diki három első utat egynek is vehetjük. Csak földrajzilag tagozódik ez út részekre. Lényeg szerint Petőfi 1848 január közepétől május 5-ig, rangjáról lemondásáig, a hadseregből kilépéséig Bem katonája, Erdélyben van. A debreceni futárság és a háromheti betegszabadság, melynek különbeni is csak egy részét töltötte Erdélyen kívül. Nagyszalontán hagyott családja és Aranyék körében, tagolta Erdélyben tartózkodását, de nem szakította félbe. Egyik út a másiknak közvetlen folytatása, s valamennyinek ugyanaz az indoka, egy és azonos a célja és formája. Úgyhogy a megvalósult utak száma is három.
    Valamennyi útnak, a megvalósultaknak és az abbamaradottaknak, egyaránt közös vonása – az előadottak, hisszük, eléggé rámutattak –, hogy mind a lélek, mondhatni, az élet mélységéből fakadtak. Fontos, életbe vágó hiány hajtotta, sarkallta Petőfit Kolozsvár, Erdély felé. És Kolozsvár, Erdély fontos, életbe vágó hiány pótlását ígérte, azt, amire Petőfinek égetően szüksége volt,ami szorultságában szabadulást, megalázottságában fellendülést és kiteljesedést jelentett, amit másutt sehol meg nem talált, megtalálni nem tudott. A vándorszínész kenyeret, s talán dicsőségét kereste Erdélyben, a pesszimizmusból gyógyuló költőnek érlelődő politikai gondolata és újra felébredt cselekvési ösztöne pedig Erdélyben azt az élményt, azt a nemzettársadalmi adottságot kereste, amely egyrészt megnyugvással és bizalommal jutalmaz, másrészt konkrét alkalom, hogy cselekedni is tudjon valamit szolgaságban sínylődő nemzete és a beteg emberiség javáért. l48-i meghiúsult szervező útja, valamint a 49-iek is mind és szükségképpen következtek időközben teljesen kiformálódott hivatásérzetéből, hazaszeretetéből, az emberi, s főként a nemzeti szabadság megvalósulásáért zakatoló cselekvési ösztönéből. Következtek annál inkább, mert egyéniségének ez az általános elvi meghatározottsága, tudatosan és önként vállalt, tehát kötelező elrendeltetése el mind 48 végén, mind 49 június-júliusában oly kelletlen és elkeserítő életkörülmények verődtek össze, hogy nemcsak költői hírnevén esett folt, de kockán forgott az ember becsülete, személyes hazafiúi megbízhatósága is. Akaratlanul is zugutcába került, honnan egyedül Erdély szabadíthatta ki. És ki is szabadította.
    Petőfi nem csalódott Erdélyben, s ez valamennyi útjának másik, közös vonása, - erre az elmondottakban, z egyes utazásoknál külön-külön szintén rámutattunk. Kiegészítésül és összefoglalásul még csak annyit, hogy Petőfi kedélye már Erdély határánál, még inkább Erdély földjére átlépve, tüstént mintegy kicserélődik. Gyönyörködik Erdély természeti szépségeiben, lelkesedik az erdélyi szellem történeti kincsein és hagyományokban gazdag múltján, ösztönzést, új erőt nyer az élő erdélyi magyarság érzés- és gondolatvilágának közvetlenül átélt jelenségeiből, személyesen szerzett ismeretéből. Személyét  - az embert a költőt, a katonát – szeretettel, tisztelő csudálattal fogadja, tünteti ki az erdélyi magyar társadalom és az erdélyi hadsereg egyaránt – minél többször jön Erdélybe, annál melegebben, annál őszintébben. Egészben véve mindig megtalálta Petőfi Erdélyben, amit keresett, meg a legfőbbet, amit a sorstól kért, a teret, hogy tehessen az emberiségért valamit. És ahogy kérte, úgy adta meg Erdély: boldog és szép halált az emberiség javáért. Számára Erdély mintha csakugyan Tündérországnak bizonyult volna!
    Végül hadd feleljünk arra a nem érdektelen kérdésre is: mit és menyit ismert meg Petőfi Erdélyből, az Erdély földjén végbemenő életből? Az előadottak után nem nehéz a felelet.
    Területileg majdnem az egész Erdélyt bejárta. Magyarországi íróink között ő az, ki Erdély földjéből legtöbbet látott és járt be, némely vidéket és helyet nem is egyszer, hanem több ízben. A szabadságharc előtt és alatt élő nyugati magyarok között általában nem található senki, aki Erdélyben hosszabb utat tett meg, és aki egymástól messzebb eső helyeken és vidékeken fordult meg, mint Petőfi. Időben sem keveset, összesen majdnem kerek száz napot töltött Erdélyben, annyit, mint Kazinczy, többet, mint Széchenyi, Deák és Vörösmarty. Csak Dugonics élt több ideig (három évig) Erdélyben és Kisfaludy Sándor (félévnél többet).
    Mégis alaposabb és reálisabb Erdély-ismeretre nem tehetett szert Petőfi. Erre egyetlen egy útja sem volt alkalmas.
    Valamennyi erdélyi útját ugyanis rendkívüli körülmények között és rendkívüli lelkiállapotban tette meg. Első ízben, mint fiatal házas, a mézeshete folytatásaként fordul meg feleségével Kolozsvárt. Ez a körülmény, meg a maga és felesége személyét körülvevő lelkes ünneplés és a különben is csak pár napra terjedő első utazás alig engedett időt és nyugalmat az Erdély földjén végbemenő élet mindennapi apróbb és nagyobb jelenségeinek a megfigyelésére. Ünnepi hangulatában s az őt ünneplő hangulatban csak a Nyírestető szépségét és Kolozsvár történeti zománcát, művelt és magyar öntudatát vette észre. Alig pillantja meg Kolozsvár előtt Erdély hétköznapi prózáját, a szegénységet és elmaradottságot.
    Épp úgy az 1849-iki  négy út, bár egész más ok miatt, szintén nem volt alkalmas Erdély tárgyszer megismerésére. Valóban csak Petőfi csodálatos természetszeretete volt képes arra, hogy folytonos ágyúdörgés között is észre vegye a pacsirtaszót, meglássa a véres csaták színhelyén a virágzó, tavaszi idillt; csak az ő szerelmes szíve tudott családi fészekrakásra gondolni ott, ahol tömegeket döntött sírba a rémesen pusztító halál. Ezekben a harcokban, amelyekből hite szerint a nemzeti és világszabadság volt megszületendő, figyelhetett-e másra, mint éppen a szabadság eszméjének sorsára, fejlődésére, az erdélyi hadseregre, a székely vitézségre Bemre? Csak ezzel és ezekkel foglalkozik lelke: csak ezt és ezeket dicséri, buzdítja, ünnepli elejétől végig mindenik útjában, mindenik művében. Szemtől-szemben látta egész Erdélyt, de ekkor már maga is, Erdély is az utolsó nagy próbát vívta, az élet és halál harcát harcolta. Ami e forrongó feszültségben közvetlenül és pillanatnyilag nem vett cselekvő részt, azt még az ő sastekintete sem vette észre, vagy ha észrevette is, a tudat küszöbe alá rejtette el. Hogy aztán tudat alatt mennyi Erdély-ismeret halmozódott fel, azt találgatni felesleges is, céltalan is.
    Költői ihletét sem lobbantotta föl sokszor Erdély. Mindössze is csupán tizenháromra rúg Erdélyhez fűződő, erdélyi indítékú költeményeinek a száma. Ezek közül is ötnek a keletkezési helye Erdélyen kívülre* (* Ezek: ERDÉLYBEN (Koltó), KÉT ORSZÁG ÖLELKEZÉSE (Pest), A SZÉKELYEKHEZ (Pest), NÉGY NAP DÖRGÖTT AZ ÁGYÚ (Debrecen), és A SZÉKELYEK (Karánsebes). Az Erdélyben írottak: EZ MÁR AZTÁN AZ ÉLET (Dézs), EL INNÉT, EL E VÁROSBÓL (Kolozsvár), CSATÁBAN (Meggyes), BIZONY MONDOM, HOGY GYŐZ MOST A MAGYAR (Marosvásárhely), PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT (Bethlen), AZ ERDÉLYI HADSEREG (Bánfihunyad), KI GONDOLNÁ, KI MONDANÁ (Szászsebes) és VAJDAHUNYADON (Vajdahunyad, illetőleg Hátszeg) esik. Ugyanannyi Erdélyhez kapcsolódó prózai műveinek a száma is, de ezek közül még kevesebb, csupán öt íródott Erdély területén.*  (* UTI LEVELEK KERÉNYI FRIGYESHEZ (XIX. sz. 1. Kolozsvár, XX. sz. Pest); két levél feleségéhez (mindkettő Marosvásárhely); négy tábori levél a Közlöny szerkesztőjéhez (Vízakna, Debrecen, Szászsebes és Karánsebes); három levél Bem tábornokhoz (Pest, Szalonta, Pest); aztán ERDÉLYI ÚT (Debrecen); és PÁRBESZÉD BEMMEL c. (?) feljegyzéssel.) Így hát Erdély hatása számban sem gazdag írói termés, s művészi szempontból sem mondható nagyon értékesnek. Erdélyben töltött napjai sokkal izgalmasabbak, szerepe és törekvése annyira küzdelmes volt, hogy nyugodt és szabad ihlethez alig jut. Csak a PACSIRTASZÓT HALLOK MEGINT, NÉGY NAP DÖRGÖTT és VAJDAHUNYADON c. költemények ilyenek, de ezek is csak részben.
    Bizonyos azonban hogy Erdélynek akkor legnagyobb, vagy legnagyobbnak vélt baját, elmaradottságának és minden nyomorúságának vélt végső forrását, Erdély külön állmaiságát felfogta. Megértette, még mielőtt Erdély földjére lépett, Szatmáron, a Partiumban, talán Teleki Sándornak, talán más Erdélyt ismerő barátainak az előadásából. Megértette s nemcsak ápolta és melengette szabadságért égő lelkében, hanem mikor ütött az óra, Erdélyre mint oltárra, rá is tette egész életét, egész földi valóját. Végigment ez apostoli úton a vértanúságig.
    Írói és költői tevékenységének valamennyi Erdélyben és Erdélyből fakadt terméke mind Erdély-ismeretének, életre-halálra elszánt Erdély-szeretetének és Erdély vonzó, rendkívüli hatásának a bizonysága és emléke. Sajnos, viszonylag kevés ilyen emléket hagyott ránk.

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 50. évf. 1. sz. 1940.